Holnap fogok szerepelni a Délmagyarország szombati számában, illetve ugyanaz a cikk megjelenik a Kisalföldben is.

Február 4-én 17 órakor pedig a Ridikül beszélgetős műsorban leszek a Duna TV-n. Mindkettőben az örökbefogadás lesz a téma.

Holnap pedig találkozunk!

Ma egy különleges családdal ismerkedünk meg. Renáta és férje, István összesen hat gyereket nevelnek. Örökbefogadás, vér szerinti gyerek és családbafogadás, válás és újraházasodás szerepel a történetben. Renáta mesél nekünk. 

– Mutasd be a családodat!

– Egy pici faluban lakunk, nem messze a nyugati határtól. Jelenleg gyesen vagyok. A hatos fogatunk: Bianka és Norbert 13 évesek, Roland 10 éves, Zoé 9 éves, Alex 7, a pici Kitti pedig nemsoká lesz 2 éves. A két legidősebb a nagybajomi gyerekotthonból érkezett 2, illetve 3 évesen, Roli a vér szerinti nagyfiam, Zoé családbafogadással került hozzánk 1 évesen, majd több évi huzavona után sikerült örökbe fogadni, Alex az Alfa Szövetség segítségével került hozzánk újszülöttként, Kitti pedig a másik vér szerinti gyermekem. Az öt nagyot az első férjemmel közösen vállaltuk, a legkisebb a második férjemtől van.

– Miért döntöttetek az örökbefogadás mellett?

– Az első férjemmel csak mesterséges megtermékenyítéssel volt esélyünk a gyermekáldásra. Én már réges-régen úgy könyveltem el magamban, hogy három gyermeket szeretnék, ami azért is fura, mert a rokonságban nem igazán van példa nagycsaládra. Mivel nem tudtuk, hogy az orvosi segítség mennyire lesz sikeres, az örökbebabákra meg úgyis sokat kell várni, úgy gondoltuk, hogy elindulunk mindkét úton. Amelyik sikerül, annak örülünk és megyünk tovább.

– Kifejezetten roma gyereket kértetek. Miért?

– Amikor érintett lettem az örökbefogadásban elkezdtem beleásni magam a témába, interneten cikkeket, fórumokat böngésztem. Mindenütt virított a tény: az örökbefogadók nagy többsége elzárkózott a roma gyermekektől. Nekünk nem volt származási kikötésünk, ezt ki is nyilvánítottuk. Aztán később ugyanezen okból kifolyólag már direkt cigány babákat kértünk, mondván, ha egy ilyen gyermek nevelkedik nálunk, akkor hozzánk jöjjön a többi is.

– Honnan érkezett az első gyerek?

– 2003 nyarán indítottuk el a bürokráciát és karácsony után lett meg az alkalmassági. Egy ismerős jelezte nekünk, hogy Somogy megyében egy gyermekotthonban van egy majdnem kétéves cigány kislány, Bianka, aki nemrég lett örökbe adható. Mivel Somogyban szintén nem volt nagy elfogadás a roma gyermekek iránt, valószínűsítették, hogy sokáig nem találnak szülőt a kicsinek, ezért mi lettünk a leendő kiválasztottak. Mikor meglett az alkalmasságink, arra rendezkedtünk be lelkileg, hogy sok-sok év várakozás következik, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ilyen hamar szülők lehetünk, hisz pár hét múlva már mehettünk is látogatni.

– Ma nem ez lenne a hivatalos menete a kiajánlásnak. Hogyhogy belement a Tegyesz?

– Nem tudom pontosan, de gondolj bele, ott egy roma kislány, akiről tutira tudták, hogy nem fog kelleni senkinek, meg ott voltunk mi pár hetes alkalmasságival. Most nem tudom, hogy mi a helyzet a roma gyerekek elfogadásával kapcsolatban, de akkor nagyon nagy volt az elutasítás.

– Hogy zajlott a barátkozás?

– Nagyon sok segítséget kaptunk a gyermekotthonból, különösen az akkori családgondozótól, Magdikától, aki végigkövette az ismerkedési folyamatot, pótnagymamaként támogatott minket a kezdeti nehézségekben. Bianka nem egyszerű gyermek, amolyan igazi kétszülős izgő-mozgó rosszaság volt. Nekünk sem volt egyszerű, mert a semmiből egy kétéves kislány szülei lettünk. Az ismerkedés gyorsan ment, Bia hamar elfogadott minket. Már a harmadik találkozásnál futott elénk, mikor meglátott, és igen hamar eljutottunk arra a bűvös szintre, mikor az elválásnál nemcsak a szülő, hanem a gyermek is sír. Azt mondák, ez a jel arra, hogy nemsokára befejeződik a folyamat. Mivel a férjem dolgozott, nem tudtunk odaköltözni az ismerkedés idejére, az ingázás pedig sok időt vett igénybe, ezért bő két hónapig eltartott, míg lezárult az örökbefogadás.

– Egy ekkora gyerek már felfogja a helyzetet?

– Bia nagyon nyílt kislány volt, hamar elfogadta, hogy családba került és, hogy már vannak szülei. Gyakran visszalátogattunk az intézetbe, és csak egy dolog hiányzott neki: Norbi, de erről majd egy kicsit később.

– Mit szólt a család, a tágabb környezet?

– A családban, környezetünkben élők nagyon elfogadók voltak, nem volt semmi gond.

– Milyenek voltak az első hetek otthon? Rögtön óvodába ment?

– Oviba csak az év őszén ment, így volt időnk az ismerkedésre. Na és akkor jött a fordulat, terhes lettem… Március közepén hoztuk haza Biát, és annak a hónapnak a végén volt a harmadik inszeminációm, amiből megfogant Roli, a kisfiam. A történethez hozzátartozik, hogy az örökbefogadás előtt már volt két inszeminációm, az egyik szintén sikerült, de az a baba sajnos elment. A Rolival való terhességem problémamentes volt, így 2004 karácsonya előtt egy héttel megszületett. Bia az egész terhességet végigkövette és nagyon örült a kistestvérnek.

– Úgy gondoltátok, hogy pár héttel az örökbefogadás után már készen álltok egy terhességre?

– Az intézetben Magdikától nagyon sok segítséget kaptam. Ebben is megkérdeztük őt. Teljesen egyszerű volt a válasza: ha spontán esnék teherbe, akkor mit csinálnék? Ugyanezt. Amit meg kell érteni, nekem semmiféle egészségi problémám nem volt, nem volt traumám amiatt, hogy évekig jártunk volna lombikozni. Miért ne csinálhattam volna végig egy terhességet úgy, hogy közben Biával is összecsiszolódunk?

– Ma kifejezetten nem ajánlják a pszichológusok, hogy az örökbefogadással párhuzamosan lombikozzon a pár. Nehéz volt egyszerre összeszokni a kétévessel és közben készülni a születendő másik babára?

– A lombik és az inszemináció szerintem nagyon más. A lombik nagyon igénybeveszi a szervezetet, a gyógyszerek, a petesejtvétel, a megtermékenyítés, majd a beültetés és a várakozás, hogy sikerült-e. Az inszemináció egyszerű, olyan, mint egy mesterséges együttlét. Meg persze biztos, hogy más egy olyan párnál, akik évekig küzdenek, és megint más volt nálunk, hisz három inszeminációból kettő sikerült. Nekem ez inkább egy orvosi segítség volt, semmi más. Ha Bia hazahozatala után spontán teherbe estem volna, vissza kellett volna vinnem őt? Ugye nem.

– Hogy jött az ötlet, hogy Norbit is magatokhoz vesztitek?

– Sokszor visszalátogattunk az intézetbe részben a bürokrácia, részben a gyökerek miatt. Ezeken a látogatásokon egy fix pont volt: megnézzük Norbit. Bia négy hónappal idősebb Norbinál és két hét különbséggel kerültek a gyermekotthonba. Bia fél éves volt, és az édesanyja vitte be, Norbi pedig két hónaposan a korházból került oda. Mivel kicsi köztük a korkülönbség, ezért amolyan ikres kapcsolatban álltak egymással. A Biával való ismerkedés alatt szabályosan beleszerettem Norbiba is. Képzelj el egy szobát, ahol nyolc gyermek él, akik, mikor bementünk hozzájuk, mosolyogtak, incselkedtek velünk, de persze olyan is volt, akit nem érdekeltünk és játszott tovább. Norbi volt az egyetlen, aki minden alkalommal csak állt és nézett minket, nem mosolygott, nem csinált semmit, csak nézett, gyönyörű nagy szemekkel. Kiderült, hogy hamarosan ő is örökbe adható lesz. Én rögtön jeleztem, hogy mi nagyon szívesen magunkhoz vennénk, már csak a Biával való kapcsolata miatt is. Sajnos erre több mint egy évet várni kellett. Nem kaptuk meg Norbit, mert nem voltak vér szerinti testvérek, mert nem tudták, hogy bírjuk a szülőséget Biával, aztán mert terhes lettem, aztán mert ott van a pici baba… Közben eltelt egy év, és Norbi már az országos listán volt, nem kellett senkinek. Végül Bia oldotta meg a helyzetet. Minden látogatásról videofelvételt készítettem, amit sűrűn le kellett Biának játszani. Persze Norbi fel-feltűnt és Bia mindig nagyon megörült neki. Ekkor már 2005 tavasza volt és ott tartottunk, hogy naponta többször is kérte Bia, hadd nézze meg. Ezt elmeséltem Magdikának, aki ekkor mondta ki a számunkra oly fontos kulcsmondatot: lehet, hogy Norbi mégiscsak hozzátok fog kerülni! Innen már egyszerű volt, az ismerkedés hamar lezajlott, hisz Norbi már ismert minket és nagyon örült Biának. Ez azért megint nem volt egyszerű helyzet, hiszen picit több, mint egy év alatt lettünk háromgyerekes család.

– Norbi hozzátok érkezése nagyon meglepő. Ma a Tegyesz nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy ha van a családban gyerek, annál csak fiatalabbat adjon, legalább két évvel. Ez nem merült fel akkor? Vagy nem vették komolyan?

– Ez megint csak szervezetfüggő. Norbi a kétéves szülinapja előtt néhány hónappal lett örökbe adható, mi pont egy évvel később kaptuk meg. Akkor már régen rajta volt az országos listán és egy árva jelentkező nem akadt rá. Senki az egész országból. Ha kétévesen nem kellett senkinek, meg aztán háromévesen sem, mégis mennyi esélye lett volna, rá, hogy 4-5-6 évesen tolongjanak érte? Nyilván ott dekkolt volna évekig, majd egy külföldi pár elvitte volna. Az ottani intézetben ezt pontosan tudták és nem akarták, hogy külföldre kerüljön, mikor mi meg ott voltunk egész végig, és csak az volt a bűnünk, hogy nem ő lett a legkisebb a családban. Nem bántam meg, az viszont nagyon fáj, hogy azt az egy évet elvették tőlünk, mert az bizony nagyon kellett volna.

– Ezután jött Zoé. Ő hogy került hozzátok?

– Megvolt az áhított három gyermek, mégsem éreztem azt, hogy teljes a család.

– Úgy érezted, még sok energiád van?

– Nem is annyira a fölös energia, hanem a teljesség hiánya volt a jellemző. Úgy éreztem a szívemben, hogy még valaki hiányzik, méghozzá egy kicsi lány. Újabb alkalmasságit szereztünk és bár nem bíztam benne, de megkerestem a civil szervezeteket is, hátha tudnak segíteni. Mivel kifejezetten roma babát szerettünk volna, nem zárkózott el egyik szervezet sem. Többször majdnem sorra kerültünk, de mindig közbejött valami. Kerülgettek miket a kislányok, köztük Norbi vér szerinti kishúga is. Ő is ugyanabba a gyerekotthonba került, mint ahol Norbi volt annak idején. Sajnos a születésekor komplikációk merültek fel, aminek a hatását akkor még nem ismerték. A történethez tartozik még az, hogy nagyon jó kapcsolatban voltunk azzal a családdal, akik Norbi vér szerinti bátyját nevelték. Ők is szerettek volna egy kislányt és a hivatal úgy döntött, hogy mivel ott Zsuzsa, az anya orvos, könnyebben tud segíteni a kislányon, ha valami baj van.

– Velük kapcsolatban vagytok?

– Zsuzsa gyerekei közül kettő Norbi fiam vér szerinti testvére. Én vagyok a nagyfiú keresztanyja és Zsuzsáék Norbié. Mióta külföldre költöztek, már nem nagyon tudjuk tartani a kapcsolatot, de Norbi volt már kint náluk.
Néhány héttel később szólt Zsuzsa, hogy egy ismerőse megkereste egy kéréssel. Ő egy Pest melletti kisvárosban a gyermekjóléti szolgálatnál dolgozott és az volt a kérdése, hogy nem ismer-e Zsuzsa valakit, aki egy egyéves cigány kislányt magához venne, de nem örökbefogadottként, hanem családbafogadással. Ez a fajta elhelyezés nem egészen erre való, de a hivatal nem tudott mást kitalálni. A kislányt ki kellett emelni a családból, intézetbe nem akarták adni, a nevelőszülőség meg valami miatt nem volt preferált náluk, ezért gondoltak erre.

– A családbafogadás mit takar pontosan? Nincs a neveteken a gyerek, és nevelőszülei sem vagytok, bármikor visszakérhette volna a család? 

– Igen, ez a lényeg. Alapból arra szolgál, hogy ha a szülő ideiglenesen nem tudja ellátni a gyereket, akkor valaki hivatalosan magához veszi, és mikor úgy alakul, a gyámhivatal hozzájárulásával visszakapja. Például ha kórházba kerül hosszabb időre, vagy külföldre megy dolgozni. És igen, bármikor visszakérhette volna őt az anyuka. Nagyon nem kapaszkodott utána, nála inkább a két nagyfiú volt és most is ők a favorit. Nagyon visszás helyzet volt, tele érzelemmel és annak hiányával. Gyakorlatilag nem volt ismerkedés, egyszer találkoztunk a szülőkkel és Zoéval, majd egy héttel később mentünk érte. Azt kértem a gyámhivataltól, hogy hadd menjünk el hozzájuk, szerettem volna látni, honnan jön. Egy nagyon pici házban éltek, a szülők, a nagypapa, egy nagynéni és három gyermek, a legkisebb Zoé. Nagyon sok zűrös ügy volt a családban. Az anyuka a kezembe nyomta őt és egy könny nélkül búcsúzott tőlünk. Zoé nagyon elhanyagolt állapotban érkezett, 13 hónaposan csupán hét kiló volt a súlya. Hamar megszokta az új környezetet, meg persze azt, hogy rendesen kapott enni, voltak játékai, szeretettel vettük körül őt. Nem akarom az anyukát bántani, mert ő is a család áldozata volt valamilyen szinten. Nem sokkal ezután ő is új életet kezdett, elköltözött onnan. A kapcsolattartás az első évben negyedévente történt, majd a második évben már csak félévente, a harmadik évben pedig teljesen megszakadt. Megtudtuk azt, hogy az egyik gyermekét, akit szintén nem ő nevelt, örökbe adja, akkor kerestük meg mi is, és beleegyezett Zoé esetében is. Így tudtuk őt is örökbe fogadni 2009-ben, csakhogy akkor már öt gyermekünk volt, merthogy közben megérkezett Alex… 

– Az, hogy Zoé a családotokban élt, nem módosította a határozatotokat? Minden további nélkül kaphattatok ötödik gyereket?

– Igen, nem számított, mert családbafogadott volt. 

– Miért akartatok egy ötödik gyereket?

– Már sorban álltunk a civil szervezeteknél, de ugye közben jött Zoé, akit viszont sokáig nem tudtunk örökbe fogadni. Gondolkodtunk rajta, hogy mi lenne, ha felajánlanának egy kisbabát, de persze nem bíztunk benne, hisz már így is nagycsalád voltunk. Egymástól függetlenül mondtuk ki a férjemmel, hogy ha egy kisfiú szeretne hozzánk kerülni, akkor nagyon szívesen fogadnánk őt. Norbi pedig az éjfekete bőrével kirítt a családból, és azt kérte, hogy szeretne egy kisfiú tesót, akinek olyan színű a bőre, mint neki… Az alkalmasságink megvolt, bár 2008 elején meg kellett hosszabbítanunk. Nem sokkal később kaptam egy telefonhívást az Alfától. Arról érdeklődött a hölgy, hogy mi újság az alkalmasságinkkal, merthogy azt látja, lejárt. Persze rögtön lelombozódtam, hogy csak a bürokrácia miatt hívott. Mondtam neki, hogy rendben van, megkaptuk a hosszabbítást. Erre elmondta azt a mondatot, amire mindenki vár: lenne egy kisfiú, aki hamarosan megszületik…  Na erre nem számítottam, hisz úgy tudtam, csak valahol a sor közepén állunk. Kiderült azonban, hogy roma babát kevesen szerettek volna a várakozók közül, fiút meg senki, így kerültünk a sor elejére. Megtudtuk azt is, hogy előttünk 19 pár mondott nemet a felajánlásra. A legtöbben kapásból, de olyan is volt, aki az anyukát megnézte, majd szó nélkül faképnél hagyta… Merthogy egy virtigli cigányasszony volt. Találkoztunk vele és a nagyobb testvérekkel is. Érzelmileg nagyon megindító volt, mert ő egy igazi anyuka, aki a legjobb tudása szerint nevelte a lányokat, tényleg le a kalappal előtte. Azt mondta, hogy átélte azt a helyzetet, mikor a legkisebb lánynak tápszer kellett és emiatt a többiek éheztek. Nem akarta még egyszer ennek kitenni a lányokat, ezért döntött az örökbeadás mellett. Alex megszületett, teljesen egészséges gyönyörű kisfiú volt. Na és a sors fintora, hogy egyáltalán nem látszik rajta a származása. Mi azon drukkoltunk, ami miatt előttünk mindenki nemet mondott, hogy sötét legyen a bőre, hogy Norbi ne érezze magát kívülállónak a családban. Még egy nagyon megható dolog történt Alex örökbefogadásával kapcsolatban. A papírokkal együtt kaptunk egy 4D-s ultrahang képet, amit az egyik előttünk álló készíttetett. Ők mindenképpen csak lányt szerettek volna, de akkor még nem volt egyértelmű a baba neme. Mikor kiderült, hogy kisfiú lesz, hosszú tanakodás után úgy döntöttek, hogy visszautasítják őt és inkább várnak még kislányra. Én akkor ennyit tudtam. Esténként rendszeresen örökbefogadókkal és várakozókkal tartottam a kapcsolatot a neten, segítettük, támogattuk egymást. Egyik nap írt nekem egy ismeretlen várakozó és leírta röviden a történetüket. Én csak ennyit válaszoltam neki: köszönöm! Kiderült ugyanis, hogy ő az, aki elkészíttette a 4D-s képet. Mi az esélye, hogy így találkozunk az éteren keresztül? Megírtam neki, hogy képzelje, itt van a kezemben a kép, amiről írt, és hogy már nagyon várjuk a kisfiunk érkezését. Pár hónappal később ők is megkapták a várva várt kislányt.

– Ha jól értem, ezután jött a válás… Erről mesélnél kicsit?

– 2010-re megromlott a házasságom, elköltöztem a gyerekekkel albérletbe. A férjem nagyon lázba jött, mikor új gyerek érkezett a családba, benne volt minden örökbefogadásban, de a sok gyerekkel nem tudott mit kezdeni. Neki sok volt a nagycsalád. Fél évvel később összejöttem a jelenlegi férjemmel, aki viszont teljesen az ellentéte az exnek. Azt szoktam mondani, hogy az első férjem azért kellett, hogy ezek a gyerekek hozzám kerüljenek, a második meg azért, hogy együtt felneveljük őket. A gyerekek után, a gyerekekkel örökbe fogadtunk egy apukát is. Neki, bár korábban nem volt családja, teljesen természetes a siserehad, az első pillanattól kezdve szereti őket és ő az igazi apukájuk. A gyerekek is hamar elfogadták őt. Nem kicsit volt égő, hogy az első közös találkozásnál az első elhangzott kérdés az volt: te leszel az új apukánk? Pedig akkor még csak annyit mondtam nekik, hogy egy barátommal fogunk találkozni. Nagyon lutri volt, hogy találok egy olyan férfit, aki velem együtt elfogadja az utánfutómat is, és viszont. Nem akartam korán belevonni a gyerekeket, hisz ki tudta akkor, mi lesz a vége. De a sors úgy hozta, hogy néhány nappal a kapcsolat kibontakozása után már találkoztak is, és nagyon hamar hozzánk is költözött. Persze az elején voltak villongások a gyerekek részéről, de hamar elfogadták őt. Ő úgy van a nagycsaláddal, hogy ha egy-két gyerek nincs otthon, már üres neki a ház, hiányérzete van. Közben elváltam, egy darabig konfliktus nélkül zajlott a kapcsolattartás az első férjemmel, de aztán rendőrségi ügyig, tettlegességig fajult a dolog, inkább hagyjuk. A lényeg, hogy nem kíváncsi a gyerekekre, három és fél éve nem keresi őket. Nemrég beleegyezett, hogy lemondjon a gyerekekről, így István örökbe tudja fogadni őket. Így ez a korszak végképp lezárul. Abban viszont megegyeztünk, hogy amennyiben a későbbiekben a gyerekek fel akarják venni a volt férjemmel a kapcsolatot, akkor abban nem fogom gátolni őket.

– Okozott “extra” bűntudatot a válás, hogy az örökbefogadott gyerekeket még egy plusz veszteségnek teszed ki?  

– A gyerekek nagyon jól vették a cserét, mert nem igazán ragaszkodtak az exhez. Féltek tőle. Fél év különélés után jött István, akit a gyerekek rögtön elfogadtak. Nem volt bűntudatom a válás miatt, mert tudom, hogy ezt kellett tennem miattuk is.

– Hol ismerkedik egy ötgyerekes anya? 

– István anno a főnököm volt, onnan volt az ismeretség. Telefonon tartottuk a kapcsolatot, és az elköltözésem után kezdett szorosabbá válni az ismeretségünk. Összeházasodtunk, és két éve született meg Kitti. Ő a második vér szerinti gyermekem. Szerettem volna szülni a férjemnek is egy gyermeket, nem hiszem, hogy ezért bárki is megszólhatna. Természetes úton fogant és szerencsére problémamentes volt a terhesség. Biankában biztos, hogy lehet valami boszivér, mert simán kitalálta, hogy baba fog érkezni a családba. A terhességem alatt volt félelem a gyerekekben, attól tartottak, hogy az új jövevényt István jobban fogja szeretni, mint őket. Ezt hamar sikerült tisztázni és ez a pici megszületése óta már nem is merült fel. A gyerekek nagyon szeretik őt, állandóan van valaki, aki ajnározza.

– Van különbség a vér szerinti és az örökbefogadott gyerekek között?

– A vér szerinti és az örökbebabák között nem tudok különbséget tenni. A különbség az, hogy ki hány évesen került hozzánk. Ugyanannyira szeretem őket, csak másként. Nyílván máshogy kell szeretni egy kiskamasz lányt, mint egy ovis fiút és megint máshogy egy csecsemőt. Ugyanannyira, csak máshogy.

– A külvilág mit szól a színes kis családodhoz?

– Érdekes volt a külvilág néhány reakciója ezzel kapcsolatban. A háziorvosunk megkérdezte Roli születése után, hogy akkor most Biát visszavisszük az intézetbe. Mikor elmesélem a történetünket és nagyon sok embernek az az első kérdése, hogy melyik a saját. Mindegyik, amúgy meg nem mindegy? Az, hogy roma gyerekeket vettünk magunkhoz, szintén megosztó. A helyettes gyerekorvos azt mondta, hogy fogadni merne arra, hogy a négy örökbefogadott gyerekből jó esetben is csak egy nem lesz bűnöző… Annyira felháborodtam, hogy szóhoz sem jutottam. Többet nem mentem hozzá. Persze van pozitív példa is, sőt inkább az a jellemző szerencsére. Négy örökbefogadott gyermek nem sok családnál van, és ezt értékelik az emberek. A gyerekek mindent tudnak a múltjukról, a vér szerinti családról, vannak fotóim és egy csomó infóm. Ha kérdeznek, válaszolok, bár mostanában már nem olyan sokszor merül fel az örökbefogadás kérdése. Három és fél éve költöztünk ebbe a pici faluba, előtte egy megyeszékhelyen laktunk. Az első hivatalos látogatónk a falu rendőre volt, aki nem sokkal a költözésünk után bukkant fel nálunk. Azon túl, hogy üdvözölt bennünket, finoman megkérdezte, igaz-e, hogy állami gondozott gyerekek vannak nálunk. Merthogy van fenntartása a falu lakosságának ebben a témában. A nagycsalád is fura volt nekik, de az örökbefogadás is. Itt a környéken tabutéma az örökbefogadás, ami nagyon fura volt nekem a nagyváros után. Mostanában kezdem azt érezni, hogy elfogadott a falu bennünket, már nem vagyunk gyüttmentek. Nagyon örülök azoknak a visszajelzéseknek, amikor arról beszél egy falubeli anyuka, vagy a könyvtáros hölgy, hogy a mi gyerekeinkkel nem szokott gond lenni, jó gyerekek. Meg amikor gratulálnak, hogy milyen szépen énekelt Zoé a templomban, vagy a falu kulturális rendezvényén.

– Kapcsolatban vagy más örökbefogadókkal?

– Régebben igencsak aktív voltam a témában, fórumokon írogattam, találkozókra jártunk, sőt 2008-ban még a Parlamentbe is jártam kerekasztal-beszélgetésekre az örökbefogadás témájában. Sajnos, mióta elköltöztünk, nagyon messze vagyunk mindentől, így nem tudunk már részt venni a találkozókon. Itt a környéken tabu az örökbefogadás, így nem is nagyon tudok sorstársakkal találkozni.

– Biztos mindenkiben felmerül: hogy bírod hat gyerekkel?

– Már megszoktam, nekem ez az életem. Mielőtt ideköltöztünk volna, egy pénzintézetnél voltam vezető, az húzós volt, mert alig jutott rájuk időm. Itt most nyugi van, nagyon más pici faluban lakni, mint nagyvárosban. Nyilván még így is, hogy itthon vagyok a picivel, sokkal több időm van rájuk, mint amikor dolgoztam. Megpróbáljuk a gyerekekből kihozni a legtöbbet, ráerősítünk az erősségeikre. Roli hegedül, Zoé zongorázik, mindketten zeneiskolába járnak. Ezen kívül Zoénak gyönyörű hangja van, amit mindenképpen fejleszteni kell. Alex és Bia sportban jók, Alex focizik, Bia kézizni jár. Norbi is focizott, de ő az a belekezdős és feladós típus, most inkább a számítógép érdekli. Próbálunk rendszeres napirend szerint élni, ami persze többnyire felborul valami külső ok miatt. Azért a szerepeket felállítottuk, megvan, ki miben segít. Már öt iskolásunk van, két városba járnak suliba. Busszal jönnek-mennek, szerencsére ez jól meg van oldva. Hetente többször is van könyvtár a falunkban, ahova suli után, illetve hétvégén is el tudnak menni. Ott találkoznak a falubeli gyerekekkel, tudnak számítógépezni, különféle programokat szerveznek nekik. Délután megcsináljuk az elmaradt leckéket, vacsizunk. Alexért hetente kétszer el kell menni, amikor edzésen van. Hétvégente próbálunk családi programokat szervezni. Van a falunk szélén egy kis tó szabadidőparkkal, bográcsozási lehetőséggel, sokszor vagyunk kint, ha az időjárás engedi. Sok állatunk van, az ő ellátásunkban inkább a nagyok szoktak jeleskedni, de a kisebbek is szívesen segítenek. Többüknek van saját cicája, kutyája, megpróbáljuk a felelős állattartást kialakítani bennük. Persze a baromfik és haszonállatok kérdése már nagyobb feladat. Ha születik egy kis állat, mindig van, aki lestoppolja és nevet is kap, de mikor odaérünk, hogy le kellene vágni, akkor már nem ilyen egyszerű a helyzet. A szobájuk rendben tartása viszont teljesen az ő feladatuk, én csak besegítek nekik. Vannak állandó és cserélődő feladatok. A lelkesedés hol nagy, hol kicsi, de hát ezzel mind így vagyunk. Vannak kampányszerű munkák a ház körül, amibe igyekszünk mindenkit befogni, a múlt hét végén kerítést drótoztunk a kiscsirkéknek, nemrég favágás volt, amiben mindenki segített.

Persze nálunk sem minden idilli, problémák vannak és lesznek is, ahogy nőnek a gyerekek. A két nagy már erősen kamaszodik, nem egyszerű velük. Vannak villongások, verekedések, próbálunk a helyzet urai maradni, de hát sokan vannak, nem mindig sikerül. A legnagyobb feladat az, hogy egyenként is a kellő időt tudjunk fordítani rájuk, ami sajnos utópia. Ezért megpróbáljuk a lehető legtöbb törődést megadni nekik. Időről időre kiemelünk egy gyereket és őt visszük el vásárolni, vagy vele csinálunk külön programot. Ez nem sok, de mégis sokat számít. A legnagyobb problémánk, hogy kinőttük a házunkat, nagyobba kellene költöznünk. Ez az igazi kihívás, nem a mindennapok…

Örülök, hogy eljöttetek. Köszönöm a támogatásokat, és hamarosan jelentkezem a következő találkozó részleteivel.

Kattintásra a képek kinagyíthatók.

Jön a februári blogtalálkozó, az általatok kért szakmai programmal!

Mikor: 2016. február 20., szombat 10 óra. Ekkor kezdődik a kötött beszélgetés, aztán déltől átcsap kötetlenbe.

Hol: Bárányfelhő Fejlesztő Gyermekközpont, Budapest, 1062 Városligeti fasor 40. 12-es kapucsengő, félemelet. A Városliget közelében, számos troli és a kisföldalatti is jár a közelben. Térkép itt.

Téma: az örökbefogadott gyerek fejlődési elmaradásai és a fejlesztési lehetőségek. Beszélgetőtársaink lesznek a központ szakemberei: gyógytornász, logopédus, pszichológus és gyógypedagógus. Tóth Zsuzsa pszichopedagógus, a központ vezetője is ott lesz, akivel már olvashattatok a blogon interjút.

Lehet előre küldeni kérdéseket a szakembereknek, akik a helyszínen majd válaszolnak. (Nekem küldjétek mailben, és persze írjátok oda, hogy kitől kérdezitek.)

Gyerekek: jöhetnek, egy szomszédos szobában fognak rájuk vigyázni a központ munkatársai, míg a felnőttek a beszélgetésen vannak. A gyerekek megvizsgálására most nem lesz mód.

Rágcsálnivalót hozhattok.

Jelentkezési határidő: február 13. (nálam, mailben, pontos létszámmal, a gyerekfelügyelet tervezéséhez)

A találkozón készülhetnek fényképek, amiket szeretnék feltenni a blogra. Aki ehhez nem járul hozzá, az jelezze!

Szeretettel várok minden olvasót! Küldjetek kérdéseket!

Mivel jár két testvér örökbefogadása? Katona-Wallner Judit és férje, Lajos egy másfél és két és fél éves fiú-lány párost fogadtak örökbe, egy kamaszfiú mellé. Felváltva hisztiző testvérek, a szomszéd néni rasszista megjegyzéseket tesz, és két gyerek nem kétszerannyi terhelés. Aktucs régi kommentelő a blogon, most ő mesél.

Hogy indult a történetetek?

Világéletemben sok gyereket szerettem volna, egy egész focicsapatnyit, de az élet nem így alakult. A nagyfiamat húszévesen szültem, az apja ötéves korában lelépett és onnantól nem is hallottam róla. Mikor hétéves lett, megismerkedtem Lajossal, viszonylag hamar úgy gondoltuk, hogy ha akar, jöhet a babánk, viszont nem lenne jó, ha a nagyfiam kilógna és más lenne a családneve. Lajos úgy döntött, hogy örökbe fogadja Mátét, Máté is jó ötletnek találta. A 12. születésnapja után három nappal fogadta örökbe, a hivatalok már minden határidőből kicsúsztak, de halogatták az ügyet, hogy a fiamat is megkérdezhessék. Lajos első pillanattól kezdve apakánt viselkedett a fiammal, még nem is jártunk együtt, és a fiam már felült a nyakába és bambamozva legyőzték az ellenséget. A fiamnak nagyon erős volt az apahiánya, minden közelemben felbukkanó hímneműre rácuppant.

Hogy zajlott a házastársi örökbefogadás?

Majdnem ugyanúgy, mint a rendes. Annyi különbséggel, hogy ahhoz nem kell tanfolyam, és hogy előtte meg kellett vonatni a volt férjem felügyeleti jogát, mivel ő nem mondott le a gyerekről, csak eltűnt. Kereste rajtam a rendőrség is. Tíz éve nem láttam, azt se tudom, hogy él-e.

Hogy vonták meg a szülői felügyeleti jogot?

Mindenki riogatott előtte, hogy ezt mennyire nehezen teszik a bíróságok. Akkor vonják meg a szülő felügyeleti jogát, ha veszélyezteti a gyerek egészségét, fejlődését vagy a gyerek ellen bűncselekményt követ el. Én elmondtam a bíróságnak, hogy nem fizet tartásdíjat, ami bűncselekmény, és nem tudok útlevelet kiváltani a gyereknek, kellett volna az aláírása a továbbtanuláshoz, tehát ez egy komoly probléma a gyerek életében. A volt férjem nem jelent meg a tárgyaláson, nem volt ellenfél. Fél évbe még így is beletelt, amíg az ügy lezajlott.

Nyomoztak utána?

Nem, nekem kellett megadni az utolsó ismert lakcímét, oda kapta az értesítéseket. Nekem kellett volna nyomozni utána. Addigra eltűntnek is nyilvánították, úgyhogy igazából olyan adat volt a lakcím, amit a rendőrség sem tudott. Nyilván mai ésszel eleve nem volt bölcs dolog ez a kapcsolat, de ebből született Máté, a fiam, szóval azt sem mondhatom, hogy megbántam.

Máté mit kezd ezzel az eltűnt apával?

Rengeteg tüske van benne, nem hajlandó róla beszélni. Pici korban azt mondtam neki, hogy őt szereti az apja, csak hát ilyen. Elég rövid ideig hitte el. Akkoriban nagyon bántotta őt, most meg azt mondja, hogy nem érdekli. Ahhoz elég nagy volt, hogy felfogja, hogy ennek nem így kell lennie. Lajost viszont apjának tekinti.

Közben akartatok újabb gyereket…

Nem akart összejönni. Elmentünk meddőségi intézetbe, viszonylag hamar kiderült, hogy együtt nem fog összejönni a baba, de külön-külön sincs sok esélyünk erre. Endometriózisom van, lombikkal ugyan lehetne, de mondták, hogy nem kéne erőltetni, mert jóindulatú daganataim is voltak. Én nagyon-nagyon akartam, erőlködtem, hogy saját felelősségre megpróbálnám. A férjem volt észnél, és elkezdte húzni az időt, most nincs rá pénzünk, még várjunk… És magamtól rájöttem, hogy én nem szülni akarok, hanem gyereket. Szeretném felnevelni a gyerekemet, és nem feltétlenül az a fő cél, hogy mindenáron szüljek, akkor is, ha nagy valószínűleg belebetegednék. Mikor rájöttem, akkor mondtam a férjemnek, hogy mi lenne, ha örökbe fogadnánk, és legnagyobb meglepetésemre igent mondott.

Miért lepődtél meg?

Nem tudtam róla elképzelni, hogy ebbe belemegy.

De már örökbe fogadta Mátét.

De ő velem jött egy csomagban. Ezután jelentkeztünk a gyermekvédelmi szakszolgálatnál örökbefogadásra.

Milyen gyereket képzeltetek el?

Egy fiunk már van, tehát lányt szeretnénk. Egy év alatti gyereket kértünk, hogy minél jobban kötődjön hozzánk, és hogy otthon tudjak vele legalább egy évre maradni, erre szüksége van a gyereknek, hogy beépüljön a családba. És kétéves korig jár a gyed, addig tudjuk megengedni magunknak, hogy otthon maradjak a picivel. Testvéreket is vállaltunk, ha a nagyobbik gyerek három évesnél fiatalabb. Kaptunk egy hosszú listát a szóba jövő egészségi állapotokról.

Ez az a lista, ahol az asztmától a vízfejűségig felsorolják a lehetséges rendellenességeket, és ikszelni kell, hogy mit tudsz elfogadni?

Igen. Szinte minden során veszekedtünk egy sort, mert amit én elfogadhatónak gondoltam, azt a férjem nem és fordítva. De amúgy is kicsit olaszos család vagyunk, jó hangosan megtárgyaljuk ezeket, de aztán jóban vagyunk. A férjem simán bevállalt volna egy szívbeteg gyereket, én meg mondtam, hogy merő félelem lenne az életem vele. És utána jön a kérdés, hogy pontosan milyen szívbetegség. Végül sok mindenre bejelöltük, hogy további tájékoztatást kérünk.

A gyerek származásáról hogy döntöttetek?

A származásra nem mondtunk semmit, ők se kérdezték. Én úgy voltam vele, ha nem mondok semmit, akkor nyilván nincs kikötésem ezen a téren, és senki nem tartja nyilván. A kétéves felülvizsgálatnál derült ki, hogy ők úgy tartják nyilván, hogy mi nem kérünk roma gyereket. Kerekre is nyílt a szemem, hisz ezt soha nem mondtam, más kérdés, hogy eleinte volt félelmem. Nem is az, hogy én el tudom-e fogadni, de hogy meg tudom-e védeni, mit kezd ezzel a környezetem, hogy fogadja be a tágabb családom. Ezek máig kérdések. Mi erről sokat beszélgettünk, hogy mit kezdenénk egy roma babával, hisz nem tettünk kikötést. És ahogy beszélgettünk, egyre fogytak a kifogásaink, és rájöttünk, marhára nem érdekel, hogy ki mit mond. Az én gyerekeim lesznek, nekem kell, hogy tetsszenek, nem másoknak. A gyerekeim előtt is egy roma kislányt ajánlottak, őt meg se néztük, mert súlyosan sérült volt. Az egyetlen pont volt, amin nem vesztünk össze, az a szellemi fogyatékosság, ezt nem tudjuk vállalni.

Mennyit tudtatok róla?

Tízhónapos volt a kislány, nem lehetett száz százalékra megmondani mennyire sérült, de vérfertőzésből született és volt négy testvére, akik szintén mind értelmi fogyatékosok, neki is súlyos mozgásfejlődési elmaradása volt. Ami biztos volt, hogy évekig egy teljes embert kívánt volna a kislány.

Rajta nem vesztetek össze?

Nem. Gondolkoztunk, egy kicsit megsirattuk. A mai napig eszembe jut, hogy mi lesz vele. De nem mertük őt felvállalni, ehhez nem éreztem magam elég erősnek. Ugyanezt a gyereket lehet, hogy kéthónaposan vállalom, mert kétéves koráig tudom annyit fejleszteni, hogy beilleszthető egy közösségbe, ha hordjuk fejlesztésre. De ehhez már késő volt.

Ezután majdnem egy év telt el, amikor felhívtak tavaly májusban, hogy két gyerekhez mit szólnánk, akik egy és két évesek, fiú és lány, a kislányt újra kellett éleszteni, de jól van, és vidéken élnek. Az első pillanattól azt éreztem, hogy ők az én gyerekeim. Rögtön igent mondtam, elkezdtünk készülődni, kialakítottuk a gyerekszobát, épp át akartak helyezni egy új munkakörbe, amit ezért elutasítottam.

Akkor hosszú ideg csend volt. Július végén hívtak fel megint, hogy van két gyerek, érdekel-e. Először azt hittük, hogy két másik gyerek miatt hívnak. És közben nem történt semmi, előttünk egyvalaki nézte meg a piciket, aki valószínűleg a bőrszínük miatt mondott nemet. Nekünk a telefonban azt mondták, hogy romák, de fehérbőrűek – ez nem volt igaz, kifejezetten barna bőrűk van, na, nem mintha számítana. Az orvosi leleteket csak felolvasták, de nem értettek hozzá, mi azt hittük, hogy mindkét gyereket újra kellett éleszteni, ami szintén nem volt igaz, csak félreértették az Apgar-értéket. A kisfiút korai fejlesztőbe kellett vinni, és májgyulladása van, ebből egy szó nem volt igaz. A fiúról mutattak egy elég jó képet, a lányról meg egy borzasztó bamba tekintetű, rossz fényviszonyok közt készült fotót. Azon drukkoltunk, hogy ne legyen fogyatékos.

Milyen volt a találkozás a kicsikkel?

Egy csillogó, értelmes tekintetű, csodaszép, sötét bőrű kislány szaladt ki elénk, és megkönnyebbültünk. Meglepődtünk, hogy barna a bőrük, de minket nem zavart. Én mostanra színvak lettem, nem is látom. Ha most rájuk nézek, nem két roma gyereket látok, hanem az én gyerekeimet.

A férjed is rögtön elfogadta őket?

Igen.

És Máté?

Jött velünk, az első pillanattól be volt avatva. A gyerekek elfogadásában nagy szerepe volt, hogy ez nem egy rálőcsölt dolog, hanem része lehetett a döntésben. Ő akkor volt 16 éves. Neki az volt a megállapítása, hogy nem érik fel a kilincset, jöhetnek. Egyébként Máté felé nyitottak először a gyerekek, leült a szőnyegre közéjük és játszani kezdett velük. És azóta is nagy a szerelem.

Mennyi idősek voltak a gyerekek?

Samu 2,5 éves volt, Vica 1,5 éves, mikor először láttuk.

Akkor a kért egyéves korhatáron túlvoltak.

Mikor először hívtak, úgy gondoltam, az a három hónap nem oszt, nem szoroz, és annyira beleéltem magam, akkora öröm volt, hogy két gyerek lesz, hogy nem foglalkoztam vele. Újraterveztünk, világos volt, hogy kétéves kornál tovább nem tudok vele itthon maradni, és megállapítottuk, hogy meg tudjuk oldani, ez a férjemtől kívánt nagy áldozatot. Ő éjszaka dolgozik, és vállalta, hogy nappal ő vigyáz rájuk minden nap.

Mikor aludt?

Délben, a gyerekekkel, ők mindig három órát alszanak. 1-2 órát tudott még aludni a munkahelyén.

Milyen volt az új élet két kisgyerekkel?

Volt egy egyhetes intenzív barátkozás, odaköltöztünk a nevelőszülők közelébe, az gond nélkül zajlott. Akkor volt csak gond, ha egyszerre mindkét szülőpár jelen volt, mert megzavarodtak a gyerekek, és mindent elkövettek, hogy ne tudjunk figyelni. Ezért a nevelőszülővel alig tudtam beszélgetni, de azóta is tartjuk a kapcsolatot. Ez az első időben életmentő volt, megkérdezhettem, hogy eddig is ez volt-e a szokás, vagy engem tisztel meg vele a gyerek. Például a gyerek rohangászás közben evett, pedig addig nem ez volt a szokás – kipróbálta, hogy itt lehet-e. A barátkozás alatt angyali jó gyerekek voltak, aztán Vica végigsírta az utat hazafelé, és az első hónapot végighisztizték.

Vica egy óra sírással aludt el és nem tudtam vele mit csinálni. Reggel hatkor felkeltek, és hol felváltva, hol egyszerre hisztiztek este nyolcig. Ott kértem is segítséget. Hívtam a gyermekvédelmi szolgálatot, hogy mit csinálok rosszul, így kell-e lennek lennie. Saját magamban voltam bizonytalan, láttam, hogy a gyerek nem érzi magát jól és ezért én sem, az ember ettől a saját kompetenciáját kérdőjelezi meg.

És mit mondtak?

Hogy ez teljesen normális. De végighallgattak, nem néztek hülyének, ez sokat jelentett. Adott egy erőt, hogy nyugodt maradjak, ami nem árt az üvöltő gyerekek mellett. Nagyon sokat voltunk velük levegőn, ami jót tett. Még Samu sem tudott beszélni, csak pár szót mondott. Bennük is nagy frusztráció volt, hogy nem tudják elmondani, mit szeretnének, azaz mi nem értjük őket. És ezért állandóan kiabáltak. Tíz napja voltak nálunk, mikor a kertszomszédunk kijelentette, hogy ezt nem lehet kibírni, ezek a gyerekek egyfolytában üvöltenek. Sajnos tőle érkezett eddig az egyetlen rasszista támadás is, neki a bőrszínnel van komoly problémája. Először annyit mondott, hogy hallgattassam el ezeket a kölyköket. Később volt, hogy Vica köszönt neki: „Szia néni” erre azt felelte: „Anyád a néni”. Egyszer pedig mondta, hogy „ezek lelenc cigányok, vigyétek őket vissza a putriba, ahova valók”. És előtte mi jóban voltunk vele. Azóta nem beszélgetünk. Visszatérve az első időre, a férjem egy hónap után mondta, hogy elmegy, mert ő nem bírja. Akkor elkezdtek ugrásszerűen beszokni, bár nyilván nem ettől a kijelentésétől.

Mára beilleszkedtek?

Vica teljesen beilleszkedett, ő mintha itt született volna, lelkileg kiegyensúlyozott, biztosan kötődő gyerek, huncut, eleven, ő itt van otthon. Samu meg nagy csibész, eleven, de érzékenyebb, megviselik a dolgok, egy-egy mondatot képes hetek, hónapok múlva visszaidézni, ami őt bántotta. Rá azt szoktuk mondani, hogy lyukas szeretettankkal érkezett. Nem üressel, hanem megtölthetetlennel, féltékeny mindenre és mindenkire. Eleinte egymásba nagyon kapaszkodtak, egymással nem veszekedtek, összeölelkeztek, összekapaszkodtak. Mostanra folyamatosan veszekszenek, lökik ki egymást az én ölemből. Samu már azt sem tűri, ha Vicát ölbe veszem, ha egy pillanatra nem őrá figyelnek, rosszalkodik, ha megszidják, megsértődik. Ővele foglalkozzanak, ezért rosszalkodik, csúnyán beszél. Őt megviselte a szomszéddal való incidens is, utána két hónapig alig bírtunk vele. A szomszéd néni többek közt azt is mondta: „ezek hülyék, nem tudnak beszélni.” Samu ezt máig őrzi. A gyerekeim a néninek hangosan köszönnek, aki ezt nem fogadja, Samu ilyenkor mindig megállapítja, hogy a néni nem tud beszélni. Samu egyszerre cuppan rá nagyon az emberre és hadakozik vele, odabújik, elvárja, hogy szeretgesd, és közben üt, rúg el magától. Mára mindketten közösségbe járnak, ott is beilleszkedtek.

Mindketten nevelőszülőnél voltak kezdettől?

Igen. Vicának tök jó volt ott, Samunak nem annyira, a nevelőszülő vér szerinti fia másfél évvel volt idősebb nála és köztük nagy harc folyt.

Mi a helyzet a beígért egészségi problémákkal?

Azok nem voltak. Megkaptuk az orvosi papírokat és kiderült, hogy az 1/10-es apgar azt jelenti, hogy az egyperces apgarja tízes volt, tehát teljesen egészségesen születtek, nem kellett újjáéleszteni őket, ahogy ezt a felolvasásnál interpretálták. Samunak volt egy vírusfertőzése, de nem volt májgyulladása. Nálunk derült ki, hogy ekcémásak, de ezzel együtt tudunk élni.

Fejlődési elmaradásaik vannak?

Az óvodában azt mondják, hogy nincsenek. Én úgy gondolom, hogy Samunál valami azért volt. Ha egy két és fél éves gyerek nem nevezi meg magát, egyáltalán nem tud játszani, ott valami van. Mi át is kereszteltük Samut, ami talán azért is ment könnyen, mert nem volt önazonosságtudata. Mostanra azért meglehetősen öntudatos kislegény. De neki még mindig hagyok időt, hogy beérjen… Az óvodában azt mondják, hogy nem kirívó a viselkedése, bár kicsit agresszívebb és kicsit bújósabb, mint egy átlag gyerek, nagyobb a szeretetigénye. Hallottunk egy olyan becslést, hogy egy gyereknek pont annyi idő kell a beilleszkedéshez, mint amennyit a gyermekvédelemben élt. Aztán, ha ez így marad, akkor még óvodáskorában próbálunk szakmai segítség után nézni.

A férjed hogy bírta a gyerekvigyázást éjszakai munka mellett?

Ő félig zombi üzemmódban működött, közben szó szerint rajta lógott a két gyerek, felmásztak rá, az egyik a hátát ütötte, a másik a lábát csiklandozta, és ha nagyon fáradt volt, akkor betett egy mesefilmet. Nyilván nem ez a cél, de van, amikor muszáj. Azt gondoltuk, hogy ez jobb, mintha beadom őket fél év után közösségbe. Még így is megviselte őket, hogy én elmentem dolgozni, különösen Samut.

Mi vált be a nehéz helyzetekben?

Az első néhány hét alatt kitaláltuk, hogy kinevezünk egy hisztifotelt. Ha valakin kitört a hiszti, betettem a fotelbe. Hamar eljutottunk oda, hogy maguktól bemásztak a fotelba hisztizni. Ennek az volt az értelme, hogy biztonságban hisztizhessen. Néha szükség van a hisztire, hogy kicsapódhasson az a belső feszültség, ami nem tud másképp kijönni, de meg kell tanítani arra, hogy mederbe terelje az érzéseit. Ehhez ez az első lépés. Ott szabad volt magát csapkodni, ordítani, nem esik baja. És ha vége, szabad odabújni hozzám. Amúgy mindig az egyes helyzeteket próbáljuk kezelni, de ez az egy bevált.

Miben más szerinted két gyerek örökbefogadása, mint egyé?

A két gyerek egyszerre nem dupla terhelés. Ketten négyszer annyi figyelmet, türelmet, odafigyelést igényelnek, mint egy gyerek. Ha ketten egy légtérben vannak, akkor biztos valami leborul, feldől, valaki sikít, valakinek támad egy nagyon jó ötlete, hogy másszunk fel a könyvespolcra. És az örökbefogadás után mindkét gyereknek extra szeretet- és figyelemigénye van. Néha ehhez kevés két ember is, hogy rájuk annyira figyeljen, amennyire ők szeretnék. Néha azt gondolom, hogy jobb lett volna a két gyereket külön és egymás után örökbe fogadni, hogy mindkettőnek legyen ideje, ami csak az övé. Egyikről sem mondanék le, de mindkettő igényelné azt, hogy csak az övé legyek, ebből ők kimaradtak.

Utólag azt mondom, nagyon merész vállalás volt tőlünk a két testvér örökbefogadása. De dupla öröm is, le nem mondanék róluk. Nagyon pici a korkülönbség, mintha ikreim lennének. A nagyobb a fiú, a fiúk picivel lassabban fejlődnek, ők így egy szinten vannak. De amit ki tudok alakítani egy csecsemőnél, az egy kész gyerekkel nem ugyanúgy működik. Viszont nagy előny nekik, hogy Ők nagyon ott vannak egymásnak, nagyon szoros a kapcsolatuk, bár marják is egymást folyamatosan. Samunak az első kérdése az óvodában: Vica? És Vicának a bölcsiben: Samu?

Tudtok velük külön időt tölteni?

Nem működik, mert mindkettő ott akar lenni, ahol a másik. Ha itthon vagyok, mindkettő rám csimpaszkodik. Ha Samu nagyon zizi, akkor néha elmegyünk ketten sétálni. Illetve most felváltva betegek, és akkor van külön ideje. Ha itthon vannak, ugyanazzal a játékkal akarnak játszani és mindketten anya ölében akarnak lenni. Illúzió, hogy a két gyerek eljátszik egymással. Egyetlen percig sem! Mikor utoljára csend volt pár percre, akkor Samu egy szórófejes flakont töltött meg narancslével és szétspriccelték a gyerekszobában. És egymásra mutogatnak, hogy kinek jutott eszébe.

Ki alkalmas szerinted testvérek örökbefogadására?

Kell hozzá némi humorérzék és türelem, és nagyon kell őket szeretni. Fel kell arra készülni lélekben, hogy a két gyerek négyszer annyi meló. Főleg, hogy egyszerre változik őrült nagyot az ember élete, egyszerre küzd a szülő és a gyerek a változásokkal. Az első időszakban egész biztos nem lesz ideje magára, a két gyerek mellé olykor két felnőtt kell.

Focicsapatot emlegettél. Lesz még gyereketek?

Most biztos nem, kicsivel már nem bírnánk, a férjem lassan ötvenéves lesz. Egy nagyobb gyereket viszont még el tudunk képzelni, ha ők már nagyobbak lesznek és nagyon unatkozunk.

Beszéltek az örökbefogadásról?

A gyerekeknek teljesen természetes, hogy őket örökbe fogadtuk, ez nem titok. Nagyon sokáig minden este erről kellett mesélni, hogy ők elbújtak és mi megkerestük őket.

A cigány származással fogtok foglalkozni?

Kell, mert rajtuk látszik, ezt meg fogják kapni, és nem szeretném, hogy úgy hallja először a cigány szót, hogy a fejéhez vágják. Mi használjuk itthon a cigány szót. Fontosnak tartom, hogy legyen valami ismerete, hogy mégis mit jelent az, hogy cigány. Tervezzük, hogy elvisszük cigány táncházba például. Hogy tudja, a cigányság többet jelent, mint amit az arcába tol az világ, a szomszédnéni-félék. Úgy tudom ez ellen felvértezni, hogy megtanítom neki, a cigány nem szitokszó, létezik egy komoly hagyomány, népművészet, zenei műveltség, tánctudás, van érték emögött, hogy ő cigány. Ha az ember tisztában van az értékével, akkor őt nem lehet bántani. Egyébként rengeteg cigány ismerősünk lett, mióta megjöttek a gyerekek. De nem fogom őket cigánynak nevelni, mert nem tudom. A saját értékrendemet, kultúrámat tudom nekik átadni, és egy kóstolót abból, amit a cigány kultúra jelent.

Milyen az élet ötösben?

Zajos. Nagyon szeretek ötösben élni. Mindig történik valami. Néha nagyon fáradtak vagyunk. Épp gondolkozunk, hogy meg kéne oldani, hogy egy-két órát kettesben legyünk, mert erre az elmúlt egy évben nem volt lehetőségünk, de nagyon jó öten lenni.

A nagyfiad még mindig rendben van a kicsikkel?

Hármunk között ő az, aki egy percre se bánta meg. Nekünk az első hónap alatt voltak kétségeink, hogy fog-e ez menni. Máté az első pillanattól kezdve úgy beszélt róluk, hogy az ő testvérei, kiáll értük, ne bántsa őket senki, a profilképén is a két kicsivel szerepel. Részt vesz az életükben, megtörli a gyerekek orrát, megeteti őket, egyedül a pelenkázást nem vállalja.

Fotók: Divány.hu

Magyarországon az örökbefogadás szabályai szerint a fiatalabb szülő legfeljebb 45 évvel lehet idősebb a gyereknél. Ez a korhatár sok vitát vált ki, időnként örökbefogadók felvetik, hogy miért van szükség erre a megkötésre, és igazságos-e. Ma ezt vesézem. Illetve, arra nem lesz válasz, hogy igazságos-e, de megnézzük, hogy alakul a szülési esély 45 felett és mi a helyzet más országokban.

Az örökbefogadást szabályozó korhatárokról itt írtam: http://orokbe.hu/2014/07/28/hany-eves-korig-lehet-orokbe-fogadni/. A legtöbb fejtörést a 45 éves limit okozza. Házaspároknál elég, ha az egyik fél belefér a korkülönbségbe, napra nézik. Eltérni ettől csak rokoni örökbefogadásnál lehet (ez is oka lehet, hogy páran hamis apasági nyilatkozattal próbálják meg kicselezni a szabályozást), vagy ha egyszerre több testvért fogad örökbe valaki, akik közül a legidősebb még belefér a 45 évbe.

Mit mond a biológia? “45 felett is szülnek gyereket a nők” – hangzik a korhatárt ellenzők egyik érve. Ha egy-egy híresség idősebb korban szül gyereket, a hír körbemegy a bulvársajtóban (Fehér Anna színésznő például 53 évesen lett anya), de ez inkább kuriózum. A statisztikai adatok szerint Magyarországon 2013-ban 106 gyereket szültek a 45 és 49 év közötti anyák, és 4-et az 50 feletti anyák – 88689 gyerekből. Azaz a gyerekek egy ezreléke születik meg 45 feletti anyáktól. Arról nem szól a statisztika, ebből mennyi volt spontán teherbeesés, és mennyi “rásegített”, és első vagy sokadik gyerekként érkeztek-e a családba a bébik.

Fotó: Fortepan, Németh Tamás adománya

A 45 év a lombikeljárásnál is vízválasztó, nőknél ennyi idős korig finanszírozza a társadalombiztosítás a próbálkozást. Az esély azonban már jóval előbb elkezd csökkenni: “A lombikbébi eljárás (IVF) kezelésének sikerességét nagyon sokféle tényező befolyásolja, melyek közül az egyik legfontosabb a kezelendő hölgy életkora. A női életkor előrehaladtával a sikerességi mutatók folyamatosan csökkennek. Míg 35-37 év alatt a kezelések – a nemzetközi irodalmak statisztikái szerint – akár 40-50%-osak is lehetnek, addig 40 év felett ezen értékek már csak 5-10%-ot, míg 42 év felett 1-3%-ot mutatnak” – írja egy meddőségi orvos a honlapján.

Az örökbefogadás a természetnél jóval megengedőbb, hisz itt például egy 52 éves feleség és 40 éves férj is kaphat újszülöttet, ami azért “odakint” nem valószínű, ahogy az sem, hogy egy 53 éves embernek nyolcéves gyereke szülessen.

Komolyra fordítva, az örökbefogadás szabályozásában folyamatos szigorítás figyelhető meg Magyarországon. A 45 éves maximális (és 16 éves minimális) korkülönbséget 2003-ban vezették be, majd 2014-ben azt is rögzítették, hogy csak 25 év felett lehet örökbe fogadni (nem mintha huszonéves tömegek ostromolták volna a Tegyeszt.). 2003 előtt 45 évnél magasabb szülő-gyerek körkülönbséggel is előfordultak örökbefogadások – viszont akkor a mainál több gyerek és kevesebb várakozó volt a rendszerben. Budavári Zita például 48 évesen fogadta örökbe a második lányát, ám ő ma nyilatkozatai szerint ellenzi a magas szülő-gyerek korkülönbséget:

Bár a törvény szerint a fiatalabb házastárs kora számít, én elsősorban az anya korát nézem. Az örökbeadó anya meg esetleg azt mondja: de hiszen az anyám is csak 39 éves! Semmi baj nincs vele, ha valaki ötvenéves korára jut el az örökbefogadáshoz, de ne újszülöttet, hanem idősebb gyermeket fogadjon örökbe. Problémás, ha a nő kora megfelel, de jóval idősebb férje van. A kamaszkort nem ugyanaz kezelni 45 és 50 között, mint 60 és 70 között. Én is idős korban fogadtam örökbe a kisebbik lányomat, a gyermekünkben ma is nagy félelem él az elvesztésünktől.

“Ismeretlenek gyakran Dia nagymamájának néznek, így a bemutatkozáskor általában elmondom, hogy az anyja vagyok, ezt néha nem hallják meg, akkor elmondom másodszor. Az oviban, az iskolában körülbelül Dia társainak nagyszüleivel vagyok egykorú” – mondta egy anyuka, aki még a szabályozás előtt, közel 47 év korkülönbséggel fogadta örökbe a lányát. “Tavaly még szülői értekezletre jártam az érettségiző Benjáminhoz” – említette egy másik alanyom, a 62 éves Singer Magdolna, aki csak 43 éves volt az örökbefogadáskor.

A nevelőszülőknél is szabályozott a korkülönbség Magyarországon, ők ma legfeljebb 50 évvel lehetnek idősebbek a gyereknél – náluk ez régebben 45 év volt, de felemelték. (De az egy munka, és előfordulhat, hogy a nevelőszülőnél 58 éves korban ürül meg egy hely, s akkor is kell kapnia új gyereket.)

Más országokban, ahol van felső korlát, ott általában valahol 40 és 50 év között szabják meg a maximális korkülönbséget. Az eltérések országonként nem abból adódnak, hol mennyire fickósak a középkorúak, hanem hogy mennyire van túljelentkezés a gyerekekért. Néhány példa:

Hollandia: a gyerek és az idősebb(!) szülő között a korkülönbség nem haladhatja meg a 40 évet.

Németország: a törvény nem határoz meg felső korhatárt, de az ajánlások szerint a gyerek és a szülő közötti korkülönbség nem haladhatja meg a 40 évet, hogy kialakulhasson a természetes szülő-gyerek viszony.

Bulgária: a szülőnek legalább 15 évvel idősebbnek kell lennie a gyereknél, és a fiatalabb házasfél legfeljebb 50, az idősebb legfeljebb 55 évvel lehet idősebb.

Nagy-Britannia: nincs felső korhatár, de a fiatalabb gyerekeket a fiatalabb szülők kapják.

Egyesült Államok: nincs felső korhatár, de vizsgálják, hogy a jelentkező várhatóan képes-e felnevelni a gyereket.

Aki szeretne elmélyedni a kérdésben, ebben a tanulmányban országonként megnézegetheti a korhatárokat, bár nem a legfrissebbek az adatok (414. oldal). Érdekes módon az alsó korhatár rögzítése gyakoribb, sok országban, hozzánk hasonlóan, csak 25 éves kortól lehet örökbe fogadni.

Magyarországon a 45-ös szabály miatt a gyakorlatban két csoport van nehéz helyzetben. Az egyik, akik 40 és 45 között vannak és csak egészséges, fehér bőrű újszülöttet szeretnének. Hogy ez sikerül-e, az függ attól, melyik megyében élnek, és mennyi idejük van a 45-ig. Nekik érdemes mielőbb az összes szóba jövő alapítványhoz bejelentkezni, és átgondolni, tudnának-e valamelyik paraméterből engedni. A jó hír, hogy ha nem kerülnek sorra 45-ig, akkor még mindig kérhetnek kicsit idősebb gyereket. Ha meg valaki ebben az életkorban úgy gondolja, hogy neki vagy ilyen gyereke lesz, vagy semmilyen, akkor lehet, hogy az utóbbi jut neki.

A másik csoport azok az 50 körüli jelentkezők, akik a koruk miatt már csak idősebb gyerekre jogosultak, esetleg egyedülállók is, és netán csak lányt akarnak. Náluk a civilek nem jönnek szóba, marad a titkos örökbefogadás. Bár idősebb gyereket kevesebben akarnak, de kevesebb ilyen gyereket is adnak örökbe. A belföldi, nem rokoni örökbefogadások fele csecsemőt érint, 6 év feletti gyerekből pedig 2013-ban csupán 33 került magyarországi örökbefogadókhoz. Náluk tehát a “kínálat” is leszűkül. Nekik érdemes (az elfogadhatón belül) minél tágabbra nyitni a korosztályt, akit elfogadnak. Ha például egy 50 éves, egyedülálló nő csak 5-6 év közötti gyereket fogad el, egyáltalán nem biztos, hogy a következő egy évben lesz pont ilyen korú örökbefogadható gyerek a megyéjében, s ha lesz is, az őt elfogadó többi jelentkező mind fiatalabb vagy házasabb lesz nála, aztán egy év múlva majd ismét emelnie kell a korhatárt.

Ti mit gondoltok a korhatárról? Nektek okozott gondot?

Milyen ajándékot vigyek az első találkozásra? – kérdezik az ismerkedés előtt az örökbefogadó szülők. Ma több szülő mesél, náluk mi vált be és mi nem.

“Az első találkozás előtt a nevelőszülővel egyeztettük, hogy mi az a plüssállat, amire Rolika vágyik. Fülest akart, mert korábban volt egy ilyen állata, ami a sok költözésben elveszett. A férjem egész éjszaka az internetet bújta, hogy a legmegfelelőbbet megtalálja, majd hajnalban felhívta az üzletet, hogy kapható-e az. Az időt egyáltalán nem érzékeltük. Szerencsére felvették a telefont és mondták, hogy kapható, de csak reggel 10 órakor nyit az üzlet. Nyitásra odarohantunk, így vettük meg Fülest, amit az első találkozásra vittünk, és mai napig ezzel alszik Rolika, később ezt vitte magával az óvodába is, ez a legféltettebb játéka.”

(Angéla, ötéves kisfiút fogadott örökbe)

„Amikor én mentem látogatni, szakértői tanácsra buborékfújót vittem, mert az egy olyan játék, hogy sok minden kiderül, ha a gyerek elkezd játszani vele, és olcsó, egyszerű. Hogy együttműködik-e, instrukcióra hogy reagál (autizmus), milyen hamar érti meg, hogyan kell vele játszani és mennyire fejlett a motoros készsége (persze életkornak megfelelően), egyáltalán, érzelmileg hogy reagál a játékra.”

(Háztartásbeli Andrea, hároméves kislánnyal barátkozott)

Fortepan, Saly Noémi

“Vittünk valami kis kemény lapos könyvet, járműveset, de nem különösebben váltott ki érzelmeket belőle, túl sok játék volt körülötte, és amúgy is nagyon izgága volt, rövid időre lehetett csak lekötni.”

(Buzsa, másfél éves kisfiút fogadtak örökbe)

„A gyerek teljes páni félelemben volt. Egy játszószobában találkoztunk, beült a sarokba, nem is mert ránk nézni. Nagyon félénk gyerek, ezt mondták, az utcára is alig lehet kimenni vele, mert fél mindentől. Egy szakember javasolta, hogy próbáljunk egy labdát bevinni és azt felé gurítani, hátha megnyílik. Rögtön vettünk egy labdát, az kicsit segített, de még mindig nagyon félénk volt.

Amikor kicsit feloldódott, akkor kapott tőlünk egy kis macit is, ezt tanácsolták, hogy legyen vele valami,  amit tőlünk kapott, amikor már nem vagyunk ott. S figyeltük, hogy a macival hogyan viselkedik, ha nem vesztette el a macit, és vigyázott rá, akkor az azt jelezte, hogy fontos volt neki a velünk való kapcsolat.”

(Edit, négyéves kislánnyal barátkoztak intézetben)

„Az első alkalommal is készültem több dologgal, volt nálam filctoll, füzet, kifestő, plüssfigura, de végül a buborékfújót vittem be magammal, és azzal játszottunk a kertben. Ennek nagy sikere volt, és jól áthidalta az első percek zavarát. Ki tudtuk próbálni, hogy mennyire engedi át például a játékot, mennyire akaratos, és hogy tud-e koncentrálni valamire fél percnél tovább. A búcsúzásnál pedig otthagytam egy textilbabát, amit elnevezett rólam, és másnap már vitte magával az oviba is, ahogy a nevelőszülő mesélte.

A barátkozásra is igyekeztem többféle dolgot összekészíteni, mert mindenképpen az volt a terv, hogy nálunk legyen az apartmanban, és végig le tudjam kötni a gyereket. Ezért volt nálam színes ceruza és kifestő, gyümölcsöket ábrázoló memóriakártya, mesekönyv és DVD-n többféle mesefilm is. Igazából mindennek sikere volt, igyekeztem adagolva elővenni a dolgokat, de a mesekönyv (Boribon és a 7 lufi) annyira tetszett neki, hogy másnap már magától hozta oda, hogy most újra ezt szeretné.”

(Judit, ötéves kislánnyal barátkozott)

„Az első találkozásra egy plüssállatot vittünk, amit nagyon idegesen útközben vettünk meg egy benzinkútnál. Nem volt jó választás, Zsoltit nem érdekelte. Azóta is megvan ez a játék, de nem kötődik hozzá különösebben.

A második örökbefogadásnál már jobban készültünk, a plüssállat mellett vittünk szétszedhető kisautókat, és egy bemutatkozó albumot magunkról, a lakásról, a nagy gyerekekről, a játékokról. Utóbbit ma is szívesen nézegeti, és a nevelőszülőt is megnyugtatta, hogy jó helyre kerül a kicsi.”

(ez én vagyok, két másfél éves kisfiút fogadtunk örökbe)

Fotó: Fortepan

“Két hasonló marok plüssfigurát vennék neki (vagy egyformát, de akkor az egyikre varrni valamit, amitől más lesz markánsan). Ha lehet, megtudnám előre a nevelőszülőtől, hogy milyen állat a kedvence, és azt. Az egyiket ajándékba vinném neki. De csak az egyiket, mert a másik meg itthon várja (és az ismerkedés egy pontján elmondani, hogy van egy tesója a plüssállatnak, és eljövetelkor-után megmondani neki, hogy a marok plüssállatka tesója már nagyon vár mindannyiunkat otthon, hiszen csak az egyik plüss jött el, a másik otthon “készülődik” és már nagyon nagyon örül, hogy jövünk).

Egy másik plüssfigurát is vennék, nagyot, akkorát, mint egy kétéves gyerek, és ez csak a mi szállásunkon van, amikor már ott tartunk ismerkedésben: erről mesélek majd neki, hogy itt alszunk a közelben, majd átjön hozzánk, és találkozik ott azzal a nagy plüssel, aki nagyon aranyos. Ez a plüss nem megy át a nevelőszülőhöz, csak velünk, a mi szállásunkon lakik, de ott mindig várja őt. (Ez a plüss – is – utazik majd mellette a kocsiban haza, nevelőszülőtől elbúcsúzás után kapja meg, hogy most már teljesen az övé.) Átvisszük 1-2 sapkáját, sálját a gyereknek, ami plüssre adható, amikor játszunk vele. Hazaúton is a gyerek egyik kis cuccát tesszük rá, ha gyerek ebbe beleegyezik.”

(iildiii, még csak tervezi az ismerkedést)

A téma nemrég a Mózeskosár Klubban is felmerült, ott Székely Zsuzsa és Dénes Zsuzsa pszichológusok még a következő tanácsokat adták:

• emléket, plüssállatot csak akkor adjon az ismerkedő, ha már biztos, hogy örökbe fogadja a gyereket
• addig inkább ennivalót adjon, annál is inkább, hogy ő is etesse a gyereket
• az ott élő többi gyereknek ne adjon ajándékot, ha mégis, akkor vigyen például egy zacskó csomagolt cukorkát, amit a látogatott gyerek kínál körbe a többieknek.

Ti mit vittetek? Mi vált be? 

Eddig mindig másokkal közöltem interjút a blogon, most végre olvashattok egyet velem. :-) Polgár Teréz Eszter készítette, és a Szimpatika magazin 2015. augusztusi számában jelent meg, engedélyükkel közlöm. Jól összefoglalja, mit is kell rólam tudni.

Az örökbefogadást Magyarországon rengeteg tévhit és előítélet övezi. Ha nem is tudatosul, a mesék mostohatörténetei és a bulvársajtó örökbefogadós sztárhírei alapozzák meg, hogyan viszonyulunk ehhez a témához. A tényleges emberi sorsok – örökbefogadóké és örökbefogadottaké – gyakran kiesnek a látóterünkből. Mártonffy Zsuzsa újságíró, blogger hiánypótlóként indította el internetes oldalát, az Örökbe.hu-t, hitelesen segítve mindazokat, akiket ez a kérdéskör valamiképp érint. Ő maga – férjével – egy vér szerinti kislányt és két örökbefogadott kisfiút nevel. Veronika 6, Zsolti 4, Valentin 2 éves.

Hogyan, mikor került fókuszba nálatok az örökbefogadás?

Nem tipikus a példám, de én mindig úgy gondoltam, hogy fogok majd örökbe is fogadni. Ez sokáig inkább naiv lelkesedés volt, valódi ismeretek nélkül. Mire végigmentünk a felkészülési úton, akkor értettem csak meg, hogy az örökbefogadás mögött mindig tragédia áll, a gyereké – és az új szülőknek ezt is fel kell vállalniuk. Én már akkor javasoltam a férjemnek az örökbefogadást, mikor egy évig nem sikerült teherbe esnem. Nekem ez nem a leg-leg-legvégső opció volt, a férjem viszont korainak találta. Nemsokára meg is fogant a kislányunk.

Természetes úton?

Igen, de koraszülött lett, hét hónapra. A nehézségek dacára nem lettem görcsös anya, a baba sem volt sírós, problémás gyerek, de fejlesztésekre kellett vinnünk. Hamar felébredt bennünk a vágy egy újabb gyerekre. Könnyen teherbe is estem, de ez a terhesség csúnya vetéléssel végződött. Majdnem meghaltam a műtőasztalon – vérátömlesztést kaptam, és az intenzív osztályon kötöttem ki. Utána pár hónapig a szomorúság mellett a „feltámadás” öröme is bennem volt; nagyon tudtam örülni az életnek. Az előírt pihenési idő után újabb orvosok, kivizsgálások, kisebb műtétek következtek, és csak évek múltán lett világos, hogy nem tudok többet szülni. (Amúgy, a meddő párok többségéhez hasonlóan „mindenünk megvan”, tehát ma sem teljesen kizárt egy teherbeesés, de ezzel már nem foglalkozunk.)

Sokan „megelégszenek” egy gyerekkel, ha természetes úton nem születik második. Nálatok ez hogyan alakult?

Nem tudtam belenyugodni, hogy egy gyerekem lesz. Mindig is többet akartunk, én azért, mert nem volt testvérem, a férjem pedig azért, mert neki volt. Éreztem, hogy tudnék szeretni egy „idegen” gyereket is, amit a lányom születése csak alátámasztott. Hiába vártuk őt, mikor világra jött, egy kis idegen volt, akivel össze kellett csiszolódnunk. Én jól elterveztem, hogy majd biztos rám hasonlít, fekete haja lesz…; nem ilyen lett. Szőke, és a férjem kiköpött mása. Egy vér szerinti gyerek sem hozza mindig az elvárásokat, ő is kis titok, akit ki kell bontani. Ahogy egyre több időt töltünk együtt, egyre több élmény köt össze, ahogy nő, fejlődik, egyre szorosabb lesz a kapcsolatunk. „Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.” Tudtam, hogy ezen egy olyan gyerekkel is végig tudok menni, akit nem én szültem. Egyébként a vér szerinti gyereknél mire mondtam igent? Egy bizonytalan ígéretre, valakire, akiről semmit nem tudtam. Az örökbefogadásnál egy másfél éves, már mosolygó, beszélő, járó gyerekről hozhattunk döntést, akinek látszottak a személyiségvonásai is.

Hogyan zajlott az örökbefogadás folyamata?

Jelentkeztünk a gyermekvédelmi szakszolgálatnál, ahol nagyon segítőkész szakemberekkel találkoztunk. Elbeszélgetett velünk egy pszichológus, megnézték a lakást, a jövedelmünket, az egészségi állapotunkat, és részt vettünk egy felkészítő tanfolyamon. Nagyon hasznos volt: nem azt tanítják, mondjuk, hogy kell pelenkázni, hanem csupa olyan helyzetről van szó, ami egy vér szerinti gyereknél nem fordul elő. Például hogyan beszélgessünk a gyerekkel arról, hogy örökbe fogadtuk. A jelentkezésnél meg kellett adni, milyen korú, nemű és egészségi állapotú gyereket tudunk elfogadni, vállalunk-e testvéreket. Bár hivatalosan nem kérdezhetnek rá, a várakozási idő leginkább attól függ, hogy roma gyereket is fogad-e a jelentkező. Mi erre igent mondtunk, ezért egy év múlva már érkezett is a kisfiunk. Különben 3-4 évet kell várni, és nekünk a származás vagy bőrszín egészen mindegy volt. Elsőre sérült gyereket is vállaltunk volna. Mivel a lányunkat sok évig vittük fejlesztésekre, úgy gondoltuk, csodát tehetünk. De örülök, hogy egészséges kisfiú érkezett. Már látom, mennyire nehezek a sima hétköznapok is két, majd három gyerekkel.

A fiúknak azt is fel kell dolgozniuk majd – amellett, hogy nem a vér szerinti családjukban nőnek fel –, hogy romaként nem-roma környezetben nevelkednek. Van benned aggodalom, hogy sose érje őket megkülönböztetés a bőrszínük miatt?

Eddig semmilyen bántás nem érte a gyerekeket, de persze még picik. Egyelőre nem aggódom ezen. Ha együtt vagyunk, többnyire az se tűnik fel a környezetnek, hogy nem vér szerinti gyerekeink, evidensnek veszik, hogy azok.

Az identitás nehéz kérdés. Itt a Kárpát-medencében mindenkinek számos különböző őse van, és döntés kérdése, melyik vonallal azonosul. A többségi identitás adja magát, egy kisebbségi kultúra elsajátításához plusz erőfeszítést kell tenni. Szeretnénk, hogy a fiúk találkozzanak a cigány kultúrával, de legfontosabb, hogy a világra nyitott, előítéletek nélküli emberekké váljanak. A barátaink között szerencsére sok az örökbefogadó család, hasonló hátterű kisgyerekekkel, ami később biztos segíteni fog a fiainknak.

Mennyire lehet előre felkészülni az örökbefogadással járó helyzetekre?

Olvastunk a témában, találkoztunk más örökbefogadó családokkal, de felkészülni nem lehet. Szerintem a vér szerinti gyerekre sem. Nekünk viszont sokat segített Zsoltinál, hogy hasonló korú gyereket már neveltünk, nem is olyan rég, tehát a saját lábnyomunkba léptünk. Így az örökbefogadás problematikájáról lehánthattuk a minden gyerekre jellemző nehézségeket. E nélkül biztos többet aggódtunk volna, hogy ez vagy az normális-e. Például ott a dackorszak: könnyebb kezelni, ha az ember egyszer már végigcsinálta. Egyébként nehéz megmondani, „mi mitől van”, egy gyerek komplex csomag, nem lehet szétszálazni: mit örökölt, mi a környezet hatása, mi a traumáé. Amit valamennyire a traumának tudok be, hogy mindkét fiúnak pótcselekvésszinten fontos az evés – ezt más örökbefogadó családoktól is hallottam.

Ismeritek a két kisfiú korábbi életét, családi hátterét?

Mindketten másfél évesen kerültek hozzánk, két év különbséggel, Valentin csak 4 hónapja. Titkos örökbefogadás volt, csak annyit tudunk, hogy nagyon nehéz helyzetű családokból érkeztek a nevelőcsaládokhoz. Az ottani történetüket már ismerjük, a nevelőszülőkkel azóta is kapcsolatban vagyunk .

Az örökbefogadást megelőzően mindkétszer messzire kellett költöznünk, a nevelőszülők közelébe, családostul. Látogattuk a gyereket, aztán el-elhoztuk, és mikor már összecsiszolódtunk, akkor hozhattuk haza. Nagyon sok ponton lehetett volna egyébként nemet mondanunk, egészen a végleges örökbefogadásig: amikor már egy hónapja élt nálunk a gyerek.

Hogy emlékszel a fiúkkal való első találkozásra?

Nagyon izgultunk mindkétszer. A nagyobbik fiút rögtön aranyosnak találtuk, tudtuk: ő kell nekünk. A kisebbiknél nem éreztünk ilyen elsöprő érzelmeket, de helyes, jól fejlődő, nagyon okos, kötődő gyereket láttunk, és úgy döntöttünk, összecsiszolódunk. Először én voltam a lelkesebb, másodszor a férjem. De ahogy mondtam, a közös élmények mélyítik el a kapcsolatot. A barátkozás érzelmileg nagyon intenzív és rettentő fárasztó egyszerre. Igazi határhelyzet: egy idegen kisgyereket átszoktatni, az addig ismert, szerető környezetéből kiemelni és olyan erős kapcsolatot alakítani ki vele, hogy haza tudjuk vinni. Ez mindkétszer nehéz volt, télen zajlott, az otthonunktól távol. Az összecsiszolódás persze nem ér véget azzal, hogy hazavisszük a gyereket.

A kislányod hogy fogadta az új testvéreit?

Az elsőnél három és fél éves volt, elmondtuk, hogy testvére lesz, de nem én szülöm. Örült neki. Együtt készültünk, segített válogatni a babaruhákat. A két gyerek rögtön jól eljátszott együtt, köztük alakult ki először kapcsolat; ugyanígy a második örökbefogadásnál is. A két nagyobb gyerek jelentette a legnagyobb vonzerőt a kicsi számára. Az első pár hónap meglepően könnyű volt a nagyobbik fiúval, akkor vérszemet kaptunk, és gyorsan jelentkeztünk harmadik gyerekre: azt kértük, hogy három év alatti és nagyjából egészséges legyen. Épp ezután következtek a nehézségek: a nagyobb dackorszaka, indulati problémái. Aztán enyhült a helyzet, ekkor érkezett a kicsi.

Hogyan alakult a családi dinamika három gyerekkel?

Visszagondolva könnyűnek tűnik az élet egy gyerekkel. Ugyanakkor rengeteg öröm a nagycsalád. Valentin például nemrég mondta először, hogy „puszi”, a középső megtanult biciklizni, a nagylány pedig már ír és olvas. Jó látni, ahogy játszanak együtt, segítik egymást. A gyerekeimet mind nagyon szeretem, csak az érkezésükkel kapcsolatos érzés más. A szülés nehéz és komplikált volt, de mégis az élet természetes rendje, hogy férjhez mentem, szültem. Az örökbefogadott gyerekeket viszont egy ellenséges univerzumból sikerült kipasszíroznom az akaratommal, a kitartásommal, több vetélés, egy koraszülés, majd sok hiábavaló próbálkozás után.

Mikor indítottad az Örökbe.hu blogot?

Zsolti érkezését követően. A döntésünk előtt és után is sokat olvastam, beszélgettem az örökbefogadásról. Tőlem is rengeteget kérdeztek, és rájöttem, mekkora igény van a témával kapcsolatos információkra. Ezt az oldalt újságíróként készítem, és minden irányból körüljárom az örökbefogadás témáját. Szerepelnek interjúk szakemberekkel, örökbefogadó családokkal, felnőtt örökbefogadottakkal, örökbeadókkal, és bemutatom azt is, hogyan lehet örökbe fogadni ma Magyarországon. Élveztem, hogy beleásom magam mások történeteibe, és segítek mindazzal, amit így megosztok, miközben én is merítek belőle. Mindig úgy képzeltem, hogy sok gyerekem lesz, és hogy írni fogok. Szerencsére mindkét álmom teljesült, és a gyerekek mellett is írhatok. Az „anyaság” önmagában nem elégítene ki. Egyébként álságosnak érzem ezt a szót, a gyerekvállalás közös ügy a férjemmel, amelyben ő is aktívan részt vesz. Nélküle a blogra sem lenne időm. Az oldal, a visszajelzések szerint, főleg az örökbefogadásra készülőknek segít tudatosabban dönteni. Az is hasznos, ha valaki arra jön rá, ő nem tudna megbirkózni az ezzel járó plusz feladatokkal, nehézségekkel.

Hogyan beszélgettek a gyerekekkel az örökbefogadásukról?

A négyéves fiam most annyit ért, hogy nem én szültem őt, hanem egy másik néni, és hogy egy ideig nem nálunk élt. Két- és hároméves kora között leginkább az foglalkoztatta, ha a nővérét én szültem, őt miért nem. Őt miért nem szoptattam? Erről sok kérdése volt, egy darabig bántotta is, de ez annál jobban megerősített, hogy foglalkozni kell a témával, tilos hazudni. Most, ha csak elhangzik az „örökbefogadás”, ő büszkén jelentkezik. Ennek a szónak nagyon pozitív értelme van a családunkban, sok találkozóra megyünk hozzánk hasonló családokkal, ezeket a gyerekek mindig alig várják. A fiúknak nyilván lesznek majd újabb és újabb kérdéseik, mi igyekszünk olyan nyitott légkört teremteni, hogy mindent megbeszélhessenek velünk. A lányomnak is rengeteg kérdése volt, és most, hatévesen már nagyon sokat tud. Amerikai honlapokon akadtam rá a „lifebook”, magyarul „életkönyv” koncepciójára: egy fényképes album a gyerek egész történetét elmeséli, a vér szerinti családdal kezdve. Én is készítettem ilyet. Nagyon hasznos, hisz nemcsak azt segít elmagyarázni a fiúknak, hogy nem én szültem őket, hanem a nevelőszülők szerepét is, akik másfél évig gondozták őket. A nagyobbik fiamat most például az foglalkoztatja, hogy milyen tortája volt az egyéves születésnapján, amit nem nálunk ünnepelt.

Mit szólt a tágabb család, az ismerősök , hogy örökbe fogadtatok?

A család nyitott volt, de ők végigasszisztálták a megelőző nehézségeinket is a terhességeknél. Szerencsére négy nagyszülőre számíthatunk. Rajtuk is látom: nem lehet elvárni, hogy első pillanattól ugyanazt érezzük egy pár napja ismert gyerek iránt, mint akit évek óta nevelünk. De az együtt töltött idővel nagyon szépen kialakult a kötődés, ma büszke nagyszülők. Az ismerősök is jól fogadták a helyzetet. Persze akadnak, akik csodálkoznak, vagy elmondják, hogy ők képtelenek lennének az örökbefogadásra. Ezzel semmi gond nincs. Ilyenkor azt felelem: szerencsére nem kötelező.

Kosztolányi Dezső feleségének novellája

«Állástalan pincér örökbeadná hároméves, egészséges leánygyermekét úricsaládhoz, csekély végkielégítésért. Kruspér-utca 8, III. 29.»

Barabásné az ágyban hangosan olvasta a vasárnapi reggeli ujság apróhirdetését. Mellette a másik ágyban a férje már jóideje ébren volt, de ábrándjaiba merülve tovább mímelte az alvást. Most hangosan ásított, mint az, akit hirtelen fölébresztettek. Ez az ásítás egy kissé hangos és szemrehányó volt. Az asszony tudta, hogy férje nem aludt. Ő is gyakran menekült így az örömtelen valóság elől.

– Hallod? Egy állástalan pincér örökbeadná a hároméves kislányát – ismételte az asszony, saját szavaival a hirdetést. – Nézzük meg. Jó?

– Megnézhetjük éppen, – mondta az ura kelletlenül.

Fotó: Fortepan, Adományozó: Szepessy Tibor

Már unta a sok ellentmondást ebben a kérdésben. Az asszony az utóbbi időben egyre azon nyargalt, hogy vegyenek örökbe egy kisleányt. Barabás nem egészen helyeselte ezt a heves kívánságot. Ő kitünően megvolt gyermek nélkül is. Reggelente bement hivatalába, az állami zálogházba. Szerette ezt a munkáját. Szórakoztatta őt. Barátai is voltak. Ezekkel eljárt estente sörözni. Hosszan öltözködött, rendbetartotta a holmiját, élénkszínű nyakkendőket viselt, sok kölnivizet locsolt magára. Olykor egy-egy nővel is összekozmásodott, de csak óvatosan, nehogy zavar, vagy kényelmetlenség támadjon belőle. Gyakran nézték nőtlennek, ifjú agglegénynek. Ennek örült. Járása könnyű volt, ruganyos, ő maga izmos és karcsú. Kis fekete, nyírott bajúszára különös gondot fordított.

Emma, a felesége, az utóbbi években hiába küzdött a hízás ellen. Különösen a keblei duzzadtak nagyra. Túlságosan vékony lábszárán szinte félelmesen himbálódzott puha teste. Az orvos hormonokat rendelt neki, mert mint mondta, negyven évvel a belső szekréciós mirígyek nem működnek már elég jól. De a hormonok is csak éppen hogy meggátolták a további rohamos vastagodást. Idősebb is volt két évvel az uránál, akihez mint fiatal özvegyasszony ment hozzá tizenöt évvel ezelőtt. Gyermeke az első urától sem volt s a másodiktól sem. Eleinte ő se sokat törődött vele, később azonban mindenfélét megpróbált, hátha mégis lehetne egy. Egyszer már akart is lenni, de nem birta kihordani. Akkor nagybeteg lett, műtétet is hajtottak végre rajta, azóta lemondott arról, hogy neki magának gyereke legyen.

– Most felöltözünk, megreggelizünk, elmegyünk a Bazilikába és utána arra sétálunk.

Lassan, ütemesen, pedánsan sorolta föl ezeket a teendőket, mintha cselédjének adna sorjában elvégzendő munkákra utasítást.

Barabás csak a száját vonogatta némán. Valami homályos bűntudat mindig meggátolta abban, hogy a saját akaratát kereken érvényesítse. Inkább alattomban igyekezett kicsúszni az ilyenféle rendelkezések alól, ügyesen, megfoghatatlanul, mint az angolna. Ma azonban vasárnap volt. Ilyenkor nehéz valamit kitalálni. Megadta magát. Nyögve nyujtózkodott nehányat, aztán lassan öltözködni kezdett. Emma már bekenőcsözött arccal, rózsás-fekete selyempongyolában fésülködött a jávorfakeretes hármas tükör előtt. A cselédlány terítette a reggeliző asztalt az ebédlőben.

Barabásék három szoba, előszobás lakásában már ilyenkor korareggel is a gyermektelen otthonok tisztasága ragyogott. A bútorok olyanok voltak s úgy voltak elrendezve, mint bútorraktárak mintaszobáiban. Ezeket a bútorokat még az asszony hozta a házhoz első házasságából s azóta mákszemnyi elváltozás sem történt rajtuk. A tizennyolc évvel ezelőtti «legdivatosabb» bútorok voltak ezek. Szinte pontosan le lehetett róluk olvasni az évszámot, amelyben készültek, akár a jegygyűrűk vastagságából meg lehet állapítani az egybekelés idejét.

A jávorfa hálószoba mellett, a fényezett, diófaborításos ebédlőben borvörös pamlag állott, ferdén, telerakosgatva sohasem használt, hímzett és festett díszpárnákkal. A párnákat Emma hímezte, festette. Fejtől a legdíszesebb párna tövében egy szépen felöltöztetett, florentinkalapos francia baba ült mereven. Emma egyik kislánykori babája. De baba ült a zöld ripsz szalon valamennyi zsöllyéjében, csinosan, mindig egyformán, illedelmesen. Rózsaszín főkötős, szőkefonatos Lencsi baba, selyemviganós, gyöngypártás matyóbaba, ijesztően hosszúkezű, hosszúlábú, baljós német bár-baba. Ezeket már asszonykorában szerezte Emma. Mindegyik baba kezében egy-egy színes villanykörtét tartott s ezeket egyszerre lehetett meggyujtani valamennyit, mint a karácsonyfa villanygyertyáit. Emma a sötét szobában gyakran szórakozott azzal, hogy kivilágította bábúit. Barátnői, ismerősei, a házban lakó szomszédnői, akik olykor valamilyen alkalommal bejöttek hozzá, gyakran mondogatták: «Milyen kár, hogy nincs itt egy kislány.» «Hogy örülne ezeknek a szép babáknak.» «Hogy elférne itt egy-két gyermek, ebben a szép lakásban. » «Az Isten ott nem ád, ahol legjobban kellene.»

– Az urad is többet ülne itthon, nem mászkálna el örökké hazulról – mondta neki így-úgy egyik-másik szabadszájúbb barátnője.

Emma ilyenkor sóhajtott, a vállát vonta s csak ennyit mondott:

– Talán igazad van. Erre már én is sokat gondoltam.

Azt nem mondta, hogy csakis erre gondolt és mindig erre gondolt.

Ragyogott a szeptembervégi napfény, amikor Emma kilépett a Bazilikából. Lement a lépcsőkön. A férje még mindig hajadonfőtt lépegetett utána, ünnepélyesen. Lenn, a lépcső alján Emma megállt, jobbra-balra tekintgetett, kicsit gondolkozott, majd döntő elhatározással a Ferenc József-híd irányába indult, Budára, a Kruspér-utcába. A férje engedelmesen követte, mintha ez az út az iménti szertartás természetes folytatása volna, amelyet nem illik és nem szokás megszakítani.

A Kruspér-utca 8. számú házban mindenekelőtt a lakók névjegyzékét nézték meg a kapualjban. III. emelet 29. Ledninszky József pincér – olvasta Barabás. Ő sokkal magasabb volt, hamarább megtalálta a nevet a fakult névjegytáblán.

Emma a házmesteri lakásba ment be. Kérdezősködni akart, hogy miféle népek is ezek a Ledninszkyék, de a házmesterné a név hallatára olyan sértő hanggal mondta ki: «harmadik emelet 29», hogy eleget lehetett érteni belőle. Felvonó nem járt a házban, gyalog mentek a harmadik emeletre. Barabás könnyen ugrált fölfelé a lépcsőkön, nehány lépcsőfokkal mindig előbbre volt, de aztán vissza-visszament a feleségéhez. A feszes cipőjében, feszes fűzőjében, feszes ruhájában, feszes bőrében lihegett és fulladozott. A kalapja a homlokát szorította, néhány újonnan készült hamisfoga az ínyét, jegygyűrűje a kövér kis ujját, bőrkesztyűje a kezét, még a karóráját is súlyosnak és terhesnek érezte a csuklóján. Gondosan rizsporozott fehér arcbőre kivörösödött és kifényesedett a melegtől, hóna alatt jókora körben nedvesre izzadt barna selyemruhája. Gondosan fésült, mahagonivörösre festett hajában megnyúlt a belésütött hullám s az arcába csapzott.

Csupa szegényember lakott ebben a szürkefalú, olcsón épült házban, már az első emeleten is. Polgári bérpaloták közvetlen szomszédságában, nem is a kültelken szinte meglepte őket ez az általános szegénység. Köröskörül járták az egész hosszú folyosót a harmadik emeleten, minden számot megnéztek, akkor látták, hogy a 29-es közvetlenül a lépcsőház mellett van, ott, ahol feljöttek. Emma bekopogott az apró kockákkal üvegezett, málladozó ajtón. A vörös perkál függöny föllibbent belülről. Egy barna férfi kandikált keresztül az üvegen. A következő pillanatban sarkig kitárúlt az ajtó s az imént kikandikáló férfi, alázatos hajlongások közt tessékelte be Barabást és a feleségét. Ő volt a pincér.

Olyan kicsi volt az előszoba, hogy hárman alig fértek el benne. A háttérben két zárt ajtó barnállott egymás mellett, balról keskenyke gőzös konyhába lehetett látni. Jobbra nyilt a kétablakos lakószoba. Ebben a szobában meglepően rendes volt a bútorzat. A hátsó falnál két, csaknem vadonatúj ágy állott, a két ágy előtt egy díván, az oldalfalaknál egy-egy szekrény. Volt azonkívül a szobában egy fehér gyermekágy, egy gyermekkocsi, egy varrógép, egy faragott asztalka és három bőrszék.

Emma arra gondolt, miért adnak örökbe gyermeket olyanok, akiknek ilyen rendesen bebútorozott lakásuk van. Aztán az jutott eszébe, hogy vajjon ebben a zsúfolt szobában hogy nyitják ki a szekrényeket?

Bemenni egyáltalán nem lehetett. Az előszobában maradtak. A nyitott ajtón keresztül látni lehetett, hogy a díványon egy szőke, ragadós hajú fiatalember fekszik közönyösen, gallérnélküli kék nappali ingben, vörös vatta-paplan alatt. Az ágyakban egy 14-15 éves, kócos, csinos lány, két fiú, 8-12 évesek, meg egy őszbajúszú férfi hevert, nyakig betakarózva dunyhákkal. A gyerekek összesúgtak. Az üres gyermekágyban s a kocsiban gyanús színű ruhadarabokon gyermektestek még meleg lenyomata látszott. Most Barabásék háta megett nagyon sovány, foghíjas asszony jelent meg a konyhaajtóban, karján 8-9 hónapos gyermekkel, a szoknyájába pedig egy háromesztendősnek látszó maszatos kislány kapaszkodott mind a két kezével. Barabásék a kislány felé fordultak és sokáig nézték. A kislány is nézett föl rájuk félig nyitott szájjal, beárnyékolt, fényes-kék szemével.

Szép gyerek volt, fitos orrú, babaarcú. Sötétszőke haja ezer rengő selyemgyűrűbe csavarodott a fején. Álla közepén gödröcske volt. Kurta ingében úgy állt ott, mint valami angyali szőke cigánypurdé. Túlságosan is szép volt. Családi folyóiratok címképének is beillett volna. Emmának úgy rémlett, mintha ezt a gyereket régesrég ismerné valahonnan. Szinte idegesítette ez a gondolat. Végül is megnyugodott abban a multakat megszépítő homályos érzésben, hogy ő maga, amikor kicsi volt, ilyenféle lehetett, mint ez a kislány.

– Köszönj szépen a nagyságos asszonynak és a nagyságos úrnak, Ibolyka – sürgette a kislányt a barna férfi.

Amint lehajolt a gyermekhez, Emma orra előtt savanyú, izzadt, lázas szag csapódott föl a hajából, nyakából, ruhájából és a szájából. Emma behúnyta a szemét és hátra feszítette a nyakát.

– Ke-zét-csó-ko-lom – kiáltotta minden meggyőződés nélkül, óvodában tanított, szótagoló hangossággal a kislány.

Egyetlen megjegyzés, egyetlen kérdés sem hangzott el, de kölcsönösen tudták, hogy miről van szó és egész magatartásukkal, apró mozdulataikkal már valóságos alkudozás indult meg közöttük.

Fotó: Fortepan, Ggaabboo adományozó

– Ide nézzenek az urak, micsoda gyönyörű kislány ez. – És milyen okos, hogy tud köszönni. – Szép kis világban élünk. – Előbb majd megnézzük, hova adjuk. – Csak pénzt lássunk minél előbb, pénzt lássunk. – Lóversenyre akarok menni. – Csak nyernék a lóversenyen, dehogy adnám oda. – Kellett a fenének nekem ez az öt gyerek. – Az apám is itt van, munka nélkül, meg a feleségem öccse, állástalan borbély. – Vigyék már, vigyék innen ezt a kislányt. – Ingyen is odaadom, – közölte némán a pincér. – Csak vigyék.

– Lóverseny – gondolta Emma és Barabás is. Meg ezt: – Nagy felelősség egy gyereket örökbe fogadni. – Különösen lányt. – Ki tudja, mi lesz belőle? – Aztán élnek a szülei is. – És már hároméves elmúlt. – Emlékezni fog apjára-anyjára. – Ki tudja milyen rossz ösztönöket hoz magával ilyen környezetből. – És vajjon nem fognak-e zsarolni a szülők?

Ez az utolsó gondolat szóban is kikívánkozott Barabásból.

– De kérem, látogatni nem lehet a gyereket, amennyiben… – mondta befejezetlenül.

– Dehogy, szó sincs róla, tudjuk mi azt, kérem szépen, nem is akarjuk – tiltakozott egyszerre az apa és az anya.

– Különben is sok mindent meg kell még beszélni, el kell intézni. Az ügyvéddel, az árvaszékkel. Nem olyan egyszerű ez a dolog. Majd tárgyalunk a részletekről és megbeszéljük otthon a feleségemmel is, – mondta Barabás és indulni készült.

Emma folyton a kislányt nézte. Le nem vette róla a tekintetét. A gyermek állta a nézést, az előkelőbb osztályúak iránti leplezett ellenségeskedéssel, bűvös kicsiségének hetyke biztonságával.

Emma most kinyitotta a táskáját s kivett belőle egy kis meztelen celluloid babát s a kislány felé nyújtotta. A kislány gépies önzéssel nyúlt a baba után.

– Egy méltósága is kérte már az Ibolykát – szólalt meg most a foghíjas, sovány pincérné, – meg egy fűszeres innen az utcából.

A pincér megijedt, hátha ez a beszéd elriasztja az urakat és hirtelen széles nyájassággal arra kérte őket, hogy méltóztassanak helyet parancsolni, ha csak egy percre is. Ügyes mozdulattal hirtelenül két széket emelt ki a szobából. Az egyik szék két hátsó lába a konyhába került.

– Megköszönted már a szép babát a nagyságos asszonynak, Ibolyka? – kérdezte az asszony, aki érezte, hogy előbbi megjegyzését jóvá kell tennie.

A kislány a melléhez szorított babával közvetlenül Barabás széke előtt állt s most hirtelenül a férfi öléhez támaszkodott. Ezzel a mozdulattal köszönte meg Barabásnak az Emmától kapott babát. A meleg gyermeki test egy pillanatra andalító érzéseket keltett Barabásban. Szerette volna ölbe kapni ezt a tündéri kislányt és elrohanni vele, vinni haza máris. Nem moccant, nehogy megtörje a varázst.

Emma most hirtelen fölugrott. Közben a fiatal lány, a két gyerek meg az öregember felkeltek az ágyból, zajosan jártak-keltek a szobában, meg-megjelentek néha az ajtó keretében. Csak a szőke fiatalember maradt fekve nyugodtan a helyén, a díványon.

Barabás is fölállt, de a kislányt még egyre szorította magához. Ebben a pillanatban már ő is hitte, hogy ez a kislány az övé volt mindig, kezdettől fogva.

– Tessék elhinni, – mondta most meglepő egyszerűen a pincér – ha nem nagyon muszájna, nem adnám oda semennyiért. Falura megyünk, a feleségem szüleihez. Nem vihetünk ennyi apró gyereket. Azok is szegény emberek. A nagyobbik lányom egy pékségben kapott állást, a két fiú is itt marad egyenlőre. – Így mondta – egyenlőre.

Pillanatnyi csönd támadt. Barabás megzavarodott ettől az őszinte hangtól.

– Jaj, de szép gyűrű – kiáltotta most Ibolyka, hangosan a nagy csöndbe, Barabás egyik ujját szorongatva.

– Majd neked is lesz. – Mondta zavarodottan Babarás.

– Ha jó leszel, – tette hozzá Emma.

Mindenki mosolygott, kényszeredetten.

A kisgyerek a sovány asszony karján nyüglődni kezdett.

– Hát kérem, majd a holnapi nap folyamán eljövök és mint mondtam, megtesszük a szükséges lépéseket, amennyiben semmi törvényes akadálya sem lesz – nyögte a megkövült, szabályosan-hivatalos szöveget Barabás és félfordulattal kinyitotta az ajtót. A kislány még egyre szorongatta a gyűrűsujját.

– Szervusz, Ibolyka, eljövök majd, jó lesz? – szabadította ki ujját a kislány kezéből.

– Köszönj szépen, Ibolyka – mondta az apa s az anya nyájaskodva.

– Köszönöm szépen – kiáltotta Ibolyka gépiesen, mert hamarjában nem tudta, hogy köszönnie kell-e, vagy meg kell-e köszönnie valamit.

Nevettek. A két fiú, benn a szobában hangosan röhögött.

– Mondd szépen, kezét csókolom – tanította a kislányt az apa ismét hamisan-édeskés hanglejtéssel.

– Kezét csókolom – szótagolta Ibolyka.

Barabásék már künn voltak.

– Kezét csókolom, kezét csókolom – hangzott utánuk több szájból.

*

Barabásék szótlanul mentek le a lépcsőn s csak mielőtt villamosra szálltak volna, akkor mondta Emma:

– Szép gyerek.

Többet nem is beszéltek róla.

Ebédután Barabás, amikor a felesége aludt, fölszólította ügyvéd barátját a lakásán és hosszan tárgyalt vele erről az ügyről.

Este Emma asszony többször kivilágította a babákat.

– Kár, hogy nem árva – mondta vacsora után, minden átmenet nélkül, hangosan gondolkozva, de aztán elszégyelte magát és hozzátette: – vagy lelenc.

Barabás nem felelt, de arra ő is gondolt már, hogy kár, hogy nem árva vagy lelenc.

Másnap Barabás, amikor kijött a hivatalból, a Belvároson ment hazafelé. Több ízben azon kapta magát rajta, hogy gyermekruha-, gyermekcipő- vagy játékosbolt előtt ácsorog s maga sem tudja, hogy mit is néz voltaképpen. Máskor legfeljebb azért állt meg, hogy egy nyakkendőt szemügyre vegyen, vagy sajátmagát a tükörablakban.

Egy üzletbe be is ment s megkérdezte, mennyibe kerül egy pár lakkcipő egy hároméves kislánynak. Egészen elámult, milyen kevésbe. De nem vásárolt, zavartan kiment a boltból.

A felesége odahaza azzal fogadta, hogy nézze, milyen édes kis ruhákat és cipőt vásárolt, még egy pár pirinyó, fehér bőrkesztyűt is, hároméves kislánynak valót. Még játéknak is jó, ha nem is veszik örökbe azt a kislányt.

Kosztolányi Dezső és Harmos Ilona (Görög Ilona az írói neve volt)

Barabás minduntalan megnézte, kézbevette az apróságokat.

Furcsán mosolygott.

Emma is egész nap érzékeny hangulatban volt. A szeme minduntalan könnybelábadt.

– Majd én viszem el neki a holmikat – mondta Barabás. – Te ne igen járj föl hozzájuk. Leverő környezet. Ebédután amugyis elmegyek az ügyvédhez, akkor fölszaladok egy percre.

Emma maga szeretett volna fölmenni, de ebben az érzelmes lelkiállapotban nem tudott olyan makacsul ellentmondani, mint egyébkor. Csalódottan egyezett bele, hogy az ura vigye el mindazt, amit ő vásárolt.

Barabás ebédután hosszan tárgyalt az ügyvéddel. Mindent részletesen megbeszélt vele. Az ügyvéd biztosította, hogy miután semmiféle akadály nincs, ha a felek az árvaszék előtt együttesen megjelennek, két héten belül nyélbeüthetik az egész ügyet. Majd ő megsürgeti az igazságügyi tanácsnál, ahová jóváhagyás végett küldik az iratokat.

Az ügyvédtől egyenesen Ledninszkyékhez ment Barabás, Ibolyka, amikor meglátta őt, szó nélkül átölelte a térdét. Barabás eliberakta a ruhácskákat és a cipőt, meg egy doboz rózsaszín selyemszalaggal átkötött csokoládécukorkát is, amit ő vásárolt. A kislány mohón mindent birtokába vett.

Egész életében megszokta, hogy ő is, a szülei is mindent idegenektől kapjanak. Rongyokat és selyemholmit, ételmaradékot és finom cukorkát. Nem először kapott már efféle jót, s a szépségének kijáró magátólértetődéssel fogadta.

Barabás kijelentette, hogyha felöltöztetnék Ibolykát, szívesen elvinné egy órácskára sétálni. A feketén lobogó nyurga pincérnek átadta az ügyvédje címét, hogy keresse fel őt.

A pincér olyanféle játékos kíváncsisággal nézte meg a fölírt címet, mint ahogy egy kezébenyomott lóversenytipet nézne, vagy az éppen nekiosztott kártyát a szerencsejátékban. Kabátja zsebébe csúsztatta a névjegyet.

Barabás egy cukrászdába vezette Ibolykát Pesten s egy óra mulva gépkocsin vitte haza. A kislány úgy ült mellette az ülésen, mintha világéletében kocsin járt volna. Amikor Barabás fölvezette a szépen felöltöztetett gyermeket a harmadik emeletre, már sötétedett. A konyhában egy csupasz kis villanykörte fényénél valami paradicsomosat főzött a pincér felesége. A többiek sötétben ültek a szobában.

Barabásnak összeszorult a szíve, amikor Ibolykát otthagyta.

Otthon a felesége, borogatással a fején, ágyban fekve fogadta. Egész délután fájt a feje Emmának. Nem mondta, de rosszul esett neki, hogy az ura magáhozragadta az intézkedést. Úgy érezte, hogy háttérbeszorították, félrelökték. Annyira fájt a feje, hogy a világosságot sem birta. Sötét szobában feküdt. A vacsorához sem kelt föl.

Harmadnap reggelén Barabás nem ment be a hivatalába. Fogadott egy nagy gépkocsit, átment a Kruspér-utcába, fölpakolta a Ledninszky-házaspárt Ibolykával együtt, aztán visszament a feleségéért.

Emma, amikor beült a kocsiba, rettentően belevágta fejét az ajtóba. Azt hitte, menten elájul. De nem lett semmi baja, mindössze egy kis dudorodás keletkezett a fejebúbján. Rosszul érezte magát, de nem akarata mutatni a pincérék előtt. Az egész úton egy szót sem szólt egyikőjük sem. A hangulat nagyon kínos volt, még Ibolyka is csak feszengett hátul Barabásék között. A pincér a soffőr mellett ült, felesége benn, az egyik kisülésen. Ledninszky feketébe öltözött s az asszony is csipkeblúzt öltött magára.

Az ügyvéd már várta őket az árvaszéken. Ott jegyzőkönyvet vettek fel az örökbefogadásról. Érzelmes szavak hangzottak el, nemes, emberbaráti szívekről. Emma olyasmit érzett, mint fiatal lány korában, amikor néha szemérmetlen szavakat súgtak a fülébe az utcán, vagy kilógott a fűzőzsinórja és figyelmeztették rá.

Ibolykát is megkérdezték, akarja-e apukájának Barabás Tibor urat, anyukájának Barabás Tiborné, Gavera Emmát.

Ibolyka erre a kérdésre azt felelte, hogy van neki egy szép babája meg mackója is és babakocsija is. Egy nagyságos úrtól kapta.

Vissza már gyalog mentek. Az árvaszék kapujában elköszöntek egymástól. Ibolykát Ledninszkyék vitték haza, mert Barabás úgy döntött, – az ügyvéd tanácsára – hogy amíg a felsőbb hatóság jóvá nem hagyja az örökbefogadás tényét, a gyermek csak maradjon a szüleinél. Hátha valamely oknál fogva füstbemegy az egész, akkor legalább nem származhat belőle semmiféle bonyodalom. Délután átment a Kruspér-utcába. Ibolyka maszatos volt és sírt. Anyja nem akarta ráadni az új ruhát, azért sírt. Barabásnak úgy rémlett, mintha Ledninszkyék kissé ellenségesen bánnának a gyermekkel. Őt is egészen hidegen fogadták.

Emma a vacsoránál nagyon ünnepélyes volt. Minduntalan mondani akart valamit, de elnyelte. Végül is nagynehezen kibökte, hogy ő kezd félni ettől az örökbefogadástól és nem bánná, ha vissza lehetne csinálni. Ez a pincérnépség neki sehogysem tetszik. Raffinált banda és a kislány is már pont olyan raffináltnak látszik, mint az apja.

Barabás magából kikelve kiabált, hogy ne csináljon belőle senki bolondot. Eddig nem hagyta őt élni egy gyerekért, most meg egyszerre neki nem kell. És hogy most már nem lehet visszatáncolni. És hogy Emma a romlott, ha egy hároméves gyermekről azt tételezi föl, hogy az romlott.

Emma csak nézte az urát. Ilyen izgatottnak még nem látta. Ettől még jobban elkeseredett. Tisztán érezte, hogy most már az ura a cselekvő fél ebben az ügyben, hogy most már ő az, akinek a gyerek kell, mindenáron, még a béke árán is. Tehetetlen volt ezzel a nagy kívánsággal szemben.

Tíz napig egy árva szó sem esett közöttük Ibolykáról. Emma ezalatt egyetlenegyszer sem világította ki a babáit s az utcán, ha szórakozottságból megállt valami gyermekruhakirakat előtt, bosszúsan sietett odébb. Feszültségek érződtek minden szaván, minden mozdulatán. Tüntetően orvosságokat vett be a férje előtt, mérte a lázát, nagyokat, fájdalmasakat sóhajtott.

Barabás nem igen látszott ügyet vetni a felesége kedélyállapotára. Mostanában még kevesebb időt töltött odahaza, mint egyébkor.

A tizedik napon egy órával későbben jött az ebédhez, mint máskor és kézenfogva magával hozta Ibolykát is.

Úgy robbant be ez a fiatal élet a homályos lakásba, mint valami fényes-éles, arany napsugár. Emma lehunyta előtte a szemét. A kislány pogány bájjal vette birtokába az egész házat, új apját, aki máris engedelmes, boldog szolgájául szegődött. Hemperegtek ketten a szőnyegen, sikongtak, ugráltak a pamlagon, a zsöllyéken, a párnákon. Emma feszes babái szanaszét hevertek a földön. Emma sápadtan, szótlanul rakosgatta vissza őket a helyére. Ő nem tudott résztvenni ebben a játékban. A kislány is idegenül tekintett rá. Olykor nagyságos asszonynak szólította őt néha nagyságos anyukának. Estefelé már teljes diadalában parancsokat is osztogatott neki. Barabás egész délután nem ment el hazulról. Emmának örülnie kellett volna ennek, de nem örült. Makacsul csak arra gondolt, hogy az ő kedvéért sohasem maradt otthon. Rosszkedvű volt. Kényszeredetten viselkedett, végül is ingerültté vált és minduntalan beléjük kötött. Folyton rendre intette férjét és a gyermeket. Ezzel azonban csak még inkább cinkosokká tette őket. Ellenfeleivé. A helyzet az első napon kialakult. A kisleány ösztönösen élvezte titkos diadalát. Emma meg volt alázva, le volt igázva.

Este Ibolyka a túlfeszített játéktól, a sok új benyomástól korán elálmosodott. Nyafogni kezdett és Barabáshoz bújt Emma elől. Emma ölébe akarta venni, hogy végre birtokába vegye arra a rövid időre, amíg levetkőzteti és lefekteti az ebédlőben vetett pamlagra, imádkoztatja és elaltatja, de a gyermek ebben az ellenőrzés nélküli, álmos és felzaklatott állapotában, Emma érintésére kitépte magát, Barabás ölébe bujt s onnan Emma felé fordulva, kis öklét rázva, ezt kiabálta:

– Ez menjen el, ez ne maradjon itt, ez a csúnya néni.

Barabás erre a nem várt gyermeki kitörésre hangosan elnevette magát, ölébe kapta a kislányt és össze-vissza csókolta.

Emma néhány pillanatig falfehéren állt előttük, aztán szó nélkül megfordult és bement a hálószobába.

Hallotta még, hogy a férje gügyögve ezt mondja a gyermeknek:

– Na látod, elment a csúnya néni, most aztán feküdj le szépen és alukálj.

Emma a hálószobában pár pillanatig meredten, minden tagjában megfeszítve állt, aztán kétségbeesetten, üvöltő, sipoló sírással borult arccal, keresztben a két vetetlen ágyra.

Nyugat, 1935

A következő találkozónkon egy dokumentumfilmet nézünk meg az örökbefogadásról.

Mikor: 2016. április 2. szombat délelőtt, 10-13 óráig. Aki gyerekkel érkezik, jöjjön oda pár perccel előbb.

Hol: Budapest I. ker., Szilágyi Dezső tér 3. Református Lelkészi Hivatal terme. (Itt szokott találkozni a Romadopt. Aki még nem volt: a házban jobbra fel a lépcsőn, majd ki az udvarra, onnan nyílik a terem.) Gyerekmegőrző is lesz. A vetítés ingyenes, a gyerekmegőrzésért kell fizetni, a pontos árat majd a gyerekek száma alapján tudom megmondani.

Mit nézünk: Örökbefogadás, cseh dokumentumfilm (2014), 75 perc, rendezte Alice Nellis, HBO.

Mit kell még tudni: hozhattok rágcsálnivalót, üdítőt. Megnézzük a filmet, aztán beszélgetünk. A filmet cseh nyelven, magyar felirattal nézzük. Jelentkezést gyerekszámmal március 25-ig kérek.

A filmről:

Amíg az Oscar-díjért izgulunk, emlékezzünk meg a magyar jelölt, a Saul fia főszereplőjéről. Röhrig Géza négy és tizenkét éves kora között állami gondozásban élt, majd örökbe fogadták. Ma az ő életéről közlök idézeteket a nyilatkozataiból. Géza ismeri a blogot, és szeretettel küldött néhány verset és egy gyerekkori fotót az olvasóknak.

Névjegy

Röhrig Géza (49) költő, zenész, színész, zsidó bibliaoktató. A nyolcvanas években a Huckleberry alternatív zenekar alapítója volt, az együttes a Fidesz több korai rendezvényén is fellépett. Rendező szakra járt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, lengyel szakra a bölcsészkaron. Élt Izraelben, Lengyelországban, jelenleg New Yorkban él, ahol egy középiskolában zsidó bibliaoktató, emellett egy temetkezési vállalkozásnál dolgozik halottmosóként. Több verseskötete jelent meg magyarul, most egy nagyregényen dolgozik. A 2015-ös Saul fia című játékfilmben egy auschwitzi Sonderkommandóst játszik, aki a halott fiát próbálja meg eltemetni, a film a Cannes-i fesztiválon a zsűri nagydíját kapta, Oscar-díjra jelölték és számos más elismerést begyűjtött. Vallásos zsidó. Második házasságában él, négy gyereke van.

A kezdetek

Anyja lemondott róla, apja nevelte, aki négyéves korában meghalt. Ekkor került intézetbe. Verseinek visszatérő témája a kozmikus anyahiány, az állami gondozotti létről pedig regényt készül írni.

„Anyám a háború után árván maradt. Mindkét szülejét elvesztette. Később ez nyilván közrejátszhatott abban is, hogy rólam könnyebben lemondjon.”

„Kétféle állami gondozott van, aki sosem élt családban, és aki élt családban. Nekem volt egy lelkes és fantasztikus autószerelő apám, aki egy orvosi műhiba következtében négyéves koromban meghalt. Az apakép és az emlékek, a tíz-tizenkét fotó eleven, én a későbbi fóti évek alatt nem is hittem el, hogy oda tartozom, és el is szökdöstem…”

„Nem is nagyon emlékszem arra az időre, mikor még családban nőttem fel. Hetes óvodába jártam, apám péntek délután kihozott az óvodából és hétfőn bevitt. Azt, hogy mi egy család, a saját családomból próbálom megtanulni és nem is könnyű.”

„Annyira faramuci helyzet például egy anyák napja a Fóti gyermekvárosban…”

„Verset játszótéren, villamoson, bárhol lehet írni. A prózával rengeteg seggelés, ej uhnyem, utánanézés jár, amihez én eléggé lusta vagyok, úgyhogy titkon azt remélem, hogy nekem az életben csak ezt az egy regényt kell megírnom. Ezt viszont lelkiismereti kötelességem, hisz akikről szól, azok nem nagyon írnak. Én magam is állami gondozott voltam, később örökbe fogadtak. S ahhoz képest, hányan nőnek fel így ma is, döbbenetes, hogy a magyar szépirodalomban ez a környezet mennyire nincs jelen. Én azt szeretném majd valahogy bebizonyítani ebben a könyvben, hogy az ember tényleg képes kitörni a sorsából. Hogy no man est omen.”

sztereó

ki nem kellett az anyjának
miért kéne az magának
ki az anyjának nem kellett
miért kéne az más embernek
duruzsol a sátán

kit az anyja otthagyott
azzal a sors jóllakott
kit otthagyott az anyja
én vigyázok majd arra
duruzsol egy angyal

áldás

fóti gyermekváros
50 hektár őspark
grófgyerekek vagyunk
minket az állam szart

arcon csíp s már löki
(előttem a tahó)
’őróla lemondtak
örökbeadható’

nyáron mint a herpesz
kiforr a kor jele
feltört kriptákban
tombol a rockzene

hirtelen sötét lesz
lemászik egy bácsi
ő jót akar nekem
’kicsit fog csak fájni’

visszakísért aztán
hazát nem mondanék
folyjon ki a szeme
áldja meg őt az ég

1975

látszott rajtuk: megbántak
elfajzottnak trehánynak
mondtak és visszavittek

midőn elhoztak nemrég
a többiek lesték
’integessél már nekik’

integetni? ezeknek?
nincs egy perce s még vertek
gondoltad

kárörvendőek most is
’milyen volt’ fognak közre
’kilenc hétig örökbe’

’kaptál tőlük valamit?’
vállat vonsz kést szerzel
a pléd alá úgy fekszel

bio

anyám hasbaszúrták
ifjan beleőszült
mázlim volt megúsztam
egy héttel azelőtt szült

idegenek jöttek
s tették az ő dolgát
hármunkat meg álla-
mosított az ország

’nem normális’
’kár volt a nagy útért’
mondta bátyám
ki megnézte a mutert

él még állítólag
nyeléig vájt a kés
a tüdőnél megállt
pedig nyomta a kéz

csöcsére káposzta-
leveleket rakott
elapadt a teje
így hát éhes vagyok

próbáltam utálni
de nem győztem gőggel
szülinapomra
a szülinapom jött el

hinni nem tudok
a fénynek azt súgtam
végén se legyen
ha nincs az alagútban

találkozás

szívem ha megnyalná
holtan esne össze
bár el tudnám
feledni örökre

bátyám szerint
’fényt kapott az agya’
’kituszkolt az ajtón’
’egy anya egy anya’

úgy hírlik él még
eszembe jut néha
egyszer találkoztunk
kerek harminc éve

a szemetet vitte ki
rámnézett közben
’kösse meg a kutyát
magához jöttem’

házszám sehol
a kéményből fa nőtt
anyámban rossz volt
meglátnom a nőt

hunyorgott kacéran
’kit keres’ kérdte
’Úristen’ kapta
arcát kezébe

melltartó semmi
mell annál inkább
nem szólt nem szóltam
ittuk a pálinkát

hellyel nem kínált
pohárral sem amúgy
berúgtam rögtön
úgy igéztem anyut

néztem igéztem
zárva maradt arca
mintha nem is benne
volna csupán rajta

’a kéményből fa nől’
törtem meg a csendet
’ritkán fűtünk’
türelmetlen lett

’mit akarsz?
látod nincs mit adjak’
fölállt a micsodám
add akkor hát magad

vonítottam belül
röstellve magányom
’itt nem maradhatsz
egy kettő három’

tárta ki az ajtót
elborult a világ
Istenem fogj le
hisz neked sincs anyád

‘részeg vagy tűnés
hallod mit mondok?
menj ahonnét jöttél
pusztulj már kotródj’

az ajtóban álltam
éppen ott haladt
őrült szemembe
zöld epét hányt a nap

‘meghalsz’ nyögtem
fejem gyomrába fúrva
‘innét a mindzsádból
jöttem te luvnya’

harapott karmolt
mondhatni megvert
‘kisfiam’ súgta
‘ne rendetlenkedj’

‘kisfiam? kisfiam?’
két kezem a torkán
szorítom lilul
megdöglesz boszorkány

de ne gyilkossá ne tégy
Irgalom Atyja
vasban vinnének
őt letakarva

forrt a nyálam
gyűlt a gyűlölet
ahogy fojtottam
egy angyal átölelt

nem volt könnyű dolga
ám hogy Te parancsolsz
az üveg pálinkát
basztam csak a falhoz

szívem ha megnyalná
holtan esne össze
bár el tudnám
feledni örökre

úgy hírlik él még
rántást pirít rámol
a kéményből fa nő
mint én az álmából

harminc év telt el
az ember ki nem kell
csak beletompul
vagy megbolondul

ha ma állnék elé
azt mondanám
‘szörnyen hiányzik
nem kend: az anyám’

s nem várnék tán úgy
a szeretetére
hisz ő se volt soha
senki szemefénye

Örökbefogadás, kamaszkor

Tizenkét éves korában, maratoni ügyintézés után örökbe fogadta egy család, akik korábban ismerték az apját, ekkor került ki az intézetből. Az új családnak köszönheti a zsidó identitását, szoros kapcsolata alakult ki az örökbefogadó nagyapával, Rosenthal Jánossal, aki egyébként nem is volt vallásos zsidó.

„Egy tizenkét éves embert a szó valódi értelmében nem lehet örökbe fogadni. Akkorra én már régesrégen kész voltam. Mikor gimnáziumba kerültem, én nem mutattam meg az ellenőrzőmet, és soha nem kérdeztem meg, hányra kellene hazajönni, a magam útját jártam.”

„Hálás vagyok az örökbefogadó mamámnak. Nem egyszerű történet a miénk, de visszanézve, ma már világos, ha olykor tán rosszul is, de ő mindig jót akart nekem.”

“Tizenkét éves koromban fogadtak örökbe Rosenthalék, rengeteg fehér folt volt és van a kisgyerekkoromban, szükségem volt a múltra. A zsidósággal három és fél ezer év múltra tettem szert.”

„Rosenthal János, a nagyapám, egy egyszerű ember, akiben fantasztikus figyelem és szeretet élt irántam, az akkori Fürst Sándor utca 7/a-ban lakott, a Duna mozi fölött, a harmadikon. A szüleit, a testvéreit elvitték Békéscsabáról, őt azonban otthagyták a pesti gettóban, mert egy balesetből kifolyólag tőből hiányzott a jobb lába. Sokszor kimankóztunk sakkozni a Szent István parkba. Ilyenkor aztán meséltettem. Bemutatta a barátját is, aki mindennap elrejtett neki egy kis ételt a Klauzál téren. Enni és enni adni. Ez egyébként az Örökkévaló magyar neve: alef, dalet, nun és jod. Vagyis: ADNI. Először tehát a Nagypaci sorsán keresztül találkoztam a vészkorszakkal.” 

„Azt vettem észre az első barátnőm kapcsán, hogy egy nagyon erős stigma él az ágésekkel, zacisokkal kapcsolatban. Amikor egy vasárnap ebédnél megkérdezik: mondja Géza, a maga szülei mivel foglalkoznak? Akkor éreztem, hogy ez nem az a világ, ahol azt lehetne mondani, ami van. Akkor vagy elsüllyed az ember az asztal alá, és félénk lesz és gátlásos, vagy konfabulál, és hazudik egy nagyot. Én az utóbbit választottam, összevissza mindenféle szülőket találtam ki magamnak. De hosszútávon ez nem volt egy stratégia, az egyik hazugság összeütközésbe került a másikkal, és világos volt, hogy ezt az életrajzot sztenderdizálni kell. Ez nem ment könnyen, kellemetlen volt, sokkal jobban szerettem a képzelt életeimet, mint a valóságost. Mikor először kezdtem elmesélni az igazi életemet mindenki egyöntetűen azt mondta, hogy ez sokkal jobb, mint az összes többi, amiről eddig hantáltál.”

„Az egyik legkomolyabb rákfenéje ennek az ügynek, hogy kire mi tartozik, mi az, ami privát.  Kétféle korszaka van az életemnek, az egyik, mikor túl sokat mondok el, pedig nem tartozik senkire, visszaélnek vele, a másik pedig, mikor minden féket behúzva azt mondom, hogy közöd?, és nem vagyok hajlandó beszélni erről. Nehéz az egyensúlyt megtalálni.”

„Társadalmi mobilitás tekintetében általában több nemzedék futja be azt a távot, amit én egyedül abszolváltam. Ez azonban tipikus jelenség az örökbefogadottak körében.”

„Én nagyon szorgalmazom, hogy ne csak csecsemőket fogadjanak örökbe, és nem akarok senkit elriasztani, sőt, de tudni kell, hogy ez mivel jár, a gyereknek is, a szülőnek is.”

„Rettenetesen irritál engem az önsajnálat, és ha valami Amerikában mentálisan különbözik a világnak ennek a felétől, az az általános atmoszféra, hogy az ember ne panaszkodjon. Nem szeretném az önsajnálat húrjait pengetni. Ezeken a sebeken fény áramlik be. Nem mondom, hogy akkor könnyű volt, elég szar volt, de az, hogy Pestre kerültem és Pestre jártam gimnáziumba, mára ez az egész teljesen összeállt és az enyémmé vált, amire akkor mint egy kisiklásra, azt gondoltam, hogy másvalakinek az életét élem, erről kiderült, hogy nagyon is én voltam.”

örökbefogadás

tehetsz te bármit
nem neked születtem
hiába állsz itt
és babusgatsz engem
nem neked születtem

késtél ennyi
kerek tíz évet
a lelkem akarod
elegem van belőled
kerek tíz évet

anyuzni sem tudlak
bocsáss meg ezér’
az a másik az anyu
bokádig sem ér
bocsáss meg ezér’

jó voltál pedig
jó és figyelmes
mégse tud közöm
lenni e helyhez
jó és figyelmes

nem azért szököm el
hogy hiányozzak
én mindig hiányzom
tegnap ma holnap
hogy hiányozzak

azért szököm
hogy megóvjam a lelkem
odaadnám
de mi maradna bennem?
hogy megóvjam a lelkem

ne félj kerül
aki enni ad
mindent köszönök
a te nemfiad
aki enni ad

Házasság, válás, házasság

Első házasságából két gyereke született, ők ma már nagykamaszok. Mikor elváltak, amerikai felesége a gyerekekkel visszatért Amerikába, Géza utánuk ment, hogy láthassa a gyerekeket. Nyolc évig illegalitásban élt, nem hagyhatta el Amerikát, míg nem rendezte az életét, halottmosdatásból élt. Ma a második házasságában él New Yorkban, felesége ismét amerikai, egyéves ikreik vannak.

„Az állami gondozottak, ha megházasodnak, nagyon komoly hátrányban vannak, hendikepesek ebből a szempontból, hogy hogy kell kezelni a konfliktusokat, mi egy férjnek, egy feleségnek a dolga a gyerekeikkel, egymással szemben. Én a tanulópénzt megfizettem, és ez első házasságom többek között erre ment rá.”

„Egy soromat sem tekinthetném autentikusnak, ha én, az egykori állami gondozott egész a fizikai létem határáig nem tennék meg mindent, hogy a gyerekeimnek élő, eleven apja legyen.”

„A harmincas éveim közepén, azért, hogy ne telefonon legyek apukája a gyerekeknek, kimentem, nem nagy örömmel… Mély depressziós lennék, ha azt el kellene képzelnem, hogy a homokozóban megkérdezi a többi gyerek, hogy neked hol az apukád, és arra az a válasz, hogy Budapesten. Pillanatokon belül túltartózkodott, zöldkártya nélküli illegálissá váltam, és nem is jöhettem haza nyolc évig, amíg nem rendeztem ott a státuszomat. De most van egy érettségiző lányom, aki velem él öt éve, van egy tizenöt éves fiam, és ikreim a második feleségemtől. Ma is szívesebben élnék itthon, és ma sem lehet, mert két kisbabám van.”

“Egy tűzrőlpattant, fantasztikus nővel élek együtt. Órákig tudnék mesélni róla…”

meddig lesz így

meddig lesz így nyárról térre
játszótérről játszótérre
elvált apák elvált arccal

szent a kín ha kötelesség
ők esdik hogy őket lessék
kicsi lányom kicsi fiam

a homokból engem ásnak
öltözzek be mikulásnak
játszótérről játszótérre

A Saul fia

A Saul fiában Röhrig Géza egy auschwitzi sonderkommandóst játszik, aki a haláltáborban egy kisfiúban a saját fiát véli felismerni, és el akarja temetni a gyereket. A film végig nyitva hagyja a kérdést, valóban Saul fia-e a gyerek. Ha viszont nem az ő fia (én erre jutottam a film megnézése után), akkor egy jelképes örökbefogadásról van szó a filmben.

„Auschwitzcal kilépett medréből a történelem. Emberirtás előtte és utána is történt. Tudjuk, hogy a nácik tanulmányozták a szovjet munkatáborokat, a gulágot. Tisztában voltak azzal, hogyan kell az embereket valahová koncentrálni, dolgoztatni, éheztetni. A holokauszt egyedisége, őrülete az a másfél millió gyerek, akiket elpusztítottak a haláltáborokban. Leninék a cár gyermekeit megölték, a kiskorúakat azonban nem száműzték a gulágra. Ez nagyon nagy különbség. A háborúban csúnya dolgok történnek, a nőkkel is. Ám hogy a gyerekeket is elvigyék, központi utasításra, szisztematikusan – erre eddig nem volt példa.”

„Saul már túl volt jón és rosszon, és azt hiszem, hogy ki sem zökkent volna ebből a helyzetből, ha a kisfiú nem éli túl a gázkamrát. Ennek a kisfiúnak a túlélése volt a jel Saul számára. Talán a tekintetük találkozott. Hogy apa és fia lettek volna? Nem valószínű. Talán csak hasonlított a fiára. Egy biztos, létrejött a kapcsolat. És amikor a fiú a biztos halált túlélve mégis meghal, ez új pályára állítja Sault.
– Ha biztosan tudnánk, hogy Saul a saját fiát készül temetni, módosítaná a történetet?
Gyengítené.”

Újabb babák érkeztek az olvasókhoz, ezúttal csupa totyogó korú gyerek. Szeretettel gratulálunk az új családoknak!

Nicknév: Maminti

Családi felállás: A férjemmel vártunk első gyermekre (0-1 éves, bármilyen nemű, egészséges vagy korrigálható egészségügyi problémával).

Miben vagytok mások, mint mások: Teljesen átlagos várakozók voltunk, talán csak annyiban tartozunk a kisebbséghez, hogy nem tettünk származási kitételt.

Miért fogadtatok örökbe: Természetesen azért, mert szerettünk volna gyereket. Próbálkoztunk persze vér szerinti gyerekkel is, de belefáradtunk a sok év orvosi, természetgyógyászati és sarlatáni beavatkozásaiba. Én már tulajdonképpen kamaszkorom óta szimpatizáltam az örökbefogadás gondolatával, a férjem is hamar beleegyezett elméleti síkon, amikor problémák merültek fel, de azért hosszú évek teltek el, míg a gyakorlati lépéseket is megtettük.

Mennyit vártatok: Az első Tegyeszes látogatáshoz képest másfél évet, a határozathoz képest nagyjából egy évet.

Zorka

Ki érkezett, honnan: Zorka, 13 hónapos kislány érkezett országos listáról, Borsod megyéből. Kéthetes kora óta nagyon szeretetteljes környezetben élt nevelőszülőknél. Az életkora miatt határozatot kellett módosítanunk.

A leg… (legviccesebb, emlékezetesebb, kedvesebb, meglepőbb, nehezebb stb.) az örökbefogadás kapcsán.

A legnehezebb:

A várakozás ideje alatt az a hat hét, amíg csak egy nevet, születési dátumot, valamint megyét tudtunk, és arra vártunk, hogy vajon a bizottság minket talál-e a kislány számára legmegfelelőbb szülőknek. Később, az iratok megtekintése után, a megbeszélthez képest megint egy héttel el kellett halasztani Zorka meglátogatását egy betegség miatt. Mindkét időszak idegőrlő volt.

A hazahozatal után pár nappal kezdődően éjszaka három-négy alkalommal Zorka felriadt, sírt, toporzékolt és minket is elutasított. Ez hol egy óráig, hol fél éjszaka zajlott. Most már tudjuk, hogy ez az elszakadás teljesen természetes része, de akkor, főleg az első alkalommal nagyon megijedtünk. Volt, hogy én is Zorkával sírtam.

A legjobb döntésünk, hogy a tanfolyam és a pszichológussal való beszélgetés hatására a kérelemben eredetileg tervezett 0-6 hónapos kort felemeltük 0-1 éves korra. Ha ezt nem tesszük meg, akkor meg sem ismerhettük volna a kislányunkat.

A legmeglepőbb, hogy egy teljesen egészséges, a korához képest sok tekintetben előbbre járó egyéves kislány mit keresett az országos listán, úgy, hogy a megyében nem is ajánlották ki senkinek. (Nyilván minket, de a rendszer működése akkor is bizarr.)

A legkedvesebb, hogy a nevelőanya már akkor Anyák napi képeslapot készített Zorka képével, amikor még a láthatáron sem voltunk. Az viszont megint a rendszer szörnyű nehézkességéről árulkodik, hogy Zorkáról márciusban lemondott a vér szerinti anya, ehhez képest minket augusztus elején kerestek meg, szeptember közepén nézhettük meg az iratokat, október elején találkoztunk először és végül október végén hoztuk haza a kislányunkat.

A legviccesebb, hogy kislányunk, aki részben cigány származású, sokak szerint kifejezetten hasonlít a szőke kék szemű férjemhez.

A legmeghatóbb, hogy az egész család és baráti kör milyen nagy szeretettel és örömmel fogadta Zorkát. Tulajdonképpen csak pozitív megnyilvánulásokat kaptunk még a kollégák, szomszédok, távolabbi ismerősök részéről is.

A legjobb tanács, amit kaptatok: Értesítsük a környezetünkben lakókat Zorka érkezéséről. Ennek gyakorlati hasznáról rögtön meggyőződtünk, amikor első otthon töltött napunkon a boltban a krumplik és sárgarépák fölött üdvözölt minket egy babakocsis szomszéd, és meglepve kérdezte, hogy hol rejtegettünk idáig egy ekkora gyereket. Este gyorsan írtunk egy értesítést, és a társasházban mindenkinek bedobtuk a postaládájába. Sok gratulációt, kedves szót kaptunk utána. Persze a barátokat, közvetlen kollégákat már ezelőtt értesítettük, a család pedig a barátkozás alatt is forró dróton követte az eseményeket.

Mi volt másképp, mint a nagykönyvben meg van írva/mint ahogy a tanfolyamon tanultátok:  A barátkozás annyira könnyen ment, hogy az már meglepő volt. Persze egy hónapig tartott, és érzelmileg nagyon intenzív időszak volt, de minden olyan pont, amitől féltünk, tulajdonképpen zökkenőmentesen alakult. Zorka nagyon barátságos, közvetlen kislány, de valószínűleg az is sokat segített, hogy a nevelőszülő és teljes családja, környezete nagyon pozitívan állt hozzánk, illetve elég nagy család és baráti kör vette körül egész kis életében. Egyértelmű volt Zorka kötődése a nevelőanyához, de mégis nagyon gyorsan elfogadott minket, rögtön el tudtuk vinni sétálni, hagyta, hogy etessük, megmutatta a játékait.

Miről olvasnál szívesen: A hétköznapi nehézségekről és azok kezeléséről (pl. érdekelne a külföldre, nagyobb korban örökbeadott gyermekek további sorsa is. Amit eddig lehet tudni, ott mindig az örökbefogadás a happy end, mint a mesékben a házasság.). Örökbefogadottak történeteiről, hogyan viszonyulnak az örökbefogadásukhoz, keresték-e a vér szerinti családot, van-e velük kapcsolat, hogy boldogulnak az életben.

******

Nicknév: (nem kommentel)

Családi helyzet: Házasként második gyermekünkre vártunk.

Mióta várakoztatok?  A határozat kézhezvételétől számítva nagyjából fél év telt el. Ez a várakozás közben iszonyú hosszú időnek tűnt. Persze utólag mindkét gyermekünk esetében nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat.

Milyen gyerekre vártatok? Félévestől hároméves korig, bármilyen nemű, egészséges gyermeket vártunk. Utólag szégyenkezem miatta, de volt származási kikötésünk, amit hál’ istennek rendesen felülírt az élet. A jelentkezésnél úgy éreztük, nem is annyira magunk miatt, inkább a környezetünk reakcióitól tartva, hogy mi ezt tudjuk bevállalni. A blogon olvasottaknak igen nagy szerepe van abban, hogy mertünk változtatni az eredeti elképzelésünkön. Az idő is azt igazolta, hogy teljesen felesleges aggodalom volt, mert csak pozitív visszajelzéseket kapunk azóta is.

Hányadik kiajánlást fogadtátok el? Az elsőt. Mint megtudtuk, ketten előttünk visszautasították őt, akik már az akta alapján nemet mondtak. Sosem tudják meg, mit veszítettek!

Sándor és Endike

Milyen gyerek érkezett, honnan: Endike (Endre), másfél éves, egészséges, értelmes, életvidám, gyönyörű barna bőrű kisfiú megyén belül nevelőszülőtől (citromsárga megye). Születésétől fogva nevelőszülőnél élt.

Az előzményekről: A férjemmel négy sikertelen lombikpróbálkozást követően túl a negyvenen jelentkeztünk az első örökbefogadásunkra. A gondolat és az elhatározás már évekkel korábban megszületett, csak az első lépést volt nehéz megtenni. Aztán mint a tornádó érkezett hozzánk a nagyfiunk, Sanyika. Megjegyzem, a keresztnevet egyik gyermekünknél sem mi választhattuk. Először egyáltalán nem tetszett, aztán megbarátkoztunk vele, végül kifejezetten büszkék vagyunk rá, hogy mindkét fiunknak ma már ritkaságszámba menő szép magyar neve van.

Sándor esetében a jelentkezéstől számítva alig hét hónap telt el, mikor érkezett a telefon, hogy lenne egy négyéves kisfiú. Szinte megijedni sem volt időnk. Ez szerelem volt a nulladik látásra, hiszen már a fénykép alapján beleszerettünk az őszinte, tiszta tekintetébe. Az már csak a hab volt a tortán, hogy egy nagyon értelmes, szőke, kék szemű gyönyörűséget kaptunk. Hozzáteszem, hogy ez a gyönyörűség Duracell elemmel volt feltöltve. Reggeltől estig pörgött, mindenhol két perc alatt a figyelem középpontjába kerültünk vele. (Nem hiperaktív.) Viccesen azt szoktuk mondani, hogy ő az Indul a bakterház Bendegúzának és a Denis, a komisznak a keveréke. Öntudatosan szokta mindenkivel közölni, hogy „én nem vagyok rossz, csak egy kicsit eleven.”

Még szakemberek segítségét is igénybe vettük. Két évig jártunk szenzomotoros integrációs tornára, pszichológushoz, úszásra. Rendesen be voltunk táblázva, de örömmel tettük és megérte. Ezért az ismerősök kérdésére, hogy lesz-e kistesó, hevesen tiltakoztunk, hiszen bőven lefoglalta az energiáinkat. Egyik kedves volt óvónénije a mai napig megjegyzi, hogy „megdolgoztunk vele’’. Mára már ott tartunk, hogy első osztályos, nagyon pozitív változáson ment keresztül, jól tanul, gyönyörűen ír, olvas, számol. Ezért hát el kellett telnie pár évnek ahhoz, hogy újra úgy érezzük, talán képesek lennénk még egy gyermeket felnevelni, és talán még az időbe is beleférünk.

Nagy igazság van szerintem a mondásban, miszerint a legtöbb, amit a gyermekednek adhatsz egy testvér. Mi megtettük, belevágtunk. Fél évvel a határozat megszerzése után jött a hívás, hogy lenne egy másfél éves kisfiú, másnap mehetünk az aktáját megismerni és akár meg is látogathatjuk. Nagy izgalommal keltünk másnap útra, hiszen már nem is reméltük, hogy még ilyen úgymond pici babát kaphatunk  (már közel 46 évesek voltunk akkor). Aztán a kapuban a nevelőszülő karjában ott várt bennünket egy csokibarna, mosolygós kisfiú. A férjem rövid idő múlva odasúgta, hogy ő a miénk! Nekem azért picivel több idő kellett, hogy elkezdjem érezni, ugyanúgy el tudom fogadni és fogom tudni szeretni, mint a nagyobbikat. A barátkozás zökkenőmentes volt, mert egy nyitott, könnyen barátkozó, vidám alaptermészetű kisgyermek Endike. Az első hetekben, hónapokban feltűnően jól viselkedett. Számunkra ez szokatlan is volt, hiszen nem ehhez szoktunk hozzá. Idővel azért megmutatta – most kétéves -, hogy van saját, méghozzá erős akarata, és ha valami nem az elképzelése szerint történik, tud rendesen hisztizni. Egyébként már ébredéskor mosolyog, az éjszakát nyugodtan átalussza. A nevelőszülőtől úgy kaptuk, hogy rossz evő, bébiétellel kell etetni. Kellemes meglepetésként ért bennünket, hogy nálunk a kezdetektől már mindent megevett, sőt szinte folyamatosan eszik. Hihetetlenül nagyon tud szeretni és ki is mutatja az érzelmeit, mindenkit ölelget, puszilgat, és az állatokat is nagyon szereti. Nagyon tanulékony.

Szóval így jóval a negyven felett lett két nagyon okos, gyönyörű, nagyon eleven gyermekünk. Erre igazán senki nem tudja felkészíteni az embert. Az ember újjászületik, ha gyermeke lesz. Megváltozik az értékrend, már nem az számít, hogy én mit szeretnék, hanem, hogy nekik mi a jó. Korábban mi imádtunk utazni, színházba, moziba járni. Mára maradt a játszótér, különböző gyerekprogramok, a televízióban jóformán csak rajzfilmet látunk. De ez így van jól!

A leg…

A legcsodálatosabb dolog a világon fiús anyának lenni. Leírhatatlan.

Legszívmelengetőbb az a feltétel nélküli testvéri szeretet, ami a két gyerek között nagyon hamar kialakult. Egyszerűen imádják egymást. A kicsi utánozza a bátyja minden mozdulatát. (Na ennek nem mindig örülünk.)

Legmeghatóbb pillanata a napnak, amikor Apa hazaér a munkából és mind a két gyerek, mint az őrült visítva rohan a karjába. Ilyenkor elolvadok a látványtól.

Leghasznosabb tanács: Két dolgot adhatunk gyermekeinknek: gyökereket és szárnyakat.

’’Gyereket csak úgy lehet nevelni, ha az ember megtiszteli azzal, hogy komolyan veszi.’’ /Szabó Magda/

******

Nicknév: Banduli

Családi felállás: Férjemmel a második gyermekünkre vártunk. Vér szerinti lányunk most 10 és fél éves.

Miben vagytok mások, mint mások: Azt hiszem, kevesen vannak, akik olyan sokáig várakoztak, mint mi – több, mint öt évet.

Miért fogadtatok örökbe: A vér szerinti lányunk, Dorka is inszeminációs baba volt. Nem mondom, hogy sokat kellett szenvednünk érte, mert az első próbálkozás sikeres volt. Eredetileg két év korkülönbséggel terveztük a következő gyermekünket, de édesapám hirtelen halála miatt egy kicsit vártunk. A lányunk elmúlt kétéves, amikor a meddőségi centrumban jelentkeztünk a kistestvérért, és az első inszemináció ismét sikeres volt, de sajnos azt a babát az első trimeszter végén elveszítettük. Mivel én már gyerekkoromban tudtam, hogy lesz örökbefogadott gyermekem, és mivel a férjem sem idegenkedett ettől a gondolattól, megbeszéltük, hogy nincs több hormonterhelés, az örökbefogadás a mi utunk.

Mennyit vártatok: 0-2 éves, egészséges vagy korrigálható, fehér bőrű gyereket kértünk, négy év után ezt 0-3 éves, bármilyen származásúra módosítottuk. Az alkalmassági határozat megszerzésétől számítva 5 évet vártunk. Jázmin egyébként fehér bőrű, de valószínűleg részben roma származású.

Miért ilyen sokat? Ez egy jó kérdés, amit mi is feltettünk az örökbefogadási tanácsadónknak (mi csak az „állami” sorban álltunk, civil szervezeteknél nem regisztráltunk) nemrégiben. A válasz az volt, hogy mivel állandóan cserélődtek az ügyünkkel foglalkozó tanácsadók és pszichológusok (valóban, kétszer ugyanazzal az emberrel nem találkoztunk az elmúlt 5 évben, eltekintve a legutolsó időszaktól), egész egyszerűen „nem voltunk a fejükben” (dacára a telefonos érdeklődéseimnek). Mindez csak azért nem akasztott ki, mert akkor már ismertük a kislányunkat, és tudtuk, hogy mi őrá vártunk ilyen sokat. Másrészt pedig azokra a Tegyeszesekre, akikkel az utolsó időszakban hozott össze minket a sors, mindig jó szívvel fogunk emlékezni. Ennél sokkal szomorúbb, hogy a kislányunkat sose látogatta a vér szerinti család, mégis csak 21 hónapos korára oldódott meg a sorsa.

Jázmin és Dorka

Ki érkezett, honnan: Jázmin 21 hónaposan, a megyénkből érkezett hozzánk (piros megye). Pár hetes kora óta csodálatos nevelőszülőknél élt, akikkel tartjuk a kapcsolatot. A kislányunk erősen és biztonságosan kötődött hozzájuk. Az első találkozás után el sem tudtuk képzelni, hogy egyszer hazajön velünk.  (Bár már akkor is kacérkodott velünk, de csak a nevelőanyukája biztonságos öléből.) A barátkozás nagyon jól sikerült. A harmadik naptól Dorka is csatlakozott hozzánk. A két lány között szerelem alakult ki első látásra. A nyolcadik napon Jázmin hazajött velünk. Az első éjszaka fele ülősztrájkkal telt. Végül szabályosan eldőlt a fáradtságtól a nővére szőnyegén, és ott aludta végig az éjszakát. Az első napokban néha tétován keresgélt a lakásban, és olykor – látszólag ok nélkül – sírva fakadt. Mostanra már csak a dackorszak elején járó, az átlagosnál elevenebb gyerekek „tüneteit” produkálja. Kiegyensúlyozott, mosolygós, barátságos kislány. Óriási bohóc, aki mindenki arcára mosolyt csal.

A leg…

A legnagyobb – és utólag a legalaptalanabbnak bizonyuló – félelmünk a nagylányunkkal kapcsolatos volt. Az első pillanattól fogva tudott a szándékunkról, mindenbe bevontuk, várta a kistestvérét, de több mint 10 évig élte az egykék gondtalan életét, nem kellett osztoznia a szülei figyelmén senkivel. Tartottunk attól, hogy féltékeny lesz, hogy sérülni fog. Minden másképp alakult. Imádja a húgát, csak azt sérelmezi, ha Jázmin nem hagyja magát puszilgatni, ölelgetni. Ha Dorka az ölembe ül, Jázmin igyekszik kitúrni onnan. Ilyenkor Dorka nevetve kérdezi: „Na, anya, akkor ki is a féltékeny?”

A legjobb tanács, amit kaptatok: Egyetlen nagy, legjobb tanács nem volt, de ez nem is baj, hiszen sok „kis” támogatást kaptunk innen-onnan: családi elfogadást, kis cipőket, bíztató szavakat. És bárkinek is meséltünk, mindenkitől mosolyt. Nekem nagyon sokat jelentett ez a blog, és a hozzászólások is.

Mi volt másképp, mint a nagykönyvben meg van írva/mint ahogy a tanfolyamon tanultátok: Őszintén szólva már alig emlékszem a tanfolyamra, nagyon régen volt. Ami nálunk másképp volt, mint amit általában tanácsolnak: az első napoktól kezdve sokat jöttünk-mentünk, Jázmin találkozott a családtagjainkkal, barátainkkal, nagylányunk osztálytársaival. Dorka miatt, és Jázmin személyisége okán is, ezt nem is tudtuk volna másképp csinálni.

Miről olvasnál szívesen: Szívesen olvasnék a kamaszkori gyökérkeresésről, valamint interjút olyanokkal, akiknek van tapasztalatuk nehéz (esetleg különösen nehéz) származástörténet gyerekkel való megismertetéséről.

Családi háttér: férjemmel első gyermekre vártunk.

Miben vagyunk mások: a férjem visszahúzódóbb, csendesebb típus, én vidám és öntörvényű vagyok. Mindketten optimista, szerethető és szerető emberek vagyunk, szeretünk jól élni, jó társaságban jókat enni, nevetni! Szeretjük a családunkat, otthonunkat, kertünket és az állatainkat (egy shar-pei, öt macsek és egy teknős él velünk).

Miért fogadtunk örökbe: petefészekproblémáim voltak (bal oldali petefészek és petevezeték eltávolítás), méhen kívüli terhesség (jobb petevezeték eltávolítás). 2012 októberében a harmadik nagy hasi műtétem után határoztuk el még a kórházban, hogy a lombik nem a mi utunk (kismamák 5-6-stb. lombik után feküdtek az osztályon, ki lelkesen, ki várakozva, de bizonytalanságban és a férjem elsápadva egy ismeretterjesztő könyvecske olvasása után, hát ezt mi biztosan nem!) még a kórházban megfogalmaztuk a levelet a Tegyesznek, decemberben lagzit ültünk és bejelentettük a családnak a nagy hírt, hogy gyermekünk lesz, csak kicsit több, mint 9 hónap a mi várandósságunk!

Mennyit vártatok? 2012 októberben kezdtük, érvényes határozatot 2013 augusztusában kaptunk. 2015 szeptemberében érkezett Ádám 2 évesen az országos listáról.

A leg…

Ádám az első perctől kezdve beilleszkedett a családba.Teljesen meglepő módon annyit beszél és nevet mint én, úgy szereti a könyveket és az alvás, mint a férjem, imádja az állatainkat, szeret nagyokat futkározni a kertben, nagyon jó étvágyú, tehát ő maga a leg….

1. Kilenc évvel idősebb nővéremtől: jelöljétek ki ti az utat és haladjatok azon, hallgass meg mindenkit, olvass el mindent, de az út a tiétek, a döntés a tiétek és erről az útról ne térjetek le és ebben mi támogatunk benneteket.(nemcsak szavak, tényleg működik)

2. Napirend. Amitől engem féltettek igazából, de felülmúltam a várakozást. Ádám a nevelőmamától jó napirendet kapott!

3: Romaság kérdése, amit Éva mamával, a nevelőanyával őszintén, töviről hegyére megbeszéltünk. “Ádám legyen büszke arra hogy roma, ti arra, hogy az ő szülei vagytok!

Mi volt másképp, mint ahogy elképzelted: ijesztő volt, hogy egy hét barátkozás után 500 km távolságra az otthonunktól válunk hirtelen egy kétéves szüleivé, de a háttér miatt, amit a nevelőcsalád nyújtott, az elképzelhetetlen feladat is gyerekjátéknak tűnt. Éva személyes varázsa, Ádám és a felénk való megnyilvánulásai hamar legyőzték minden aggodalmunkat és egy hét után boldogan térhettünk haza.

Aki hisz az első látásra szerelemben, az tudja, mi zajlik másképp. Minden, mert minden gyermek más, minden nevelőszülő más és minden örökbefogadó más. Nálunk az volt másképp, hogy minden és mindenki megtalálta a helyét a folyamatban, mindenki a legjobb tudása szerint segítette a másikat, és minden úgy zajlott, hogy a lehető legkisebb sérülés nélkül váljunk mi hárman egy családdá.

Miről olvasnék: szívesen olvasnék a barátkozásról, és a bonyolult rendszerről, amiben a gyerekek és mi örökbefogadók várakozunk éveket.Érthetetlen, hogy egy csecsemőként a rendszerbe került gyermek a kétéves szülinapjára kap családot.

Mindent az egyedülállók örökbefogadásáról!

A blogon már 300 cikk található, így megpróbálom egy összefoglalóban ajánlani mindazokat az írásokat, amelyek az azonos helyzetben levőket érdekelhetik.  Ma azokat gyűjtöm össze, amelyek az egyedülállók örökbefogadásának feltételeit, körülményeit magyarázzák el. Kattints a pirossal szedett linkekre, ha érdekel!

Röviden a lényeg: az általam ismert egyedülállók szinte mind sorra kerültek 1-2 év alatt, ha elfogadtak kicsit idősebb (2-3 éves) roma gyereket, úgyhogy fel a fejjel!

Fortepan, 1920

• Egyedülálló fogadhat örökbe? – Igen! Itt magyarázom el az alaptudnivalókat, egyedülálló nő is, férfi is jelentkezhet örökbefogadásra, de a házasok előnyt élveznek.
• Egyedülálló, élettárssal – Hiába van élettársad, az örökbefogadásban egyedülállónak számítasz.
• Melegek fogadhatnak örökbe Magyarországon? – Igen! Egy interjú a lényegről, ahol egy érintett el is meséli a saját történetét.
• Egyedülálló kaphat újszülöttet? – Rövid válasz: nem, fehér bébit különösen nem, nem érdemes erre bazírozni.
• Fórum egyedülálló örökbefogadóknak – és persze mindazoknak, akik erre készülnek. Itt beszélgethetsz sorstársakkal.
• Beszélgetés a Tegyesz pszichológusával, aki a szinglik esélyeire is kitér – “Egyedülállónak úgymond egészséges, fehér bőrű gyermekre nálunk nem igazán van esélye, és ez szerintem a többi megyében is így lehet.”
• A blog talán legelvontabb interjúja arról, hogy ez miért diszkrimináció – aztán még a kommentekben is vitáztunk egy jót.
• Interjú egy anyával, aki egyedül fogadott örökbe – Zsuzsa ráadásul idős korban vágott bele az örökbefogadásba, már kamaszkorú a lánya.
• Egy felnőtt örökbefogadott, akit egyedülálló anya nevelt fel – és ezért rászorult a nagyszülők segítségére.
• A Babaköszöntő rovatot is érdemes átböngészni, szinte mindig szerepel egyedülálló örökbefogadó története.

Remélem, tudtam segíteni. Hasznosnak találjátok a linkgyűjteményt? 

Mi történik a pszichológusnál? – ez az örökbefogadásra jelentkezők egyik örök kérdése. A pszichológusi vizsgálatra az „első randi” után, a tanfolyam előtt kerül sor, legalább egy, legfeljebb négy alkalomból áll. Behívhatják az együtt élő családtagokat, élettársat, ha már van gyerek, őt is.

A Fővárosi Tegyesz Módszertani kiadványa szerint a pszichológus négy életterületet vizsgál:

• az örökbefogadó motivációja
• családi és élethelyzete
• személyisége
• leendő gyermekével kapcsolatos nevelési elképzelései.

Az alkalmassághoz mind a négy területen meg kell felelni, tehát lehet, hogy valakinek a személyisége teljesen alkalmas az örökbefogadásra, de a jelenlegi élethelyzete (például egy súlyos betegség) miatt mégsem javasolják. A vizsgálat része lehet pszichológiai tesztek kitöltése, ezeket a kiadvány felsorolja, de nem kötelező. Ha a jelöltet eltanácsolják, akkor azonban kötelező legalább egy teszt kitöltése.

A beszélgetés során tehát ilyesfajta kérdéskörökre lehet számítani:

• A jelentkező gyerekkora, saját neveltetése, kapcsolata a szüleivel.
• A jelenlegi családszerkezet.
• Házaspárnál: mióta vannak együtt, mióta akarnak gyereket, milyen módokon próbálkoztak, lombikoznak-e még?
• Hogyan jutottak el az örökbefogadásig? Ki akarta előbb? Vannak-e félelmeik?
• Tud már a család az örökbefogadási szándékról? Mennyire elfogadóak?
• Milyen gyereket szeretnének? A gyerek korára, nemére, származására vonatkozó elképzelések megtárgyalása, nyílt és titkos örökbefogadás.
• Ha van már gyerek a családban, őt hogy nevelik? Mit szól a testvérhez?
• Hogy tervezik nevelni a gyereket?
• Az örökbefogadás sajátos kérdései: megmondják-e a gyereknek, hogy örökbefogadott? Megváltoztatják a nevét?

Ha van valamilyen sajátos körülmény a jelentkező életében, akkor várható, hogy abba belekérdez a pszichológus. Azaz egyedülálló jelentkezőnél szóba kerülhet, miért akar egyedül gyereket, milyen segítségre számíthat a gyereknevelésben. Ha van már örökbefogadott gyerek a családban, akkor az előző örökbefogadás tapasztalatairól nyilván kérdeznek. Ha valaki a gyereke halála után jelentkezik, akkor nyilván téma lesz, hogy ezt feldolgozta-e már.

A pszichológus annyit fog tudni, amit ott helyben elmondanak neki a jelentkezők, de hazudni nem érdemes. Nincsenek jó és rossz válaszok, nem kell felkészülni, fontos, hogy magát adja a szülőjelölt. A vizsgálat mellett ez az alkalom lehetőséget ad arra is, hogy a jelentkezők kérdezzenek a szakembertől, az örökbefogadás, gyereknevelés helyzeteiről tanácsot kapjanak. Lehet egyeztetni, ha például bizonytalanok abban, hogy milyen gyereket szeretnének.

A pszichológus a vizsgálat után egy véleményt ír a jelentkezőről, amiben megindokolja, hogy alkalmas-e, és milyen gyerek örökbefogadására. Ez nem feltétlenül azonos a jelentkező elképzeléseivel, például lehet, hogy az illető testvérpárt is elfogadna, de a szakember csak egy gyereket javasol neki. Más kikötést is tehet, például, hogy egy korábbi örökbefogadás után bizonyos időnek el kell telnie az újabb gyermekig. Ha a pszichológus javaslata nemleges, akkor jelen kell lennie az iratismertetéskor. Akit a pszichológus nem talál alkalmasnak, már tanfolyamra sem mehet.

Ha lejárt a határozat érvényessége, akkor újra szükség van pszichológusi vizsgálatra, és akkor is, ha egy sikeres örökbefogadás után valaki újra jelentkezik testvérért. Mindig az aktuális helyzetet vizsgálják. Tehát hiába kapott valaki elsőre testvérpárra határozatot, ha egy gyereket örökbe fogad és utána jelentkezik, akkor megint megvizsgálják, hogy az aktuális helyzetben fel tud-e vállalni még egy gyereket.

Nálatok hogy zajlott?

Kisrigók-nagyinterjú! Három idősebb testvér örökbefogadása, nehéz előtörténettel. Oláh-Paulon Viktória, és férje, László három gyereket nevelnek, Alexandra nyolcéves, Csaba hat és fél, Dzsenifer öt és fél. A három gyerek vér szerinti testvér, a két idősebbet másfél éve, a legkisebbet fél éve vették magukhoz.  Anyaságról, önismeretről, a mentálisan nehéz gyerekkel szembeni elvárásokról beszélgettem Vikivel, és hogy miben segítene a pénz a hétköznapokban.

Mióta akartatok gyereket?

Én mindig akartam, már húszévesen is. Lacival négy éve vagyunk együtt, és szinte azonnal úgy döntöttünk, hogy gyereket akarunk, és fogadjunk örökbe. Mindkettőnknek volt egy-egy korábbi házassága, amiben nem született gyerekünk. Az első férjemmel négy évig voltunk házasok, végigmentem hat lombikon, de utáltam ezt az időszakot, könnyen lehet, hogy ezért nem sikerültek. Láttam, hogy születnek így gyerekek, és azt érvényesnek tekintettem. De amíg ültem a procedúrában, elég sok időm volt gondolkodni, és sose tudtam elhinni, hogy ebből nekem gyerekem lesz. Az örökbefogadást mindig sokkal természetesebbnek tartottam. Vannak gyerekek, akik akarnak szülőket, és szülők, akik akarnak gyerekeket, csak össze kell találkozniuk. Az összes lombikom sikertelen volt, és egyre mélyebbre kerültem. Szomorú időszak, nem szeretek gondolni rá. A volt férjem pedig nagyon félt az örökbefogadástól. Tulajdonképpen ez még most is nagyon félelmetes neki, pedig nagyon szereti a gyerekeinket, ő a család legjobb barátja, a gyerekeknek amolyan nagybácsi.

A kudarcra ment rá a kapcsolatotok?

Talán. A lombikra is, és arra is, hogy az örökbefogadásban nem tudtunk közös nevezőre jutni. Pedig ő nagyon nyitott ember. Félt a gyerekneveléstől is, de vér szerinti gyerek érkezésében az emberek éreznek valami sorsszerűséget, amibe bele tudod engedni magad. Az örökbefogadásban több a döntés, oda kell menni, alá kell írni, és még sokszor nyilatkozni kell, hogy akarod. Egyébként a lombikhoz is szinte illetlenül fiatal voltam 29 évesen, és az örökbefogadáshoz is 36 évesen, noha Laci már 45 éves elmúlt a jelentkezéskor.

Mindent gyorsan csináltál, mégis elment az idő.

Kiszámolva, Szandra és Csaba is a lombikos időszak alatt született. Én tényleg akkor akartam gyereket.

Bátor dolog egyszerre három, idősebb gyereket vállalni, nem?

Nagyon nehezen is kaptunk alkalmasságot. A Tegyesz alkalmasnak javasolt minket, de a gyámhivatal élt a törvényes jogával, és ezt felülvizsgálták.

Miért?

A férjem édesapja öngyilkos lett, az én anyukám pedig alkoholista volt gyerekkoromban. Egy rettenetesen megalázó procedúrán mentünk át. Egy idős igazságügyi pszichológus szakértő öt órán át vizsgált minket, az összes pszichológiai tesztet kitöltöttük. Végül készült egy hosszú szakvélemény rólunk, ami nem tudta bejósolni, hogy probléma lesz velünk.

A három gyerek volt a probléma, vagy hogy egyáltalán alkalmasak vagytok-e?

Ezt nem mondták meg.

Miért akartatok három gyereket egyszerre?

Én mindig több gyereket akartam, de először kettőt kértünk. Az első kérelem kettőre szólt. Közben megtudtuk a konkrét testvérek létezését, és átírattuk a kérelmet, ez sem tetszett a gyámhivatal vezetőjének.

Szandrával és Csabával előzőleg ősszel ismerkedett egy házaspár, ám ez megszakadt. A Tegyesz nem talált másik szülőket, a párban pedig élt a történet, és megkeresték a szakszolgálatot, hogy megpróbálnák újra. A Tegyeszben itt nem volt egyetértés, hogy ezt engedjék-e, végül a házaspár újra barátkozhatott, hazavitték, és az első hétvége után visszavitték a gyerekeket.

Ez volt márciusban, akkor már zajlott a mi vizsgálatunk. Ekkor találkozott a férjem egy szakmai programon a Tegyesz egyik vezetőjével, akit jól ismert, és aki elmesélte, hogy most hozott vissza egy testvérpárt az örökbefogadóktól. Nagyon le volt törve, főleg, hogy személyesen fontos volt neki a történet, ő ismerte a gyerekek vér szerinti anyját is, nehéz látni, ahogy megismétlődik egy történet, a következő generáció gyermekkora is tragikus. A gyerekek előzőleg nem is ismerték egymást. Mindhárom gyerek a vér szerinti családtagoknál élt hároméves korig, külön-külön helyen, elhanyagolva, bántalmazva, onnan kiemelték és más-más helyekre vitték őket. Csaba és Szandra öt és hat évesen lettek örökbe adhatók, akkor ismertették össze őket. A sikertelen örökbefogadás után Szandrát már nem vitték vissza a nevelőcsaládba, Csaba csecsemőotthonába került, de azt már kinőtték. Dzseni pedig akkor még nem volt örökbefogadható. Ezt a vezető elmesélte a férjemnek, a férjem pedig megemlítette, hogy mi épp határozatra várunk, és szívesen fogadunk nagy gyereket is, de ez nem nyomulás volt, csak válasz a Mi újság veletek? kérdésre. Akkor a vezető megkérdezte, hogy egy ilyen nehéz történettel is meg tudnánk birkózni. A férjem felhívott, és én rávágtam, hogy aha. És innentől őket az én gyerekemnek tekinttettem.

Miért gondoltad, hogy meg fogsz tudni birkózni velük?

Nagyon vágytam gyerekre. És vágytam erre a sorsszerűségre. Ezt a véletlent, hogy a férjem találkozott az ismerőssel, hogy épp akkor határozatra várunk, sorsszerűnek éreztem, hasonlóan egy vér szerinti gyerekhez. Én az örökbefogadás során utáltam kitölteni az igénybejelentő lapot, tökéletesen biztos voltam benne, hogy az első gyerek, akivel megkeresnek, az lesz a mi gyerekünk, még ha kétfejű is. Mi alapján válogassak, mi alapján mondjak nemet? Az első beszélgetésen közöltem a Tegyeszben, hogy mi nullától 99 éves korig elfogadunk gyereket, de persze mondták, hogy azt nem lehet. Végül először hatéves kort kötöttünk ki, aztán felemeltük nyolcra, hogy Szandra beleférjen. Az idősebb gyerekek el vannak veszejtve a rendszerben.

Mindenki tesz kikötéseket. Mi például kikötöttük, hogy értelmi fogyatékos gyereket nem szeretnénk.

Ezt mi is kikötöttük, és most van egy mentálisan nehéz harmadik gyerekünk.

Dzsenit mióta nem látogatták?

Soha, de a többieket se. Hároméves kora óta élt a nevelőszülőknél.

Miért csak most lett örökbe adható?

Nem tudom. Ahogyan azt sem lehet tudni, Szandra és Csaba miért ilyen sokára lett. Dzseninek nem volt gyerekvédelmi gyámja sem. Mikor unszolásunkra elindult végre a folyamat, akkor is több, mint egy évbe telt. Nem találták a levél tértivevényét, amiben a szülőanyát tájékoztatták, hogy hol van a gyereke. Tehát nem róható fel neki, hogy nem látogatta. Nyilván, ha akarta volna, megtudta volna, hogy hol a gyereke. Akkor újra kézbesítették és megint kivárták a fél évet. Aztán a következő fél év alatt meg is csinálták a határozatát. Úgy, hogy mi egy évig mindenhol kilincseltünk, pártállástól függetlenül mentünk mindenkihez, már mindenki utált minket, és senki sem értette, hogy ezért az öt éves elmúlt cigány kislányért miért küzdünk ennyire. A nevelőanyának többször mondták, hogy Dzseni már ott fog ragadni. Mikor nyáron hazavittük, fél évig még mindig nem volt örökbe adható, idén januárban fogadtuk végül hivatalosan örökbe. Ha nem verjük az asztalt, ott ragadt volna.

Egyértelmű volt, hogy Dzsenit is vállaljátok, a mentális és bürokratikus nehézségek ellenére is?

Igen, és rá is úgy mondtunk igent, akkor nem is tudtunk róla semmit. Sokan megkérdezték, hogy fog beférni az életünkbe a harmadik gyerek, a lakásunk is kicsi, kétszobás, és azt is láthatja bárki, hogy fáradtak vagyunk. Ha megkerestek volna bármilyen más gyerekkel, akkor nemet mondok rá, akkor is, ha azt mondják, hogy holnap megeszik a farkasok. Mi most nem fogadtunk volna örökbe harmadik gyereket, ha nem a Dzseni az. Az viszont a rendszer esetlegessége, hogy Szandra és Csaba lettek összeismertetve, és ők lettek örökbe adhatók hamarabb. Lehetett volna, hogy a kicsiket kapjuk előbb. Ha Dzsenire nemet mondok, az olyan, mintha Szandrára vagy Csabára mondanék nemet. Elképzelhetetlen. Ez nem olyan volt, mint azt eldönteni, hogy védekezzünk-e, hanem hogy elvetessem-e a megfogant gyerekem, bár tegyem hozzá, nincs erkölcsi ítéletem az abortusszal szemben, csak számomra elképzelhetetlen.

És ha előkerül még egy testvér?

Az megint más, de mi róluk, mint háromról tudtunk kezdettől. Én három gyerekre mondtam igent akkor. De nagyon jó kis pszeudóikrek ők most, nagyon együtt vannak.

Említetted, hogy Dzseni mentálisan nehéz. Mi van vele?

Dzseni nagyon el volt hanyagolva, háromévesen szinte csecsemői létformában került el a nevelőszülőhöz, nem tudott még járni, beszélni. A nevelőanya nagyon szerette, jól gondozta. Ettől Dzseni összeszedte magát, de lett egy olyan stratégiája, hogy könnyű, kedves babának kell maradni, akit ellátnak, gondoznak. Erre rá is játszik. Sok mindent már megtanult, de ha nem velem vagy Lacival van, akkor úgy csinál, mintha nem tudná. Az óvodában elhitette, hogy ő nem tud felöltözni egyedül, pedig tud. Még nem jelentkezik benne az önállóságra törekvés.

Volt dackorszaka?

Valószínű, hogy nem esett még át ezen. Emögött van egy tudattalan stratégia is, de ezt megpróbálom leépíteni. Ennek a gyereknek akkor adok lehetőséget a társadalom teljes jogú tagjává válni, ha megcsinálja azt, amire képes. Lehet, hogy nem lesz képes leérettségizni, de egy teljes értékű felnőtt életet tud élni, önellátó lesz, semmi olyan hátránya nincs, ami ne tenné őt erre alkalmassá. Pillanatnyilag az akarata nem teszi őt erre képessé, de ezt el fogjuk érni nála. Meséltem a Tegyesz pszichológusainak is, akik erre azt mondták, hogy most az a fontos, hogy nagyon jó legyen a kapcsolatunk, ha azt akarja, vegyem ölbe, ringassam, legyen ő egy kisbaba. Nem értek ezzel egyet. Dzseni az utolsó órában van az öt és fél évével. Ha nem támasztok felé elvárásokat, hogy tud egyedül öltözni, tud szerepjátékot játszani, lépcsőn járni, hanem hordozókendőbe kötöm a húszkilós, tanköteles korú gyerekemet, azzal nem segítek neki. Ő ezt megkapta a nevelőszülőnél, ott baba lehetett, és most is megkapja a tág családban, mert ővele a legkönnyebb, simogat, bújik, egy kedves gyerek, de nem bírja az elvárásokat. Nehezen éli meg, ha elvárásokat támasztok, de aztán megcsinálja, és büszke rá, ha felhúzta egyedül a cipzárt. De nem fogok most kisebb elvárásokkal lenni felé, még ha az pillanatnyilag jobb érzés is lenne neki.

Nem elég, hogy elvitted a szerető nevelőszülőtől, de még folyamatosan stresszeled kabáthúzással, cipőfűzéssel. Ő hogy éli ezt meg?

Látja, hogy a másik két gyerekre is megvannak ezek az elvárások, nemcsak őt sanyargatom, és kezd hozzájuk felnőni. Nagy léptekkel halad. Megjelent benne az igény, hogy megcsinálja azt, amit Szandra és Csaba is, és ez húzza előre. Meg akar nekem felelni. Hidd el, nem arról van szó, hogy nem tudom elfogadni, hogy fogyatékos a gyerekem, hanem látom, hogy megvan benne a lehetőség. Most azt próbálom erősíteni, hogy ő ügyes, és meg tudja csinálni mindazt, amit a kortársai.

Nincs értelmi fogyatékossága?

Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy nincs, az óvodában is ezt mondták, a szakértői bizottságnál még nem voltunk. Jár alapozó terápiára, ez nagyon kifárasztja, de sokat fejlődik. Most figyeltem meg, hogy már ugrik és elkezdett váltott lábbal járni a lépcsőn. Ő is érzékeli ezt a változást és büszke magára.

Két és fél éves szint…

De ezekben haladunk, hónapok alatt megtesz fél éveket. Van egy idegrendszeri lemaradása, és a világot azért fogadja be nehezen, mert még a járás, egyszerű mozgások is leterhelik. Meg az új élmények, persze, kicsit le van fagyva. De haladunk. Fogynak a fura kérdései a világról. Egyszer két idős nénit kislánynak nézett, el kellett magyarázni, hogy ők nem kislányok. Egyébként láttunk egy szakvéleményt a Tegyesznél, ahol Dzseninek azonnali mozgás- és beszédfejlesztést írtak elő három évesen, de nem kapott semmit. Sikertörténet a Dzseni, csak nagyon nehéz. Nem kizárt, hogy eljutunk a normál iskoláig. Nem lesz könnyű tanuló, és lehet, hogy nyolcévesen megy iskolába, de az is lehet, hogy ha túljut ezeken a gátjain, akkor meg fog lódulni. De ettől még kétségbeesek, hogy nem tud egy mondókát megjegyezni. Szandra sokkal jobb fejlesztője Dzseninek, mint én, mert ő minden elvárás nélkül tanítja, én csak elvárásokkal tudom tanítani. Szandrát és Csabát természetes módon tudja utánozni, míg eddig a nevelőcsaládban élő problémás gyerekek utánzásával nem sokra ment.

Volt korábban tapasztalatod gyereknevelésben?

Dolgoztam fogyatékos fiatalokkal és felnőttekkel, akik sok tekintetben gyerekmódon viszonyulnak a világhoz. A nővéreim gyerekeit láttam felnőni, vigyáztam sokat egy babára, volt némi tapasztalatom. Mindig azt hittem, hogy értek a gyerekneveléshez, de ez most megdőlni látszik.

Miben volt más a saját gyerekeid érkezése?

Azt éreztem, hogy borzasztó nagy a tét. Ha elszúrok valamit délelőtt, ha nem reagálok elég türelmesen, annak meglesz délután a büntetése.

De napi 24 órában nehéz türelmesen reagálni.

Valószínűleg ez az én tapasztalatlanságom, hogy ezen fennakadok, nem kéne ezen tipródni.

Ha valamit rosszul csinálsz, tisztázod utána a gyerekekkel?

Igen, tisztázom. És szólok előre is, ha nagyon fáradt, türelmetlen vagyok.

Meghatja őket?

Nem, de én szóltam. Legalább ne tűnjek annyira bolondnak. Vannak mondatok, amelyeket örökbefogadóként nem szabad kimondani, mégis kimondtam.

Mi ez a mondat?

A két nagy gyerek rettenetesen válogatós, Csaba egyszer nagyon látványosan nem evett már napok óta, főztem neki valamit, amit előzőleg megevett, de abban is csak turkált. Akkor rászóltam: Állj fel az asztaltól, főzzenek neked inkább a gyerekotthonban! Tudom, hogy ilyet nem mondunk. Utólag nem is értem, min akadtam ki ennyire.

A gyerek mit szólt?

Semmit, elment legózni, megúszta az ebédet, nem foglalkozott vele. Bocsánatot is kértem tőle, de nem igazán értette, miért.

Egy ilyen tankönyvi nagy hibát követtem el, és persze sok apróságot. Egyszer Dzseninek próbáltam valamit megtanítani, de sehogy se ment be, nem haladtunk, és ő aranyosan nézett, simogatott. Én meg azt mondtam: Dzseni, nem cukinak kéne lenni, hanem okosnak. Ez nyilván nem az örökbefogadással, hanem az én elvárásaimmal függ össze. Pár hét múlva vacsoránál Dzseni váratlanul rájött, hogy ha három valami van a tányérján, és egyet megevett, akkor kettő marad, ezt eddig nem tudta. Emlékszem, ahogy döbbenten néztük, a nagyok is, mert ők is rájöttek, hogy Dzseninél ez nem stimmel. Csaba meg is kérdezte, hogy Dzseni ezt honnan tudja. Dzseni meg rávágta: okosnak kell lenni, és nevetett is hozzá. Szóval valahova elrakta. A felnőttkori nagy hosszú terápiákban majd biztos ez is előjön, hogy anyámnak csak az okosság volt fontos.

Nincs a gyerekekkel semmi baj, csak nekem nincs elég türelmem, túl hangosak, tele van a lakás. Én szeretem néha a csendet, és eddig, ha igényem volt rá, a felnőtt társaimnak megmondhattam. Ebből sose volt konfliktus. Valószínűleg nekem az átlagnál nagyobb az egyedüllét-vágyam. A gyerekeknél előfordul, hogy megkérem, hogy jöjjenek le az ölemből, menjenek egy kicsit távolabb. Tudom, hogy nem lenne szabad elzavarni az örökbefogadott gyerekeimet az ölemből, ha erre van igényük, de ha nem zavarom el, akkor meg frusztrálódom. Könnyebb egyébként három, kábé egykorú gyereket bezavarni a szobájukba, mert ők akkor játszanak, birkóznak egymással, egy gyereket nehezebb lenne. Nem sérülnek ettől nagyon (ebben bízom), de gonosz dolog mégis. Ezt nem annyira tudtam magamról. Tudtam, hogy van egyedüllétre, magányra igényem, de nem gondoltam, hogy ez az anyaságomban is jelentkezik. Korábban azt képzeltem, hogy majd óvodába sem járatom a gyerekeket, és én tanítom itthon, mindenre.

És egy napsütötte réten szaladgáltok egész nap?

Igen, esőben is. És nem tudom a gyerekeimet tanítani, rettentően türelmetlen vagyok, még cipőt kötni sem tudtam megtanítani őket. Tudok velük játszani, de nem tudok tanítani. Csaba az első fél évben logopédiára járt, kapott házi feladatot. Ültünk itt a konyhában, és nem értette, mi a feladat, én lassan veszítettem el az eszemet, botránnyá fajult, többet nem is vettük elő a logopédia feladatokat. Azt hittem, hogy kerek önismerettel rendelkezem, de úgy tűnik, az anyaság és önismeret külön dolog. Illetve, az volt az illúzióm, hogy bizonyos sebzettségeim az anyaságon kívül maradnak. Ez hülyeség. Pont olyan anya vagyok, mint amilyen ember. De az örökbefogadó szülőnek sokkal nagyobb a frusztrációja, hogy ezek tönkretett gyerekkorú gyerekek, és most már mindent jól kell csinálni.

Másfél éve sokat csalódsz magadban?

Sokat megdöbbenek. Most már elmúlt az az illúzióm, hogy másmilyen anya vagyok, mint amilyen ember, azóta könnyebb, mert kevésbé vitázom magammal.

Ki alkalmas három testvér örökbefogadására?

Bárki, aki szeretné, de nagyon kevesen szeretnék. Aki el tudja magát képzelni ebben a helyzetben.

A házasságotokra hogy hatott a három gyerek?

Nehéz dolog. De ez nem lepett meg, ezt tudtam, hogy állandó megoldó anya-apa üzemmódba kerülünk, és mint férfi és nő kevés energiánk lesz. A spontaneitás teljesen elvész, nem akkor szerelmeskedem a férjemmel, amikor kedvem támad, mert akkor gyerekeim vannak, s amikor meg ráérek, akkor vagy fáradt vagyok, vagy valamilyen gyereknevelési problémán kattogunk, ami nagyon nem szexi. Korán lefekszenek a gyerekek, de esténként projektmegbeszéléseket tartunk. De ezen nem vagyok hajlandó most aggódni. Nincs rossz hangulat, de keveset vagyunk együtt.

Szoktátok másra bízni a gyerekeket?

Tudom, hogy egy örökbefogadott gyereket évekig ne altassunk máshol, de nem tudom megvalósítani. Mindhárom gyerek aludt már a nagymamánál, szánom-bánom, valóban semmilyen szakmai ajánlás nem támogatja. Hogy a mélyben lett-e ebből baj, azt nem tudom, de jól érezték magukat, és nekünk is nagy dolog volt ez a néhány nap.  Nehezen bízzuk másra, hülyét csinálnak mindenki másból. Szívesen mennék színházba a férjemmel, de az pont az esti fektetés idején van, más nem tudja őket lefektetni. Ezért elmegyünk esténként külön, ez jó kikapcsolódás, de nem közös program.

Van rá mód, hogy egy gyerekkel tölts időt?

Szandrával igen, mikor viszem-hozom őt az iskolából. Dzsenivel próbálok alkalmakat teremteni. Csaba keveset kap ebből, de ő folyton Szandrával akar lenni. Később lehet, hogy egy-egy napra kiveszem Dzsenit az óvodából, de egyelőre meg kell szoknia a ritmust, mert akkor minden reggel sírna, hogy nem akar menni. A nevelőanya mesélte, hogy nagyon nehéz volt vinni, de szerintem ez is egy játszma volt köztük, ebbe mi nem mentünk bele.

Mekkora anyagi terhelés a három gyerek?

Jó lenne több pénz. Nem a luxushoz, nem a zenélő pónihoz, hanem hogy a hétköznapokat jól megcsinálhassam. Reggel fél 8-ra mennek a kicsik oviba, mert el kell vinnem Szandrát iskolába. Ha megfizethetnék valakit, aki vigyázna a gyerekekre reggel, jót játszhatnának, és 9-re mennének oviba. De erre nincs pénz. Csomó mindent lehetne logisztikailag jobban csinálni, amitől ők is jobban éreznék magukat, de nem tudom megoldani.

Most hétvégén Pécsre utaztunk, Lacinak ott volt dolga. Az első dolog, amire rájöttem, hogy családok nem vonatoznak. Dolgozó, tanuló emberek ülnek a vonaton, és én, aki egész úton csitítom a három gyereket. Pedig nem is hangosak, de ahhoz képest igen, hogy emberek olvasnak, laptopoznak vagy alszanak. Egymást is bepörgetik, ha az egyik elkezd ugrálni, azonnal bepörgetik a másik kettőt. Míg Laci dolgozott, elmentünk a Zsolnay-negyedbe, ahol sok érdekes program volt, de mind pénzbe került. Ha erre van tizenpárezer forintod, akkor be tudsz menni kerámiát festeni, bábszínházba, kakaózni, venni kézműves cukorkát, és el lehet jól tölteni a gyerekekkel az időt. De ha ki van számolva a családi kassza, akkor ez nem fér bele. Én ezt nem tudtam. Volt egy romantikus elképzelésem, azt hittem, nem gond, hogy nincs sok pénzünk, de a hétköznapokon lehetne vele könnyíteni. Meg színházba járni velük sokat, meg fejlesztésekre, terápiába járni. Egyébként nagyon sok holmit kapunk, gyerekruhákat másoktól. Megtanultam elfogadni, örülök neki.

A gyerekek miatt nem dolgozol most?

Igen. Most azt tervezem, ha mind iskolás lesz, az már stabilabb idő, és akkor addig tudok valamit csinálni. Most annyira kuszák a napok, és kevés az energiám, még így is, hogy nem dolgozom. Én nem tudtam, hogy a gyerekekkel ennyi kötelező feladat van egy napban, egy héten. Annyi mindent el kell érnem nálunk, hogy menjünk, hogy eljussunk a bőrgyógyászhoz, a felmérésekre, fejlesztésekre. Ijesztő, de sokat gondolok arra, hogy ha pár évvel idősebbek lesznek, és a napi nehézségek megszűnnek, akkor könnyebb lesz. De nyilván az másképp lesz nehéz.

Meddig fogod írni a blogot?

Még maximum egy évig. Ezt nem lehet tovább írni. Szandra már nyolcéves lesz, róla már nem sokáig írhatok. És vannak részletek, amiket nem írhatok le, bár érthetőbbé tenné a történetüket, de ezzel nem találkozhatnak egy blogban.

Ők olvassák?

Tudnak róla. De nem érdekli őket különösebben. De kamaszkorukban ezt már sokkal intimebben fogják kezelni, nyilván Csaba akkor már nem meséli el mindenkinek, hogy „minket egy cigány néni szült”, amit ma akkor is elmond, ha valaki a villamoson megdicséri, hogy de szépek vagytok. Egy év még van benne, Dzseni beilleszkedését még jó leírni, és jó lehet olvasni is. Ha kisebbek lennének, írnám tovább. Meglepett, hogy ennyien szeretik, és nem is tapasztaltam negatív hozzászólást.

Érte bármilyen negatív megjegyzés a cigányság kapcsán a gyerekeket?

Nem. Szandra és Dzseni is hoz valamit a nevelőcsaládból, hogy ezzel valami baj van. Szandra most már a mi hatásunkra elhitte, hogy ez nem baj. Nyilván majd egyszer ezt is el kell mondanunk, milyen nehézségekkel jár ez. Dzseni még tiltakozik. Szandrával könnyebb volt, mert verbálisan jól boldogult, el tudta mondani, mi volt a gond a cigányokkal a nevelőcsalád falujában, hogy az ott lakó család mindig koszos volt, de ezt meg lehetett beszélni. De Dzseni még nem tudja megmondani, mi vele a baja, csak baj van vele. Szerencsés, hogy Szandra ezzel most békén van, mert rá fogják leghamarabb rámondani, még akkor is, ha a Waldorfba jár. Hamarosan beszélnünk kell majd az előítéletekről is vele. Nagyobb gyerekek örökbefogadásnál ezek a nehézségek is hamar eljönnek, nincs sok időnk addig.

Májusra egy családos, szabadtéri programra hívlak titeket május 22-én vasárnap délelőtt.

A Szemlő-hegyi-barlangba megyünk. Részt veszünk egy vezetésen a barlangban, ez kb. 45 perc, kiépített ösvényen, babakocsit is lehet hozni, totyogós gyerekek is végig tudnak sétálni. A barlangban 12 fok van (egy dzseki + pulóver elég, utcai cipőben bejárható.) A vezetés 10-kor indul, gyertek oda 9:45-re. Részletek itt.

Utána piknikezünk a barlang feletti réten, ez egy zárható, dombos terület, van mászóka, kisebb és nagyobb csúszda, padok, a barlang mosdóját lehet használni. Lehet csak ide is jönni. Hozzatok kis harapnivalót (plédet, labdát). Maradni lehet, amíg kedvünk van. Kutya nem jöhet be.

Árak: a vezetés felnőtteknek 1300 forint, gyerekeknek és nyugdíjasoknak 1000 forint, 3 év alatti gyerekeknek ingyenes.

Cím: Budapest, II. Pusztaszeri út 35. (Ne keverjétek össze a Pál-völgyi-barlanggal!) A közelben áll meg a 29-es busz, de a 91/291-es busztól is pár perc sétával elérhető. Térkép itt.

Lehet hozni családtagokat. Várok mindenkit szeretettel, örökbefogadókat, várakozókat, érdeklődőket és bárki mást. Viszont jelentkezzetek előre, hogy le tudjam foglalni a helyünket a vezetésen. Gyertek!

Ma azokat a linkeket gyűjtöm össze, amelyek az örökbefogadott baba szoptatásával kapcsolatosak.

• Örökbefogadott baba szoptatása – igen, sikerülhet, stimuláció és gyógyszer hatására beindulhat a tejtermelés az örökbefogadó anyában is. Alapos összefoglaló.
• Anyatej igénylése örökbefogadott babának – jár nekik a tej, orvosnak kell felírnia. A gyűjtött anyatejjel kapcsolatos tévhitek, egy egykori tejadótól :-)
• Orsi, aki mindkét örökbefogadott babáját szoptatta – és ez sokat lendített a kötődésen.
• Egy másik anyuka, aki szoptatta az örökbefogadott gyerekét – igaz, ő előtte szült is.
• Egy anyuka, aki kifejezetten a szoptatásról ad nagyinterjút.

• Az operaénekesnő a harmadik házasságában él, eddig nem született gyereke.
• Kevéssel a 45. születésnapja előtt lett anya, elmondása szerint nem volt meddőségi gondja.
• Bíborka nyílt örökbefogadással érkezett, a Bölcső Alapítványtól, a kislányt szülés után újra kellett éleszteni.

Miklósa Erika egyike azon kevés hazai hírességnek, akik nyíltan beszélnek az örökbefogadásról. Az operaénekesnő tavaly májusban, nem sokkal a 45. születésnapja előtt jelentette be, hogy anya lett. A harmadik házasságában él, 2012-ben ismerkedett meg Csiszár Zsolttal, és hamar össze is házasodtak. A korábbi kapcsolataiból nem lett gyereke, és negyvenévesen érezte úgy, hogy eljött az idő a gyerekvállalásra. Viszont már gyerekkora óta tervezgette, hogy örökbe fogad, mert a nagymamája nevelőszülő volt, és a sok gyerek közt nőtt fel. A férje nagymamája pedig örökbefogadott volt, így egyiküktől sem állt távol ez a gondolat. Erika és Zsolt már a kapcsolat elején eldöntötték, hogy mindenképpen örökbe is fogadnak egy vagy két gyermeket, akárhogy is alakul az életük.

A férje gépészmérnök, egyidősek és egy napon születtek

Az alkalmassági vizsgálat során az énekesnő szerint nem kivételeztek velük, sőt, az ismertség talán még hátrány is volt. A jelentkezés után egy évet vártak. Mint az énekesnő elmesélte, a Bölcső Alapítvány nagyon szimpatikus volt nekik, be is jelentkeztek, és az ott szokásos többórás ismerkedő beszélgetésen részt vettek. Sok jóval nem kecsegtette őket az alapítvány, hisz a Bölcső elsősorban 40 alattiakat fogad. Ám jelentkezett egy örökbeadó anya, aki kifejezetten idősebb házaspárnak szerette volna adni a gyerekét. A kislányt ráadásul a szülés után újraélesztették, oxigénhiányos állapotba került (tehát elképzelhető, hogy mások nem vállalták volna). Így került az újszülött Bíborka Miklósa Erikáékhoz, akik az esetleges egészségi kockázatok dacára sem hezitáltak. „Amikor megláttam a kislányunkat, teljesen olyan érzés volt, mintha én szültem volna. A sors így hozta, és én hiszek benne, hogy ez a kislány nekünk született” – nyilatkozta Miklósa Erika.

Azóta nagy boldogságban élnek hármasban, Erika úgy érzi, akármilyen fáradt is, de tele van energiával, és mindent a gyerek köré rendeztek. “Az átlagos nap, amikor reggel még Malmőben ébredek, Koppenhágában átszállok, este meg Budapesten énekelek. Az ünnepnap az, amikor otthon vagyok, ülök a kertben és nézek ki a fejemből” – mondta még korábban az énekesnő, aki egy kis bakonyi faluban él. Bár továbbra is vállal fellépéseket, de csökkentette a munkatempót. Hogy a kislány biztonságban érezze magát, azt beszélték meg a férjével, hogy az első időben nem bízzák másra a bébit, vagy ő, vagy a férje marad vele, Zsolt ment gyesre a babával. Naplót is vezetnek a kislány számára, amiben az érkezését is leírják, s a nyílt örökbefogadásra is azért esett a választásuk, hogy meg tudják majd válaszolni a gyerek kérdéseit, hogy ki szülte őt. “Szerintem egy gyereknek joga van ahhoz, hogy egyszer találkozhasson az édesanyjával, elé állhasson és megkérdezhesse: ‘Miért hagytál el engem?’ Nem kell félni attól, hogy emiatt elszakad az igazi családjától, aki felnevelte” – mondta nemrég a Best-nek.

Interjúkban az operaénekesnő megemlítette, hogy szeretnének még gyereket, szívesen örökbe fogadnának még egyet, sőt, akár testvérpárt is, és a szülést is el tudja képzelni, mert nincs meddőségi gondjuk. “…ki tudja, talán most majd a vér szerinti gyerekünk is megérkezik, hisz már lenyugodtam, kisimultak az idegeim, nem pörgök úgy belül… Biológiailag alkalmasak vagyunk mind a ketten, és nagyon örülnénk neki! Nem is csodálkoznék rajta, ha jönne…” – mondta tavaly nyáron. 

Az elmúlt évben Erika többször is beszélt az örökbefogadásról, és missziójának tekinti, hogy a téma tabujellegét oldja, pozitívan mutassa be az örökbefogadást. Bár a gyerekről is rendszeresen tesz közzé képeket, arra azonban ügyel, hogy a kislány ne legyen felismerhető, csak hátulról mutatja. Csak annyit árult el a gyerek külsejéről, hogy nagy hajjal és kék szemmel született.

Hogy tetszik, hogy a cikk elején összefoglaltam a fő tudnivalókat?

A nyílt örökbefogadásokat közvetítő civil szervezeteket bemutató sorozat utolsó darabjához értünk. A Várva Várt Alapítvány két éve alakult, örökbeadás még nem nagyon volt náluk, viszont sok segítséget nyújtanak a bajba jutott családoknak. Lukács Józseffel, az alapítvány elnökével beszélgettem.

– Hogy jött létre az alapítvány?

– Egy baráti kör szervezte meg. Többen járunk a Hit Gyülekezetébe, és ott kerestek meg a barátaink, többnyire örökbefogadó szülők, hogy ha már belekeveredtünk az örökbefogadásba, amit többen támogatunk többféleképpen, akkor csinálhatnánk szervezetten is. Ezen több évig gondolkoztunk. Közben többször kaptunk információkat krízisterhesekről, ezeket mindig továbbítottuk a megfelelő szervezeteknek. Végül két éve jött létre az alapítvány. Többen aposztrofálnak úgy minket, hogy a Hit Gyülekezetének az alapítványa vagyunk, de hivatalosan nem a gyülekezethez tartozunk. Több alapító tag valóban az egyházhoz tartozik, de mások meg nem.

Fotó: Fortepan, 1906

– Van azért együttműködés az egyházzal?

– Igen, sok támogatást kapunk, például kaptunk egy kis raktárhelyiséget, néha ott szervezünk megbeszéléseket is a várakozókkal.

– És ha egy nehéz helyzetű anyáról tudomást szerez az egyház, azt közvetlenül az alapítványhoz küldi?

– Igen. De nagyon újak vagyunk, és az infrastruktúránk kicsi, ezért előfordulhat, hogy átirányítjuk egy másik szervezethez, ahol jobban tudnak segíteni neki, vagy keresünk anyaotthont. Nekünk még nincs anyaotthonunk.

– Honnan vannak forrásai az alapítványnak?

– Tárgyi és pénzadományokból. Önszerveződéssel már meg tudtunk oldani kicsi dolgokat.

– Akkor vallási meggyőződéstől függetlenül bárki jelentkezhet nálatok, örökbeadó és örökbefogadó is?

– Igen.

– Aki örökbefogadásra jelentkezik, előnyben részesül, ha hívő, vagy ha Hit Gyülekezete-tag?

– Nem, van egy jelentkezési sorrendünk, azt tartjuk be. De mi nem az örökbeadásra koncentrálunk. Ha tudomást szerzünk egy krízisterhesről, akkor mindent megteszünk, hogy ne kelljen megválnia a babától. Szerzünk mosógépet, megszálljuk nyolcan a házát és kivakoljuk, vagy feltesszük a Facebookra a kérését és holnapra megoldódik. Közben persze lelkileg is melléállunk. Többnyire egy pillanat alatt váltanak. Addig azt élte meg a kismama, hogy egyedül van, az apa, a szülei elfordultak tőle, ám a segítségünk hatására szinte mindenki megtartotta a gyerekét.

– Pénzzel is támogatjátok az anyákat?

– Ritkábban, és igyekszünk ellenőrizni, hogy valóban fennáll-e a krízishelyzet. Ha igen, akkor összedugjuk a fejünket, hogy mi lenne a megoldás, most például egy önkormányzattal vagyunk kapcsolatban. A Facebookon keringett egy felhívás egy sokgyerekes, nagyon szegény családról, és az önkormányzatnál ellenőriztük őket. Az alakulásnál azt a célt határoztuk meg, hogy a gyerek féléves koráig segítsük a családot, de persze van, hogy egyéves korig is támogatjuk.

– Hány krízisterhest gondoztatok eddig?

– Talán harmincat.

– És közülük hány adta örökbe a gyereket?

– Egy. Volt még öt örökbeadásunk, de ezekben az esetekben már ismerték egymást korábban a felek, minket csak a közvetítésre kértek fel.

– Akkor a várakozók sora nem halad nálatok.

– Igen, s ez nagyon frusztráló a sorban állóknak.

– Hányan állnak most sorban?

– Nyolcvanan, és a számuk hétről-hétre nő annak ellenére, hogy tájékoztatjuk őket, hogy nálunk nem sok esély van babára, más alapítványoknál sokkal több az örökbeadás. Nagyrészt azért megy nálunk előre a sor, mert van, aki teherbe esik, vagy máshonnan fogad örökbe.

– Van feltétel, kiket fogadtok? Gyerekek száma, életkori megkötés?

– Nincs, csak a törvényi 45 éves korhatárba kell beférnie.

– Egyedülállókat is?

– Igen, de nyilván az még nehezebb.

– És eszerint vállaltok magánutas örökbefogadásokat is?

– Igen. Az elején próbáltunk minden várakozóval találkozni személyesen és mondani bátorító szavakat, de ezt nem könnyen bírtuk, mert mindenkinek van főállása máshol. A jelentkezőknek elmondjuk, hogy vannak tíz-húsz éve működő profi alapítványok, évi több tucat örökbeadással, nem az ő munkájukat akarjuk elvenni, hanem besegíteni, ahol szükséges.

– Érdekes, hogy ti örökbefogadók vagytok, mégis ennyire támogatjátok a hazagondozást, felül tudtok emelkedni a saját nézőpontotokon.

– Mi arra próbáljuk rávenni az anyát, hogy tudatos döntést hozzon. Elmondjuk, mennyi lehetősége van, de ha mégis lemond róla, az a saját döntése.

– Anyagi krízisben vannak az anyák?

– Van, aki anyagi krízisben van, és van, aki annyira fiatal, éretlen, még fel se fogja, mit jelent, hogy a pocakjába költözött egy baba. Nagyon fontos úgy gondozni őt a krízisben, hogy megadjuk neki azt a támaszlehetőséget, amivel ő átlátja, hogy alkalmas-e a gyereknevelésre vagy nem.

Volt egy hölgy, akiről kívülről azt mondtam volna, teljesen érett a gyereknevelésre, ő meg azt mondta, hogy nem. És többet beszélgetve valóban mondtuk, hogy lehet, jobb a babának, ha nem egy ilyen sodródó anya neveli, mert abból valószínűleg gyámhivatal lenne pár hónap múlva. De ilyenkor is fontos, hogy el tudja gyászolni a babát.

– És itt mi történt?

– Ő lemondott a babáról.

– Ez volt az egy örökbeadásotok?

– Nem, ez közvetített ügy volt.

– Az örökbeadókat utólag is gondozzátok?

– Ez az együttműködésüktől függ, de igen. A gyász mellett még a megvetést is megtapasztalják sokszor, a kórházban összerakják őket abortuszra váró anyákkal, akik lenézik az örökbeadókat. Próbáljuk azt is képviselni, hogy sokkal nagyobb érték, ha valaki kivárja azt a néhány hónapot és örökbe adja, mintha kioltja a magzat életét. Van egy álmunk, hogy milyen jó lenne az évi 30 ezer abortuszt örökbeadásba fordítani. Pszichológusok kezelnek abortuszon átesett nőket, és azt mondják, sokkal nagyobb lelki szenvedés, mint az örökbeadás.

– Ezzel vitatkoznék… de nem azért vagyok itt, hogy vitatkozzak. Volt már visszakérés nálatok?

– Nem.

– Milyen rendezvényeitek vannak?

A Várva Várt csapata. Az első sorban középen Lukács József

– Az elmúlt két évben nyáron közös Balaton-átúszást szerveztünk, és van egy-két tervünk még. Ki akarunk menni a Szigetre nyáron, nyitni a fiatalok felé.

– Az önkénteseitek mind laikusok? Tehát nem védőnők, nem szociális munkások?

– Van gyermekorvos, lelkész és több jogász is a csapatban, de mindenkinek van főállása, teljesen vegyes a társaság, én egy vállalkozást vezetek civilben. Ha főállásban tudnánk az alapítványnál dolgozni, akkor sokkal többet lehetne tenni ezen a területen, ezt egyébként tervezzük is. A Facebookon sok szakember és egyetemista követ minket, például szociális munkásnak tanulók, akik jelzik, hogy a végzés után bekapcsolódnának a munkába. Nagyon sokan segítenek nekünk, feldobunk egy kérést és pár órán belül megszerzik. Később szeretnénk az utánkövetésbe is bekapcsolódni. Másik tervünk az állami gondozásból kikerülő fiataloknak a társadalomba való visszailleszkedését segíteni.

– Te is örökbefogadó szülő vagy?

– Igen, egy fiunk és egy lányunk van, mindkettőt a kórházból hoztuk haza újszülöttként nyílt örökbefogadással.

Adatok:

Várva Várt Alapítvány

Alapítás éve: 2013

Örökbefogadásra várakozók: 80

Segítségkérések száma 2015-ben: 35 (nem mind krízisterhes volt)

Örökbeadások száma 2015-ben: 4

Családok átmeneti szállására gondozott gyermekek száma 2015-ben: 2

Gyermekvédelmi gondozásba vett gyermekek száma 2015-ben: 5

Örökbeadások száma a fennállás óta: 6

Ebből magánutas: 5

Örökbeadási szándék ellenére hazavitt újszülöttek 2015-ben: 3

Ki jelentkezhet: 45 év alatti, alkalmassági határozattal rendelkező várakozók

Várakozási idő: végtelen :-)

Segít-e magánutas örökbeadások adminisztrációjában: igen

Regisztrációs díj: nincs

Közvetítési díj: nincs

Honlap: http://www.varvavart.hu/

Szerepelni fogok szombat délelőtt 9-kor a Klubrádió Klubdélelőtt című adásában, az örökbefogadásról és a blogról beszélgetünk. Az élő adás ismétlése este 10-kor hallgatható, és délben a netre is felkerül.

Jövő szombaton lesz az Örökbe.hu filmklub, a jelentkezést vegyétek komolyan, főleg a gyerekek miatt (határidő: holnap). A gyerekmegőrző 1000 forintba kerül gyerekenként a délelőttre. Akinek mégse jön a gyereke, mindenképpen szóljon, hogy tudjak tervezni. Gyertek pontosan 10-re, hogy időben tudjuk kezdeni a filmet. Részletek itt. Várunk mindenkit!