Roma gyerek örökbefogadása. Meg tudja-e védeni a szülő a gyereket a támadásoktól egy rasszista világban? Hogy lehet kezelni az iskolai problémákat? Kell-e cigány gyökereket átadni? Szilvási Léna és férje, Kertesi Gábor, 27 évvel ezelőtt fogadták örökbe az akkor kétéves Balázst. A különleges beszélgetésben Szilvási Léna és Kertesi Balázs, anya és fia közösen mesélik el a történetüket. Léna évtizedek óta dolgozik szociális munkásként a gyermekvédelemben, szülőként tudatosabb az átlagnál. A beszélgetés a cigány gyereket örökbefogadó szülők Romadopt Klubjában hangzott el.
– Egyértelmű volt, hogy cigány gyereket fogadtok örökbe?
Léna: Mi a férjemmel nagyon boldogan fogtunk neki az örökbefogadásnak, és az egyetlen vita ezen alakult ki köztünk, hogy lehet-e cigány a gyerek. Végiggondoltuk, mit fog ez jelenteni az életünkben. Én azt mondtam, hogy könnyebb dolgunk lesz örökbefogadóként, ha nem hasonlít ránk a gyerek, nincs az az illúzió, nem fogjuk eltitkolni. Mi a férjemmel „sápadtarcúak” vagyunk, két fehér bőrű, szőke ember, Balázs meg nagyon sötét bőrű.
Balázs: Szerintem nem az számít, milyenek egy ember külső tulajdonságai, hanem hogy mit képvisel az életében…
Léna: A férjem viszont attól félt, hogy mi nem cigányként képesek leszünk-e megvédeni egy előítéletes társadalomban. Mind a ketten pozitívan álltunk hozzá, csak ezt a dilemmát komoly feszültségek kísérték. Aztán belevágtunk a történetbe. Balázs kétéves volt, mikor az intézetben megismerkedtünk.
– Hogy fogadta a környezet Balázst?
Léna: A bérházunkban lakott egy mozgássérült, zsidó néni, aki el se hagyhatta a gangot, ott élt és mindent tudott. Sejtettük, ha neki elmondjuk tervünket, az egész ház tudni fogja. Mi átbattyogtunk hozzá és elmondtuk neki, hogy lesz egy kétéves gyerekünk, aki ráadásul cigány származású, és jó lenne, ha erről a ház is tudna. Ica néni nagyon örült neki és mindenkinek szólt is. Mindenki örült, egyetlen szomszéd fogalmazott meg fenntartásokat, Kati néni.
Balázs: Ő? Nagyon jóban voltam vele.
Léna: Igen, mert pár hónap múlva megkedvelte Balázst, és egy hatalmas macival állított. be. Sokat lehet segíteni a környezet hozzáállásán tudatossággal, lehet a gyerek előtt tisztítani a terepet. Nem érdemes begubózni és otthon ülni.
A történetünkben különleges volt, hogy Balázs hároméves korában kimentünk két évre Amerikába. Az egy egész más világ volt, az óvodában minden bőrszín előfordult, és Balázsnak ez volt a természetes. Mikor három és fél éves volt, betegen feküdt az ágyban, fogtuk egymás kezét, és akkor kérdezte meg először, hogy az én kezem miért ilyen fehér, mikor az övé ilyen sötét. Akkor mondtam neki először a cigány szót.
Balázs: De ennek Amerikában semmi jelentősége nem volt.
Léna: Ez csak egy tény volt, amivel együtt lehetett élni.
Balázs: Emlékszem, hazamentem az oviból, és megkérdeztem anyukámat, hogy lehet, hogy a nigériai Christopher barátomnak olyanok a szülei, mint az ébenfa, és én is sötét bőrű vagyok, de az anyukám, apukám fehér. A szüleim rögtön elmondták, és tudtam, hogy óriási szerencsém volt, hogy örökbe fogadtak. Hálistennek nem lett elleplezve, honnan származom. Három-négy évesen, mikor a gyerek öntudatra ébred, nagyon sokat számít, hogy az óvodában vannak színes bőrűek. Mikor hazaköltöztünk, itthon mintha hideg vízzel öntöttek volna le. Ott volt a nagy pecsét a homlokomon, az iskolában nem fogadtak el, mert roma származású vagyok. Próbáltam nem foglalkozni vele, de jöttek azok a helyzetek, mikor csak azért pécéztek ki, mert roma vagyok. Végigkísérte az előítélet az iskolai éveimet. Több rosszat éltem meg, mint jót. Pedig tudtam, hova tartozom és amúgy is iszonyatosan erős egyéniség vagyok. Mégis, sokat elvettek az önbecsülésemből… Szerencsére mindig elég kommunikatív voltam és szerettem ismerkedni, találtam pár szövetségest, akik mindig mellettem álltak. És persze az első szövetségeseim a szüleim, akik új életet adtak, akik jó lehetőséget adtak arra, hogy az legyek, aki vagyok.
– Ez milyen iskola volt, ahol kiközösítettek?
Balázs: Elsőtől negyedikig a Kincskereső iskolába jártam, Winkler Márta alapítványi iskolájába, azt nagyon élveztem is. A következő négy évem egy rémálom volt egy alapítványi iskolában, amely hátrányos helyzetű és tanulási zavarokkal küzdő fiatalokat tanított. A gimnázium első évében nem volt padtársam. Egy osztálytársam hangosan is kinyilvánította, hogy ő nem ül egy cigány mellé, mert nem akarja magát bepiszkolni. Ezt akkor kezdett oldódni, mikor elértem eredményeket. Tizenhét évesen jöttem rá, hogy itthon egy roma embernek kétszer annyit kell letenni az asztalra.
Léna: Furcsa volt, hogy megjelentél, kevés volt a cigány abban a közegben. Én azt tapasztaltam, hogy tízéves korig a gyerek a szülővel együtt jár a városban, és hogy mit szólnak mások, azt tompítja a szülő jelenléte. Én őszinte voltam, mert annyira más a bőrszínünk, hogy nem lehetett mást mondani. Ha szóba került, elmondtam, és igyekeztem természetesen kezelni azt is, hogy cigány származású. Ezt az emberek sokszor próbálták szépíteni, hogy ez a helyes gyerek nem lehet cigány, biztos indiai, mexikói. Aztán ahogy elkezd egyedül közlekedni a gyerek, az emberek már szabadon reagálnak. Kérdés, hogy a tanárok, osztálytársak kiállnak-e mellette, jelentenek-e védelmet. Mikor ötödikesek voltatok, elmentetek egy hétre táborba, én meglátogattalak, volt egy osztálytárs, aki nagyon elcsodálkozott, hogy nem hasonlítok Balázsra. Aztán rögtön elkezdett mesélni, hogy mikor az osztály leszállt a buszról, a zöldséges rákiáltott Balázsra, hogy hé, ne lopj. És ezt az osztálytárs mesélte. Nyilván Balázs nem is mondott el minden sztorit nekem.
– Hogy ment az iskola?
Balázs: Nekem első osztálytól tizenkettedikig borzasztó húzós volt az iskola. Minden szempontból. Tanulási problémáim voltak. Humán tárgyakban erős voltam, de a matekkal hadilábon álltam. Beszéltem több roma haverommal, és nekik is a matek nem ment az iskolában általában, és őket is kinézték. Szerintem ez a környezet hatása is Ha mindig azt hallod, hogy te más vagy, nem ülök melléd, nem haverkodok veled, akkor nehezebb a matekra koncentrálni.
Léna: Balázsnak valóban nagyon nehezen ment a matek és az iskola. Mikor másodikos lehetett, még ki is vettem fizetés nélküli szabadságot, hogy segítsek neki. Rágta a ceruzáját a mateklecke fölött és álmodozott, aztán egyszer megszólalt. „Azon gondolkoztam, hogy ha én nagy leszek, akkor gazdag cigány leszek vagy szegény cigány, gazdag magyar leszek vagy szegény magyar.” Mi ez, ha nem matek? Az identitásán kellett gondolkodnia, ez lefoglalta a gondolatait.
![Balázs]()
A férjem a Radnótiba járt, ami egy erős iskola, és ragaszkodott hozzá, hogy Balázs oda felvételizzen általánosba, noha már az óvodában lehetett sejteni, hogy nem lesz éltanuló. Én a Kincskeresőre gondoltam, de a férjem fontosnak tartotta, hogy a Radnótiba is jelentkezzünk. Felvételit kellett írniuk a gyerekeknek, mondtam Balázsnak, ha valami nem világos, kérdezze meg a tanító nénit, a szülőket meg elvitték a színházterembe, ahol bemutatták a felvételi kérdéseket. Én öt perc múlva láttam, hogy Balázs a közelében sincs, a szülők meg pacsiztak egymásnak, hogy ezt is gyakoroltuk. Odamentem az ajtó elé, Balázs tényleg elsőként jött ki az osztályteremből. Kérdeztél valamit a tanító nénitől? Igen, hogy mikor lehet kimenni.
Balázs: Nem emlékszem erre.
Léna: Utána elmentünk a Vidám Parkba, talán az eltörölte az emlékét…
Balázs: Jók voltak ezek a meglepetésprogramok.
Léna: A Kincskeresővel jól jártunk, Balázs a tanulásban nem volt erős, de szerette a tanító nénit és szerette az osztályát.
– Cigánynak érzed magad?
Balázs: Embernek érzem magam, nem valamilyen rassz képviselőjének. Én egyébként buddhista vagyok. Az a lényeg, hogy az ember hogyan áll önmagához, meg akiket szeret. Mondhatják rá, hogy zsidó, afrikai, szerecsen, de ha az ember tudja, hogy helyén van a világban, nincs elveszve, és vannak szövetségesei, onnantól ezen meddő dolog gondolkodni.
Léna: Fontos, hogy legyenek barátok. Ott van Misi, aki a szomszédunk volt…
Balázs: A legfontosabb szövetségesem ötéves korom óta az anyukámékon kívül. Azt szoktuk mondani, hogy unokatestvérek vagyunk, ezen mindenki elcsodálkozik, mert ő fehér bőrű. Pedig hasonlítunk.
Léna: Misit sok mindenbe bevontunk, ha felmerült az örökbefogadás, a származás kérdése, azt vele is megbeszéltük.
Balázs: Igen, ez öntudatépítő beszélgetés volt, megerősítettetek engem abban, hogy akármilyen külhatások is érnek, de rátok mindig számíthatok. Engem már háromévesen elkezdtek arra szocializálni, hogy majd érnek olyan élethelyzetek, mikor nekem kell sokkal higgadtabbnak, határozottabbnak lennem. És néha elengedni. Jövőre leszek 29 éves, és három éve esett le, hogy rengeteg mindent el kell engedni, hogy ne okozzak magamnak sérülést. A külvilág igazságtalan, sokkal erősebbek a retorziók egy roma embernél. Rájöttem, sokkal ésszerűbben kell élnem, mint ahogy azt gondoltam. Mikor 16-17 évesen elkezd az ember lázadni, öntudatos, akaratos lenni, hogy igenis nekem van igazam, nem érdekel az apukám, anyukám, azt csinálom, amit én akarok…
Léna: Ezt te már háromévesen is így csináltad…
Balázs: Könnyebb azoknak, akik higgadtak, őket kevésbé fogják a származásuk miatt egzecíroztatni.
Léna: Van egy időhatár, amíg hatni tudunk a gyerekre. Nem elég tízéves korában elkezdeni gondolkodni, mit kezdünk, ha kamaszkorában atrocitások érik. Tízéves kor, az a vége, amikor nevelni tudjuk. Kiskorában kell felkészíteni az atrocitásokra. És nem tudom a konkrét támadásokra felkészíteni, csak a szövetségeseket tudom erősíteni, többet is, mert nem fog mind megmaradni.
A férjemmel való akkori vita ma is kérdés: meg tudjuk védeni a gyerekeinket a külvilágtól egy előítéletes környezetben? Csak korlátozottan, ahogy mástól is csak korlátozottan tudjuk megvédeni a gyereket. Amit lehet, azt szülőként tegyünk meg, és minden felkészülés dacára lesz, ami megtörténik.
– Szülőként nem avatkoztatok be az iskolai bántásokba?
Balázs: Apukám, egyszer. Nyolcadikban, az alapítványi iskolában volt egy tanárom, akiről senki nem hitte volna, mert nagyon békés embernek mutatta magát, de egy elfojtott idegbeteg volt. Egyszer késtem az órájából, az egész osztály előtt megfogott, odavágott a táblához, és ronda dolgokat ordibált. Megrúgtam és elrohantam az igazgatónőhöz, zokogva könyörögtem, hogy most szeretném felhívni az apámat. Édesapám azonnal bejött, otthagyta a megbeszélést. Apám azt mondta a tanárnak, ha még egy ilyen történik akárkivel, akkor elintézi, hogy soha az életben ne taníthasson többet. Ezt a mondatot nem felejtem el. Nekem ez volt az egyik óriási iskolai atrocitás, és az utolsó is, amikor a szüleimnek be kellett avatkozni. Akkor azonnal elmentem az iskolából. Egyébként én se voltam mintagyerek, raszta voltam, lázadtam. A Waldorf volt az az iskola, ahol önmagamat tudtam adni és azt éreztem, hogy elfogadnak, és nem kell szerepet játszanom.
Léna: Folyamatosan kapcsolatban voltunk a tanárokkal. Ez egy olyan iskola volt, ahol sok a problémás gyerek. Iskolát váltottunk. Balázsnak mindig sok tanulási problémája volt, ez összefügghet a csecsemőotthonnal, a terhességgel, a születés körülményeivel. Ez persze újabb problémákat szült.
Balázs: Szerettem önmagamnak ásni a lyukakat.
Léna: Sokat tanultunk egymástól. Feladta a leckét a szülőknek. De ilyen humorérzéke a családban senkinek nem volt, mint neki és nagyon életrevaló gyerek, ezt ő hozta a családba. De nem könnyítette meg a tanárok dolgát azzal, hogy csendes lett volna az órán, ő kivette a részét az iskolai életből rendesen. Nálánál sokkal nehezebb sorsú gyerekek voltak, durva történetek a háttérben, a drogozás hetedikben csúcsosodott ki. És Balázsban megvolt az erő, észrevette, hogy ebbe az irányba nem szabad menni.
Balázs: Akkor én ez nem leszek, köszi, mondtam ki.
Léna: Akkor mentünk át az Waldorfba.
– Diplomás értelmiségi emberek vagytok. Könnyű volt elfogadni, hogy a gyereknek tanulási nehézségei vannak?
Balázs: Küzdöttem ezzel sokat.
Léna: Ez Balázsnak is nehéz volt. Hatévesen, a Radnóti kontra Kincskeresőben helyre kellett tenni, hogy mik a reális esélyek. Akkor világos lett, hogy nem a mi életutunk lesz számára a választható.
– Sok szülő még vér szerinti gyereknél sem veszi be ezt a kanyart.
Léna: Ennek sok rétege van, sok tantusz esik le, míg az ember ezekkel szembesül. Balázs szerette a könyveket, meséket, zenéket, volt egy humán mélysége, ezzel elaltattuk magunkat, hogy még akármi lehet, de világos lett, hogy nem egyetem felé tartunk, ezt mi gyorsan helyre tettük. Az volt nehéz neki általános iskolában, hogy nem tudta, mi lehet még, ha nagy lesz. Ötödikes korában megkérdezték, mi az apja foglalkozása. Kutató közgazdász volt, és Balázs azt írta be, hogy sporthorgász. Ez lett volna a vágya, hogy együtt pecázzon az apjával. Sokat gondoltam arra, mennyivel könnyebb lenne az élete, ha a sors nem ide, hanem a horvát tengerpartra veti.
– Horgászik bárki a családból?
Léna: Én mentem veled, vittem a könyvet és olvastam mellette.
Balázs: A családból senki nem olyan elvetemült, mint én vagyok: nem horgásznak, nem szeretik a hüllőket. De én sem mindig értem az ő dolgukat.
Léna: Az iskola rémálom volt nekünk, Balázs nem az a gyerek, aki az iskolára született, pedig nem rossz iskolákba jártunk. A trükkünk az volt, hogy azt mondtam, nem az iskola a lényeg, azt túléljük, ahogy lehet, és a szünetekben jól érezzük magunkat és akkor is sokat tanulunk, tapasztalunk. Balázsnak a természet, az állatok és a peca jelentett élményt.
Balázs: Ez ma is tart.
Léna: Barátokkal, hasznosan töltöttük a szabadidőt. A pályaválasztásnál az állatok fele próbáltuk vinni, a mezőgazdaság nagyon közel állt az ő szívéhez. Harmadikos korában levitték egy tanyára, és a tanyasi embereknek Balázs volt a kedvence, ösztönösen nagyon jól nyúlt az állatokhoz, a lovat arrébb lökte…
Balász: Levágtam a kecskét…
![Balázs3]()
Léna: A pesti gyerekek messziről nézték az állatokat. A másik meg a főzés volt, tízéves korában elvittük egy esküvőre és ott végigfőzte a lakodalmat. Végül a vendéglátás lett a pályája.
Balázs: Rengeteg roma ember megy szakmunkásképzőbe, szakközépiskolába, és nem azért, mert ne tudnának egyetemre járni. A vendéglátó iskolában tapasztaltam először, hogy az nem számít, cigány vagy-e, hogy nézel ki, csak az, hogy akarsz-e előre jutni.
Léna: A magyar iskolarendszerből kiszabadulni hittünk, mikor Balázst a szakácsiskola egy kéthónapos szakmai gyakorlatra küldte Finnországba. Azt gondoltuk, milyen jó lesz abban a szuper oktatási rendszerben.
Balázs: Ehhez képest a legelején stukkert nyomtak a fejemhez horgászás közben.
Léna: Amit mi itthonról asszisztáltunk végig.
Balázs: Nagy lelkesedéssel mentem ki, és jól is éreztem magam. A második hétvégén elmentem horgászni, hisz ez a hobbim. Odajött hozzám négy-öt helyi fiatal, Az egyik elkezdett angolul ócsárolni, hogy én undorító afrikai bevándorló vagyok, és mit keresek az ő tiszta árja országában. Én ezt megszoktam és elkezdtem röhögni. Aztán a srácnak láttam egy nagyon erős eltorzulást az arcán, és a halántékomhoz rakott egy megtöltött pisztolyt. Ott tartotta egy fél percig és közben ordibált velem, hogy fejbe lő, és akkor kevesebb ilyen féreg lesz. Irgalmatlan undorító helyzet volt. Én megfogtam a pisztolyt és áthelyeztem a homlokomra. És mondtam, hogy apukám, ha te ekkora nagy ember vagy, akkor húzd meg. Te egy életen át ülni fogsz, nekem meg a szüleim összetörnek, ezt akarod elérni? A haverjai valahogy kirángatták a kezéből a fegyvert, ami majdnem elsült, és elrohantak, én meg azonnal összeraktam a horgászcuccokat és irány a rendőrség. Megtettem a feljelentést ismeretlen tettes ellen. Három hét után lezárták a nyomozást, nem tudták kideríteni, ki lehetett.
Léna: Erre nem számítottunk, de végül Balázs kinn maradt Finnországban.
Balázs: Erre nem lehetett számítani.
Léna: De a munkahelyeden rendben volt minden.
Balázs: Igen, mert ötször többet dolgoztam, mint az osztálytársaim, addigra megtanultam, hogy nekem többet kell letennem az asztalra. Nekem ez a hobbim is, a szabadnapjaimon is benn voltam, ezzel töltöttem minden időmet, céltudatosan álltam hozzá, hogy tanuljak, fejlődjek.
Csak mikor megtörtént ez az elképzelhetetlen, horrorba illő helyzet, akkor én is úgy döntöttem, hogy ideje szövetségeseket szerezni, hogy legyen egy haveri társaságom, akikre számíthatok, ha még egy ilyen helyzet kialakulna a véletlenből. Jó embereket gyűjtöttem magam köré.
Léna: És nincs konklúzió, hisz nincs vége a történetnek. Néha elgondolkodom, mit kellett volna másképp tennünk szülőként.
Balázs: Ezen is lehet gondolkodni. És én vajon elég jó gyereketek voltam? Szerencsére mára önálló vagyok, és bebizonyítottam, hogy egy roma is lehet egy jó étterem séfje. Én hétévesen már szakács akartam lenni, és most a Budapest Jazz Club séfje vagyok, ahova rengeteg híres roma zenész jár. Nem bántam meg egy élethelyzetemet sem, inkább erősödtem. Sokat hibáztam is, az öntörvényűségem miatt, meg az örökbefogadottságom miatt is. Hiába, hogy elfogadom, ezzel élek és nem számít, három hónapja mégis egy reggel úgy keltem fel, hogy azon kezdtem töprengeni, ki vagyok én, kik a szüleim, honnan származom. És nem tudtam enni, nem tudtam aludni, annyira felkorbácsolt ez az egész. Oké, nekem ti vagytok az igazi szüleim, de mégis érdekelne, kik csináltak.
– Találkoztál velük?
Balázs: Az édesanyám egy tanyán él, és van egy kisebb gyereke, a testvérem. Egyedül őmiatta van néha olykor egy felmerülő kérdésem önmagamhoz, hogy a testvéremnek lehet, hogy szüksége lenne rám. Az anyám 16 évesen szült engem, és szerintem nagyobb sebet ejtenék rajta azzal, ha beállítanék.
Léna: Erről beszélünk folyamatosan, ha felmerül, gyerekkorodban is beszélgettünk. Nekem fontos volt, hogy tudjunk a vér szerinti szülőkről valamit. Sokat töprengtem, én menjek-e utána, vagy Balázs kezébe adjam ezt a történetet. Különbözőképpen gondolkodunk, és szerintem meg kéne keresni, Balázs szerint nem kéne megkeresni.
Balázs: Félek, hogy infarktust kap, ha beállítok.
Léna: Balázs tizenhét éves volt, mikor szerette volna tudni, hol lakik az anyja. Akkor utánamentem, meglett a cím, egy gyámügyes ismerősömet kértem meg, hogy menjen el hozzá. Ő meglátogatta az édesanyát, és megkérdezte, hogy emlékszik-e Balázsra. Ő mondta, hogy igen, de új élettársa van, és át kell gondolnia, hogy akar-e kapcsolatban lenni. És éppen terhes. Mikor ezt elmondtam Balázsnak, azonnal az volt a reakciója: Kistestvérem fog születni!
Balázs: Hiába nem ismerem, de hasonlóak a génjeink. Ha látnám, biztos felfedezném a vonásaiban önmagamat. Ha azt érzem, hogy ideje szembenézni ezzel a helyzettel, akkor nem fogok sokat teketóriázni.
– Nincs benned harag a szülőanyád iránt?
Balázs: Nincsen, ezt nagyon át tudom érezni. Van pár ismerősöm, aki nagyon nehéz életutat járt be.
Léna: Meg tudod érteni azt, aki lemondott rólad?
Balász: Egy 16 éves még kisgyerek. A helyében lehet, hogy én is ezt léptem volna, megijedtem volna attól, hogy nekem egy életről kell felelnem úgy, hogy az én életem még el se kezdődött és nincs iskolám, hátterem. Szerintem ők megijedtek a helyzettől, és ezért lettem én adoptálva.
Léna: Ezért adtak csecsemőotthonba.
Balázs: Ami az örökbefogadásomhoz vezetett. Apámat viszont hibáztatom, szerintem ő idősebb volt.
Léna: Erre nincs bizonyíték, nem tudunk róla semmit.
![Balázs2]()
Az apáról van egy vicces történetem. A férjem kapott egy kitüntetést, és Balázs megjegyezte: ha nagy leszek, én is kapok kitüntetést, mert bennem az apám vére csörgedezik. Majd azt mondta: ja nem. De ki volt az én apám? Talán egy részeges kántor? Idézte A helység kalapácsából. Mindezt akkor, mikor épp rohantunk az iskolába. Ilyen humorérzéke van, hogy a nehéz helyzeteket megoldja helyettem is.
Balázs: Hiába jó az életem, bennem ez egy örök hullámzás lesz, addig, amíg meg nem ismerem azokat, akiktől eredek. Ebben nincs semmi rossz, ettől mi kiváltságosak vagyunk. Az összes roma örökbefogadott ismerősöm sokkal jobban értékeli azt, ami van.
– Mennyire foglalkoztatok a cigány kultúrával?
Léna: Ez nálunk is kérdés volt. Hallgattunk Andro Dromot, Kalyi Jagot, Balázs imádta kicsi korában, és a cigányságról nagyon sokat beszéltünk, de tovább nem mentünk. Van egy házunk a Balaton-felvidéken, és élt egy cigány család a faluban, Balázs sokat volt náluk. Utána mondta, hogy ilyen finom cigány lecsót én nem tudok csinálni, mert az a legjobb. Volt benne egy nagyon erős lojalitás, vonzódás a cigánysághoz. Ezekkel a gyerekekkel együtt utaztunk az autóban, betettem az Andro Dromot, persze nem ismerték. Balázs megszólalt: tudjátok milyen jó nektek, hogy veletek otthon cigányul beszélnek. A gyerekekben megállt az ütő, nekik ilyet nem mondtak még. Arra emlékszel, mikor szerelmes lettél egy cigánylányba?
Balázs: Gyerekszerelem volt.
Léna: Akkor is azt mondtad, hogy ez a család fantasztikus, hogy mennyire kifejezik az érzelmeket. Mi nagyon bátorítottuk, a férjem cigány kutatásokkal foglalkozik, de nem csináltunk olyat, ami nem volt az életünk része. Nem kerestük a kultúrát, hanem ösztönöztük, hogy minél többet találkozzon természetes módon cigány emberekkel. Nem kell félteni ettől, nagyon fontos, hogy megtapasztalja, és szerintem benne megvolt a vágy.
Balázs: A roma barátaim meghívtak egyszer ebédelni, igazi cigány ebédre, roskadozott az asztal, tele húsokkal, csípős paprikával. És elkezdtünk arról beszélgetni, hogyan élem meg azt, hogy a szüleim nem cigányok. Mondtam, hogy remekül, mert engem nem érdekel, hogy ki milyen népcsoport. Erre az apukájuk hangosan azt mondta, hogy nekem az agyam fehér ember, a testem meg cigány, és ő ilyennel még nem találkozott. Ezt máskor is megkaptam. Nem tudnak behatárolni, hogy roma vagyok vagy fehér vagyok, nem értenek. Ez is a szocializáción múlik. Rengeteg emberrel találkoztam, s nem számított, ki hogy viselkedik, milyen a habitusa, csak hogy jó ember-e.
![]()
![]()
A leg…
******
