Két költői nyelvű regényt ajánlok ma, mindkettő kapcsolódik az örökbefogadás témájához.

A Nyarak könyve azt az állapotot mutatja be szépen, milyen hazugságban felnőni. Most egy kis spoiler következik, a kurzort a fehérrel írt sorok fölé víve olvasható. Szerintem a végkifejlet ismeretében is érdekes könyv.

A kis Erzsébet Angliában nő fel angol apjával, Daviddel, és magyar anyjával, Marikával. Mikor a kislány kilencéves lesz, a megnyíló vasfüggönyön át Marika visszaköltözik Magyarországra, Erzsi az apjával marad Angliában. A kislány éveken keresztül nyaranként egy-két hetet Marikánál tölt Magyarországon, és ez az élete legboldogabb időszaka. Most jön a fehérrel írt spoiler:

Azaz, Marikát csak az anyjának hiszi. Holott az ő anyja még csecsemőkorában meghalt autóbalesetben, a gyásztól búskomor apa hamar megismerkedett és összekerült a magyar asszonnyal, aztán beleragadtak a hazugságba, hogy ő a kis Erzsi mamája. A titok a szakítás után is titok marad. Majd, mikor Erzsi tizenhat évesen megtudja, hogy addig hazudtak neki, soha többé nem akar hallani sem Marikáról, sem Magyarországról.

Emylia Hall regénye megidézi azt a bizonyos kamaszkori nyarat, amit mindannyian őrzünk az emlékezetünkben. Erzsi tíztől tizenhat éves koráig minden évben Magyarországon nyaral, és ez az a mesés világ számára, amibe a közbülső időben kapaszkodik, amit egész évben vár Angliában. A könyv jól ábrázolja, mennyire természetesnek veszik a gyerekek, amit a felnőttek mondanak nekik. Erzsi némi elkeseredés után belenyugszik, hogy az anyja elhagyta, és a születésnapjain is csak képeslappal köszönti. 

A mama az a valaki volt, aki megfoltozta az iskolai pulóverem könyökét, csomós zabkását főzött, és ha tüsszentettem, hűvös tenyerét a homlokomra tette. A mamának eszébe jutott, hogy sétáljunk, ha kisütött a nap, tavaszi virágcsokrot tett az ágyam mellé, és együtt énekelt a konyhai rádióval. Ezeket már nem tudja megtenni most, hogy Magyarországot választotta. Úgyhogy Marika. Szokatlanul hangzott, de a mama félelmetes, üres csengésénél még mindig jobb volt.

A könyv olvasása közben sokszor eszembe jutott az “ahol titok van, ott minden ölelés hamis” mondat, amit az egyik itt megszólaló szakember mondott. A felnőttek hárítanak a könyvben. Erzsi apja, aki az év ötven hetében ellátja és szereti is a kislányt, hallgatásba burkolózik, az évek múltával egyre magasabb falak emelkednek köztük, a lényeges dolgokról nem beszélnek. Marika más, ő tüzes, szenvedélyes, ölelgeti is a lányt, de a lényeges kérdésekre ő is kitérő választ ad. Pedig Erzsi sok kérdésre várna választ az anyjától. Hasonlítanak ők ketten? Ő most angol kislány, vagy félig magyar? Meg lehetne hosszabbítani a vakációt? Magyarországra költözhetne ő is az anyjához?

Ahogy az évek telnek, Magyarország lesz a kamaszodó lány titkos rejtekhelye, identitásának bázisa. A kamaszok nagy igénye, hogy környezetükkel szemben mások legyenek, Erzsinek a magyar származás és az esztergomi nyarak tálcán nyújtják azt a másságot, amivel ő azonosul, amivel a saját önálló felnövését aládúcolja. Marika mellett nagy hatással van rá annak új élettársa, a festő Zoltán, a szomszéd fiúval pedig a gyerekkori első szerelmet próbálgatja tétován. Aztán:

Egy nagy hazugság mindent maga alá temet. Nincsenek túlélők a romok alatt.

Gyerekkori nyaralás az Alföldön, Emylia Hall képe

A könyv érdekes momentuma, hogy kívülről, mint egzotikus világot ábrázolja Magyarországot, persze egy gyerek szemén keresztül. A hűvös Angliával szemben ez az a hely, ahol az emberek szenvedélyesek, az ételek csípős piros szaftban úsznak, ahol a gyümölcsök édes íze szétfröccsen a szájban. Az angol szerző valóban félig magyar, és gyerekkorában minden nyarát nálunk töltötte. Lassú, költői, a gyerek nézőpontját hitelesen bemutató könyv, ami arra is kitér, hogyan építhető fel egy felnőtt identitás hazugságból, és mi marad ennek szétrobbanása után.

A másik regényt, Margaret Mazzantini Újjászületés című könyvét nem akarom előre kifecsegni, itt a cselekmény fejezetről fejezetre tartogat meglepetéseket. Ez is egy költői nyelvű, lassan hömpölygő regény, ami az elbeszélő hősnő szempontjából érinti a gyermek utáni vágy, meddőség, meddőségi kezelések, örökbefogadás, béranyaság témáit. Leginkább egy szerelem története, az előtérben Szarajevó városával, a háború előtt, közben, majd után.

A könyv stílusát érzékeltetendő idézek egy kicsit:

Már nem fáj. Fájt eleget. Talán még meg is könnyebbültem egy kicsit. Soha nem leszek anya. Örökre lány maradok. Így fogok megöregedni, aszottan és magányosan. A testem nem fog elformátlanodni, nem fog megsokasodni. Nem lesz itt Isten. Nem lesz termés. Nem lesz születés. A világban kell keresni az élet értelmét, a világ sivárságában, beszűkült útjain… ezekben az üzletekben, ebben a forgalomban. Így fogok megöregedni. Hogy érzem magam? Mint egy halott. Derűs, békés, eltávozott.
Itt van az élet gázlója, ezen az utcán, ahol éppen úgy haladok át, mint máskor. A mellemre ragasztva ott a felirat, mint a szegények vagy a kutyák nyakában. MEDDŐ NŐ.

… Nézem a hátul sorakozó bábukat. A gyerekekre gondolok. Arra a seregnyi kisdedre, akik csak úgy odapottyannak valahová, sokszor oda, ahová nem kellene, ahol senkinek sincs szüksége rájuk. Lendületet veszek, körözök egyet a kezemmel, minden dühömet beleadom a dobásba.
A szobában Diego megeszi a bonbont. Megfordul.
– Miért nem fogadunk örökbe egy gyereket?
Ő termékeny srác, nyugodtan lehet nagylelkű. A legszívesebben orrba vágnám. Mosolygok, várok. Hogy a tűz fellobbanjon és elhamvadjon.
Félek mások gyerekeitől. Félek a génkészletüktől, a családi hozományuktól. Ahhoz, hogy az ember a véletlenre bízza magát, kell, hogy legyen benne egy kis levegő. Én be vagyok zárva ebbe a leplombált testbe. A világ csak tartsa meg magának a gyerekeit, én meg megtartom a magam terméketlenségét.
Diegóra nézek, mosolygok.
– Nem vagyunk házasok. Legfeljebb a jelképes örökbefogadás jöhet szóba.

Film is készült belőle Penélope Cruz főszereplésével, ahhoz még nem volt szerencsém.

Sok örökbefogadó múltjában szerepel vetélés. Singer Magdolna (62) gyásztanácsadóként a születés körüli halálozással foglalkozik: a vetélés, halvaszülés miatt elvesztett gyerekek szüleivel. A veszteség feldolgozásáról beszélgettem Magdival, aki maga is örökbefogadó szülő.

– Mutatkozz be, kérlek!

– Gyásztanácsadó, író, mentálhigiénés szakember vagyok.  A gyász területén belül elsősorban perinatális gyásszal foglalkozom, azaz vetéléssel és a szülés körüli halálozással. Az országban sok helyen működnek Vendégbabák csoportok, ahol a magzati gyászt tudják feldolgozni közösen az elszenvedők, az egyik feladatom a csoportvezetők felkészítése. És egyénileg is fogadok anyákat, apákat, akikkel beszélgetek a veszteségükről. Elváltam, négy gyerekem van, a nagyok közel negyven évesek, a kicsik húsz év körüliek. A legkisebb fiamat, Benjámint örökbe fogadtuk.

– Hogy jutottál el a témához? Érintett vagy?

– Nekem nem volt vetélésem. Én a hospice-ban haldoklókkal foglalkoztam, a volt férjem meg a háborítatlan születés mozgalmában tevékenykedett, és mivel a születésnél is van halál, egyértelműen adta magát a feladat. Elkezdtem interjúkat készíteni anyákkal, akik vetélés, halvaszülés, koraszülés vagy abortusz miatt vesztették el a gyereküket, ebből született az Asszonyok álmában síró babák című könyvem. (A könyvből egy összefoglaló itt olvasható.) Utána kezdtem elmélyülni a pre -és perinatális szakirodalomban, hogy az elméleti tudást is megszerezzem, majd perinatális gyásztanácsadó lettem.

– Milyen veszteséggel jár egy vetélés vagy halvaszülés?

– Minden közeli hozzátartozó elvesztése fájdalmas veszteség. A magzatvesztésnek megvannak a maga külön nehézségei. Az egyik, hogy nem fogadja el a környezet ennek a gyásznak a létjogosultságát, úgy tekintenek a kisbabára, mint egy fogyóeszközre: fiatalok vagytok, jön majd a következő. Ezt jó szándékkal mondják, de mélyítik a szülők fájdalmát, mert azt üzenik, nekik arra sincs joguk, hogy megsirassák a babát, hogy szomorúak legyenek, mert ezt lebecsüli, pótolható veszteségnek tartja a világ. Persze, általában jön következő kisbaba, de attól ez egy fájdalmas veszteség. A környezet nem támogat, sőt, elhallgatja, szőnyeg alá söpri a témát, sokszor családon belül is.

– Esetleg nem is tudják, egy korai terhességet nem mondanak el a szülők babonából.

– Igen, ez is lehet. Ha pedig nem újszülöttről, hanem magzatról van szó, akkor olyan valakit kell elgyászolni, akit nem ismerünk, nincsenek róla emlékképek, sokszor a találkozás sem jön létre. Magyarországon általában nem olyan tudatos az egészségügyi személyzet, hogy elősegítse a találkozást.

– Mit nevezel találkozásnak?

– Megnézni, megölelni a halott babát. Ebben nagyon elutasító a személyzet, sokszor egész kifejlett, szép kisbabáknál is. Nem mindenhol, vannak nagyon jó szülészetek, ahol gondot fordítanak erre, ezt is szeretném kihangsúlyozni. Lehet, hogy ez egy érzékeny, fájdalmas találkozás, de hosszú távon segíti a gyászfeldolgozást. Ezek mellett nagyon sérül az anyának az önmagába vetett hite: milyen anya vagyok, milyen feleség vagyok, még erre sem voltam képes, mindenkinek sikerül, csak nekem nem… Szinte mindig előjön a bűntudat az anyában, biztos valamit rosszul csinált, idegeskedett, túl sok narancsot evett, aludt-e eleget, szedett magzatvédő vitamint vagy nem…

– De minden negyedik terhesség vetéléssel végződik, nem olyan nagy ritkaság ez…

– Persze, csak nem beszélnek róla. Aztán ha ilyen helyzetbe kerül a nő, és elkezd beszélgetni a családtagokkal, munkatársakkal, meglepődik, hogy milyen sokan élték át azt, amit ő is.

Létezik egy másfajta babaelvesztés is, mikor kiderül, hogy beteg a magzat. A szülők többsége még a kisebb rendellenességeket sem vállalja, megszakítják a terhességet. De ha maguk döntenek is, az nem jelenti, hogy ez könnyű, és ilyenkor szembesülnek vele, hogy ez olyan életre szóló döntés, aminek viselni kell a következményeit.

– De az orvosok is ilyen irányba nyomják a szülőket, nem?

– Igen. Mentségükre szóljon egyrészt, hogy a szülők többsége ezt várja el tőlük, hogy a legkisebb rendellenességnél szóljanak, másrészt félnek a jogi következményektől. Egy olyan társadalomban élünk, ahol csak a tökéletesnek van hely.

– Egy barátnőmnek eléggé elrontotta a terhesség középidejét, mikor ráijesztettek, hogy „nagyon rossz” az egyik tesztje, és 1:120 egy genetikai rendellenesség esélye. Holott, kívülállónak ez még mindig egy kicsi esély csak. Aztán végül egészséges lett a magzat, de sok aggódáson ment keresztül.

– Az egész várandósságot hazavágta a magzati diagnosztika. Azelőtt boldog várakozással telt a kilenc hónap, ma viszont a hangsúly a beteg magzatok kiszűrésén van, a sok vizsgálat generálja a stresszt. Nem vagyok a technikai fejlődés ellen, de ezt másképp kellene csinálni. Eközben nem száz százalékos a magzati diagnosztika, sok példa van rá, mikor a betegnek vagy Downosnak beharangozott babát mégis vállalják a szülők, és egészségesnek bizonyul, ami azt jelenti, hogy sok egészséges magzattól is megválnak a szülők a diagnózisok hatására. Az Áldatlan állapot című könyvem a magzati diagnosztika miatt elvetetett babákról szól (itt olvasható egy összefoglaló a könyvből.)

– Visszatérve a vetélésre, ha egy magzat a terhesség első heteiben elhal, az végül is csak egy remény volt, hogy lesz egy gyerek. Nem tudjuk, fiú-e vagy lány, milyen lesz…

– Nem egyformák a reakciók sem. Van, aki nagyon mélyen megéli, azonnal boldog várakozásba kerül, és nagyon rosszul érinti az is, ha az első 12 hétben válik le a baba. Mást meg nem érint meg ennyire. Van, aki első alkalommal azt gondolja, hogy egy vetélés belefér egy asszonyi sorsba, de másodszor már nagyon megviseli. Vagy ha nincs gyermeke, akkor azt sem tudja, hogy ezután még lesz-e.

– Nem tapasztalod, hogy a technika ezt is hiszterizálja? A korai terhességi tesztekkel azonnal meg tudja a nő maga is állapítani a terhességet, aztán elkeseredik, hogy az ötödik héten elvetél. Enélkül annyit észlelt volna, hogy pár napot késett a menstruáció.

– Akinek nagyon pontos a menstruációs ciklusa, az pár napos késésnél is tudhatja, hogy terhes. Amúgy nagyon személyiségfüggő, hogy valakinek milyen az élethez való viszonya, hogy milyen megküzdési módokkal él, mennyire borúlátó…

– Van, hogy valakit nem visel meg egy vetélés?

– Előfordul.

– És az is normális?

– Igen. Ha például az első eset, akkor bejöhet egy racionális tudás, hogy ez a természetes szelekció, és ez belefér egy ember életébe, persze egy kisebb szomorúsággal együtt. Egyébként a picike magzattól is érdemes méltó módon elbúcsúzni. Mégiscsak meglátogatott minket egy lélek, és vele tisztelettel kell bánni, és ha megtehetem, nem csak a vécén lehúzni. De ez nem jelenti, hogy hónapokig kell sírdogálni. Tartottam képzést szülészeteken, és a szülésznők nagyon meglepődtek, hogy egy első trimeszteres vetélés is ennyire megviseli lelkileg a nőket. Azért három hónap elég hosszú idő ahhoz, hogy kialakuljon egy kapcsolat a babánkkal.

– Főleg, ha nagyon akarta a gyereket.

– Igen.

– Az örökbefogadók, ha voltak is terhesek, vélhetően nehezen jött nekik össze, ebből kiindulhatunk. Rosszabb a helyzet, ha többedik vetélésről van szó?

– Persze, minden vetélésnél csökken a remény, hogy van még esélye egy normális várandósságra.

– Hány vetélést lehet józan ésszel kibírni?

– Van, aki olyan fanatikusan akar gyereket, hogy akárhány vetélést kibír, akárhány lombiknak nekimegy. De ilyenkor meg kéne vizsgálni a lelki okokat, hogy miért nem jön a baba. Vannak pszichoterapeuta ismerőseim, akik ezzel foglalkoznak, és mindig előjön valami lelki ok is: párkapcsolati nehézség, félelem az anyában. Akinek évek óta nem jön össze, annak érdemes foglalkoznia a lelki háttérrel. És félve mondom, de van, aki nem anyának született, de ő ezt belülről nem látja. Nehéz leválasztani magunkról a társadalmi, külső elvárásokat. Vannak nők, akik nem anyának születtek, és a szervezetük jobban tudja, vagy éppen a párkapcsolatuk nem olyan erős.

– Ezzel most nagyon vitatkoznék, mert nagyon sok ember van, akinek a személyisége vagy körülményei nem alkalmasak a gyerekvállalásra, és mégis születik gyerekük. Ezen gyerekek egy része kerül aztán állami gondozásba vagy örökbefogadókhoz.

– Ez igaz.

– Tény, hogy be lehet csavarodni a folyamatos kudarcban, próbálkozásban. Hogy lehet feldolgozni, ha nincs vetélés, csak sok-sok sikertelen próbálkozás, orvosi eljárások, lombikok?

– Időben kell megállni, észrevenni, mikor kell abbahagyni, nem minden határon túl próbálkozni, mert az a kapcsolatot is túlterheli. Sok példát tudok rá, mikor nagyon nehezen jön össze a baba, a nőnek sokszor csak erről szól az élete, átmegy egy depresszióba, addig kitartanak, amíg megszületik, mert van egy cél, de a gyerek után jön a válás. Van, hogy nem jön a baba, és csak akkor hagyják abba, mikor kifutnak a korból.

– Megoldás erre az örökbefogadás?

– Van, akinek igen, és van, akinek nem.

– A pácienseid akarnak örökbe fogadni?

– Ők még nem tartanak itt, de később felmerül. Vezettem Vendégbaba csoportot, és voltak, akiben felmerült, hogy később szóba jöhet.

– Hogy lehet ezt meggyászolni a meddőséget?

– Mint bármilyen veszteséget. Az elfogadásig kell eljutni.

– De hogyan?

– Úgy képzelem, hogy meg kell találni az élet olyan értelmét, amit még nyújthat neki az élet.

– De aki ilyen állapotban van, nem feltétlenül arra gondol, hogy de jó, utazhat meg sportolhat, mert ő gyereket akar.

– Nemcsak szórakozás van a világon. Polcz Alaine szenvedélyesen akart gyereket, de nem lehetett neki, mert az orosz katonák tönkretették. Még idős korában is, ha látott az utcán olyan anyát, aki türelmetlen volt a gyerekével, belesajdult a szíve. És írt harminc könyvet, aztán azt mondta, ezek a könyvek a gyermekeim, ha van gyerekem, akkor ők nem lettek volna. Annyi lehetősége van, életszemlélettől függően. Míg nem volt Benjámin, az óvodás korú Sárához kihoztam hétvégente intézeti gyerekeket, mert neki nem volt játszótársa, és persze, hogy segítsek ezeken a nehéz sorsú gyerekeken.

– Ez a patronálás, de ez azóta megszűnt.

– De ha a gyerek a vágyam, nemcsak az van, akit én szültem.

– Úgy érted, pátyolgasson rokongyereket, bébiszitterkedjen, válasszon olyan foglalkozást, ahol gyerekekkel lehet?

– Nagy becsük van az olyan nagynéniknek, akiknek nem született gyerekünk, és az ő életük abban teljesedik ki, hogy be tudnak segíteni. Lehet mondani, hogy pótcselekvés, de jobb, mint elkeseredni.

– Ez már a továbblépés, de a mélyponton mi segít? A gyász rituáléi?

– Első lépésként be kell emelni a családba az elveszített babát. Nevet kell neki adni, még akkor is, ha nem tudjuk, milyen nemű. Figyeljen befelé az anya, hogy milyen érzés vagy gondolat jön.

– Beemelni a családba?

– Igen, úgy kell tekinteni erre a kis lélekre, mint egy különleges családtagra. Ahol van a Gizi néni, aki 97 évet élt, és Pannika, akik 12 magzati hetet élt.

– Érintettként én nem szeretnék úgy gondolkodni, hogy nekem hat gyerekem van, mert nekem három gyerekem van, és nem szeretnék családtagnak tartani egy magzatot, aki nyolc hetet élt. Fájdalmas volt, veszteség volt, része az életem történetének, de nem egy kategória az óvodás gyerekemmel.

– Ez attól is függ, hisz-e valaki a lélek halhatatlanságában. Ha nem, akkor ezek ezoterikus dumák. De ha hisz valaki abban, hogy az a magzat nem véletlenül jött ide, mert az volt a küldetése, neked meg az, hogy elszenvedd. Lehet neki levelet írni, és kifejezni a hálámat, de a haragomat is. Ez a befejezetlenség-érzés mérséklésére is szolgál, hisz nem tudtam megölelni, megszoptatni. Lehet gyertyát gyújtani, ültetni az emlékére egy fát. Ha van test, érdemes megnézni és eltemetni. És persze lehet járni pszichológushoz, önsegítő csoportba, önismereti csoportba, családállításra, magzati gyászfeldogozó csoportba… Jó hír, hogy egyre több Vendégbabák csoport működik az országban, ezek díjtalanok, és sorstárs csoportban sokkal könnyebb a feldolgozás.

– Ha volt neve a magzatnak, ugye ne adjuk ugyanazt a következő gyereknek?

– Semmiképpen. Ez belezavar a következő gyerek személyiségfejlődésébe. És lehetőleg ne azonnal következzen egy újabb terhesség, főleg, ha nagyobb baba haláláról van szó. Akkor kell a következőnek nekilátni, ha úgy érzi, hogy felkészült lelkileg. Ha ez nem történt meg, akkor a szülők végigrettegik a következő várandósságot, és egymásnak feszül a gyász és az öröm, ez mind nem jó a magzatnak. Persze, ha jön a baba, akkor örömmel kell várni.

– Mennyi az idő, amit ki kell várni?

– Attól függ, fél-egy év, de van, akinek többre és kevesebbre van szüksége.

– Mikor érezheti valaki azt magában, hogy ő már feldolgozta?

– Az egyik jel, ami bármilyen hozzátartozó elvesztésénél is fennáll: ha eszünkbe jut, akkor már nem a fájdalom, hanem az öröm ötlik fel. Ha anyukám eszembe jut, nem a fájdalom jut eszembe, hanem ahogy szerettem. Ugyanígy, ha nem borítja el a fájdalom, hanem tud rá úgy gondolni, hogy az ő életének a része volt.

– Lemérhető azon, hogy viszonyul valaki ahhoz, ha más lesz terhes? Ha kiborul, akkor még nem dolgozta fel?

– Igen. De nem lehet száz százalékos feldolgozást várni, mert életünk végéig dolgozzuk fel a traumáinkat. Ne az legyen, hogy meglátok egy terhes kismamát és gyűlöletet érzek. De ha már csak zavar jön, hát Istenem, lehet, hogy örökre ott marad az a zavar.

Még arról érdemes beszélni, hogy a veszteségnek vannak gazdagító ajándékai is, ezt poszttraumás növekedésnek hívják. Erősebbek lesznek az elszenvedők, megváltoznak a prioritásaik, sokan ennek hatására váltanak hivatást vagy spirituális úton indulnak el. „Részese vagyok egy olyan asszonyi fájdalomnak, ami nélkül szegényebb lenne az életem” – ezt egy olyan nő mondta, aki mindent megtett, hogy ne kelljen idő előtt megszülnie a beteg babáját, de úgyszólván nem volt agya a magzatnak. Ez nem jelenti, hogy jó, hogy megtörtént. Hanem, ha már megtörtént, akkor ne a megkeseredett emberek táborához tartozzak, hanem azokhoz, akik lelkiekben növekednek.

– A férfiak mennyire tudnak azonosulni egy magzat elvesztésével?

– Vannak, akik ugyanúgy átélik, de kevesebben. Inkább a feleségük fájdalmát élik át, és mindent elkövetnek, hogy erősek legyenek, és a feleségüket támogassák. Egy kutatás szerint egy év múlva jön elő az ő gyászuk, mikor a feleségük már jól van, mert akkor engedik meg maguknak. De a Vendégbabák csoportban láttam nem is egy férfit, akik ugyanolyan szomorúak voltak, de ott már nagyobb baba halt meg, vagy koraszülés történt. Van különbség, egy nő jobban ki meri fejezni az érzéseit, jobban mer sírni, panaszkodni, egy férfi kevésbé. Még otthon sem engedi meg magának, egyrészt hogy a férfiasságán ne essen csorba, másrészt gőzerővel azzal van elfoglalva, hogy erős legyen és a feleségét támogassa.

– A férfiasságon esett csorbát említetted. Megviseli őket, hogy nem tudnak gyereket csinálni?

– Igen, ahogy a nő anyaság- és feleségképe is sérül. Ha egy pár gyereket vállal, ez a felnőtté válás aktusa is egyben, a származási családról való leválást jelenti, és sok minden sérül, ha nem sikerül.

– Lehet sokadik gyerek is, aki elvetél, vagy halva születik.

– Igen, akkor természetesen nem sérülnek annyira, de a gyász lehet ugyanolyan erős.

– Mit mondjanak ilyenkor a szülők a nagyobb gyerekeknek?

– Ez de jó kérdés! Sokszor a szülők elkövetik azt a hibát, hogy a gyerekek előtt titkolóznak. De a titok akkor is kifejti hatását, csak nem nyílt beszédben, hanem fű alatt áramlik mindenhova, és elindíthat egy eróziót. A gyerekek általában többet tudnak, mint amennyit mi gondolunk. Megtörtént, hogy egy olyan kistestvér haláláról nem beszéltek a szülők a gyerekeknek, aki pár hetet élt a kórházban. A két óvodás korú gyerek tudta, hogy van kistesó, hogy kórházban van és nagyon beteg, és nem mondták meg nekik, hogy meghalt.

– Meg kell ezt mondani a gyereknek?

– Feltétlenül.

– De sokszor még a terhességről se tud a gyerek, az elején nem mondják, mert úgyse érti, mert még korai. Akkor is el kell mondani egy vetélést, ha nem is tud a terhességről?

– Én biztos elmondanám, hogy úgy volt, hogy jön egy kistesó, de mégse.

– Nem traumatizálja ez a gyereket?

– Nem. A titok traumatizálja a gyereket. Észreveszi, hogy a szülők szomorúk, susognak, magára veszi, hogy biztos ő rosszat tett, álmokban előjöhet…

– Azt is tudnia kell egy gyereknek, ha volt előtte több vetélés?

– Ez nem bűn vagy rettenetes tragédia, ez a családi történetnek a része. Persze, tudnia kell, hogy ő nem az első, hanem akárhányadik a sorban vagy voltak testvérei. Az egyik interjúalanyomnak halvaszületett a gyereke, és az utána érkező kistesóval ültettek a kertben egy bokrot, hogy az a Panka bokra, és együtt gondozták.

– Az abortuszról még nem beszéltünk. Ez is veszteség?

– Igen. Sokféle módon megjelenhet aztán ennek a fájdalma, például amikor később születik gyerek, és az anya elképzeli, hogy ő is ilyen lett volna.

– Ezt is tudni kell a gyereknek?

– Igen.

– Nem fog benne félelmet kelteni, hogy ő egy olyan családban él, ahol megölnek egy gyereket, ha rosszkor érkezik?

– A titok attól még hat, érzi a gyerek, és okoz mindenféle tüneteket, de azt nem tudom, hogy mennyi idősen lehet ezt elmondani. Nekem is volt abortuszom még az első házasságom előtt. Mikor megtudtam egy képzésen, hogy el kell mondani, a nagy gyerekeimnek elmondtam, de zavarban voltam, hogy a kicsiknek hogy mondjam el ezt.

– Ha örökbe fogadnak egy gyereket, neki is tudnia kell a megelőző veszteségekről?

– Igen, persze.

– Egy örökbefogadó anya mondta erre, hogy „én nem szeretném veszteségből indítani a közös történetünket”. Vagy ne az elején, ne ezzel kezdjük?

– Azt tudom elmondani, mi hogy csináltuk. Mi elmondtuk Benjáminnak, hogy nekem nem lehetett kisbabám, de te hozzám akartál jönni, és nem volt más mód, mint hogy örökbe fogadjunk. Te a mi gyerekünk akartál lenni. Ő kezdettől tudta, hogy örökbe fogadtuk, de fütyült rá. Viszont mikor iskolába került, akkor több hónapon keresztül maga alatt volt, mondogatta, hogy őt eldobta az anyja, nem kellett neki. Mondhattunk neki akármit, hogy az anyja felelősen gondoskodott róla. És csak az vigasztalta meg, mikor mondtuk, hogy ő minket választott, és a Sárát akarta tesónak, aput meg engem pedig szüleinek. Ez még a testvérek kapcsolatán is javított. És igen, benne volt a veszteség, mert eszünkbe sem jutott enélkül örökbe fogadni, de milyen boldogok vagyunk ma, milyen jó, hogy így történt. És így is van.

– Hogy találtatok rá Benjáminra?

– Misztikus történet. Bementem a kórházba, hogy kivegyék a spirált, mert gyereket akartunk, és látták, hogy méhnyakrákom van, brutális nagy műtéttel kivették a méhemet és egyebeket. Kijöttem a kórházból és egyszer csak eszembe jutott, miért is mentem be a kórházba. Mert akartunk egy babát. És akkor gondoltam, hogy annyi gyerek vár rá, hogy családba kerüljön. Felhívtam a férjemet, és mondtam, hogy fogadjunk örökbe. Érdekes gondolat, mondta. Ezután otthon felhívtam a barátnőmet lelkendezve, hogy örökbe fogunk fogadni egy kisbabát. Az asztalon eközben ott volt egy Nők Lapja, ami nem járt nekünk, rejtély, hogy került oda. Beszélgetés közben lapozgattam. A barátnőm kérdezte, hogy mégis hogy, mert nem olyan egyszerű egy kisbabát örökbe fogadni. Ahogy lapozgattam, megláttam egy hirdetést: jelentkezzenek, akik örökbe akarnak fogadni vagy adni. Persona Grata Alapítvány. Hát így! Ez az alapítvány soha nem hirdetett sem előtte, sem utána. Ezután jelentkeztünk, és mondtuk, hogy szeretnénk egy újszülöttet. Kérdezték, milyet. Mondtuk, hogy nekünk mindegy, lehet cigány vagy néger, de újszülött legyen. Mondták, hogy hamar sorra fogunk kerülni, mert mindenki szőke, kék szeműt akar. Ezután hazamentünk, és a következő hónapokban meggondoltuk magunkat: nagyon sok gond volt a négy kamasszal, mert a férjem előző házasságából való két gyerekét is mi neveltük, meg az óvodás Sárát. Úgy gondoltuk, ide ne jöjjön kisbaba, nem hívtuk többet az alapítványt. Pár hónap múlva épp a férjem 40. születésnapjára készülődtünk, indultunk szépen felöltözve megünnepelni, mikor telefonáltak, hogy született egy szőke, kék szemű csecsemő, de akik sorban álltak, azok külföldön vannak, közbejött valami, és az édesanyának olyan elvárásai vannak, hogy családba kerüljön, ahol testvérek is vannak. Akarjuk-e? Elmentünk a vacsorára, halál izgatottak voltunk. A férjem próbált józan maradni, hogy ez most borít mindent. Én viszont eszementen akartam, és sorra mondogattam az érveire, hogy nem számít.

– Nem számítottak a meggondolások?

– Nem. Sok misztikus dolog jött össze. Egyrészt a férjem negyvenedik születésnapja. Aztán találkoztunk az anyukával. Kérdeztem, hogy néz ki az apuka. Azt mondta: röhögni fogsz, úgy, mint a férjed. Ezért Benjámin ugyanúgy néz ki, mint Sára.

– És akkor megmondtátok a gyereknek, hogy örökbefogadott.

– Sokat olvastunk az örökbefogadásról, tudtuk, hogy kezdettől mondani kell a gyereknek. De még nem tudtuk, hogy tanácsolják, hogy legyen kapcsolat a vér szerinti szülővel. Sajnos őt elvesztettük, semmit sem tudunk róla.

– A fiad hivatalosan keresheti őt.

– Biztattuk őt, de egyelőre nem kereste fel.

– De nem volt ellenszenves.

– Nagyon tetszettünk egymásnak.

– A negyedik után megálltatok?

– Igen. Addig bennem folyton volt vágy egy kisbabára, de Benjámin után ez elvágólagosan megállt. De el is fáradtam az anyaságban, mert két turnusban születtek a gyerekeim, és én egész életemben gyereket neveltem. Tavaly még szülői értekezletre jártam az érettségiző Benjáminhoz.

– Mikor kivették a méhedet, hogy tudtad feldolgozni? Ez is egy veszteség.

– Egy szerelmetes férjem volt, bennem fel sem merült, mint veszteség. Azóta sok nővel beszéltem, akik gyászolták a méhük elvesztését, vagy a mai napig szenvednek a veszteségtől. Engem nem viselt meg, nem éreztem, hogy csorba esett a nőiességemen, örültem, hogy életben maradtam, volt már három gyerekem. Én egyébként az örökbefogadásban nagyon nagy lehetőséget látok. Annyi gyerek vágyik családra, annyi jót tehetnénk ezzel. De ennek is megvannak a buktatói. Én, ha nem lenne vér szerinti gyerekem, biztos arra gondolnék, ha elviselhetetlen, nagyszájú, netán deviáns lenne a kamaszgyerekem, hogy azért, mert örökbefogadott. Szerencsére én már túléltem ezt a szülőt próbáló időszakot a három nagyobb gyerekkel, így már nem estem volna ebbe a csapdába. De Benjámin nem tett próbára, ő egy szelíd lelkű srác, aki az egész család kedvence.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy családban egy ikerpár, egy fiú és egy lány, Tihomir és Gergana volt a nevük. Nem nagyon hasonlítottak egymásra: a lány barna volt, a fiú szőke, de nagyon közel álltak egymáshoz, így nőttek fel. Mikor 17 évesek lettek, a lányt egy gyerek lelencnek csúfolta. Nem tudta, mit jelent ez a szó, szaladt haza a papájához. Hosszú beszélgetés következett, mikor az apa bevallotta, hogy a lány örökbefogadott gyerek, és a testvére is. A két gyerek nem is vér szerinti rokon. A szülőknek nem lehetett gyerekük, és mikor örökbefogadásra jelentkeztek, két babát is felkínáltak nekik, akiknek a születése között mindössze két nap volt. A szülők úgy döntöttek, mindkét gyereket hazaviszik, úgyis két gyereket akartak. A bíróság pedig az örökbefogadás engedélyezésekor a fiú születésnapját eltolta két nappal, hogy ikreknek tűnjenek a gyerekek.

Gerganát megviselte a hirtelen kipattant titok, „egy hónapra elzsibbadt a kezem-lábam, súlytalannak éreztem magam, még orvoshoz is elmentem”. Sok kérdése volt a szülőkhöz, akik megkérték: az ikertestvérét, Tihomirt ne avassa be, amíg ők el nem mondják neki is az örökbefogadást. Ez csak pár évvel később, az apjuk halála előtt történt meg. Gergana mindenáron meg akarta találni a vér szerinti anyját, amiben szerencsére az örökbefogadó anyukája végig támogatta. Ennek nem volt hivatalos módja, így magánúton próbálkozott, 14 éven át nyomozott, még televíziós hirdetésben is kereste szülőanyját. Végül, hosszas kutatás után sikerült fellelnie a vér szerinti anyát – akinek a legnagyobb félelme pont az volt, hogy az örökbeadott gyerek egyszer csak besétál az életébe. Mint megtudta, az anya kis faluból származó egyetemista lány volt, mikor teherbe esett. Az apáról kiderült, hogy házas, a lány családja pedig hallani sem akart gyerekről, s kikötötték: addig haza sem mehet, amíg meg nem oldja a „problémát”. A szülés után sose kereste a bébit, gyorsan férjhez is ment, nevet változtatott. Gergana az első találkozás után óriási csokor virággal és egy tortával ment haza az örökbefogadó anyukájához, aki rögtön látta rajta, mi történt. A vér szerinti anyával sikerült még kétszer találkoznia, de utána az asszony telefonszámot, munkahelyet változtatott, és határozottan megmondta, hogy ne keresse többet. „Nem a gyermeket, és nem is a felnőtt nőt látta bennem, csak a saját traumáját, félelmét, fájdalmát. Nehéz volt átélni egy újabb elutasítást” – látta át Gergana. Az asszony nem volt kíváncsi az unokájára sem, végig attól rettegett, hogy a férje vagy a későbbi gyereke megtudja a titkot, szerette volna eltüntetni az örökbeadott gyereket az életéből. Gergana ezt tudomásul vette és továbblépett: úgy döntött, hogy szeretne az örökbefogadásban másoknak segíteni. Testvére, Tihomor nem tartja különösen fontosnak a saját életében az örökbefogadás tényét, ő a vér szerinti család megkeresését sem tervezi. Gergana és Tihomir, bár tudják, hogy nem vérrokonok, felnőttként is ikreknek tartják magukat, és nagyon szoros a kapcsolatuk.

Ezzel az igaz történettel vezetem be a bolgár örökbefogadási rendszerről szóló dolgozatot. A benne szereplő örökbefogadott lány, Gergana Bogdanova elnöke és alapítója az Örökbefogadottak és Örökbefogadók Bulgáriai Egyesületének (BAOO), amely a legnagyobb és egyetlen bulgáriai civil szervezet a témában. Egy magyarországi látogatásán ismerkedtem meg vele, és az ő segítségével jött létre ez a cikk.

Lássuk a mostani bolgár rendszert ezek után, mely sok hasonlóságot mutat a 10-20 évvel ezelőtti magyar helyzettel. Összevetésnek: Bulgária lakossága 7,2 millió fő.

Egyszerre általában mintegy 3000 gyermek örökbe adható Bulgáriában. Közülük évente belföldön 600-800 gyereket fogadnak örökbe. Az örökbefogadók tipikusan meddőség miatt jelentkeznek, a karitatív örökbefogadás ritka. A szülőnek legalább 15 évvel idősebbnek kell lennie a gyereknél, és a fiatalabb házasfél legfeljebb 50, az idősebb legfeljebb 55 évvel lehet idősebb. Házasok és egyedülállók is jelentkezhetnek. Az alkalmassági határozathoz az örökbefogadókat több alkalommal vizsgálja szociális munkás, elbeszélget velük, és nemcsak a lakást nézi meg, de a családtagoktól, ismerősöktől is kér referenciát. Erkölcsi bizonyítvány, orvosi alkalmassági vizsgálat is szükséges. Egy 40 órás kötelező felkészítő tanfolyamon kell részt venni, ahol, a magyarhoz hasonlóan, központi téma, hogy a gyereknek tudnia kell, hogy örökbe fogadták.

A várakozási idő az elképzelésektől függ. A többség viszonylag kicsi, bolgár származású gyereket szeretne, tartanak az idősebb és roma gyerekek örökbefogadásától. Aki reális elképzeléseket fogalmaz meg, az egy év alatt sorra kerül, nagyon egyéni igényekkel két évet is kell várni. A nyílt örökbefogadás nálunk ismert rendszere nem létezik, állami gondozásból lehet örökbe fogadni a gyerekeket. Ötezer állami gondozott gyerek él az országban (nálunk 21 ezer!), ott is igyekeznek nevelőszülővel kiváltani az intézeteket, már a gyerekek közel fele nevelőcsaláddal lakik. A gyerekek többsége nem árva, élnek a szüleik, de mélyszegénység, hátrányos helyzet miatt nem tudnak róluk gondoskodni. Magyarországhoz hasonlóan ott is sok roma gyerek vár örökbefogadásra. Sok a fogyatékos gyerek, gyakran a szülőknek javasolják, hogy mondjanak le róluk. A testvéreket igyekeznek együtt tartani, csak akkor választják szét őket, ha másképp nincs esélyük az örökbefogadásra. Ikreket nem választanak el.

Ha felajánlanak egy gyereket, egy hónapja van a szülőnek dönteni, akarja-e, ezalatt lehet látogatni őt. Az ismerkedés sokszor elég kötött mederben zajlik, csak rövid időre lehet meglátogatni a gyereket, nem tudnak bekapcsolódni a gondozásba, etetésbe a leendő szülők. Így később jöhetnek meglepetések, mikor hazaviszik a gyereket, az első időszak nehéz lehet. Az örökbefogadást bíróság engedélyezi, erről értesíti a vér szerinti szülőket, ha ők nem fellebbeznek, akkor haza lehet vinni a bébit.

Az örökbefogadás nagyjából ingyenes, csak az iratok beszerzéséért kell fizetni. Az örökbefogadás után két évig, összesen négy alkalommal utánkövetik a családot.

Az örökbefogadás felbontható, évente nagyjából 20 ilyen eset fordul elő.

Bár bizonyíték nincs rá, a közvélekedés szerint jelen van korrupció az örökbefogadásban. A hamis apasági nyilatkozat (nálunk is létező) gyakorlatával pedig ki lehet kerülni a rendszert. Egy másik kiskapu, ha nevelőszülőnek jelentkezik az örökbe fogadni szándékozó, hisz a nevelőszülő soron kívül megkaphatja a nála nevelkedő gyermeket. Mindenesetre az elmúlt években az örökbefogadásra várakozók száma lecsökkent, 3000-ről 1500-ra.

Ennek következménye, hogy több gyermek kerül külföldre. Pár év alatt 200-ról 550-re nőtt a külföldre örökbeadott bolgár gyermekek száma. Nemzetközi örökbefogadásra akkor kerülhet egy gyerek, ha belföldön hárman elutasították. Tipikusan idősebb, roma és sérült, beteg gyerekek mennek külföldre. Legtöbb közülük az Egyesült Államokba kerül, de sok gyerek kerül olasz, francia, német és holland családokba is. Az amerikai weboldalak szerint a nemzetközi örökbefogadás Bulgáriából elég lassú: egészséges, óvodáskorú gyerekre 3-4 évet kell várni, de az idős, sérült gyerekekre is 1-2 év az ügyintézés hossza.

Az Örökbefogadottak és Örökbefogadók Bulgáriai Egyesület (BAOO) 2004-ben alakult, néhány örökbefogadott és örökbefogadó hozta létre. Már 700 tagja van, az egész országban működtet önsegítő csoportokat, és több internetes zárt csoportot, rendezvényeket szervez az örökbefogadás társadalmi elfogadtatására, és információs anyagokat készít az örökbefogadóknak. Nagy büszkeségükre több örökbeadó is csatlakozott hozzájuk. Az egyesület egyik célja az örökbefogadás körüli titok feloldása, hisz a téma még mindig tabu Bulgáriában. A szülők legújabb generációja már nem titkolja el a gyerek elől a származását, az egyesület felmérése szerint azonban, Gergánához hasonlóan nagyon sokszor későn és rosszkor tudták meg a felnőtt örökbefogadottak az igazságot, ami nagy traumát okoz. Másik céljuk, hogy örökbeadók és örökbefogadottak megtalálhassák egymást. Erre jelenleg Bulgáriában (a hazaitól eltérően) nincs igazi lehetőség. Az örökbefogadás titkosságát törvény védi, bűncselekménynek számít az adatok kiadása, a régi akták amúgy is gyakran elvesztek vagy pontatlanok, és mint Tihomir esete mutatja, néha még a születési dátumok is hamisak. Évi 100-150 hivatalos kérelmet nyújtanak be az örökbefogadottak a vér szerinti szülők megismerésére, ám ezek 90 százalékát elutasítja a bíróság, mondván, hogy nem állnak fenn sürgető körülmények a keresésre. A BAOO most azért lobbizik, hogy az örökbefogadottaknak joguk legyen a származásuk megismerésére – amit az ENSZ Gyermekjogi egyezménye is kimond – „csak” azért, hogy lássák, kitől származnak, vagy éppen hogy az orvosi előzményeiket, örökletes betegségeiket megtudhassák. Az örökbefogadottak egészségügyi dokumentációja szintén hiányos terület Bulgáriában. Eközben a neten mintegy hétezer hirdetés található (léteznek erre szakosodott oldalak is), ahol örökbefogadottak és örökbeadók keresik egymást. Az egyesület nagy győzelemnek tartja, hogy egy figyelemfelhívó rendezvény nyomán együtt fognak működni a helyi igazságügyi minisztériummal a szabályozás megváltoztatására, hogy legális legyen a gyökérkeresés.

Végezetül egy kis kukkolás olyan amerikai családok életébe, akik nemzetközi örökbefogadás keretében vittek haza (általában idősebb, beteg, sérült és roma) gyereket Bulgáriából. A történetek szerint Bulgária nem ragaszkodik azokhoz az elvekhez, amelyekből Magyarország még nemzetközi örökbefogadás esetén sem enged, miszerint egy határozattal csak egy gyereket vagy testvéreket lehet hazavinni, illetve meglevő gyereknél csak fiatalabbat adnak. A külföldi családok, ha szeretnék, egy körben akár 2-3 egymással nem rokon, egymagában is kihívást jelentő gyereket is hazavihetnek.

Külföldre örökbeadott bulgáriai gyerekek fotói és a szülők beszámolói egy közvetítő szervezet honlapján:

http://www.adoption-bg.com/photos-and-reviews

Amerikai örökbefogadó családok blogja:

http://adoptingourchild.blogspot.hu/  – Martin és Emilia, két, 11 év körüli sérült roma gyerek örökbefogadása, még viszonylag friss sztori.

http://rhodenadoption.blogspot.hu/ – Samuel, egy kétéves kisfiú örökbefogadása, aki egészségesnek bizonyul, szintén új történet.

http://anadoptiondream.blogspot.hu/ – Két kamaszlány mellé vállaltak egy hatéves, fejlődésében elmaradott, sok problémával küzdő ikerpárt 2012-ben, és azóta is blogolnak.

http://oursoninbulgaria.blogspot.hu/ – Joshua, egy hároméves, erősen hospitalizált kisfiú örökbefogadása. Már volt egy vér szerinti gyerekük, és most egy újabb bulgáriai örökbefogadásra gyűjtenek.

http://fromthetrenchesofadoption.blogspot.hu/ – Haladó szint! Ez a család összesen tíz gyereket fogadott örökbe, legutóbb három idősebb fiút Bulgáriából. Korábban már hazahoztak két Down-szindrómás bébit Bulgáriából.

Találkozó az Örökbe.hu olvasóinak! Most a gyerekekkel együtt egy erdei játszótérre megyünk, ahol madárdal, hinta és rágcsálnivaló mellett tudunk beszélgetni. Mindenkit szeretettel várok, gyerekkel vagy anélkül: várakozókat, szülőket, örökbefogadottakat, érdeklődőket. Az is jöjjön bátran, aki még sosem találkozott velünk.

Mikor: szeptember 26-án, szombaton, 9:30-13:00 között. (Lehet később jönni, előbb menni és tovább maradni.)

Bazi nagy görög lagzi, megvan? Nia Vardalos a film főszereplője és forgatókönyvírója, aki civilben örökbefogadó szülő. Amerikából, belföldről adoptált egy hároméves kislányt, aki addig nevelőszülőknél élt. És erről írt egy könyvet,  a címe: Instant Mom (magyarul nem elérhető). Akit nem érdekel a színésznő, az is olvasson tovább, mert a könyvben nagyon hasznos tanácsokat kapunk egy traumatizált, megvadult kisgyerek kezelésére.

Nia Vardalos és férje, Ian Gomez

Nia Vardalos (1962) görög származású kanadai, ma amerikai színésznő, író, rendező, akit a semmiből tett híressé a Bazi nagy görög lagzi. Az Instant Mom első fejezete részletesen ismerteti a színésznő karrierjét, ami arra jó, hogy lássuk, milyen ember Nia. Olyan, aki nem adja fel. A hollywoodi klisékből kilógó, nagydarab, kiejthetetlen nevű, komikusi vénájú lány egyszerűen nem kapott semmilyen szerepet az alkata miatt, úgyhogy úgy döntött, ő maga ír egy filmet, amiben szerepelhet. A Bazi nagy görög lagziban a saját családi sztorijait írta meg: görög származású lány egy nem görög fiúhoz megy hozzá Amerikában, és mindenféle vicces kulturális ütközések zajlanak. Miután a forgatókönyv sem kellett senkinek, Nia színházat bérelt és egyszemélyes darabként adta elő, míg végül Tom Hanks és görög származású felesége felfigyeltek rá és összehozták a filmet. A Bazi nagy görög lagzi minden idők legsikeresebb független filmje lett, egész az Oscar-jelölésig jutott, és egycsapásra sztárrá tette Niát. Szép példája, hogy csináljunk limonádét a citromból, amit az élet ad. Nekem az örökbefogadás is erről szól, úgyhogy szimpátiával olvastam a könyvét.

A “nem adom fel” mentalitás a gyerekért való harcban is visszaköszön. Nia és férje, a szintén színész Ian Gomez másfél évtizeden át küzdöttek a gyerekért. (“Biztos a karriered miatt későn vállaltál gyereket” – hangzik a kívülállók egyik tipikus mondata, de Nia harmincéves kora óta próbálkozott, és csak 46 évesen lett végül anya.) Tizenhárom lombikon mentek keresztül, elszenvedtek több vetélést, próbálkoztak béranyával. A könyv szépen bemutatja azt a lelkiállapotot, amikor az ember nem engedi meg magának, hogy gyenge legyen, csak megy tovább, mert “a következő már biztos sikerül”. És azt is, mikor eljön a gyász ideje, ami nélkül nincs továbblépés. Miután az örökbefogadás mellett döntöttek, még mindig sok várakozás és kudarc következett. Vardalos le is írja: azért írta meg a könyvet, és tette félre saját magánéletének védelmét, hogy másoknak segítsen, és a kevésbé szem előtt lévő amerikai belföldi örökbefogadást népszerűsítse. Merthogy míg a fejlődő országokból való örökbefogadás, illetve az újszülöttek nyílt örökbefogadása eléggé reflektorfényben van, kevésbé ismert, hogy az Egyesült Államokban 102 ezer idősebb gyerek vár örökbeadásra nevelőszülőknél. Utóbbi módszer ráadásul ingyenes. Nia és férje ezt az utat választották, és egy hároméves kislány szülei lettek. A könyvhöz még testes mellékletet is ad, amiben összefoglalja az amerikai örökbefogadási módokat és sajátosságaikat.

Számomra a barátkozás, pontosabban annak hiánya volt a legdöbbenetesebb a könyvben. Miután a szociális munkások biztosították Niát, hogy rengeteg állami gondozott gyerek vár örökbefogadásra, és neten is megtalálható a várakozó gyerekek fotója, még mindig nem történt semmi évekig, majd egyszercsak jött a telefon, egy közel hároméves kislányról. Az első találkozás egy hivatalban történt, ahova szociális munkások vitték a gyereket. A kislány rögtön a leendő szülők nyakába ugrott, a párórás randi végén már Mamának szólította a színésznőt. Ezután – miután igent mondtak a szülők – többnapos várakozás következett, hogy a hivatal is engedélyezze a kihelyezést, majd késő este telefonáltak, hogy akkor másnap hozzák a gyereket. És valóban, másnap több hatósági személy autóval és egy váltás ruhával kiszállította a kislányt a színésznő házába. Számomra az derült ki, hogy egyetlen találkozás után, a nevelőszülővel nem is beszéltek, a korábbi otthonát nem látták, mintha nem is tudnának semmit az élőéletéről. “Használati utasítás nélkül érkezett” – viccelődik Nia a könyvben. Mély víz a javából, semmit nem tudnak a gyerek szokásairól. És, a kezdeti szimpátia dacára, ők is idegenek a kislánynak. (Az amerikai weboldalak szerint ott is van barátkozási folyamat, rejtély, miért maradt el náluk.)

Az első hónapok rettenetesek. Egy megvadult, mérges kisgyerek érkezik a gyerekre epedve váró pár otthonába, és még nem tudja beszéddel kifejezni magát. Aki minden tárgyat falhoz vág, megharapja a szülőket, aki nem eszik, és a legszörnyűbb: két percnél többet nem alszik egyhuzamban. Így a szülők sem. Az alvásmegvonástól mindenki kimerült a házban. A szülők így is beleszeretnek azonnal a kislányba, és fel sem merül, hogy feladják, de ez az időszak nagyon nehéz. Ilyen problémákra nem számítottak, és improvizálnak. Először mindent megengednek a kislánynak, azt eszik, ott és akkor alszik, amikor akar, órákig nézheti a tévét. A házhoz ellenőrzésre érkező szociális munkás pedig azt sürgeti, mikor nevezik át már a közel hároméves gyereket. Merthogy úgyse hallgat az előző nevére (?). Át is nevezik, de ebben legalább a gyerek véleményére hagyatkoznak, így lesz Ilaria a kislány.

Aztán a kimerült, kétségbeesett szülők alvásterapeutához fordulnak, nekem ez volt a könyv legérdekesebb része (bár hálistennek én nem jártam ilyen cipőben). Vezessenek be rendszert, napirendet, legyen rituáléja az elalvásnak, este pedig már ne nézzen tévét, javasolja a szakember. A kislány azért ébred fel kétpercenként, mert retteg, hogy az új szülei is eltűnnek, szemmel akarja őket tartani. Az egyik szülő aludjon mindig a gyerekszobában, ringassák lefekvés előtt, és ha akar, hadd igyon meg hat cumisüveg tejet egy éjszaka a kicsi. Merthogy ennyi az adagja. A recept működik, a kislány éjszakánként látja, hogy apa vagy anya mindig mellette van, és egyre többet alszik egyhuzamban. Úgy értve, hogy négy, majd húsz perceket, és több hónap után jutnak el oda, hogy már 2-3, majd hat órát. A szülők türelmesen, találékonyan, játékosan vezetik be a szabályokat a kislánynak. Mikor a gyerek már jól alszik, a terapeuta javaslatára centinként húzzák kijjebb a felnőtt ágyát a gyerekszobából, és fokozatosan, a gyerek beleegyezésével csökkentik a hat üveg tejet, mert a lánykát már zavarja, hogy többször kell átpelenkázni éjszaka. Arra is olvashatunk trükköket, hogyan lehet az ölelésre, puszira rávenni a testi kontaktustól először idegenkedő kislányt.

Ilaria közben megtanul beszélni, és szép fokozatosan javulnak a dolgok. A kezdeti nehézségek után egy talpraesett, értelmes, vidám, szellemes kislány lesz belőle, aki igazi vezéregyéniség, és az óvodai közösségbe is beilleszkedik. A könyv nagyon sok olyan tipikus helyzetet, kérdést érint, amivel a legtöbb örökbefogadó szülő szembesül. Meddőség, gyász, az ismerősök hülye kérdései, a várakozás gyötrelmei. Majd az összeszokás a gyerekkel, megmondjuk-e az óvodában és a játszótéren, hogy örökbefogadott a gyerek. Egy háromévesen érkező gyerek szüleinek is módja van számos első eseménynél jelen lenni, vallja Nia, az első mikulás, az első szülinapi zsúr, a szobatisztaság és számos más kaland vár az új szülőkre. Azt is őszintén bevallja, ha valami nem jól sikerült – az első mozilátogatás csak pánikot vált ki a gyerekből, el is hagyják gyorsan a nézőteret. Azt a fázist is bemutatja, mikor a gyerekes létben való intenzív feloldódást követően az anya szeretné visszanyerni a felnőtt életét, kialudni magát, elvégezni egyéb teendőit és meglátni újra a kanapé mintáját, amit elborítanak a játékok.

Abba is betekintést nyerünk, milyen sajátos kihívásokkal jár egy celeb gyerekének lenni – például, hogy hogyan védi meg a paparazziktól a gyereket Los Angelesben, különösen abban az idegtépő pár hónapban, amíg arra várnak, hogy a bíróság véglegesítse az örökbefogadást. Nia nem engedi a gyereket fotózni, ahogy látom, a sztárfotókon is mindig hátulról vagy álarcban szerepelteti a lányát. Pár paparazzi így is elcsípte őket a net szerint, de mi tartsuk ezt tiszteletben. Így is sokat kiadott a magánéletéből az emberiség érdekében. Bár Nia odafigyel a súlyára (a könyvben leírja, hogy egy időben ötvenkilós súlyfelesleg volt rajta), ügyel rá, hogy a lányának ne legyen étkezési zavara, igyekszik egészséges evési szokásokat meghonosítani. S általában minél kevésbé érzékelteti Ilariával, hogy a szülei színészek, mert számára elsősorban anya és apa kívánnak lenni.

A könyv közben többször eszembe jutott, amit Anna, a külföldre történő barátkozásokban segítő tolmács mondott: nem feltétlenül az a szülő boldogul jobban a friss gyerekkel, aki felkészültebb, hanem akinek olyan a személyisége, hogy jól veszi a váratlan helyzeteket. Nia és a férje – két gyermeki, életvidám személyiség – türelemmel, leleményesen, játékosan oldják meg (vagy viselik el) a felmerülő számos nehézséget. Laza, a gyerekkel együtt bolondozó, szeretetteli szülői stílust képviselnek, nem gond nekik, ha az egész kert tocsog a mosószertől, mert a kislányt csak szappanbuborék-fújással lehet felvidítani. Ha kell, korlátokat is szabnak, nem akarják elkényeztetni a kislányt, bár ennek mások a léptékei Los Angelesben, ahol létező szolgáltatás a manikűr hároméveseknek. És végig, a legmélyebb mélyponton is biztosak benne, hogy Ilaria a nekik rendeltetett gyerek.

A humorosan megírt könyv erős középfokú angoltudással élvezhető, hangoskönyvben is kiadták a szerző előadásában.

A szombati találkozót megtartjuk, az eső miatt az erdő helyett fedett helyre vonulunk.

Új helyszínünk: Kölyökvilág Játszóház, Budapest III. kerület, Bécsi út 262. Tesco Áruház.

Mikor: szeptember 26. szombat 10 órától – amíg bírjuk. 

Megközelítés: autóval kifele a Bécsi úton. Busszal: a 160-as és 260-as buszok a Batthyányi térről odavisznek, a 118-as és  218-as busz a Szentlélek térről. A Kubik utcánál kell leszállni, a Tesco épületében van a játszóház. A Flórián térről félóránként járó Tesco-busz is odavisz.

Térkép: itt.

Árak: Pénzbe kerül, az árakat itt tudjátok tanulmányozni. Érdemes napijegyet venni.

Egyebek: A szokásos játszóházi feltételek vannak, zokniban lehet bemenni, ételt-italt nem szabad bevinni, de van büfé. A kutyát hagyjátok otthon :-) Ez egy viszonylag kicsi játszóház, áttekinthető, remélhetőleg tudunk beszélgetni, míg a gyerekek elszórakoznak. Elsősorban 10 év alatti gyerekekre van kalibrálva, de idősebbeket is beengednek.

Remélem, ebben is benne vagytok, mindenkit szeretettel várok. Aki még nem regisztrált, tegye meg. Aki mégse jön, az is szóljon.

A gyors átszervezés és az eső dacára eljött 20 gyerek (0-6 éves korig) és 25 felnőtt (csupa fiatal). Képek! (Kattintásra kinagyíthatók és mindenki hozzájárult a közlésükhöz.)

Több kérdést kaptam arról, milyen vér szerinti gyerek után örökbe fogadni, a helyzet előtt álló, aggodalmakkal küzdő családoktól. Szívesen írok erről, hisz kétszer is átmentem rajta. Ezt a posztot nem szakirodalom, szakértői vélemények alapján írom, ezek a saját vélekedéseim, tapasztalataim, pontokba szedve. Ezért a szokatlan tegeződős hangnem. Összességében nálunk jól sikerült a dolog, bár nekem eleve nem is volt ellenérzésem a helyzettel kapcsolatban. Ez nem garantálja, hogy másnak is így kell döntenie. Te ismered a gyerekedet, a családodat és hogy mit bírsz, mire vagy képes. A vér szerinti lányunk három és fél éves volt, mikor először fogadtunk örökbe, és öt és fél, mikor másodszor, és mindkétszer másfél éves kistestvér érkezett. Tehát kicsi gyerekekkel van tapasztalatom, nyilván sok szempontból más a helyzet, ha egy kamasz mellé érkezik az új családtag. Mivel Magyarországon meglevő gyereknél csak fiatalabbat lehet kapni, az egyszerűség kedvéért a vér szerintit nevezem nagynak, az örökbefogadottat kicsinek a fejtegetésben. A tapasztalatok egy része akkor is használható, ha egy örökbefogadott gyerek mellé vállalnak még egyet.

Az van, ami a fejedben van

A gyerekek azt követik, amit a szülő sugároz. Ha te azt érzed, hogy az örökbefogadás csak szükséges rossz, legvégső pótmegoldás, ha berzenkedsz tőle, vagy úgy érzed, nem is annyira fontos egy második gyerek, akkor ne csináld. Ha viszont te örömmel készülsz rá, a gyerekek is ezt fogják átvenni. Ha úgy érzed, hogy tudod őket egyformán szeretni, akkor tudod őket majd egyformán szeretni. :-) Ha nem, akkor inkább ne vágj bele. Ha a gyerekeknek magabiztosan azt sugározod, hogy ők tesók, akkor annak fogják magukat tartani.

Első közös altatás a barátkozáson

Nem testvért vállalunk, hanem gyereket

A felnőtt dönt. Felelős szülő természetesen úgy igyekszik eljárni, hogy a meglevő gyerek ne sérüljön, de: ne a gyerek döntse el, legyen-e tesó. Nem azért vállalunk, mert a négyéves épp akarja, nem azért nem vállalunk, mert nem akarja. Nem ruházhatjuk rá a felelősséget egy ekkora döntésben. Arra sincs biztosíték, hogy jó pajtások lesznek majd gyerekként, és egymás támaszai felnőttkorban. Csak azért ne vállald, hogy a gyerek ne egyedül nőjön fel.

Felkészítés

Hogy készítsem fel a nagyot, hogy nem én fogom szülni a kistesót? Egy kicsi gyerek még nincs annyira tisztában vele, mi a bevett módja egy baba érkezésének. Mi elmondtuk, hogy lesz testvére, de nem az én hasamból, ez hároméves kor körül így előre elég is volt. Mikor már lehetett tudni, milyen gyerek érkezik, a gyakorlati készülődésben részt vett a lányom, együtt válogattuk a babaruhákat, elővettük a gyerekülést, megbeszéltük, hogy melyik lesz jó a kicsinek. Az örökbefogadás után egy jó félévig rengeteg kérdése volt a nagynak, töviről hegyire végigbeszéltük a dolgot. A második örökbefogadás előtt viszont már annyira természetes volt neki, hogy így érkezik testvér, hogy alig volt kérdése. A meddőség-témát én nem hangsúlyoztam annyira, mert hülyén veszi ki magát, hogy nem lehet gyerekünk, mikor van gyerekünk, de idővel, az ötvenedik keresztkérdés táján elmondtam persze.

Bőgő csomag

Nem fogja megviselni a gyereket, ha nem újszülött, hanem idősebb gyerek érkezik a családba? – hangzott az egyik kérdés. Szerintem ez felnőtt gondolat. Ha egy gyerek azt hallja, hogy kistesója lesz, akkor arra számít, hogy rögtön lehet vele majd focizni. A „kistesó születik” témájú könyvek is mind arra futnak ki, hogy milyen hosszú a terhesség, meg utána sem lehet mit kezdeni a bőgő kis csomaggal, de majd mire elkezd totyogni, akkor végre tudsz játszani a tesóddal. Nekünk is van ilyen könyvünk, én mindig hangsúlyozom, ők milyen jól jártak, hogy rögtön egy másfél évest kaptak tesónak. Természetesen egy újszülött érkezésének is vannak előnyei.

Barátkozás

Hogy és mikor vegyen részt a nagytesó a barátkozásban? Én azt mondanám, hogy akkor vonják be, ha már a szülők egész biztosak benne, hogy hazaviszik a kicsit, és szerencsés, ha a barátkozás második felében kapcsolódik be. A gyakorlatban ezt sok minden befolyásolhatja: milyen messzire kell utazni, hányszor, van-e kire bízni a nagyot, és van olyan megye is, ami ragaszkodik hozzá, hogy végig mindenki ott legyen. Általában két gyerekkel fokozottan nehéz a barátkozás fizikai megoldása, mert nemcsak a kicsi szükségleteivel ismerkedünk, hanem a nagyot is el kell látni. Ugyanakkor mindkétszer azt láttam, hogy a kicsit idősebb gyerek óriási vonzerő az örökbe fogadandó gyerek számára, előbb kapcsolódik hozzá, mint a szülőkhöz, nagyon megkönnyíti a beilleszkedését a családba.

Összehasonlítani, nem összehasonlítani

Bármilyen korú gyerek is érkezik a családba, a saját lábnyomodba lépsz: már volt ilyen korú gyereked. Ki tudod gombolni a bodyt, elmentetted a gyerekorvos számát, és főleg: tapasztaltabb szülő vagy. Le tudod hántani a gyerek viselkedéséről, mi az, ami nagyjából normális ebben a korban, és mi nem. Kevesebbet aggódsz, vagy éppen jobban felfigyelsz arra, ami tényleg probléma.

Közben persze minden gyerek más. Nem szabad ugyanazt elvárni a kicsitől, amit a nagy már tudott ennyi idősen. És azért nagy vonalakban lehet arra számítani, hogy az örökbefogadott gyerekkel lesznek sajátos nehézségek, amik a vér szerintivel nem voltak. Én azt tapasztaltam, a vér szerinti gyerek magabiztosabb, pont ott, ahol az örökbefogadottat a sérülés érte.

Nincs igazság

Az egyik gyerekre fogantatása óta vigyáztál, szedted a vitaminokat, Mozartot hallgatott az anyaméhben, babaúszásra vitted, fejlesztő játékokkal vetted körül. A másiknak a szülőanyja esetleg éhezett a terhesség alatt, vagy több traumát megélt rövid kis éveiben. De ha nem is, akkor is kimaradt a terhesség, a szülés, az első napok, hetek vagy évek. Ez megint annyira probléma, amennyire neked az. Nincs igazság a földön, két gyerek sosincs azonos helyzetben, ha egy családban születnek, akkor sem. Az elsőszülött több figyelmet, törődést kap, a második tapasztaltabb szülőt és egy nagytestvért. A lényeg, hogy mindkettőnek az igényeit lásd el.

Megmondás a köbön

A vér szerinti plusz örökbefogadott kombó sokkal több beszélgetéssel jár az örökbefogadásról. A nagy végigasszisztálja a kicsi érkezését, lesz egy csomó kérdése, tehát rögtön élesben kell beszélgetni az örökbefogadásról, még ha újszülött is érkezik. A kicsi ezeket hallja és belenő.

Másfelől, az örökbefogadás témája előjöhet annak kapcsán is, ha a nagy születéséről, szoptatásáról, kisbabakoráról beszélgetünk. Várható, hogy ilyenkor a kicsi megkérdezi: és nálam hogy volt? Én is a hasadban voltam? Nyilván az nem járható út, hogy innentől a nagynak sem beszélünk a születéséről vagy az első pár hónapjáról, tehát fel kell készülni sok beszélgetésre. Nálunk a nagynak van egy albuma az első három évéről, ebből logikusan következett, hogy a kicsinek is készítek egy albumot az első három évéről, még ha ennek a felét nem is nálunk töltötte. Ez egyébként sokat segít a beszélgetésekben is.

Félelem, féltékenység

Az örökbefogadás a nagyban félelmeket indíthat: lehet, hogy engem is örökbe fogadtak, csak nem mondták meg? Nem fognak visszavinni? A kicsi pedig lehet féltékeny a nagy „kiváltságaira”: engem miért nem te szültél, ha őt igen? Engem miért nem szoptattál? Az első problémakör nálunk nem jelent meg, de a második igen. A jó hír, hogy elég gyorsan, Zsolti két- és hároméves kora között lezajlott, de akkor látszott, hogy nehezményezi a dolgot. Mi igyekeztünk mindig őszintén felelni, de az örökbefogadást mint pozitívumot mesélni. A lifebook ezen is sokat segített, ilyenkor mindig elmondjuk, hogy akkor ő épp ezt és ezt csinálta a nevelőszülőknél, és mára elfogadta, hogy ez az ő története.

Aki hasonló felállásban fogadott örökbe vagy erre készül: nálatok milyen volt? Mitől fél(te)tek? Mit tapasztaltatok? 

Ma egy olvasó vendégposztját teszem közzé. Kytice egy dilemmáját osztja meg.

Nagyon érdekelne mások véleménye egy általunk fontosnak tartott kérdésben.

Nincs igazán történetünk. Az örökbefogadás mindig foglalkoztatott bennünket, de nem láttunk bele mélyebben a „rendszerbe”. Nagyon örülünk, hogy egy éve rátaláltunk erre a blogra. Itt sok hasznos információ ér össze és átláthatóvá lett számunkra a magyar örökbefogadás. Ahogy olvasgattunk, mi B kategóriás jelentkezőnek számítunk, sok téren hátrányból indulunk. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy olyanok kerüljenek előre, akik még nem tapasztalhatták meg a szülőséget. Ez a világ legfantasztikusabb kalandja.

Még gondolkozunk, hogy melyik a helyes út számunkra. Van egy kétéves és egy négyéves vér szerinti gyermekünk. Szeretnénk még egy családtagot, mert úgy érezzük, hogy valaki még hiányzik a családi fotókról. Van hely a házunkban, az életünkben, a szívünkben is.

Amikor gyerekre vágytunk, akkor nem jött össze. Én nagyon stresszes munkában dolgoztam. Próbálkoztunk, majd orvoshoz fordultunk. Kiderült, hogy endometriózisom van, megműtöttek. Ez az egészségügyben ma egyenes út a lombikhoz, mást már nem próbálnak. Sikerült, megszületett a kisfiam. Maradt fagyasztott embrió, abból született a kislányom. Nemrég átestünk egy kivizsgáláson, az endometriózisnak jót tett a terhesség, nem jött vissza. Lehetne természetes úton is gyerekünk, de felajánlották a lombikot is újra, maradt is lehetőségünk.

Több lombikot biztos nem szeretnénk, erkölcsi aggályaink vannak, nem akarunk lefagyasztott embriókról dönteni, csak egyet meg nem lehetséges megtermékenyíteni. Ezt nem érezzük már a mi utunknak.

Nem tudom megfogalmazni, miért szeretnénk örökbe fogadni. Nem ragaszkodunk pici babához, és a betegségek egy része sem gond, nagy harcosok vagyunk. Első körben mi is szőke kék szemű gyerekben gondolkodtunk, hogy hasonlítson ránk. A blogot olvasva rájöttünk, hogy sokan szeretnének ilyen babát. Tehát, ha segíteni szeretnénk, akkor roma gyereket kellene vállalnunk. Mi nagyon nyitott és elfogadó család vagyunk, őt is szívesen fogadnánk, de…

Van egy kérdés, ami felmerült bennem és szívesen venném a véleményeket. A családunk nagyon fehér bőrű, szőke hajú. Ahogy elnéztem a blogon a családi képeket az új családtagokkal, valahogy mind beleillettek. Magyarországon sok a barna hajú vagy barna szemű szülő és valahogy annyira belepasszol a családba a „jövevény”. Nálunk viszont csokitojás lenne egy cigány származású gyermek. Ez bennünket nem zavarna, a környezetünkkel pedig szerintem nem lenne gond elfogadtatni. De erősen bennem van a kérdés: jó lenne ez a gyereknek?

Nekem volt szerencsém kakukktojásként felnőni és végigkísérte az életemet a „másság” érzése. Mindig mindenben ott volt, a mai napig a tetteimben elkísér, pedig már rég nem lógok ki a sorból. Mennyire fontos, hogy illik-e egy gyermek a családba? Az egyik civil szerzetnél olvastam, hogy ők a szülőanya kinézetét, tulajdonságait veszik alapul, amikor a náluk sorban állók közül választanak családot az újszülöttnek. Nem véletlenül. Tudom, hogy nem kellene, hogy téma legyen 2015-ben a bőr színe, hiszen mindenki egyformán értékes. De mégis felmerül bennem, hogy mennyire tennénk jót egy kisgyereknek, ha olyan környezetbe szeretnénk beleilleszteni, amire alapadottságai miatt sosem fog hasonlítani. Még van időnk átgondolni, hiszen mi szívesen fogadnánk idősebb gyereket is, és két év korkülönbségnek kell lennie a gyerekeinkkel, tehát ez nem holnapi történet lenne.

Természetesen nem szeretném egy kalap alá venni az állattartást a gyerekneveléssel, de lehet, hogy hozzátartozik a történethez: van két kutyánk, mindkettőt mentettük, rehabilitáltuk (kihívás volt) és családtagként kezeljük őket. Ahogy kell, van egy hierarchia a családban, amiben a „szőrös gyerekeink” a végére kerülnek, de ők is részesei a családi életnek. Egyikük epilepsziás, atipikus, hosszú út volt, míg rájöttünk. Gyógyszeresen kordában tartható, ha nem, tudjuk mit kell tenni, megtanultuk. Mindkét kutyánk teljes, vidám életet él, már szocializáltak, időnként óvodákban járunk velük előadást tartani a felelős állattartásról. Többször fogadtunk már ideiglenesen sérült, mentett, vagy beteg kutyákat. Egészségileg és lelkileg is a helyes útra hoztuk őket és most gazdinál élnek. A gazdikeresésnél a kutyának keresünk gazdát. Egy olyan családot, ahol elfogadják olyannak, amilyen. Izgága kutyának sportos családot, sokat átélt kutyának nyugodtat. Van, akit egygazdás kutyának tartunk, van, akinek csak lakástartást javaslunk. Egyik hozzánk került kutyát se mi választottuk, kaptuk. Mindet nagyon-nagyon megszerettük.

Talán segíteni is szeretnénk az örökbefogadással. De én nem hiszek az önzetlen segítésben. Nem tudom, hogy mennyire lehet karitatívnak nevezni bármit, minden szól rólunk is. Van egy alapítványom. Látom, hogy aki segít, magáért is teszi. Szeretnék még gondoskodni valakiről, szeretnék még adni és van bennem hozzá energia. Mi tényleg azt érezzük, hogy még valaki hiányzik a családunkból, hogy teljes legyen. Sétálunk a parkban és érezzük, valaki még hiányzik. Nézzük a családi fotókat és látjuk, van ott még egy hely.

Olyannak szeretnénk segíteni, akinek kell. Most, hogy kicsit megokosodtunk a témában, látjuk, hogy a szőke, kék szemű gyerekekre sorállás van, nekik nem kell a mi segítségünk, ők kaphatnak sokkal jobb családot is, ahol több idő és energia jut rájuk, ahol lehetnek az elsők és egyetlenek is akár. De akkor ki illik a mi családunkba? Ki az, aki tényleg jól érezné itt magát? Egy csokibaba mennyire érezné magát kakukktojásnak a teljesen szőke, hófehér bőrű családunkban? Ezzel jót teszek vele, vagy az egyik kereszt helyett egy másikat rakok a nyakába? Vagy egyszerűen csak a mi hozzáállásunk és a mi szeretetközegünk dönt? Hiszem, hogy valaki már valahol vár ránk. De hogyan találjam meg?

Ennyi felesleges energiám van? – merülhet fel a kérdés. Mindkét gyerekem nagyon sok figyelmet igényel. Nagyon erős akaratúak és nehéz irányítaniuk ezt. Sokat foglalkozunk velük, igénylik a szigorú napirendet, ezért nagyon kiegyensúlyozottak. De ahogy borul a rendszer, napokig tart helyreállni az egész családnak. Nagyon kreatívak és határozottak, aminek egyszer nagyon fogunk örülni, de egyelőre a száz százalékos figyelmünket kérik cserébe. Nincs bennük semmi rosszindulat, de egy másodpercre is nehéz egyedül hagyni őket. Sok örökbefogadónál olvasom, hogy ilyesmikkel küzd. Nem biztos, hogy ez a kötődés hiányából, vagy sérülésekből adódik. Csodálom őket, terelgetem és próbálgatom naponta felállítani a határokat újra és újra.

Lehet, hogy nekünk inkább a nevelőszülőség lenne való? Tudom, hogy nagyon más a két dolog. Nem tudom, hogy mennyire tudnám elengedni, ez nem rólam szólna. Egy-egy kutyánál is, amikor a halál széléről hozzuk vissza, és rendben elengedjük, hetekig siratom. De hát neki már jobb lett, ezt csak nekem kell helyre rakni. Biztos ez is hasonló, sok nevelőszülő csinálja. Nem tudom, hogy mennyire tudnám visszaengedni a saját családjába, rosszabb körülmények közé, mint amit mi tudunk neki adni. Itt még lenne mit tanulnom az elfogadásról, magamról.

Van tapasztalatunk benne, milyen egy idegen, problémás gyereket befogadni. Minden évben csángó gyerekeket fogadunk egy hétre nyaralni. Mi vagyunk az egyetlenek, akik nem kötik ki, hogy milyet kérnek. Nekünk jó a „maradék” is, akit nem kért senki. Így főleg idősebbek érkeznek hozzánk. Persze, karitatív, hogy etetek, szórakoztatok, befogadok és nevelek 2-3 gyereket egy hétig. De másrészt annyira sokat kapunk tőlük. Egy másik világ nyílik ki számunkra. Millió érzés, gondolat cikázik bennünk nap mint nap. Elsőre méregetjük egymást. Mindig vadak, hozzánk képest biztosan. Aztán megtaláljuk a kaput hozzájuk, a kulcsot is és utolsó nap egymás nyakába borulunk a busznál és bömbölünk. Mert annyira megszerettük egymást, úgy összeszoktunk. Még a 16 éves falurosszcsontjával is.

Csak érdekességképpen írom: Magyarországon a fekete színű kutyák szinte örökbeadhatatlanok. Évekig élnek menhelyeken. Még a kiskutyákra sincs érdeklődő. A fekete kutyák szinte mindegyike külföldön talál gazdát, a németeknél fel sem merül, hogy megkülönböztessék szín szerint a kutyákat.

Találkozzunk! Ezúttal egy kávézóban.

Mikor: október 24-én, szombaton este 6-tól – kifulladásig (a hely 1-ig van nyitva, 11-ig biztos ott leszünk, lehet később jönni, előbb elmenni és beugrani).

Hol: a Booktában, itt már jártunk, címe Budapest, II. kerület, Margit utca 3. (A Margithíd budai hídfőjénél, a 4-es, 6-os villamos megállójához közel). Különtermünk lesz.

Így néz ki nyáron

Parkolni a Margit utcában és a Mecset utcába lehet (a dombon). Az utcába a Török utca felől és Pest felől érkezve lehet felkanyarodni. Fel van túrva a környék, talán a tömegközlekedés jobb, de ne adjátok fel! Térkép itt.

A fő helyiségből jobbra nyíló, (egyetlen) különteremben leszünk. Gyereket hozhattok, és hozzatok valami játékot is neki. Lesz ismerkedős játék kicsivel a kezdés után, és mindenki fog kapni táblácskát is, melyen jelezheti státusát és gyerekei korát a beszélgetés megkönnyítésére (Az enyémen a SZ 2,4,6 lesz.) Kérlek, jelentkezzetek előre mailben (létszám megadásával), mert csak véges számú vendég fér be a terembe. Úgy veszem, hogy mindenki hozzájárul a fotózáshoz és fotója a blogon való közléséhez, aki ezt nem szeretné, jelezze a levélben. Aki jóval később ér oda, az is.

Enni, inni az étlapról tudtok (pizzák és kisebb harapnivalók kaphatók).

Szeretettel várok minden olvasót, újakat és régieket, örökbefogadókat, várakozókat, érdeklődőket, felnőtt örökbefogadottakat és bárkit, aki szívesen tölt egy estét velünk. Gyertek!

Számos gyermek érkezett az olvasókhoz a közelmúltban, újszülött és kisiskolás, testvérpár és meglevő gyerekek testvére, két törzskommentelőnek pedig kisbabája született. Több korábbi cikk szereplőjét viszontlátjuk! Mindenkinek nagyon örülünk. 

Nicknév: momo

Családi helyzet: házaspárként várakoztunk, első gyerekre.

Mióta olvasod a blogot: tavaly év eleje óta, a tanfolyamon hallottunk róla.

Kedvenc cikk: a civil szervezetek bemutatása. Őszinték és nagyon informatívak.

Mióta várakoztatok, milyen gyerekre: 0-1 év közötti egészséges, vagy korrigálható betegséggel született gyerekre. Egyéb kikötésünk nem volt, de reménykedtünk benne, hogy félig vagy teljesen roma származású babát kapunk. Fél évet vártunk.

Hányadik kiajánlást fogadtátok el: Az elsőt.

Ki érkezett: Hanna, újszülött kislány a Bölcső Alapítványon keresztül. Valószínűleg azért ilyen hamar, mert mindketten viszonylag fiatalok vagyunk. Amikor jelentkeztünk az örökbefogadásra, 31 évesek voltunk. Ráadásul a kislányunk vér szerinti apja roma, ahogy a férjem is.

A legnehezebb a vér szerinti anyával való találkozás volt. Szerettünk volna a lehető legtöbbet megtudni róla és a családjáról, de nagyon kevés időt töltöttünk együtt. Végül minden kérdésünkre válaszolt, de mindez semmit sem számított akkor, amikor elbúcsúztunk és megkért minket, hogy nagyon vigyázzunk Hannára, mi pedig megígértük…

Milyen témákról olvasnátok szívesen később: interjúkat örökbefogadottakkal, akár külföldön élőkkel is.

**********

Nicknév: Raize

Családi helyzet: férjemmel az első gyermekünkre vártunk.

Mióta olvasod a blogot: 2014 tavasza óta.

Kedvenc cikk: Vegyen kutyát, ott lehet pedigrét kérni

Mióta várakoztatok, milyen gyerekre: 2014 novemberében kaptuk meg a határozatot, 0-4 hónapos, egészséges vagy korrigálható egészségi állapotú lányra vagy fiúra vártunk, származási megkötés nélkül. Hét hónappal később érkezett a telefon.

Hányadik kiajánlást fogadtátok el: első kiajánlásunk volt.

Milyen gyerek érkezett, honnan: két hetes, pici súlyú kislányunkat a kórházból hoztuk haza, a megyéből, titkos örökbefogadással. A születése körülményeiről így nem sokat tudunk, csak annyit, amennyi a zárójelentésében szerepel.

A leg…

A legváratlanabb pillanatban érkezett. Megyei listás baba nálunk alig alig van, ezt a Tegyeszben az első beszélgetésünk alkalmával ezt  el is mondták. Hogy mégis minket választottak, az valószínűleg annak köszönhető, hogy nem tettünk származási kikötést.

A leghosszabb idő akkor telt el, amikor beléptünk a kórház ajtaján a Tegyesz munkatársával, és szóltunk, hogy a kisbabát jöttünk megnézni. Abban a pillanatban elsétált mellettünk egy ápolónő egy hajas csomaggal. Elnézést kértek, máskorra vártak minket, és épp egy vizsgálatra kellett vinni a kislányunkat, így műtősruhába beöltözve vártunk még majdnem egy órát, hogy találkozhassunk vele.

A legérdekesebb, hogy szerda délután kaptuk az első telefont, csütörtök délelőtt láttuk először a kislányunkat, és hétfő délután már a saját kiságyában aludt.

Milyen témákról olvasnátok szívesen később: az örökbefogadás kérdéskörének életkornak megfelelő  kezeléséről, más örökbefogadási történetekről.

****************

Nicknév: Trin

Családi helyzet: férjezett, két vér szerinti gyerekkel (13 és 16 évesek)

Mióta olvasod a blogot: 2014 decembere óta

Mióta várakoztatok: 2014. decemberben indítottuk el a folyamatot, márciusra lett határozatunk és április 20-án költöztek hozzánk a gyerekek.

Mindig is nagy családot akartunk, és eleve úgy terveztük, hogy húszas éveink elején jöjjön az első kettő, majd harminc és negyven között még egy-kettő. A nagyok ebben a szellemben nevelkedtek, így teljesen természetes volt nekik, hogy lesz majd még testvérük. Hat év próbálkozás után hívő család lévén felmerült bennünk, hogy talán a Jóisten más úton szánt nekünk gyermeket, így jött képbe az örökbefogadás. A nagyok végig mindenbe be voltak avatva, mindösszesen annyit kértek, hogy ha már így lesz tesó, akkor ne csecsemő legyen, hanem nagyobbacska, akivel már lehet játszani, élményeket szerezni.

Ki érkezett: egy (fél)testvérpár, a megyéből. Kevin nyolcéves lesz decemberben, Krisztina hat volt áprilisban. Éltek anyával, rokonokkal, anyaotthonban, csecsemőintézetben, hozzánk már nevelőszülőtől jöttek.

Eredetileg 0-5 éves testvérpárra adtunk be papírt. Azért testvérekre, mert ők nehezebben örökbe adhatók, másrészt meg szerettük volna, ha a kicsi nem érzi semmiképp másnak magát még véletlenül sem. A Tegyesz-eljárás során az ügyintéző kerek perec megmondta, hogy lenne egy testvérpár, akik szerinte nagyon beleillenének a mi családunkba, csak a koruk miatt nekünk így nem kiajánlhatóak. Megbeszéltük a családdal, módosítottuk az adatokat 0-8 évre, pár perc múlva már mutatták is a fényképüket és az aktát. Részünkről teljes volt a szerelem.

A legérdekesebb, hogy már második nap „apa” és „anya” voltunk. Azt hittem, erre sok-sok hetet kell majd várni.

Milyen az élet most? Rengeteg nehézség és ugyanannyi öröm is van bennük. Kezdetben nagyon féltek, teljesen össze voltak zavarodva, hogy vajon meddig tart az “Örökkön-örökké” (ezen a címen blogolgatok is róluk). Nem tudtak tisztán enni, nem tudtak játszani. Ezt a mai napig nem tudják sajna, vagy verekednek, vagy tévézni akarnak… Voltak emlékképeik a szülőanyjukról és a nagyszülőkről, az intézetis korszakról, a nevelőszülőnél látogatta őket egyikük apja, szóval nagy káosz volt a fejükben. Mostanában a határok feszegetése a legnagyobb gond. Kriszta rendszeresen hazudik a lehető legkisebb dolgokban is, míg Kevint a beletáplált kisebbségi komplexusa miatti bizonyítani akarás sokszor ön- és közveszélyes dolgokra sarkalja.

Milyen témákról olvasnátok szívesen később: hasonló korú gyerekek, testvérek örökbefogadásáról történeteket.

**************

Nicknév: viki/paulonviki, a Kisrigók anyukája

Családi helyzet: férjemmel és két örökbefogadott gyerekünkkel (6 és 7 évesek) a vér szerinti húguk érkezését vártuk.

Mióta olvassa a blogot: a két nagy érkezése körüli időkben, tavaly nyáron kerestem valamit a neten, így akadtam az Örökbe.hu-ra.

Kedvenc cikkek: Herczog Mária-interjú, Tompa Andrea-interjú.

Mióta várakoztunk: Dzsenire az első két gyerekünk 2014. júliusi érkezése óta várakoztunk, tudtunk róla, állami gondoskodásban élt, de nem volt örökbe adható, a testvérek nem tudtak egymásról.

Dzseni középen

Ki érkezett: Dzseni 5 éves elmúlt, születésétől három éves koráig a gyerekvédelem lyukacsos rendszerében dobálódott, vér szerinti testvéreivel sosem találkozott, sem azonos gyerekotthonba, sem azonos nevelőcsaládba nem kerültek. Dzseni az utóbbi két évben nevelőszülőnél élt.

A leg…

Legnehezebb a barátkozásunk volt, Dzseni számára teljesen érthetetlen és elfogadhatatlan volt, hogy miért kell neki a nevelőmamától és a nevelőcsaládi “testvérektől” elválnia ahhoz, hogy anyát, apát és testvéreket kaphasson, miért is olyan fontos az. Szandra lányommal az első pillanatban kölcsönösen megéltük a Nagy Találkozás eufóriáját, Dzsenivel erőfeszítéssel, fáradtságos munkával közeledtünk egymáshoz, és ez a folyamat még ma is tart.

Legfáradtabb most vagyok eddigi életemben, és a leghálásabb is minden gyerekek nélkül töltött óráért.

Legkülönösebb, hogy nagyon hasonlít egymásra a három gyerek. A külső jegyeken túl még a gesztusaik, mozdulataik is annyira, mintha együtt nőttek volna fel.

Legszórakoztatóbb, hogy nagyon megnéznek minket az utcán, ikerszerű három cigánygyerek a nagyon szőke anyával.

Leginkább türelemre van szükségünk, mindünk türelmére, hogy megint fél év, amire kerek családdá formálódunk, ahogyan fél év volt az is, amíg a két nagyobbal azzá lettünk. Dzseni érkezése újra mindent felkavart, idővel rendeződünk.

Legjobb étvágyú, legbékésebb, legszófogadóbb gyerekünk Dzseni.

Legviccesebb pedig mindig az aznap, ha tudunk nevetve túllépni mindenen (van, hogy tudunk).

Miről olvasna szívesen: örökbefogadott kamaszodó, kamasz gyerekekről.

***************

Nicknév: buzsa, Csoki és vanília anyukája

Mióta olvas: kezdetektől, az első lájkoló büszke címe az enyém!

Kedvenc cikkek: Tompa Andrea, Kisrigók, a blog írójának személyes történetei

Családi háttér: nyolcéves vér szerinti kislány, hatéves örökbefogadott kisfiú és egy harmadik gyerek kósza gondolata

Ki érkezett: Gizella, vér szerinti kislány, egészséges, közel négy kilós

Mióta vártak: hát, igazából nem vártunk. Körülbelül egy éve elő-előkerült a férjemmel a harmadik gyerek kérdése, ám nem tudtunk dűlőre jutni. Hol én ijedtem meg, hol ő. Az egészségügyi kockázatok miatt kizárólag örökbefogadásban gondolkodtunk. Majd egyszer csak rájöttem, hogy kisbabát várok.

Borzasztóan örültünk, de rettentően izgultunk is, mert tudtuk, 50 százalék esélye van annak, hogy egyáltalán megmarad a baba, és ha meg is marad, nagy eséllyel lehet súlyosan sérült. Ezt a félelmet kellett uralni a terhesség alatt, ami többé-kevésbé sikerült is. Akkor húzták ki alólunk a talajt, amikor a várandósság közepe táján a kockázatos magzatvízminta-vétellel járó kromoszómavizsgálat eredménye nem adta meg az ígért megnyugtató választ, mert technikai okokból csak félig sikerült elvégezni a tesztet. Innentől kezdve már csak a kedvező ultrahangeredményekben és a jó sorsban bízhattunk.

Családi fagylaltkelyhünk harmadik gombóca végül épen, egészségesen, gyönyörűen megérkezett! A nyolcéves Emma és hatéves Zozó is borzasztó lelkesen, szeretettel fogadták, büszke nagytesók, ugranak, ha segíteni kell. A csoki-vanília kettős így egészült ki egy gombóc tejbegrízzel…

A legviccesebb az volt, hogy a kórházban hol azt mondtam, hogy másodszor szültem, hol három gyereket emlegettem, majd állítottam, hogy ez volt a hatodik terhességem – láttam az egyre nagyobb zavart a tekintetekben, de nem mert senki rákérdezni. Végül megsajnáltam őket, és elmagyaráztam a helyzetet.

**********

Nicknév: vicq és férje, 3.14

Családi felállás: házasságban élünk, az újszülöttként örökbefogadott, jelenleg már 3,5 éves lányunk mellé vártunk testvérre. 2013 tavaszán jelentkeztünk az újabb örökbefogadásra. 2014 decemberére volt várható újabb gyermekünk érkezése, már szó is volt egy konkrét kisbabáról, amikor is kiderült a terhességem. Mivel ekkor már betöltöttem a nyolcadik hetet, tulajdonképpen meglepően kevés, 7 hónapos várakozási időt követően szülők lettünk. Ezzel együtt szívesen vállaltuk volna az örökbefogadott gyereket is (három gyerek van tervben), de természetesen ez nem volt lehetséges.

Ki érkezett: Kata, 3740 grammos, vér szerinti kislány

Milyen volt a terhesség és a szülés? A terhesség problémásabb volt, mint vártam, gyakorlatilag összesen nem tudnék 2 hétnyi olyan napot felsorolni, amikor nem volt tünetem, panaszom – ez szerintem javarészt abból adódhatott, hogy az utolsó pillanatig alig hittem el, hogy tényleg megtörtént, és nem mertem elhinni, hogy minden rendben lesz; szinte “kellett” a sok panasz, hogy elhiggyem, hogy valóban igaz. Lelkileg sem volt olyan rózsaszín köd, mint amit vártam – el kellett engedni azt a gyereket, akit végül nem fogadtunk örökbe, illetve fel kellett dolgoznom azt, hogy mennyi olyat kaptunk közelebbi és távolabbi ismerősöktől, ami bántó a meglévő gyermekünkkel szemben – és fel kellett vértezni magunkat, hogy meg tudjuk védeni őt. Ez alapján úgy hangzik, mintha nagyon utáltam volna a terhességet, de tényleg bármikor újracsinálnám, nagy kaland volt.

Más a kétféle szülőség? Más-más az út, ami ahhoz vezetett, hogy találkozzunk a lányainkkal, de a szülőség ugyanolyan. Mások a nehézségek – az első gyerek első, nehéz volt betagozódni az új felállásba; a második gyereknél furcsa volt eleinte megélni azt, hogy a kizárólagos szoptatással mennyire az én kezemben van az élete, hogy fizikálisan is veszélyben lenne, ha velem történne valami. Aztán túljutottam ezen. Egyébként a szülői érzések ugyanolyanok. Másképp alakultak, mert más a két gyerek – a nagyobbik, valószínűleg az átélt stressz miatt egy fokozottan éber állapotban volt, figyelt, reagált mindenre első pillanattól kezdve, emiatt intenzívebben lehetett kapcsolódni hozzá az első pillanatokban is már; a kisebbik meg pont olyan, mint egy átlagos, magát biztonságban tudó csecsemő, hat hét után kezdett “interaktívvá” válni, addig a kötelék inkább testi síkon mozgott. Az elején azt mondtam, hogy a nagyobbik első perctől anyafüggő volt, a kisebbik meg kajafüggő, de ez azért lassan változik, már a kicsinek sem csak a mellem érdekes.

A különbség még az volt, hogy a nagyobbikhoz együtt jártunk a férjemmel a kórházba, minden pillanatát a családdá válásnak közösen éltük meg, míg a kisebbikkel 5 napot töltöttem gyakorlatilag kettesben, így a hazatérésünk után kezdhettünk csak családdá válni. Ez nekem kifejezetten nehéz volt, hiányoltam azt a férjemmel közös élményt, ami a nagyobbiknál megvolt..

És a férjednek? :-) (3.14): A kicsivel megéltem azt a kilenc hónapot, amit a naggyal nem, annak minden aggódásával, örömével és félelmével. Tulajdonképpen igazi különbség a félelmek tárgyában volt. A nagynál, hogy milyen lesz családdá válni, a kicsinél milyen lesz egy új családban élni. A két gyerek között lényegileg különbséget nem érzek. Mind a két lány egyformán az enyém. Soha nem jut eszembe, hogy a nagyobbikat nem én csináltam. A nagyobbik esetében a döntő faktor a bizonytalanság volt, a várakozás: mikor jön, ki lesz ő, hogyan találunk egymásra. A kisebbik lánynál ezek eleve adottak voltak, vele a születés rögös útját kellett végigjárni, bízva abban, hogy anyával és lányával minden rendben lesz. A genetikai vizsgálaton fennakadtunk Down-kórra. A lelkünk valamelyik bugyrában magunkkal hordoztuk annak a súlyát, hogy beteg lesz. (Akkor is megtartottuk volna.) A nagyobbiknál pedig benne volt, hogy esetleg beteg gyermeket ajánlanak ki nekünk, s akkor is kezdeni kellett volna valamit a helyzettel, de ízibe. Most, hogy mindkét utat bejártuk, őszintén mondhatom, hogy egyik sem egyszerűbb a másiknál.

Mit szólnak az ismerősök? Elég változatos volt a skála a “mindkettőt megtartjátok? persze már biztosan megszoktátok”-tól a “most majd megtudjátok, milyen az, ha valakinek gyereke van”-on és a “hiszen erre vártál évek ótá”-n át az őszinte közös örömig. Szerencsére azért az utóbbiból volt a több, az előbbi meg a nehezebb. Mióta megszületett a kicsi, kevesebb a hülye beszólás, és több a “normális”, más családokat is érintő társalgási téma a “van tejed”-től a testvérféltékenységig.

És mit szól a lányod? Örül, ragaszkodik hozzá és nagyon szereti. Persze a normál szinten féltékeny is, de ezt szerencsére rajtunk, felnőtteken “veri le”. Azért persze a “kötelező” “vigyétek vissza a kórházba”-kör megvolt, egyszer. De amúgy tündér vele. És a kicsi bármikor megnyugszik a nagy hangjától vagy érintésétől.

Fogtok még örökbe fogadni? Van rá esély. :) Eredendően három gyereket tervezünk, de először tagozódjunk be a kétgyerekes szerepbe, aztán meglátjuk, hogy marad kapacitás a harmadikra. Aztán ezen belül sokat gondolkodtunk, hogy vér szerinti vagy örökbefogadott gyereket szeretnénk inkább, és arra jutottunk, hogy tényleg nincs érdemi különbség, “amelyik előbb jön”.

Milyen témákra vágysz: még több interjú, főleg a háromszög másik két csúcsáról, és szakemberekkel (vicq), képtudósítások szavak nélkül rovatra (3,14).

Minden családnak gratulálok. A rovatba szeretettel várom továbbra is azon olvasók jelentkezését, akikhez nemrég érkezett kisgyerek.

Vendégposzt. Olvasónk, Fogadott Keresztanya két kislányt támogat Böjte Csaba egyik romániai otthonából. A kisiskolás testvérpárt három-négy hetente látogatja, szünetekre át is hozza Magyarországra. Fogadott Keresztanya naplót ír az élményeiről, ebből adok közre részleteket. Róbert Gidának az idősebb, Micimackónak a kisebb lányt nevezi. Hátrányos helyzetből érkezés, nevelési gondok, a problémás szülők felbukkanása és sok-sok öröm a keresztgyerekekkel.

2013 októbere óta van két fogadott keresztlányom a Dévai Szent Ferenc Alapítványnál. Az apjuk meghalt, olyan korán, hogy a nagyobbik sem emlékszik rá. Amikor a gyerekek óvodáskorúak voltak, írástudatlan anyjuk akkori élettársával nevelte őket, szegénységben, de viszonylag rendezett körülmények között. 2013 nyarán az anyának másik élettársa lett, s nem sokkal az új kapcsolat kezdete után adta be a gyerekeket az Otthonba. Olyan tetvesek voltak, hogy a ruhájukat azonnal tűzbe kellett dobni. A nagyobbik akkor kezdte az első, a kisebbik a nulladik osztályt.

Róbert Gida szereti hallani, hogyan ismerkedtünk meg egymással. Többször végighallgatta már, s volt, hogy ki is egészítette a történetet, amikor az Otthonban egy új ismerős megkérdezte tőlem, hogyan lettem fogadott keresztanya. Nemrég mégis azt mondta, hogy már nem emlékszik. Elmeséltem hát neki megint.

Egy barátnőmtől hallottam erről a lehetőségről, s az interneten összeolvastam róla mindent, amit csak találtam. Aztán elmentem a Dévai Szent Ferenc Alapítvány barátainak, a Déva-Vár-Körnek a találkozójára, hogy személyes tapasztalatot szerezzek. Majd elmentem másodszor is, és mondtam a találkozók szervezőjének, hogy szeretnék fogadott keresztanya lenni, olyan, aki rendszeres kapcsolatot tart a keresztgyerekeivel (eredetileg is többre gondoltam), ezért nem mindegy, hogy milyenek a gyerekek. Nem szép dolog válogatni, de ő megértett, és azt tanácsolta, jöjjek el az Otthonba, keressek magamnak keresztgyereket, s ha nem találok, az sem baj, az Otthonnak mindenképp szüksége van támogatásra.

Könnyű szívvel indultam útnak: nem kell mindenáron döntenem, ráérek. Teri néni, az Otthon vezetője nagy szeretettel fogadott, ismerkedtem a helyszínnel, a gyerekekkel. Egyszer csak szembejött velem két kislány, mondták, a többiek nem akartak velük játszani. Semmi baj, játszanak akkor velem! Kerestünk magunknak helyet az udvaron, s az egyik felvett egy botot a földről, elkezdett vele rajzolgatni a porba. Mondtam, játsszunk ugróiskolát! S a kislány, aki akkor kezdte az első osztályt, azonnal felrajzolta a kockákat, benne a számokkal. Tudtam, az anyja írástudatlan, tőle nem tanulhatta. Az is mély benyomást tett rám, hogy a két gyerek milyen szoros kapcsolatban, akkori megítélésem szerint nagy békében van egymással.

Mindazonáltal nem akartam elsietni a dolgot, s még egyszerű támogatóként ültem be a kocsiba. Az autópályán aztán már tudatosodott bennem, szörnyű érzés lenne, ha ennek a két kislánynak másvalaki lenne a keresztanyja. Hazaérve rögtön írtam is egy e-mailt Teri néninek, majd a keresztszülői program koordinátorának. Akkor már nagyon türelmetlen voltam.

****************

Egy közös program miatt átautóztunk azon a falun, ahol Róbert Gida és Micimackó korábban élt. Mindkettőnek nagyon fontos volt, hogy megmutassák a házukat, amely valójában nem is az övék, hanem anyjuk előző élettársáé.

Kis, kedves házat láttam. Keskeny, nincs jól karbantartva, de nem is túl rozoga. A főútra néző homlokzatán egy ablak fér el. Kinézete megfelel a lányok korábbi elbeszéléseinek: egy szobában aludtak Anyáékkal, de volt konyha és kád is. Néztek benne tévét, és játszottak számítógépen, mert időnként megkaparintották a gépet a nevelőapjuktól. Utóbbi foglalkozását homály fedi, keveset járt el dolgozni, szemben az anyjukkal, akinek akkoriban volt munkája egy üzemben.

Ez az a ház, amelyben a nevelőapa becenevet adott mindkettőjüknek. Ahol Micimackót, mint kisebb gyereket, játékból felemelte a lábánál, s lógatta fejjel lefelé. Innen vitte őket szánkózni, s itt neveltek az udvar végében malacot. Ennek szomszédjában lakott a “mamájuk”, aki nem rokon, de átjártak hozzá, és kaptak tőle süteményt. Innen mentek óvodába, büszkén mondják, hogy egyedül, nem kísérte el őket senki.

Ez az a ház, ahonnan időnként kizárták őket, ha Anyáéknak épp úgy tartotta kedvük, még télvíz idején is. Ebben történt, hogy a nevelőapa – a “Butykos” – részegen megverte Anyát és Micimackót, de nem nagyon, mert Róbert Gida kerített egy husángot, és erősen ráhúzott a Butykosra, aki erre elengedte őket. Ennek a kertjéből szaladt el a két kislány a Butykos elől, aki ezúttal is beivott, s kergette őket, de aztán feladta.

“Ez volt a mi házunk. Nem valami nagy, de…” – szólalt meg Róbert Gida, ahogy lépésben elhaladtunk előtte a kocsival.

“De ti szerettétek” – fejeztem be a mondatot.

*****************

Ezen a nyáron az egyik pudingmárka azzal igyekezett népszerűsíteni magát, hogy ragasztós “tetoválást” adott ajándékba. Micimackó az ilyen pudingokat preferálta. A tetkókból juttatott Róbert Gidának is, aki szintén nagy gyakorlattal ragasztotta fel a karjára. Ártatlan szórakozás volt, a tetkó egy-két nap alatt leázott a vízben, s jöhetett a következő puding.

Ezek a tetkók elbújhattak amellett a látványos nyaklánc-tetkó mellett, amellyel egy nap az a kislány jelent meg, akivel a nyaralás alatt barátkoztak össze. A nyaklánc ragyogott, volt rajta egy kék medál, és egy hét alatt sem ázott le. Nem csak a barátnőn csodáltuk meg, de az üdülőhely sétálóutcájában a tetkó-árusnál is, sok más különlegesség között. Ám legnagyobb meglepetésemre a kislányok nem mondták, hogy vegyek nekik.

Ebben szerepet játszhatott, hogy mindannyian tudtuk, Teri néni, az Otthon vezetője enyhén szólva nem örülne, ha ilyen tetkóval kerülnének a szeme elé. Az sem lehetett mellékes, hogy pár nappal korábban Róbert Gida kérdésére, mely szerint mit gondolok a tetoválásról, elutasítóan nyilatkoztam, s még Csaba testvér véleményével is megtámogattam a magamét. Ezzel együtt szeretem azt gondolni, hogy kitartó “nem veszek felesleges dolgokat” tartalmú kijelentéseimnek lett végre hatása.

Az idén rágót sem kértek már, pedig tavaly Micimackó minden egyes alkalommal bepróbálkozott, amikor élelmiszerboltba mentünk. “Kaptok eleget adományból, én inkább másra költöm a pénzt” – érveltem. Nyugodtan végighallgattam, hogy más keresztanyák milyen rágókat vettek, illetve, hogy Micimackó személy szerint kitől, milyet kapott. “Nagyon szereted a rágót” – bólogattam.

Egyszer, amikor kettesben vásároltunk, és bőven volt időnk, még arra is megkértem, hogy a rágógumis pultnál ismertesse az élményeit, szemléltetve az elmondottakat. Micimackó láthatóan nagy élvezettel mesélt. Aztán azt mondta: “Ha nagy leszek, a fizetésemből annyi rágót veszek, amennyit csak akarok”.

Ebben maradtunk.

************

– Kétszáz méter múlva az útelágazásnál tartson balra – mondja a navigáció.
– Mi az az útelágazás? – kérdi Róbert Gida.
– Amikor az út kettéválik, és két különböző irányban folytatódik, nézd csak!
– Még sosem hallottam, hogy útelágazás. Sok szót nem ismerek, amit itt Magyarban használnak.
– Ezeket a szavakat nálatok is használják. Tényleg lehetne bővíteni a szókincsedet.
– Mi az a szókincs?

***********

Micimackó kérte, írjam le egy papírra, hogy ő kiket szeret.

– Szeretem Anyát, szeretem Róbert Gidát, Csaba testvért, Teri nénit, nevelő nénit, Keresztanyut, Keresztaput, Mamát, Tatát, Apát…
– Melyik Apát? A mostani nevelőapádat? Vagy az előzőt?
– A Karcsit. Akit belelöktek a kútba.

Az édesapja halt meg így, tisztázatlan körülmények között.

************

Tavasszal kétségessé vált, hogy Micimackó jöhet-e hozzánk nyaralni. Az Otthon vezetője bevezette, hogy az utazhat, aki szót fogad, segít a nevelőjének és tanul. Erre a rendszabályra Micimackó inspirálta Teri nénit, ugyanis nemhogy nem fogadott szót, de visszabeszélt, sőt, szidalmazta azokat, akik jót tettek vele. Nem használt neki semmi, még az eltiltás sem. Még az sem, hogy testvére, Róbert Gida utazhatott, egyszer az Otthont támogató alapítvány rendezvényére, Budapestre, másodszor meg Enikő nénihez, egy kedves támogatóhoz a tavaszi szünetre, mindkét alkalommal más gyerekekkel együtt.

Enikő néninek fájt, hogy Micimackót nem viheti el, ezért két héttel indulás előtt kieszközölte Teri néninél, hogy ha a fennmaradó időben Micimackó jó dolgokat tesz, mégis mehet. Én pont abban az időben mentem látogatóba, s feltett szándékom volt, hogy segítek Micimackónak jó dolgokat tenni. De Micimackó nem ragadta meg az alkalmat. Én gyomláltam, ő ült mellettem, és játszott. Teregettem, ő otthagyott. Biztattam, hogy törölje le az asztalt ebéd után, de közölte, hogy nem ő a soros. A látogatásom végére már minden együttérzésem Teri nénié volt.

A következő ottlétemkor Micimackó még rátett egy lapáttal. Szombat délután az anyjuk elvitte a kislányokat, s hazatérve Micimackónak az első dolga volt, hogy közölje velem: “Anya azt mondta, Róbert Gida nem játszhat mással, csak velem”. Felforrt az agyvizem, vittem a gyereket Teri nénihez, aki hozzám hasonló felindult lelkiállapotban közölte, hogy Róbert Gida azzal játszik, akivel csak akar.

Pár perc múlva Róbert Gida újabb hírrel állt elő. “Anya azt is mondta, hogy ahová Micimackó nem utazhat, oda nem mehetek én sem.” Ez már több volt a soknál. Este volt, mentem a gyerekekkel a fürdőszobába, ott kezdtem el kiabálni Micimackóval. Hogy csak őrajta múlik, utazhat-e vagy sem. De eddig egy szalmaszálat sem tett keresztbe az ügy érdekében. És biztos az anyjának sem számolt be pontosan a történtekről. Mert vajon miből jutott az anyja arra a következtetésre, hogy ehhez Róbert Gidának bármi köze van? Kirohanásom végén többször hangsúlyoztam, hogy nagyon mérges vagyok.

Róbert Gida zuhanyozott, mi meg álltunk, és hallgattunk. Aztán Micimackó megszólalt. “Leszedem a száraz ruhákat.” És leszedte. Aztán meg kiteregetett, csak a nagyobb darabokat hagyta meg nekem. Másnap felmosta a folyosót, gyomlált velem, megcsinálta, amire a nevelő néni kérte, és nem fészkelődött a templomban. Év végére csupa “Foarte bine” (jeles) volt az ellenőrzőjében. Igaz, a tanulással korábban sem volt baj.

******************

Róbert Gida és Micimackó tegnap óta ismét az Otthonban vannak. Egy tanyáról érkeztek vissza, ahol korábban Boris, az anyjuk és a mostohaapjuk dolgozott. Csakhogy mire a gyerekek odamentek a nyári szünetben, Anyáék már nem voltak ott. Azóta, hogy én ismerem Borisékat, 3-4 hónapnál tovább nem dolgoztak sehol, kivéve ezt a tanyát, ahol tavaly ősztől egész idén júliusig kihúzták. Akkor a mostohaapának már nagyon mehetnékje volt, valami ürüggyel szabadságot kért, de mivel már sok volt a rovásán, inkább kifizették, és végleg elköszöntek tőle.

Pár nap múlva az anya a tanya tulajdonosnőjével – nevezzük Marikának – autóval indult a gyerekekért. Az Otthon vezetője a korábbi rossz tapasztalatai miatt előre megmondta, hogy csak Marikának adja át a gyerekeket, neki kell felelősséget vállalnia értük. Vitték Muki, az élettárs otthagyott holmiját is, és az anya mindenáron arra akarta rábírni Marikát, hogy csak a visszaúton adják át a táskákat Mukinak, akkor, amikor már a gyerekek is a kocsiban ülnek. Nem csak ez lett gyanús Marikának, hanem az is, amit anya és élettársa telefonbeszélgetéséből meghallott. Attól tartott, hogy az élettárs összeszedi a haverjait, és elveszik tőle a kislányokat. Így aztán gyorsan összepakolta a gyerekeket, a kocsiban benyomta a központi zárat, és meg sem állt a tanyáig. Micimackót és Róbert Gidát a saját lakásában szállásolta el.

Másnap reggel az anya immár köntörfalazás nélkül megmondta, hogy el akarja vinni a gyerekeket. Marika nem adta őket, erre elment nélkülük. Minden bizonnyal az élettársa után, de nem lehet tudni, hogy pont hova, mert lakásuk csak a tanyán volt.

Marika már ismerte a kislányokat, hiszen többször meglátogatta őket az anyával az otthonban, s most megajándékozta őket pár nap nyaralással. Szíve szerint tovább tartott volna a vendégség, de félt az anyától, és főképp az élettárstól. Más lett volna, ha az anyával egyetértésben vállal értük felelősséget, de így inkább hazavitte őket.

************

Miután otthagyta a kislányokat a tanyán, ahol addig dolgozott, nem lehetett tudni, hová ment az anya. Aztán Teri néni véletlenül rábukkant. Felkereste Pista bácsit, aki szakácsként rendszeresen besegít az Otthonban, ha nagyobb vendégség vagy befőzés miatt erre szükség van. És kiket talált az udvaron? Az anya és élettársa betonozta a kerítést. Ugyanabban a városban voltak tehát, ahol a gyerekek, de nem látogatták meg őket.

Teri néni elmondta Pista bácsinak, hogyan telt ki számukra az esztendő a tanyán. Pista bácsi azonban úgy vélte, ő tud ügyelni rájuk, s vagy két hónapig szüksége van napszámosokra. Mint később nekem elmondta, azon a környéken meg lehet élni napszámból. Sok helyen keresnek fizikai munkára embereket, lehetnek akár írástudatlanok is. Elvileg a két hónap elteltével ő is beajánlhatná a párost valahová, hiszen vannak ilyen kapcsolatai. “De nem akarom lejáratni magam” – tette hozzá.

Amikor beszéltünk, már sem Boris, az anya, sem az élettársa, Muki nem dolgozott Pista bácsinál. Kérdeztem, hogyan ért véget a dolog. Elnevette magát. “Egy délelőtt Boris megkért, engedjem el a patikába. Aztán nem jött vissza se aznap, se másnap, se később.” Muki meg addigra már máshol dolgozott. Az elmúlt hétvégén aztán én is összefutottam az anyával. Meglátogatta a kislányokat az Otthonban, két hónap alatt most negyedszer. Hozott nekik chipset, kakaós kiflit, és egy hatalmas doboz habcsókot, hogy minden gyereknek jusson. Vidám volt, nagyhangú, s arról számolt be, hogy nagyon jól megy nekik, Mukinak “angazsált munkahelye” van egy építkezésen, őt meg olyan sok helyre hívják napszámba – állítása szerint Pista bácsi is -, hogy nem tud eleget tenni a kéréseknek. Találtak albérletet is. “Most már nem megyünk el innen sehova” – jelentette ki.

E ponton futva érkezett Teri néni és a nevelőnő, az anya ugyanis nem szólt nekik, hogy itt van, gyerekek vitték meg a hírt. Az Otthon támogatja ugyan a szülőkkel való kapcsolattartást, és napközben a kapu is nyitva van, de azért szeretik tudni, hogy ki jön be rajta. Ráadásul a gyereklopási kísérlet óta Teri néni Borissal különösen óvatos. Éppen ezt a gyereklopási kísérletet akarta számon kérni Teri néni Borison, s kihívta a gyerekszobából a verandára. Én szerettem volna távol tartani magam a konfliktustól, s bent maradtam, de aztán Teri néni értem küldött egy gyereket. Arra értem ki, hogy Boris megkérdezi, végül is mi baja van Teri néninek Mukival, miért nem akarja elengedni hozzájuk a gyerekeket. “Neki semmi köze a lánykákhoz” – szögezte le Teri néni. “Nem apjuk, sosem nevelte őket, nem gondoskodott róluk. Hazudik össze-vissza, nem lehet megbízni benne. Tán azt akarod, hogy megerőszakolja? Mert szép kislány” – mutatott Teri néni Róbert Gidára. “Nem olyan ő” – rázta a fejét Boris. “Honnan tudod? Azt sem tudod, miért volt börtönben!” – replikázott Teri néni. Tudta vagy sem, Boris nem akarta megvitatni ezt a témát.

Sajnos, Teri néni aggodalma ebben a környezetben indokolt. Egy mostohaapa, akiről bebizonyosodott, hogy megbízhatatlan, ráadásul börtönben volt – még ha nem is tudjuk, hogy miért – jelentős kockázati tényező. Különösen, hogy korábban voltak is olyan gyanús jelek, amelyek aggodalomra adtak okot. Muki ugyanis szeretett volna egy ágyban aludni a kislányokkal tavaly nyáron, amikor Teri néni befogadta a párt az árokpartról.

Merthogy ez is megtörtént. Teri néni ugyan mindig is bizalmatlan volt az anyával és élettársával, mégis ő adott nekik enni, amikor mindenhonnan kikoptak, s a férfi már vért adott pénzért, hogy ennivalóhoz jussanak. Aztán, amikor már fedél sem volt a fejük felett, mert Boris anyja kidobta őket a viskójából, Teri néni kiürített egy addig raktárnak használt szobát, s felajánlotta, hogy kosztért-kvártélyért cserébe Borisék műveljék az Otthon veteményeskertjét. A kertet épp akkor létesítették közel az Otthonhoz egy hatalmas telken, amely addig parlagon hevert, s megkapták használatba ingyen.

Az együttműködés reményteljesen indult, a szobát szépen berendezték, még porcelán nippek is kerültek a polcokra. Igaz, az ágy két embernek nem volt valami széles, nekem inkább olyan másfeles méretűnek tűnt. Borisék ezen az ágyon akartak együtt aludni a kislányokkal, amire persze Teri néni nemet mondott.

Aztán sokasodtak az intő jelek. “Az evésben az elsők voltak, a munkában az utolsók” – foglalta össze a lényeget Teri néni. A pár ugyan kijárt a telekre, de ott inkább csak leült beszélgetni. Amikor Teri néni táborozni vitte a gyerekeket, már ki sem mentek, az anya inkább azokon a foglalkozásokon, játékokban vett részt, amelyeket egy önkéntes tartott az otthon maradottaknak. A nyár végére felverte a gyom a veteményest, semmi sem került onnan az asztalra. Aztán egyszer csak Boris és Muki összepakolt. Valószínűleg az adományokból is válogattak, mert sokkal nagyobb cuccokkal mentek el, mint amekkorával érkeztek. Teri néni ez utóbbit nem bánta, hiszen amit az Otthonban nem tudnak használni, úgyis továbbadják a szegényeknek. Inkább örült, mert nagy kő esett le a szívéről. “Szerencsére nem nekem kellett őket kidobni.” Azt a lehetőséget sem becsülték meg, hogy az Otthonban minden nap láthatták a gyerekeket.

Amikor a “gyereklopás-Muki-börtön” témát lezárta, Teri néni megkérdezte Borist, vajon tudja-e, milyen eredménnyel zárta az iskolaévet a két kislány. Boris nem tudta. “Kezdődik az új tanév, és még azt sem kérdezted meg, milyen volt a bizonyítványuk” – állapította meg Teri néni. “Szép bizonyítványt hoztak, mert Gyöngyike tanul velük” – dicsérte a gyerekeket és a nevelőnőt. Aztán azt kérdezte, vajon miért csak nagy ritkán látogatja meg az anya a lánykákat. “Nincs annyi pénzem, hogy gyakrabban vegyek nekik valamit” – válaszolt Boris. „A gyerekeknek nem chipsre meg habcsókra van szükségük, hanem arra, hogy leülj, és beszélgess velük” – oktatta Teri néni Borist, de valamennyien tudtuk, hogy a sikerre nagyon kicsi az esély. Annyi biztos, hogy az elkövetkező héten az anya megint csak nem nézett a gyerekei felé.

***********

Idén nyáron Enikő néni elvitt néhány gyereket egy különlegesen érdekes programra. Vinni akarta Micimackót és Róbert Gidát is. “De nem mehettünk, mert Anya üzent, hogy meg fog látogatni minket. Aztán meg nem jött el” – panaszolta Róbert Gida. Bólintottam. “Nagyon szomorúak voltatok?” “Nem” – rázta meg a fejét. “Nem????? Hát mikor vagytok ti szomorúak?” Csak egy kicsit gondolkodott. “Amikor maga elmegy tőlünk.”

Fogadott Keresztanya naplója itt olvasható: http://keresztanya.blog.hu/

22 felnőtt, 13 gyerek jött el, és befértünk :-) Örülök, hogy ott voltatok! Fotók:

Rövid válasz: nem. Ezt a kérdést sokan feltették az elmúlt hetekben, sajtóhírekben pedig néha felmerült, hogy lelkes segítők örökbe fogadnák a megismert, megkedvelt gyerekeket. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Ez most egy jogi értekezés lesz, amihez sokat nyaggattam a téma szakembereit.

Az elmúlt 2-3 évben nem volt példa Magyarországon menekült gyerek örökbefogadására (valószínűleg régebben sem, de ezt nem sikerült kiderítenem).

A családdal érkező gyerekeknél ez fel sem merül, a kísérő nélkül érkező kiskorúak 95 százaléka pedig 14 évnél idősebb fiú, és nagy részük afgán. Közülük is nagyon kevés kap menedékjogot Magyarországon, sokan továbbállnak, megszöknek Nyugat felé. Újabb tendencia, hogy ennél kicsit fiatalabb gyerekek is érkeznek, de nem kisbabák.

A menedékjogot kapott gyerekeket a magyar gyermekvédelmi rendszerben (otthonokban) helyezik el. Örökbe adni viszont csak olyan gyereket lehet, akit már nincs esély visszailleszteni a családjába. Ez nagyon nehezen tisztázható egy menekült gyereknél, hogy hol vannak, élnek-e a szülei.

A különböző nemzetközi egyezmények, az ENSZ Gyermekjogi Egyezménye, a Hágai Örökbefogadási Egyezmény és az ENSZ menekült gyerekekre vonatkozó irányelvei elég szigorúan szabályozzák a területet. Ezek kifejezetten nem ajánlják a háború, zavargások vagy természeti katasztrófa sújtotta országokból az örökbefogadást, hiszen ilyen krízishelyzetekben nem lehet tisztázni a gyerekek családi hátterét, esetleg olyan gyereket is elvinnének, akinek később előkerülnek a rokonai. A zavaros helyzet a gyerekkereskedelem melegágya lehet. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint csak akkor lehet elindítani az örökbefogadást, ha két évig nem vezettek sikerre a gyerek családjának felkutatására irányuló erőfeszítések.

Általában is nemzetközi örökbefogadásoknál az az irányelv, hogy először a gyermek saját rokonságában kell befogadót találni, majd a saját országában, s ha ez nem sikerül, akkor következhet a külföldi örökbefogadás.

Ilyen szempontból például egy nálunk tartózkodó szír, afgán gyerek is nemzetközi ügynek minősül, tehát a magyar gyámhatóság csak akkor adhatja örökbe, ha ehhez az anyaországa is hozzájárult. A két fenti ország például az amerikai konzulátusi honlapján is közli, hogy nem engedélyez nemzetközi örökbefogadásokat.

Még ha ide is cseppenne egy kicsi gyerek szülők nélkül, egy olyan országból, ami nem tiltja kategorikusan a nemzetközi örökbefogadást, ehhez az engedélyek beszerzése igen bonyolult és csak a hivatalos papírok lefordíttatása több százezer forint. És továbbra is igazolni kell, hogy a gyerek árva vagy lemondtak róla a szülei.

Ha a gyerek már három éve menedékjoggal él Magyarországon, akkor kedvezményes feltételekkel kaphat magyar állampolgárságot, onnantól a magyar törvények szerint örökbe adható, a nemzetközi szál kiesik, de a rokonság felkutatásának problémája megmarad, és addigra nagyon el is ment az idő.

Fotók: Tuba Zoltán, Index

Vallomások örökbefogadó szülőktől: ki mikor hagyta először másra a gyerekét? Ezt a kérdést tettem fel több családnak. Hogy vette a gyerek, a szülő és a gyerekvigyázó? Korai volt, vagy késői? Egyáltalán, ki a „más”? A férj “más”? Mikor kezdett intézménybe járni a gyerek? Szülők mesélnek.

„Két hónaposan, négy napra, anyukámékra. Nagyon váratlanul fogadtunk örökbe és addigra már be volt fizetve a balatoni nyaralás, egyben a nagyobb gyerekem első balatoni nyaralása, és az első olyan, amikor nem a családi nyaralóba mentünk. Mindenféle csodákat beígértünk neki és úgy éreztük, hogy egy vízparti nyaralás egy kéthónapos babával nem lenne az igazi, sem együtt fürdeni, sem egész nap csatangolni nem tudnánk, viszont a nagy nagyon várta és úgy éreztük, nem tehetjük meg vele, hogy mindent felborítunk. Így az egy hetet négy napra kurtítottuk és a picit a szüleimre hagytuk, akikkel a mindennapokban amúgy is nagyon szoros a kapcsolat. Szerintem ez mindannyiunknak – gyerekeknek, szülőknek, nagyszülőknek jó megoldás volt. A nagyot – azért, mert első gyerek – fél évesen hagytuk először a szüleimre két napra. Akkor még egész végig stresszeltem, és félóránként telefonáltunk, most csak napi néhányszor és tök lazák voltunk.”

(Eszter, kétgyerekes anya)

********

„Az, hogy a férjemre rábíztam-e, nem kérdés. Az első pillanattól kezdve mindent csinált a gyerekkel, persze, hogy rábízom bármikor-bármiben, hiszen az apja! A nagyszülők is nagyon közel állnak hozzánk, és gyakran vagyunk együtt, ők is nagyon hamar bekapcsolódtak a mindennapokba, talán már egy-két hét után vigyáztak a gyerekekre – nem is emlékszem pontosan, így valószínűleg minden rendben ment. Nagyon szerencsések vagyunk, mert a családi és baráti körben többen vannak, akikre a gyerekeimet nyugodt szívvel rábízom. Azt sajnálom, hogy a másnál alvást nem kezdtük el korán, és bár már bőven ovis a nagyobb, még mindig nem aludtak nélkülünk sehol. Ez nem a bizalom miatt volt így, csak egyszerűen nem alakult így. Most aztán jól jönne néha, de most már nem vagyok olyan merész, túlságosan berögzült a gyerekeknél az, hogy anya-apa minden éjjel elérhető. De készülünk rá, hogy ezt a berögzülést mihamarabb megtörjük. Nekem a bölcsi-ovi sem volt törés. A gyerekeim nagyon szeretik a társaságot, csodálatos óvónénikhez kerültek, hamar beilleszkedtek, és én ennek nagyon örülök.”

(Gingalló, kétgyerekes anya, mindkettő újszülöttként érkezett)

********

„Nálunk az a szerencsés helyzet van, hogy a férjem csak éjszaka dolgozik, két 12 órás műszakot két szabadnap követ. Így az első pillanattól apa is velünk volt napközben. Bár az első négy hónapban még vele is inkább csak percekre hagytam őket. Mondjuk egy boltba egyedül leszaladás belefért. Sose gondoltam volna, de igazi kikapcsolódásszámba ment.

Először karácsonykor voltak távol tőlünk két órára, nagypapával, hogy fel tudjuk díszíteni a fát. Őket nem viselte meg, engem igen. Januárban aztán, négy hónap után nekem vissza kellett menni dolgozni. Ez nagyon korai volt, de így volt esély a munkahelyem megtartására. Két hónapot még nyertünk, addig félállásos voltam, addig még meg tudtuk oldani, hogy ne kelljen külső segítség. Utána viszont kellett reggelre bébiszitter.

Összességében szükség lett volna egy teljes évre együtt anyával. Apa hiába volt ott, az más. Nem azért, mert apával voltak, hanem azért mert nem velem. Nagyon jó kapcsolatuk van az apjukkal is, azt hiszem, sokkal többet volt velük, mint egy átlagapa, de apa mégsem anya. Apával jó birkózni, de bújni anyához jó. Apa is ringat néha, de az férfias, anya máshogy ringat. A másik meg, hogy Samu ezt úgy élte meg, hogy anya otthagyta, hónapokba telt, mire biztosra vette, hogy haza fogok jönni. Bár a férjem is nehezen bírta, azért két éjszakás műszak között, vagy épp két éjszaka után ez automata üzemmódban való gyerekmegőrzést jelentett. A félnapos mondókamaraton, meg a félórás ringatás, meg az éneklés, meg az együtt kirakózás, játszóterezés ebbe az üzemmódba már nem fért bele. De igazából én sem mindig voltam rá alkalmas a 8 óra munka után esténként, így jóval kevesebbet kaptak, mint amit akartunk volna adni, és mint amire befogadókészségük, igényük lett volna. Hónapokig szörnyen éreztem magam, de ők is, főleg a nagyobbik. Aztán az is lehet, hogy attól, hogy én nem tudtam azonosulni a döntésünkkel. Ennek ellenére az adott helyzetben ésszel felmérve ez volt a legjobb opció.

Most szeptembertől, egy év után kezdtük az ovit, bölcsit. Szeretik, könnyen beszoktak, bár Vica hiányolja Samut. Egyébként a kicsi gyönyörűen a biztos kötődés mintázatát mutatja. Nehezen engedett el, de utána jól érzi magát, és repül a karomba, mikor megyek érte. A nagyobbik bizonytalan, neki még mindig kellene a velem töltött idő. (De ugye az ovi kötelező, meg azért a férjem is egyre nehezebben bírta már a dupla műszakot) Örömmel megy ugyan oviba, de mikor megyünk érte, ambivalens, hol elutasító, hol örül, de sokszor kifejezetten haragszik.”

(Aktucs, egy másfél és két és fél éves testvérpárt fogadott örökbe)

********

„A harmadik napon hagytam először a férjemre. Muszáj volt tornáznom egyet, két és fél napja a sírását hallgattam. Jobb egy másfél órára elhagyott gyerek, mint egy ablakon kihajított gyerek, vagy egy ablakon kiugrott anya. Nem volt bűntudatom, azok a kapacitások elfogytak a nagynál. Feltöltekeztem, és minden könnyebb volt utána. A férjem nagyon kiakadt, nem bírt egyszerre a kettővel. De azért túlélték. Két hét után bíztam a nagyira, egy hónap utána arra a bébiszitterre, aki a nagynál is bevált.”

(Kati, a második gyerekét fogadta örökbe héthónaposan)

********

„A lányomat tizennyolc hónaposan fogadtam örökbe, fél évig senkire sem bíztam pár percnél tovább. Pont kétéves volt, mikor az osztálytalálkozómra mentem, ekkor hagytam először édesanyámékra pár óra erejéig. Odavan a nagyszülőkért, nagyon szeret velük lenni, ennek ellenére nehezített feladat elé állítottam őket, mert lévén, hogy a találkozó este volt, lefektetni is nekik kellett a kicsit. Hárman bementünk a belvárosba (ott volt a rendezvény), közben igyekeztem elmagyarázni a kislánynak, hogy most nélkülem marad a nagyszüleinél egy picit, kivételesen Mami mond majd neki esti mesét, mert nekem dolgom van, de nemsokára jövök vissza. Nem voltam túl nyugodt, mert kifejezetten ijedt képet vágott, mikor nélküle szálltam ki a kocsiból. Felhívtam őket olyan másfél óra múlva, a gyerekkel semmi probléma nem volt, fesztelenül evett, játszott, mint bármikor máskor, viszont állítólag, ha valaki kiejtette a nevemet, rögtön pityeregni kezdett. Mondtam anyukámnak, hogy akkor ne emlegessenek. Elaltatni is sikerült nekik, reggel pedig látszólag nyugodtan konstatálta, hogy visszajöttem, úgyhogy azt hittem, ezzel lezártnak tekinthetem a dolgot, de sajnos tévedtem. Másnap az addig kiegyensúlyozott, leválási problémákkal soha nem küzdő gyerek folyamatosan utánam koslatott, egy lépést sem tudtam tenni nélküle, és még napokig egy rémálom volt elaltatni. Sírva kimászott a kiságyból, akárhányszor letettem, és nem csak este, de a délutáni alvásnál is. Ebéd után gyakorlatilag csak akkor volt hajlandó aludni, ha én is mellé feküdtem, pedig ez előtte sem a nevelőcsaládnál, sem itthon nem volt szokás. Pár nap alatt ugyan túltette magát az első elválás traumáján, de nekem még sokáig lelkiismeret-furdalásom volt, és nem azért, mert másra hagytam őt pár órára, annak már bőven itt volt az ideje – és édesanyámnál megfelelőbb személyt sem találhattam volna erre a feladatra -, de sokszor gondolkozom azon, vajon segíthettem-e volna neki gyorsabban feldolgozni a dolgot utána.

Egyébként kezdetektől a saját szobájában alszik, kérésére az ajtót nyitva szoktam hagyni, és úgy alszik el, hogy hallja, ahogy a lakásban teszek-veszek.

Bölcsődébe két és fél éves kora előtt került, miután kilenc hónapig itthon voltam vele, és ott is elég szokatlan módon reagált. Kezdettől fogva imádott közösségben, kortársak között lenni. Gátlások nélkül beilleszkedett a csoportba, de miután bölcsis lett, jó ideig erős hasmenéses tüneteket kezdett produkálni, aminek semmilyen testi okát nem találták, és kizárólag akkor fordult elő, mikor ott volt, itthon nem. Ez ismét egy olyan dolog volt, ami számomra megmutatta, hogy a kislányom jellemzően az a típus, aki kívülről erősnek mutatja magát, de valójában egy hiperérzékeny személyiség, akit eléggé felzaklat, ha az élete kizökken a megszokott kerékvágásból.”

(Fatika, egyedülállóként fogadott örökbe)

********

“Mivel a kisfiunk örökbefogadásakor már elmúlt öt éves, csak azalatt az első három hónapban tudtuk megúszni a kötelező óvodába járást, amíg az örökbefogadási eljárás lezárult. Miután megtörtént az újraanyakönyvezése, elkészültek az új személyazonossági papírjai, lakcímkártyája, nem tudtunk kikerülni a közoktatási rendszer alól. Ötéves kortól naponta 4 órát kötelező óvodába járni, de az óvoda vezetővel sikerült megállapodni abban, hogy ennek a kötelezettségnek fokozatosan tehetünk eleget. Az első három hónapban naponta átlagosan 2-3 órát volt óvodában a kisfiunk, bár szeretett ide járni, ennek ellenére nagyon nehezen ment minden reggel az elindulás. Három hónap után szerencsére nyári szünet jött, majd szeptembertől már ment a napi négy óra, csak ebéd után mentem érte. A következő év szeptemberétől már kezdődött az iskola, ebben az évben vezették be kötelezően a 16 óráig tartó benntartózkodást, ez alól felmentést kértem. Most, hogy harmadikos, már több olyan délutáni programja (sport, ének) is van az iskolában, ami miatt délutánra is bennmarad, de mostanra el is jutottunk oda, hogy bennmaradjon délutánra is, sőt a különböző edzésekig és énekkarig rendelkezésre álló időt kihasználva bekéredzkedik az iskolai könyvtárba és itt önállóan elkészíti a házi feladatát. Ha csak rajtam múlott volna, és nincs a kötelező óvodáztatás, az örökbefogadás utáni első kilenc hónapban egyáltalán nem vittem volna óvodába, szerintem elég lett volna a kortársakkal való találkozásra a játszótér, drámajáték, sportfoglalkozás, utána még úgyis egy évig járt óvodába, ami elégséges felkészítést adott az iskolára.

Nagyon ritkán fordult elő, hogy másra bíztuk a gyereket, az első két évben már az is gondot okozott neki, ha egyikünk elment és csak apa, vagy csak anya volt este itthon vele. Az, hogy elmenjünk este mondjuk színházba és azalatt a nagymamájánál alszik, majd reggel menjünk érte, ez a mai napig teljesen kizárt. Ha egyszer-kétszer elmentünk estére valahova, akkor a nagymama jött ide vigyázni rá, nem volt vele semmi gond, játszottak, engedelmesen bebújt az ágyba, mama mesélt neki, csakhogy órákon át, mert nem tudott mindaddig elaludni, amíg haza nem érkeztünk. Közben folyamatosan kérdezgette mamát, hogy mikor érünk haza, biztos, hogy haza jövünk-e, biztos, hogy kap-e puszit, így aztán mama addig mesélt neki, amíg haza nem értünk, akkor megpuszilgattuk és azonnal elaludt. Ehhez képest viszont érdekes volt, hogy a negyedik közös nyarunkon simán elment egy hétre iskolai szervezésben „ottalvós” balatoni táborba, ahol nagyon jól érezte magát. Igaz, minden nap telefonáltunk, meg egyszer meg is látogattuk, de végig nagyon jól érezte magát.”

(Angéla, ötéves kisfiút fogadott örökbe)

Ti mikor bíztátok először másra a gyereket? Hogy sikerült? 

A következő közös program az olvasókkal egy dokumentumfilm lesz a Verzió emberijogi filmfesztiválról. Örökbefogadás tudtommal nem szerepel benne, de a hátrányos helyzet, állami gondozás témáit érinti. Szokásos érfelvágós mozi!

Mit: Toto és nővérei, román dokumentumfilm (93 perc, 2014, rendezte Alexander Nanau)

Mikor: november 13, péntek, 18:30

Hol: Cirko-Gejzír mozi, Budapest V. Balassi Bálint u 15-17 (a Margthíd pesti hídfője és a Parlament között)

Jegyek: mindenki egyénileg vegyen (például online, a mozi honlapján)

Utána: beülünk pár falatra és egy kis beszélgetésre egy közeli helyre, várhatóan a szomszédos Fehér Gyűrű sörözőbe, 8 körül. Gyengébb idegzetűen jöhetnek csak a sörözőbe :-)

Rövid ismertető a filmről:

A Toto és nővérei főszereplője a tízéves Toto és két tinédzser nővére, Ana és Andrea. Toto ötéves korában tanúja volt droggal üzletelő anyja letartóztatásának és börtönbekerülésének. Szülők hiányában a lakás a nagybácsik és a szomszédok drogtanyájává vált. A kilátástalan helyzet nem ássa alá a gyerekek életerejét: okosak, kitartóak, segítik egymást, képzik magukat, viháncolnak, s várják vissza anyjukat a börtönből. Alexander Nanau rendező a gyerekek kezébe adja a kamerát, így ők lesznek saját történetük mesélői, amelyből közvetlenül tudjuk, mi is tartja össze a zűrös családot. A filmet számos fesztiváldíjjal tüntették ki.

Trailer itt. 

Aki jönne, jelezze nekem. Várok mindenkit szeretettel!

Holnap lesz az örökbefogadás világnapja, aminek nagykövete vagyok. A tavalyihoz hasonlóan a Romadopt Klubban fogom tölteni a délutánt, ahol elkészül a mosolygós csoportkép is.

Év végi tervek.

Ami titeket illet:

• jövő pénteken moziba megyünk, gyertek!
• Sok új kommentelő jött a blogra, mindenkinek örülünk, kérdezzetek, beszélgessetek. Az az egy kérés, hogy ne a keresztnevedet válaszd nicknévnek, mert a gyakori női nevek már többszörösen foglaltak.
• Továbbra is várom azokat a Babaköszöntőbe, akik a közelmúltban fogadtak örökbe. Az e-mail címem az oldalsávban található.
• Azokat is várom, akik interjúban mesélnék el a történetüket – legyenek akár örökbefogadó szülők, felnőtt örökbefogadottak vagy örökbeadók. Különösen örülnék, ha végre egy “örök-nagyszülő” mesélné el a történetét, illetve ha kamaszkorú gyerek szülője nyilatkozna.
• A következő blogtalálkozó a kristálygömböm szerint januárban esedékes, jó lenne egy kifejezetten gyerekeknek szóló program. Nekem nincs erőm megszervezni, de ha valaki ezt vállalja, azt nagyon köszönöm!

Előzetes a blog tartalmaiból:

• Lesz megint babaköszöntő, sőt, talán kettő is még idén, mert a gyerekek nagyon potyognak az olvasóknak.
• Lesz cikk A kakas évéről, olvassátok el! Utána megbeszéljük.
• Beszélgetek egy híres felnőtt örökbefogadottal (vajon ki ő? :-) )
• Egy olyan családdal, akik Down-szindrómás gyereket vállaltak, direkt.
• Egy különleges, sokgyerekes örökbefogadó családdal (vajon hány gyerekük van? :-) )
• Fog szerepelni egy gyermekvédelmi szakember, akinek már felnőtt örökbefogadott fia van.
• Bemutatom azt az országot, ahol a világon a legtöbb gyereket fogadják örökbe (vajon melyik az? :-) )
• Lesz poszt arról, hogyan beszélgetünk mi otthon a családban a kisgyerekkel az örökbefogadásról
• És hogy milyen tipikus fejlődési lemaradásai vannak ezeknek a gyerekeknek.
• Az örökbefogadás gyakorlati lépéseiben eligazító sorozatban az kerül sorra, mi történik, ha valakit alkalmatlanná nyilvánítanak, és hogy zajlik a nagy nap a gyámhivatalban, mikor haza lehet vinni a gyereket, milyen papírok szükségesek.

Miről olvasnátok szívesen?

Öt családhoz érkezett gyerek megint, ezúttal mindenhova kistestvér. Négy lány, egy fiú, és két Down-szindrómás bébi is szerepel köztük. Minden családnak gratulálunk! Továbbra is szeretettel várom az olvasók beszámolóit, aki a közelmúltban (mondjuk idén) fogadott örökbe, írjon nekem! (zsuzsa.martonffy gmail.com)

Nicknév: Judit

Családi felállás: házaspárként vártunk második gyerekre. Fiunkat, Gábort háromévesen fogadtuk örökbe, otthonból, ő most hatéves. 2013-ban adtuk be a kérelmet a második gyermekünkért. 0-4 éves korú gyermeket kértünk, de én idősebbre számítottam. Az egyetlen kikötésünk az volt, hogy kislányt szerettünk volna, vagy testvérpárt, ahol az egyik lány. Több sikertelen kiajánlás után ugyanabból a gyermekotthonból szerettünk volna örökbe fogadni, ahol a kisfiunk is volt, és ez sikerült is. Több mint két évet vártunk.

Ki érkezett: Judit, két és fél éves kislány, az országos listáról. Korábban átesett egy nyílt szívműtéten, pulmonológiai gondja volt, és szerintünk gluténérzékeny, de ez hamarosan kiderül. (A gyerekek a második keresztnevükön szerepelnek.)

Előtte háromszor nemet mondtatok, miért pont ő lett az igazi? Mert éreztük, hogy összetartozunk. És mert korábban csordultig tele volt a szívünk a kisfiunkkal, addigra lett benne hely.

Mit szólt Gábor? A kisfiunk a várakozás során többször elképzelte majd, milyen lesz a kishúga. Gyakran kellett azt játszani, hogy én vagyok a “Kishúg”, és ezt vagy azt csinálom. A folyamatban többször változott a “Kishúg”. Volt sírós, kiabálós, és a végére kedves és szerető lett. A valóságban, amikor megismerkedtünk, éppen egy ilyen kislánnyal találtuk szemben magunkat. A gyerekeink az első pillanattól értik és szeretik egymást. Természetesen van ellenállás Gábor részéről, de a rajongásuk egymás iránt leírhatatlan. Judit eleinte szinte ötpercenként kérdezte, hogy hol van a testvére. Négy hónap után nagy huncutkodások és szövetségesdi van kibontakozóban. Nagyon jó az együttműködésük! Azt kívánom, hogy ez  megmaradhasson az életük végéig!

A leg…

A legmeglepőbb, hogy bár ő lány, de kevésbé mondanám finom teremtésnek. Ez “fiús anyukaként” lep meg. Bármit letör, szétszed, elront, ledönt.

A legörömtelibb, hogy nagyon nagy a szeretettankja, és igazi kis vigasztaló! Bárkit képes megvigasztalni, és annyira tud szeretni, és rajongani, hogy Gábort is képes mosolyra fakasztani a legmorcosabb pillanataiban is. Nála mindig félig tele van a pohár! Tanulságos az optimizmusa.

A legnehezebb a bürokrácia, hiszen mire az első gyest megkaptam (tehát lettek iratai), addig három és fél hónap telt el. Annyira szeretném, ha a nagyobb gyerekekhez is lehetne gyedet és minden mást igényelni. Annyira nagy szükségünk lenne még időre! Még! Még! Hiszen nagyon törékenyke a kapcsolatunk.

*******

Nicknév: Eva

Kedvenc cikkem: Emili története, Csoki és vanília, és persze a babaköszöntők  :-)

Családi háttér: Férjemmel és előző házasságomból született hatéves kisfiammal élünk. Természetes úton nem  jött össze a baba, lombikkal lehetne, de azt nem vállaltam be. Az örökbefogadás gondolata soha nem állt távol tőlem, a férjemnek azért idő kellett, hogy megbarátkozzon vele.

Mennyit vártatok: A határozat megszerzése után 9 hónappal csörgött a telefon. Viszont a határozatunk pont egy évig készült. 0-18 hónapos gyerekre vártunk származási kikötés nélkül. A 46. helyen álltunk a megyében, mikor hívtak, mert más előttünk nem vállalt roma gyereket.

Ki érkezett: Flóra, 5 és fél hónapos roma kislány a megyénkből (narancssárga megye). A telefonhívás előtti nap kitakarítottam a kiságyat, babakocsit, etetőszéket, mintha megéreztem volna… Mikor meglátott, rögtön mosolygott. A férjemnek szerelem volt első látásra, nekem kellett egy kis idő, de a szimpátia és gondoskodó anyai ösztön szinte rögtön kialakult. A nevét mi adtuk, mivel a születési neve elég különleges és könnyen azonosítható, de ezzel nem volt gond a gyámügyön se.

A leg…

A legviccesebb: Flóra roma kislány, de a sógornőm megjegyezte, hogy vigyük sokat napra, mert elüt tőlünk, hozzánk képest elég fehér a bőre. Sokan megjegyzik, hogy hasonlít rám. Anyu mondta, hogy babakoromban ugyanígy néztem ki.
A legnehezebb: a barátkozás időszaka nagyon húzós volt. Délelőtt barátkoztunk, délután dolgozni mentünk. Közben Olivért oviba hordtuk, meg az otthoni feladatok és a papírok beszerzése… Napokig nem aludtam 2-3 óránál többet. Arra riadtam fel, hogy miket kell még beszerezni, mire Flóra hazaér.

Mit szólt Olivér: már nagyon várta. Augusztusban csillaghulláskor azt kívánta, hogy legyen már tesója. Nagyon szereti. Az első hetekben azt mondta, szerelmes Flórába. Most kezd kicsit féltékeny lenni, de még normális keretek között.

Mi volt másképp, mint a nagykönyvben: Úgy gondoltam, hogy Olivér jön velünk barátkozni, de azt javasolták, hogy könnyebb, ha nem. Egyszer vittük el a nevelőszülőhöz. Tényleg jobb volt így. Persze, ha az ország másik felébe kellett volna utaznunk, más lett volna, de akkor nem lettek volna a hétköznapi feladatok is.

Miről olvasnál: Szívesen olvasnék arról, hogy a gyerekek hogyan reagáltak, mikor megtudták, illetve mikor már akkorák voltak, hogy felfogták, hogy örökbefogadottak. Milyen kérdésekre számíthat az ember?

*******

Nicknév: SN

Családi háttér: Férjemmel és hatéves kisfiunkkal vártuk a testvér érkezését. Őt csecsemőként fogadtuk örökbe magánúton.

Mennyit vártatok: 2015. márciusi a határozatunk, 2014 októberében jelentkeztünk, és idén szeptemberben érkezett a kislányunk.

Ki érkezett: Erzsébet (Zsóka) B-A-Z megyéből, országos listáról. Egy barátságos, nyitott, gyönyörű, két és fél éves kislány, aki azért kellő önérzettel is rendelkezik.

A legjobb tanács, amit kaptatok az örökbefogadáshoz: Hogy ne hozzunk döntést kizárólag az ügyirat alapján. Az akta nem hazudott, csak a nagy része a kezdetekről szólt: koraszülött, agyvérzés, tüdőgondok, parazitabetegség, alultápláltság, elhanyagolás, három hónap kórház, megkésett  mozgásfejlődés, a kétéves kori adatai, és egy elmosódott fénykép, amin Zsóka legalább másfél évvel volt fiatalabb. Sokan nemet mondtak csak az akta alapján. A gondok nagy része mára elmúlt, köszönhetően a nevelőszülőnek, asztma és köldöksérv maradt meg belőle, és kicsit kisebb az átlagnál. Szerintem rendben van, bár eddig semmilyen orvosi papírt nem kaptunk.

Ami teljesen más volt, mint a nagykönyvben: A nevelőszülőhöz való rendkívül szoros kötődés ellenére az ismerkedés napjai idilliek voltak, nagyon könnyen ment minden.

A leg…

A legszebb, ahogyan Zsóka kezdi megérteni, mi történik vele, és hogy használja a család szót. A legjobb érzés, hogy a családtagok és a barátok is nagy szeretettel veszik körül. A legviccesebb, hogy apukáját kezdettől apának szólítja, míg engem az anya mellett még sokszor “néninuninak”, “luliluli”-nak hív.

A legprecízebb: a nevelőszülő, aki többoldalas “használati útmutatóval” látott el (ez utóbbi nagyban segítette a mindennapok zökkenőmentességét).

Amit a leginkább meg kell tanulnunk, hogy hogyan kezeljük (vagy ne kezeljük…) a testvérkonfliktust, illetve úgy egyáltalán a kétgyerekes léttel járó dolgokat. De nehéz tudni a nevelőcsalád gyászáról is.

Mit szól a nagy? Nagyon boldog, hogy nagytesó lett, büszke erre. Örül, hogy nincs egyedül, hogy be tudja vonni a kicsit a játékokba, kezd rájönni, miket tudnak együtt játszani. Emellett nagyon nehezen viseli, hogy vége az egykeségének, figyeli, hogy “mennyi jut” a kicsinek és neki, többet foglalkoztatja, hogy ő honnan érkezett és mi miért történt vele.

Miről olvasnál később: hazaérkezés utáni helyzetek titkos örökbefogadásnál, testvérkapcsolat, kapcsolat a nevelőcsaláddal, kamaszkori jellegzetességek, beszélgetés örökbefogadottakkal.

******

Nicknév: Ildikó

Családi felállás: Akkor még csak élettárssal és egy 10 éves vér szerinti autista fiúval jelentkeztünk kimondottan Down-szindrómás babára. A fiam az előző kapcsolatomból van.

Miben vagytok mások, mint mások? Mindkét gyermekünk tartósan beteg-fogyatékosnak számít.
Négy napja volt velünk Eszti, mikor összeházasodtunk. Természetesen ott volt ő is.
Még határozatunk sehol sem volt, mikor jött a telefon. Így családbafogadó gyámok lettünk, míg a határozatot meg nem szereztük.

Miért fogadtatok örökbe? Négy éven át próbálkoztunk teherbe esni. Nagyon megviselt minden hónapban a sikertelenség. Ha babát láttam az utcán, már sírva fordultam el. Két inszeminációig jutottunk. Tovább nem mentünk, mert Crohn-beteg vagyok, és a hasam nem volt jó állapotban. Az örökbefogadás egyszerűbbnek látszott.

Mennyit vártatok? A mi esetünk különleges volt. Miután beszéltem a Down-fődadával (aki segít szülőket keresni a Downos piciknek, akiket a vér szerintiek nem mernek megtartani), másfél hónap múlva már csengett a telefon!

Ki érkezett, honnan? Eszti, öthetes pici kislány, magyar szülőktől született Ausztriában. Azóta már egyéves, jogilag nemrég fogadtuk örökbe.

Miért éppen Down-babát akartatok? A barátnőm szeptemberben hazahozott egy Downos fiút. Ő ismerte a diagnózist, hisz az alapítványnál dolgozik. Rendszeres látogatója lettem a pici fiúnak, és eldöntöttem, én is belevágok. Annyira vágytam babára, hogy úgy döntöttem, be merem vállalni a Down-szindrómás babát, mivel a vér szerinti fiam autista, így tudom nagyjából, mit jelent nem átlagos gyermeket nevelni.

A leg…

A legemlékezetesebb az volt számomra, mikor először megláttam. Ausztriában, nyelvet nem értve álltunk egy kis csomagocska előtt. Négy nővérke leste a reakciómat, mikor először megfoghattam. Mikor öltöztettem, szintén mindenki kíváncsi volt ránk, kedvesen figyeltek. A kislányunk nem volt még 3 kiló sem akkor, remegtek a kezeim, az 50-es ruha óriási volt rá.

A leghülyébb megjegyzés, amit kaptatok: Mielőtt hazahoztuk Esztit, lementem a fiam gyerekorvosához, hogy készüljön, mert babázunk. Azon háborodott fel, hogy a magyar államot megterheljük külföldön született sérült gyermek ápolásával, és hogy milyen hülye vagyok, mert még negyvenévesen is törölhetem a fenekét. Nagyon elszomorított, de csak egy pillanatra bizonytalanított el. Semmit sem bántam meg, jobb ember lettem, mióta ő van nekünk, de ezt igazán csak az érti, akinek van sérült gyermeke.

Miről olvasnál szívesen? Nem vagyunk átlagos család kívülről szemlélve, de ugyanakkor ugyanolyanok vagyunk mi is, mint bármelyik család, szülők, két gyermekkel. Egy autista és egy Down gyerkőccel is lehet szép az élet, higgyétek el! Szívesen olvasnék különleges családokról, mint mi.

******

Nicknév: Szeder

Kik vagytok? Házaspárként várakoztunk, negyedik gyerekre. Kifejezetten Down-szindrómás gyereket akartunk.

Miben vagytok mások, mint mások? A nagyfiunk már 24 éves, ő is Downos, egy nyári gyakorlaton ismertem meg őt, egyre több időt töltött nálunk. A korkülönbség túl kicsi volt, hogy örökbe fogadjuk, de nevelőszülőként neveltük. Vele a kezdetektől megtapasztaltuk, hogy számunkra a vér szerintiség kérdése nem kérdés, négyéves volt, amikor megismertük, megszerettük. Pillanatok alatt rájöttünk arra is, hogy a plusz kromoszóma rengeteg olyan pluszt rejt magában, ami minket teljesen elvarázsol. Gyógypedagógusként is sérültekkel foglalkozom. Így két vér szerinti lányunk születése után (ők ma 10 és 12 évesek) amikor az újabb (és utolsó :-) gyerek kérdése szóba került, elhatároztuk, hogy megvalósítjuk életünk egyik nagy álmát: örökbe fogadunk egy újszülött Down-babát.

Mennyit vártatok? Majdnem két évet.

Ki érkezett, honnan? Zétény, háromhetesen, a Down Dada Szolgálat segítségével (ők azzal is foglalkoznak, hogy örökbefogadó családba segítik az általuk megismert babákat, akiket a vér szerinti szülők nem tudtak felvállalni). Zéti ma már közel kétéves, de jogilag csak fél éve tudtuk örökbe fogadni.

Miért éppen Downos gyereket akartatok? A nagyfiunk lassan már húsz éve része az életünknek. Ez a közös út annyi élményt, boldogságot hozott az életünkbe, hogy nem volt nehéz így döntenünk. A Down-szindrómával élő emberek sem egyformák, nem egy homogén csoport, ahogy a mi két fiunknak is más a személyisége, de van számos olyan tulajdonságuk, ami egyezik: folyamatosan kimutatják a szeretetüket, gyűlölik a konfliktust, mindennek a jó oldalát nézik. Ki ne szeretne ilyen gyereket? :-)

A leghasznosabb tanács, amit az örökbefogadáshoz kaptatok: Az örökbefogadói tanfolyamon hangzott el egy gondolat, amit az eszünkkel tudtunk, de jól jött felfrissíteni. „Minden gyerek egy nagy kincsesláda, telis-tele csiszolnivaló gyémántokkal. A mi dolgunk pedig az, hogy ezeket egyenként kivegyük és megcsiszolgassuk, és ne fejjel lefele a ládában azt keressük, ami nincs benne.” Valóban így igaz. Mind a négy gyerekünk ládája teli van.

Mi ment másképp, mint ahogy a tanfolyamon tanítják? Zéti lombikbaba és Downos. Ez így együtt hozta magával, hogy a vér szerinti szülőkkel való kapcsolat teljesen máshogy alakult, főleg az elején, mint ahogy azt tanítják. Szoros kapcsolatban voltunk, gyakran beszéltünk.

A leg…

A legnehezebb: látni a vér szerinti család szenvedését, küzdelmét a helyzettel, a lelkiismeretükkel, miközben mi az életünk egyik legboldogabb napját éltük meg, amikor Zétiért mentünk a kórházba.

A legmeghatóbb: a pillanat, amikor először hármasban maradtunk. Illetve az első este otthon együtt. De naponta vannak legmeghatóbb pillanatok:-)

A legviccesebb: Zénó az iskolai síszünetben érkezett, a szünet előtt nem volt látható jele, hogy babát várnánk. Így nem kis meglepetést okoztak a lányok, amikor a kérdésre, hogy „Mi volt a legjobb a szünetben?” mindketten rávágták: kistestvérünk született. :-)

… ma van. A fotó tegnap készült a Romadopt Klubban, az én családom is rajta van. Ünnepeljünk! #worldadoptionday

Melyek a tipikus fejlődési lemaradások örökbefogadott gyerekeknél, és hogyan orvosolhatók? Hogyan segítheti a szülő a gyerek beilleszkedését, kötődését az új otthonban? Tóth Zsuzsa pszichopedagógussal, a Bárányfelhő Fejlesztő Gyermekközpont vezetőjével beszélgettem. Zsuzsa és munkatársai közel hatvan állami gondozott gyerek állapotát mérték fel a battonyai SOS-Gyermekfaluban az orosházi költözés előtt.

– Beszéljünk a hat év alatti gyerekekről, hiszen főleg ilyen korú gyereket szoktak örökbe fogadni a szülők. Melyek a tipikus fejlődési, viselkedési problémák?

– A battonyai gyerekeket megvizsgálva majdnem mindenkinél előjött egy idegrendszeri éretlenség, elakadás a normál érési folyamatban. Sok megkésett beszédfejlődésű gyereket találtunk, vagy akinél fül-orr-gégészeti problémát gyanítottunk. A legfontosabb, hogy a gyerekek mindenre viselkedéses választ adnak: rosszalkodnak, nem figyelnek oda, leverik, eltörik. Ezek hátterében valamilyen más probléma lehet, például azért nem figyel, mert nem úgy hall. Ha az idegrendszer nem úgy észleli a környezetét, ahogy kellene, az viselkedéses problémát okozhat, ha ezeket kiszűrjük, már könnyebb batyuval mennek tovább a gyerekek. Ezen kívül minden gyereknél megjelenik valamilyen módon annak a traumája, amin keresztülment, míg bekerült.

– Normális, egészséges, korának megfelelően fejlett gyereket nem is láttatok?

– Keveset. A nagyobbaknál mindig gond a szókincs, a helyesírás, és nagyon komoly figyelemproblémáik vannak. A trauma egyik hatása, hogy a figyelem szóródik, mert nagyon sok kapacitása elmegy, hogy a traumáit lent tartsa, hogy élhetőek legyenek a hétköznapok.

– Az a trauma, hogy kiemelték őket a családból?

– Igen, és amin előtte keresztülmentek. Ha rajzolunk, sokkal jobban figyelik a reakciómat, mint más gyerek. Ha kérdezek valamit, nem mondja kapásból a választ, hanem figyeli, hogy mit várok, sokszor már egy 4-5 éves is azt feleli, amit hallani szeretnék. Ha megkérdezem, hogy érzi magát, rávágja: nagyon jó nekem itt, nagyon szeretek itt lenni, és ritkán böki ki, hogy hiányzik az anyukám. A standardválaszokat adja, amitől azt érzi, hogy megfelelő a felnőtt számára. Az az érzés nincs meg benne, hogy ő úgy megfelelő, ahogy van. Ezt vissza kell rakni beléjük, ezt meg kell tanítani.

– Azok a gyerekek jobb állapotban vannak, akik születéstől állami gondozásban élnek? Elég sok gyereket úgy fogadnak örökbe, hogy a születésétől egy-két-három éves koráig egyetlen nevelőszülőnél él, szerető közegben.

– Kicsit talán igen, nem szignifikánsan. Azok a gyerekek voltak érzelmileg jól, még ha képességileg vagy beszédben szintén elmaradást mutattak, akik olyan nevelőanyával éltek, aki anyai szeretettel és figyelemmel fordult feléjük. Az egyik családban egy nagyon szerető nevelőanyával találkoztunk, a gyerekeknek mindenféle lemaradásaik voltak, de ezeket mégis sokkal egészségesebben kezelték, és kiegyensúlyozottabbak voltak.

– Tehát ahol sajátjaként szereti a nevelőanya?

– Igen. Ott nagyon kimutatható, hogy sokkal jobban vannak a gyerekek.

– Az örökbefogadók néha megijednek, ha a gyerek jellemzésében az szerepel, hogy nagyon erősen kötődik a nevelőszülőhöz.

– Legalább megtanulja a kötődést. Ezt egy korai időszakban lehet a sejtekbe belerakni. Én hiszek abban, hogy egy szerető közegben ez később is megtanulható, de a korai kötődés képessége nagyon fontos muníció a későbbi időkre.

– A szeretet még egy korábbi bántalmazást is felül tud írni?

– Én nagyon hiszek benne. Ez a trauma a fejlődési fázisokban elő fog jönni újabb és újabb aspektusból, főleg, mikor már tud kérdezni. De ha a gyerek mer kérdezni, és az anya tud válaszolni, akkor együtt mennek végig ezen az úton. Az a kulcs, hogy nincs magára hagyva a kisgyerek. Ha nem jut elég figyelem a gyerekre, mert 9-10-en élnek egy nevelőszülőnél, és nem kap traumafeldolgozási segítséget, főleg egy súlyosan bántalmazott gyereknél, akkor a gyerek magára hagyva érezheti magát, és esetleg nem is emlékszik pontosan, mi történt.

– Rosszabb állapotban vannak azok a gyerekek, akiket bántalmaztak?

– Egyértelműen igen. Nehéz újra megtanítani nekik, hogy bízhatsz a felnőttben, mikor a saját szülőjében sem bízhatott. Ez nem összetöri, de ripityára zúzza az ősbizalmat. Ezt nagy munka visszaépíteni. Óriási munka az anya részéről, hogy minden pillanatban éreztesse a gyerekkel, bármilyen nehéz, de nem vagy egyedül.

– Rosszabb állapotban vannak, akik otthonban nevelődnek?

– Részképesség szempontból nem, érzelmi szempontból igen.

– Néhány gyerek már 3-4 éves korára számos helyen élt, töltött valamennyi időt a vér szerinti családban, bekerült otthonba, aztán nevelőszülőhöz, esetleg egy második nevelőszülőhöz, közben valameddig látogatja a szülő, aztán nem. Ez megviseli őket?

– Persze. A Bárányfelhőben foglalkozunk két családdal, az egyik újszülöttként fogadott örökbe egy kisfiút, a másik kétévesen. Azonos az idegrendszeri elmaradásuk, de a születésekor örökbefogadott gyerek sokkal hozzáférhetőbb terápiás szempontból. A másik kisfiú a negyedik helyen él négyévesen. Az élete felében ide-oda vándorolt, jogosan nem bízik a világban.

– Sokszor két, hasonló élettörténetű gyerek is nagyon másképp viselkedik, pedig mindkettő születésétől nevelőszülőnél élt, látszólag szerető családban.

– Minden gyereknek kicsit másra van szüksége. Egy nagyon szenzitív gyereknek esetleg másra lett volna igénye, mint amit az a nevelőszülő nyújtani tudott, és lehet, hogy egy másik gyereknek az teljesen elég lett volna.

De nem akarom halálra rémiszteni a szülőket. Minden szülő tele van bűntudattal és lelkiismeret-furdalással. Én rontom el? Mit csinálok rosszul? Miattam ilyen? Én nagyon dolgozom rajta, hogy ezeket tegyük le. Nézzük meg, hogy milyen ez a gyerek és hozzá keressük az utat. Az óriási dolog egy gyereknek, hogy a szülei egyáltalán keresik hozzá az utat. Ezt megérzi a gyerek, és örül neki, még ha még nem is találták meg.

– Hogy állapítsa meg az örökbefogadó, hogy kötődik-e a gyerek a nevelőanyához?

– Az együttjátszásból, hogy kér-e tőle segítséget, ha szeretne valamit, odamegy-e, hogy szomjas vagyok. Abból, ahogy egymásra reagálnak, ha elesik, sír, odanéz-e rá. A vizsgálatnál sokat mondott, hogy hogy ül le a nevelőanya velem beszélgetni, rálát-e a gyerekekre, mindig ott van-e a fél figyelme. De nem tudom, hogy tud-e erről reális képet látni az örökbefogadó

– A két szélsőséges véglet az ismerkedésnél: ha a kisgyerek az örökbefogadóknak rögtön elsőre felül az ölébe és anyának, apának szólítja őket, vagy sírva rohan a nevelőanya után, ha az kimegy egy pillanatra. Ha a gyerek nagyon örül az új szülőknek, akkor sem evidens, hogy nem kötődött a nevelőszülőhöz, vagy ő olyan jól felkészítette a gyereket, hogy várja az örökbefogadókat.

– Az egészséges az, ha előbb felméri, mire számíthat, bízhat-e bennük, van egy ismerkedés. De én azt gondolom, hogy a legszélsőségesebb kötődési kilengés is be tud állni középre, ha van elég idő. És a nevelőszülővel is ott kell legyen valaki, aki segít neki.

– Hogy lehet később segíteni a kötődés kialakulását?

– A saját szokásrendszer kialakításával, időt tölteni vele, hogy érezze, hogy van egy ráhangolódás. Hogy egyszerre van egy szeretet, de határokat is szabunk, hogy mit tehet meg és mit nem. Át tudja venni a gyerek az irányítást a szülőtől, ami látszólag nagyon jó neki, de belül félelmetes megélnie, hogy ő irányít, még ha ezért is küzd. A jó kötődés biztonságos közegben képzelhető el. Kiszámítható, egymáshoz hasonló helyzetek történnek, ugyanazok az emberek ugyanazokat a reakciókat adják. Tudom, mire számítsak és ezért bele merem engedni magam.

– Mennyire gyorsan illesszük bele a gyereket az új szokásokba? Sokszor a nevelőcsalád és az örökbefogadó család nagyon más szokásokat követ étkezésben, napirendben. Egy ismerősöm olyan családtól hozta el a gyereket, ahol mindig csak erősen cukrozott teával itatták.

– Valamit áthoznék, ami nem káros neki, de fontos volt ott. Ha van két-három olyan szokás, amit be tudok emelni a miénkbe, azt áthoznám. Nem vennék el tőle mindent, ne maradjon eszköztelen. Ha semmit nem tudok átvenni, akkor adnám a cukros teát még két hétig, mert az jelenti neki a kapaszkodót. Nem kell elvenni mindent, de nem is kell egy az egyben átemelni, hisz a gyerek is tudja, hogy valami más lesz.

– Az örökbefogadó szülők általában kicsit idősebbek, rég várnak gyerekre, többnyire az elsőre. Nem tudják megítélni pontosan a gyerek állapotát, hisz nem tudnak mihez viszonyítani. A gyerek aktája meg sokszor pontatlan, elhallgat esetleg lemaradásokat, vagy épp még rémisztőbbnek mutatja.

• Egy pici gyereknél még nagyon sok mindent be lehetne hozni terápiával, rengeteg lehetőség van. Hiányzik a rendszerből, hogy nagyon pontos képet adjon a gyerekről, de a legnagyobb probléma, hogy magukra annak hagyva a családok.

– A szülő nem feltétlenül veszi észre, ha probléma van a gyerekkel, hisz nincs előképzettsége, és annyira örül neki, vagy hárít, hogy semmi baja a gyereknek… Néha még ma is stigmatizálónak érzik az emberek, ha terápiára jár, hisz „nem hülye a gyerek.”

– Erős a hárítás, ezt látom a hozzánk járó szülőkön, sulykolják, hogy „minden rendben van, ez nem probléma”. Holott egy beszélgetés alatt ki tudunk alakítani egy olyan légkört, hogy ez egy valós nehézség, de tudunk rajta segíteni. A gyerek is azt várja a szülőtől, hogy ne hagyja magára, a szülő is ezt várja a szakembertől, és akkor egy csapatként megyünk az úton. Ez dolga a védőnőnek, orvosnak, óvónőnek. Legalábbis az én világomban így működne. Ha nem lenne magára hagyva a szülő, könnyebb lenne szembenézni, hogy mik a tények, és abból mi a kiút.

Bár nekem nincs gyerekem, azt is látom a családokon, hogy az öröm addig tart, amíg várják és amíg pici, és utána a problémákra fókuszálnak. Nem alszik, nem eszik, nem beszél, nem jár… és az öröm elhalványodik, hogy ez a gyerek a mi családunkban van.

– Én háromgyerekes anyakánt mélyen egyetértek az egyik interjúalanyom megállapításával, miszerint a gyereknevelés abból áll, hogy egyik problémából megyünk a másikba. Még nem szobatiszta a gyerek, verekszik az oviban, nem szeret iskolába járni… Mindig van min izgulni.

– Nagyon kellenének olyan szülőcsoportok, ahol az anyák ezt megbeszélhetik, ahol a rossz érzéseket is meg lehet osztani, ahol valaki elmondja, hogy életkorilag ez oké, vagy nincs rendben, de ezt kell csinálni. Nagyon magukra vannak hagyva a szülők. Egy szakvéleménnyel is, mert a háromnegyedét nem értik, vagy ha ki is írnak fejlesztéseket a gyereknek, nem kapja meg, mert honnan tudná a szülő, hogy neki erre oda kellene figyelni.

– Melyek az idegrendszeri lemaradás tünetei csecsemőkorban?

– Egy mozgássort nézünk meg, hogy milyen csecsemőkori reflexek vannak még meg, ezeknek bizonyos életkorban le kell épülniük. A megoldás egy torna vagy masszázs lesz. Nagyon piciknél abban mutatkozhat meg, hogy nem fordul át időben, az egyik irányban tartja a fejét, nehéz öltöztetni, nagyon feszesen tartja magát. Az izomtónus-probléma azért is nehéz, mert ha a baba hátrafeszít, nem simul az anyához, az az anyának nagyon nehéz érzés. Nálunk izomtónus-problémánál pár alkalom után mindig előjön az anyából, hogy „nem szeret engem, valamit nem jól csinálok”. Ilyenekből egész pici korban látni, hogy van-e nehézség, amivel dolgozni kell. Az éretlenség jele, hogy a mozgásában valami megakadás van, vagy nagyon nehéz pelenkázni, mindig háton fekszik, nagyon folyik a nyála.

– És egy-két éves korban?

– Egyéves korban még a mozgást nézzük, aztán a beszédet. Gügyög-e, utánoz-e minket, állathangokat, odafigyel-e a nevére. És a figyelmet is nézzük – mennyire fókuszál egy irányba, mennyire képes egy játékkal eljátszani, mikor már játszik, vagy csapong. Ehhez fontos, hogy ne rakjuk körül ezer játékkal, mert egy ponton túl nem fogjuk tudni kielégíteni az ingerkeresésüket. Aztán lehet vizsgálni a beilleszkedést, hogy kötődik másokhoz, hogy tud leválni. A figyelmi időt, a játéktevékenységét, manipulációt, mozgást egész nagyoknál is megnézzük. Minden életkorban más a hangsúlyos, de kétéves kor alatt a mozgásproblémából látszik, vagy ha nem alszik, nagyon sírós, nehéz szoptatni, nehéz etetni, nem rág, nagyon sokat bukik.

A szülők is észre szokták venni, hogy nem indul el a beszéd, hogy nem értjük, amit mond, mintha nem hallana, nem illeszkedik be a bölcsibe, nem tudom leválasztani magamról. Már az első héten szólt a tanító néni, hogy nem figyel, fel-fel ugrál órán. Minden korban más tipikus, amit a szülő észrevesz.

– Mi az a lemaradás, ami még behozható egy pici gyereknél?

– Nagyon súlyos dolognak kell lenni, hogy egy ilyen pici gyereknél ne lehessen behozni a lemaradásokat.

– Ha az ember otthon átnézi az ismerkedés előtt, mit kell tudni egy kétévesnek, akkor előbbre van?

– Igen, meg ha megkérdezi a védőnőt és tesz fel kérdéseket. Nem baj, hogy nem szobatiszta? És a belső hangra kell hallgatni.

– Ha az aktában az áll, hogy a gyerek apja, anyja, vagy nagyanyja értelmi fogyatékos volt, akkor meg szoktak ijedni az örökbefogadók. Meg lehet állapítani egy kétévesnél, hogy ő is értelmi fogyatékos-e?

– Ha mindent tud, amit kétéves korban kell, akkor megnyugodhat a szülő, nem az. De ezzel csínján bánnék, mert sok minden tűnhet értelmi fogyatékosságnak, ami egy trauma hatása. Például egy nagyon ingerszegény környezetből érkező gyerek nem úgy reagál a tárgyakra, mint egy normálisan fejlődő gyerek.

– Lehet érlelni az idegrendszert?

– Igen, mozgással, tornával, szenzomotoros terápiával.

– Itt megint elakad a szülő, hogy akkor mire is vigye a gyereket: Dévényre, TSMT-re, hidroterápiára, lovasterápiára, és még ezer fejlesztést talál az interneten.

– Ehhez kell egy olyan vizsgálat, ami megmondja. Ezt elvégzik akár a nevelési tanácsadóban, akár a korai fejlesztőben, vagy magán fejlesztőkben. Már elég sok van belőlük.

– Budapesten…

– Igen, sajnos. Vidéken nem olyan jó a helyzet.

– Ha megérkezik a gyerek a családba, az első hetekben nyilván traumatizált. Mennyi idő után lehet megvizsgálni?

– Ez teljesen gyerekfüggő. Amikor már jól beilleszkedett, amikor már nem a traumáját mérjük. Pár hónapba beletelik. Most Battonyán mértünk olyan testvérsort, akik pár hónapja kerültek be, és volt, aki megközelíthetetlen volt köztük, a másik meg teljesen jól volt.

– Otthon hogy tud úgy játszani a szülő, hogy érlelje az idegrendszert?

– Nagyon sok mozgás, nagyon sok rohangálás kell. Erdőben, réten, homokozóban, hóban, sárban, sok természetes közegben mozogjon. Bújjon át fa alatt, bokrok között.

– Vegyen egymillió fejlesztő játékot a szülő?

– Ne. Néhányat lehet, de ne túl sokat. Hiába van otthon ezer fejlesztő játék, a gyerek úgyis két PET-palackkal fog játszani. A gyerek kiválasztja, ami neki jó. A túl sok játék túlterhelő, ha mind elől van, eggyel se fog játszani. Szerintem nem kell, a gyurma, homok, agyag, sár, falevél, gesztenye tökéletes.

– Mi káros az éretlen idegrendszernek?

– A nagyon sok tévénézés, az elalvás előtti tévé. Nem vagyok tévéellenes, lehet nézni mesét, de tízperceseket, és abból egy-kettőt, nem másfél órásakat. Káros a túlingerelt környezet, ha bevásárlóközpontokban, játszóházakban, zsúrokban töltjük az életünket. Az éretlen idegrendszer szép lassan érik, ha megfelelő mennyiségű ingert adok neki, de ha túlterhelem, akkor csak rohan maga után. És a szülő erős aggódása is rossz. Nyilván nehéz, de meg kell nyugodni, hogy ha szereti, ha mindent megtesz, az elég.

– Az aggódó szülő legszívesebben heti öt nap elvinné fejlesztésre a gyereket, ha gond van. Van felső határ?

– Minden gyerek másképp terhelhető, de heti kettőnél többet sosem szoktam javasolni. Az idegrendszernek meg kell hagyni a maga érési ritmusát, és az is fontos, hogy ne rohanjunk előre. Pont annyi terápiát adni, amennyi a természetes érését segíti.

– Ha nem sikerül maradéktalanul helyrehozni az éretlenséget, akkor mi várható az iskolában?

– Figyelemprobléma, tanulási nehézség, diszlexia.

– Ezekre hogy lehet felkészülni?

– Kevés olyan tanulási probléma van, amin nem lehet változtatni. 12-13 éves korban már nehéz terápiát tartani egy tanulási problémás gyereknek, de odáig bele lehet nyúlni. Kamaszkorában meg tanulhat tanulási stratégiát. Ha megtudjuk, mi az, amit a gyerek élvez, amiben ügyes, akkor az is egy irány lesz, és arra lehet terelgetni.

– Az éretlen idegrendszer viselkedési furcsaságokban is megnyilvánulhat?

– Igen. Az idegrendszer nehezen dolgozza fel az ingereket és ez abban nyilvánul meg, hogy a gyerek nagyon hamar elfárad, felpörög, rohangál, durva, agresszív lesz. Mert nincs más eszköze levezetni a feszültségeit.

– Mit lehet ezzel tenni?

– Otthon sokat segít a napirend, a szülőnek is, a gyereknek is. A határtartás nagyon fontos, és ezzel egy biztonságos világot adok a gyereknek. Nézd, így vigyázok rád, és nem neked kell kitalálni. A kötődést nagyon segíti, ha a gyerek rábízhatja magát a felnőttre, mert ő tudja, hogy meddig mehet el. Ettől még a gyerek dolga, hogy feszegesse a határokat, a szülőé meg, hogy tartsa őket. A napirend akkor is sokat segít, ha semmi terápia nincs. Hogy ugyanakkor feküdjön le, ne nézzen tévét elalvás előtt.

A napi rutint tartsuk, és heti egyszer menjünk el valahova, de azt tudja előre, és ezt felrajzolom a táblára. Ezek a gyerekek, főleg, ha több helyen éltek, nehezen alkalmazkodnak a napirendhez. De ha felrajzoljuk a falra, akkor könnyebben elfogadja. Mi elmondjuk, hogy ma ez lesz, holnap a nagyi megy érted, de nekik még nincs időérzékük. De ha lerajzoljuk, akkor el tudja képzelni, ahogy napirendet is.

– Ez mennyi idős kortól működik?

– Én már másfél éves korban elkezdeném, és mesélnék róla, hogy nézd, ott felkelünk, megyünk a boltba.

– És hány éves korig?

– Életünk végéig. Mi felnőttek is használunk határidőnaplót, különben szétforgácsolódnánk. A gyerekektől mégis azt várnánk, hogy az ő fejükben ez összeálljon. De hát megbeszéltük ezerszer, hogy szombaton megyünk az állatkertbe, ma még csak kedd van, miért mondod el megint, hogy menjünk már az állatkertbe. Mert fogalma sincs, hogy mi az a szombat. Majd megbeszéljük, még öt percet játszhatsz, ezek olyan konfliktuslehetőségek, amit ki tudunk küszöbölni, ha tudjuk, hogy az idő, mint fogalom nincs meg a gyerekek fejében. Egy napirend sokat segíthet. Egy gyereknek fontos, hogy kapcsolódni tudjon. Lehet, hogy hiperszuper programot állítunk össze a hétvégére, és a gyerek nem akar öltözni, kínszenvedés az elindulás és az egészet végig rosszalkodta. Pedig lehet, hogy csak nem volt ráhangolódva. A felnőtt fejében van egy összeállt terv, hogy hogy fog telni a hétvége, de a gyerek csak azt látja, hogy most elindulunk.

– Nekem az örökbefogadott gyerekem nagyon nyugtalan, mindig ezerszer végigkérdezi, hogy hova megyünk, mit csinálunk, ki lesz ott, fogunk-e ott enni. A vér szerinti gyerekem nem, ő totál laza.

– Mert neki van bizalma, vagy csak kevésbé érzékeny erre. De az erre érzékeny gyerekek ezerszer végigkérdezik. Vannak gyerekek, akiknek a fejében kialakult, hogy tudják, hol vannak a cölöpök és tudják, hova léphetnek. Akinél ez nem alakult ki, annak egy örök félelem, hogy ha oda lépek, ott lesz-e alattam cölöp. Ha felrajzolom a napot a hűtőre, azzal óriási változásokat lehet elérni, mert tudja, kivel találkozunk, mire számíthat. Ez egy örökbefogadott gyereknél kulcsfontosságú. Ahogy a fiad is azért kérdez, mert tudja, hogy a válasz meg fogja nyugtatni. És ha odamehet a hűtőhöz és megnézheti, az egy cölöp, biztonságot ad neki. Egy iskolás gyerektől nem várjuk el, hogy benne legyen az órarend a fejében, az óvodástól meg igen. A kiszámíthatósággal nagyon sokat lehet segíteni az érett idegrendszernek is, de az éretlennek meg különösen.

A rituálékkal is sokat lehet segíteni. Hogy ettől lesz ez a mi családunk és nem a másik. Hogy náluk minden szerdán palacsinta van délután, hogy minden pénteken anyáék ágyában lehet aludni. Azt mi tudjuk, és ha összenézünk, szövetségben vagyunk, hogy tudod, szerda van. És senki más nem tudja, hogy ez mit jelent, de mi tudjuk, hogy palacsinta lesz. Egy kisgyereknek ez azt jelenti, hogy ide tartozom.