A Vendég a háznál mai adásában beszéltem az örökbefogadásról, ezen a linken tudjátok meghallgatni az adást.

Mivel szembesülhet egy felnőtt örökbefogadott, ha felkutatja a vér szerinti családját? Fischer Eszter Berlinben és Budapesten kétlaki életet élő pszichológus, aki Németországban tanácsadással segíti a szüleiket, testvéreiket kutató örökbefogadottakat illetve a vér szerinti szülőket. Egy ilyen szolgáltatás itthon is nagyon elkellene. Arról beszélgettünk, milyen illúziókkal vágnak bele az örökbefogadottak a keresésbe, és hogy szokott sikerülni a találkozás.

– Mit kell tudni rólad?

– Pszichológus vagyok, írtam két könyvet, az egyik, a Modern mostohák a mozaikcsaládokról szól, mikor egy házasságban az egyik vagy mindkét félnek van a korábbi kapcsolatból való gyereke. A másik, a Meleg a gyerekem?! tanácsadó könyv érintett szülőknek. Mindkét témában sokan keresnek meg. Korábban nevelési tanácsadóban dolgoztam, 1986 óta Berlinben és Budapesten élek felváltva, és Skype-on is tartok tanácsadást a világ minden táján élőknek. Németországban a Wiedersehen macht Freude nevű picike cégnél is dolgozom, akik elveszett embereket keresnek. Nem igazán eltűnteket, hanem csak akit szem elől vesztett a megrendelő. A szolgáltatást nem kifejezetten az örökbefogadásra találták ki, de valahogy a klientúra nagy része vagy örökbefogadott gyerek, vagy a sose látott apját keresi. Aztán kiderült, hogy ez a találkozás sok lelki problémával jár, és ilyenkor segítek én.

– Hogy dolgozik a cég?

– A meglevő adatokból indulnak ki, csak legális módszereket használnak. A vezetője egy nagyon ügyes nő, semmi olyat nem csinál, amire a megbízó ne lenne képes, de nagy gyakorlata van, ismeri a jogszabályokat, a nyilvántartásokat, remekül kommunikál. Például, ha tud valaki egy harminc évvel ezelőtti lakcímet, akkor a házban valamilyen ürüggyel felhívja az összes öreg nénit, hogy ismeri-e az illetőt, de persze nem mondja meg, miért kell. Az ár függ attól, mennyi adat van, milyen régre megy vissza a keresés, de minden ár tartalmazza, hogy a folyamat során bármikor konzultálhat velem telefonon egy előre egyeztetett időpontban.

– A te ügyeidnek mekkora része kapcsolatos az örökbefogadással?

– Ha ezt kitágítjuk eltűnt családtag keresésére is, akkor praktikusan az összes. Az örökbefogadás mellett ugyanilyen gyakori, ha valaki az apját nem ismeri. De a keresőcég a régi szerelmedet vagy az óvónődet is megkeresi. Sok tapasztalatom gyűlt össze a témában, mert sok ilyen emberrel beszélek.

– Nemzetközi ügyeket is vállal az iroda?

– Igen, egyrészt a nemzetközi örökbefogadások miatt, másrészt az eltűnt apák sokszor külföldiek, például olasz vendégmunkások, vagy az amerikai hadsereg tagjai voltak. Ha reménytelenül kevés az adat, akkor nem vállalja el a megbízást. (A cég honlapja szerint Magyarország nem szerepel a keresési területek között.)

– Beszéljünk kifejezetten az örökbefogadottakról. Hogy zajlik a megkeresés?

– Ha megvannak az adatok, akkor először a közvetítő ír a vér szerinti anyának egy úgy fogalmazott levelet, hogy csak ő jöjjön rá, miről van szó, de ha bárki más olvassa a környezetében, ne fogjon gyanút. Ha a másik fél beleegyezik, akkor a közvetítő felveszi vele a kapcsolatot, ha mindkét fél akarja, akkor találkoznak. A német törvények értelmében a származás megismeréséhez mindenkinek joga van, tehát ha a szülő nem akar találkozni, a gyerek akkor is meg fogja kapni az adatokat, de ilyenkor is egy udvarias levélben értesítik a szülőt, hogy ez fog történni. Az egész szokatlanul tapintatosra van hangszerelve. Én ott jövök a képbe, hogy ha bármelyik fél úgy érzi a folyamat során, hogy szeretne egy szakemberrel beszélni, akkor engem felhívhat. Az is, aki keresi az apját, anyját, az is, akit megtaláltak. Segítek végiggondolni a helyzetet. Ha például látszik, hogy akit megtaláltak, az nem igazán akar találkozni, akkor következő lépésben a megbízó írhat egy személyes hangú levelet, és ezt segítek megfogalmazni. Ez egy gyakori kérés.

– Máris le vagyok nyűgözve. Magyarországon is joga van az örökbefogadottnak a származása felkutatására, de ilyenkor a gyámhivatal kiküld egy hivatalos idézést a vér szerinti szülőnek, az örökbefogadottak sokszor tartanak ettől.

– Azt hiszem, ez a hivatalos úton Németországban is hasonlóan történhet, de ez egy kis magáncég, ami egyéni módon, de persze a jogszabályokat betartva működik.

– Mi szerepel a közvetítő levelében, amitől a családtagok nem fognak gyanút?

– Hogy mondjuk valaki találkozót szervez egy társaságnak, keresik a tagokat, és ő talán tud felvilágosítást adni egy bizonyos személyről, aki ekkor és ekkor született, és ez a keresztneve. Ebből az örökbeadó rájön, hogy a gyerek miatt keresik, mert ő tudja a születési dátumot és a nevet, de mondjuk a férje nem.

– Mik a tipikus problémák, amivel téged megkeresnek?

– Egyrészt, mikor elindítja valaki a keresést és nagyon izgul, akkor megbeszéljük, miért kezdte, mit vár el, ha meglesz.

– És mit várnak el?

– Sokszor van egy nyugtalanság az örökbefogadottakban, amit én magamban genetikaisziget-élménynek neveztem el. Ez nem igazán függ össze azzal, hogy jól érezték-e magukat az örökbefogadó családjukban. Nagyon nyugtalanító, rossz érzés tud lenni, hogy nem hasonlít senkire. Hiányzik az a beszövöttség-érzés, hogy a kezem olyan, mint a nagymamáé, az orrom, mint apámé. A fordítottja nyugtalanító, hogy ott vagyok egy családban, ahol mindenki kicsi, én meg két méter vagyok, és megnézném, ki az, aki olyan, mint én. Mert így olyan, mintha egyedül volnék „másmilyen” az egész világon.

A másik motiváció, hogy megtudják, miért történt az örökbeadás. Itt sokszor létezik egy mesefantázia a háttérben, általában egy nagyon romantikus történetre vágynak, hogy derüljön ki, valami külső kényszer hatására történt az örökbeadás, és az anya nem hibás, nem akart tőle megszabadulni, és a gyerek sem hibás.

– De a gyerek sosem hibás…

– Nyilvánvalóan. De nyomasztóan sok örökbefogadott gyerekben él legbelül az a szörnyű érzés, hogy én egy nagyon értéktelen ember lehetek, ha a saját anyámnak sem kellettem. Ennek persze semmi logikája sincsen, mindenki tudja a józan eszével, hogy ez nem igaz, de mégis ott van. És ezt az érzést is csökkentené, ha kiderülne, hogy valami különleges kényszer okozta az „eldobást”: elvesztette, rákényszerítették…

– Autóbalesetben meghalt…

– Ilyesmi. Nagyon erős tud lenni a nyomás, a kínzó töprengés, hogy mégis miért történt.

– Azt nem várják el, hogy igazi szülő-gyerek kapcsolat alakul ki, és majd egymás keblére forrnak?

– Így nem mondanám, de sokan remélik, hogy majd egy igazi kapcsolat kialakul. Érdekes módon sokakban az a tudattalan, nem végiggondolt fantázia él, hogy él együtt valahogy egy család, amiből őt kilökték, egy házban együtt él az ő anyja, apja, esetleg testvérei, csak ő nincs ott. Valamiféle idillt képzelnek. Az egyik ügyfelem, egy fiatal lány tehetségesen balettozott, és arról fantáziált, hogy kap egy díjat, akkor azzal felkeresi a vér szerinti szüleit, megmutatja a díjat, aztán rájuk vágja az ajtót. Ebben az a gyönyörű, hogy ő mintha úgy képzelte volna, hogy valahol van egy nappali, ott ülnek a kanapén az ő szülei, mozdulatlanul, megmerevedett szoborként. Az apja egyébként nős ember volt, az anyja egy nagyon fiatal lány, aki belekeveredett vele egy futó kalandba, és lemondott a gyerekről. Érdekes, hogy a kislánynak meg se fordult az agyában, hogy ez a két ember már nincs együtt.

– Tudta a történetet?

– Nem! Éppen ez a baj, hogy az örökbefogadottak nagyon keveset tudnak a háttértörténetükről, ezért van tág tere a képzelődésnek.

– Számít, hogy mikor tudja meg valaki, hogy örökbefogadott?

– Egyértelműen kiderül a történetekből, hogy minden megtudás traumatikus élmény, az az egyetlen, amivel lehet élni, ha mindig is tudja, ha ebbe nőtt bele. Azaz kétéves kor körül, a szaporodás alapjainak ismereténél elmondják, hogy az ő történetében ez hogy van. Hogy ne épüljön ki egy illúzió. De ha mindig tudta a gyerek, akkor is jöhet ez a kíváncsiság.

– Milyen életkorúak a keresők?

– A tipikus időszakok a megkeresésre: a kamaszkor, a fiatal felnőttkor, a saját gyerek születése, mert akkor nagyon jelenvalóvá válhat, hogy mit jelent az anyaság-apaság, a szülés, a lemondás a saját gyerekről, és felelevenedik a kérdés, hogy a saját szüleik miért küldték el maguktól. Meg amikor a saját élet „készen van”, a pályaválasztás, családalapítás megoldódott, akkor is felerősödhet a múlt keresése. És még idősödő korban is felmerül, ötven körül, mikor ketyegni kezd az óra, hogy meghalhat és örökre ismeretlen maradhat a vér szerinti szülő.

– Mik a kérdések, ha már megvannak a vér szerinti szülő adatai?

– Ilyenkor azt javasoljuk, ne jelenjenek meg rögtön a szülő ajtajában, hanem írjanak egy személyes hangú levelet. Szokták kérdezni, hogy mit írjanak a levélbe.

– És mit írjanak?

– Ne legyen benne szemrehányás, követelőzés.

– Se túlfolyó érzelmek, gondolom…

– Igen. Adjon magáról adatokat, írja le, mi van vele, azért is, hogy lássák, stabil helyzetben van, nem vár semmit, tegyen be fényképet magáról. És persze írja meg, mit szeretne, találkozót, vagy fényképeket, adatokat. A tanácsom függ a történettől, az örökbefogadott állapotától, élményeitől. Felkészülünk a találkozóra, hogy ne induljon túlzott elvárásokkal, kikérdezem, mit vár, mit szeretne, felkészítem, hogy a megismerkedés esetleg csalódással jár, hogy ne adja ki rögtön teljesen magát.

– Általában csalódással jár a viszontlátás?

– Elég gyakran igen. Arra jó, hogy helyre zökkenjenek a dolgok, és el tudja engedni azt a fantáziát, ami fogva tartja, hogy ha megtalálja az igazi szülőt, akkor például rendbe jön az élete. Amíg ez a fantázia fogva tart, addig sokkal nehezebb a jelenre és a jövőre koncentrálni, addig ez leköti a pszichés energiákat. Az eltűnt apák keresése mintha gyakrabban sikerülne jól. Németországban a világháború után még létezett olyan fogalom, hogy törvénytelen gyerek, a leányanyák, ha tehették, még terhesen vagy a gyerek pici korában igyekeztek szinte bárkihez gyorsan férjhez menni, esetleg el is hallgatták, hogy nem onnan van a gyerek, és nagyon sok negatív érzelem, szégyen vette körül ezeket az elutasított gyerekeket. Ha ők megkeresik az igazi apjukat, az néha jól sül el.

– Ismerek olyan esetet, mikor örökbefogadásnál is jól sikerült a találkozás.

– Persze, előfordul az is. De a következő lépés is kérdéses, hogy ilyenkor felépíthető-e egy valódi kapcsolat, ha hiányoznak a közös élmények.

– Mikor sikerülhet?

– Ez nagyon sok mindentől függhet. Általában könnyebb, ha a kapcsolatot nem az anya-gyerek kapcsolat mintájára próbálják építeni, mert ez könnyen csalódáshoz vezet. Nehezítő tényező, hogy az örökbeadók sokszor szégyent és bűntudatot éreznek, ezért mentegetőznek, magyarázkodnak, ami viszont az örökbefogadott gyerekeket zavarja, mert úgy érzik: megint nem ők a fontosak. A bűntudat megnehezíti, hogy elfogulatlan kapcsolat alakuljon ki. A féltestvérek, testvérek között inkább létre tud jönni, mert ott nincs bűntudat, és egy generációhoz tartozva könnyebb barátkozni is.

– Akkor is, ha nagyon különböző társadalmi helyzetben vannak?

– A nagyon eltérő társadalmi helyzet mindenképpen megnehezíti az élő baráti-rokoni kapcsolat kialakítását. Inkább az a tipikus, hogy a felbukkanáskor örülnek egymásnak, nagy a lelkesedés, de a kapcsolat aztán elhal, például valaki megsértődik, a mindennapokban már nem nagyon tudnak mit nyújtani egymásnak.

Nagyon sok illúzió él az örökbefogadottakban. A gyerekben esetleg az él, hogy neki valahol vannak igazi szülei, akiknek több joga van őhozzá, mint az örökbefogadóknak, találkoztam például olyan szorongásos fantáziával, hogy egyszer csak megjelenik az ismeretlen, vér szerinti szülő és őt elviszi magával. Ezt fontos tisztázni a gyerekekkel, hogy ehhez senkinek sincs joga, a vér szerinti szülőnek sem. Hogy az örökbefogadás visszafordíthatatlan, ő ebből a családból kirobbanthatatlan, a vér szerinti szülő adott esetben barátkozhat vele, de soha többé nem rendelkezhet róla.

Ha nagyon konfliktusos a viszony az örökbefogadó családdal, akkor ki tud alakulni egy fantázia, hogy van valahol egy igazi családja. Az én dolgom ilyenkor abban segíteni, hogy visszataláljon a realitásba, hogy sem ő maga, sem az élete nem fog attól megváltozni, ha az „igazi családját” megtalálja. Azaz pszichésen valóban meg fog változni, attól, hogy megnyugszik, hogy körvonalat kap a történet, és így sikerülhet elfogadni, tudomásul venni a saját életét.

– Nem tudom, milyenek a német örökbeadók, de Magyarországon jó eséllyel nehéz sorsokkal fog találkozni a gyerek.

– Azt hiszem, van egy alapvető különbség. Németország jómódú ország, biztonságos szociális hálóval, nem jellemző, hogy valaki pusztán anyagi okokból ne tudná vállalni a gyereke felnevelését. Örökbeadáshoz inkább pszichés, családi problémák vezetnek, a gyerekek kaotikus, nehéz életű családokból kerülnek ki. Most volt egy megrázó történetem egy nővel, akit egy falusi család fogadott örökbe nyolc vér szerinti gyerek után, akik mind elkerültek már a háztól. A szülők ki is mondták, hogy azért fogadják örökbe, hogy legyen valaki, aki törődik velük öregkorukban. Rendesen nevelték, törődtek vele, de mindig hangoztatták, hogy azért ők nevelik, mert ő nem kellett az anyjának. Annál is inkább, mert a nő egy vese-rendellenességgel született és sok műtétje volt, a fejében ez is összekapcsolódott azzal, hogy biztos ezért nem kellett az anyjának. Nem volt túl jó a viszonya a szüleivel, aztán lett családja, gyerekei, és az egyik ugyanilyen vesefejlődési rendellenességgel született. Így derült ki, hogy ez örökletes. Épp egy operációsorozat zajlott a fiával, amikor megtalálta a vér szerinti anyját, Akkor pillanatok alatt kiderült, hogy az anya nem a veseprobléma miatt mondott le róla, mert fel se fogta, hogy ez nehézségeket okozhat. Egész másról volt szó. Az anya egy éretlen személyiségű, kaotikus életű nő volt, akinek az első gyerekét a nagymama nevelte, és minthogy a nagymama több gyereket már nem vállalt, a két következő gyerekét örökbe adta. Aztán egy következő házasságában született még két gyereke, akiket egy bántalmazó apa mellett, igen rossz körülmények között, maga nevelt fel. A nő megismerkedett az anya által felnevelt féltestvéreivel is, és nem érezte úgy, hogy neki is jó lett volna ott nevelkedni…  Az anya nagyon megörült a lányának, de öt perc múlva ugyanúgy nem tudott rá figyelni, mint pici korában, az sem érdekelte, hogy az unokáját mostanában operálják, azaz megismétlődött az egykori helyzet: az anya érzései pozitívak, de nem tud nyújtani semmit. Az ügyfelem nagyon szomorú lett, gyászba esett, de vissza is érkezett a földre, egyszerre csak sokkal reálisabban látta a helyzetét és az életét. Rájött, hogy nem őt lökték ki a mennyországból, hanem a mennyország nem létezett soha. Kicsit megriadt, hogy neki távolságot kell tartani az anyjával, nem is adta meg a címét, csak a telefonszámát, hogy ne jöjjön őt szívni. Őt ez a veseprobléma is nagyon nyomasztotta, mindig selejtesnek érezte magát emiatt, és azt képzelte, hogy a génhiba nála kezdődött. Ennek nyilván semmi jelentősége nincs, de ő úgy élte meg, hogy akkor ő az első selejt a sorban. Amikor kiderült, hogy ez nem így van, valahogy megnyugtató érzés volt a számára, hogy ezek szerint ő nem egy ufó, hanem egy olyan család tagja, amiben öröklődik egy itt-ott felbukkanó genetikai rendellenesség. Úgy éreztem, összességében is megnyugodott. Kicsit kellemetlen, őt kihasználó örökbefogadó szülei vannak, de tisztességesen felnevelték, ha az anyjával marad, még rosszabb élete lett volna, mostanra lett egy jó házassága, szerető családja, van ez a betegsége, most operálják a fiát, igen, ez az ő élete, ez van, nincs mennyország, de ezzel lehet élni.  Ehhez a reális elfogadáshoz nagyon fontos volt, hogy megtalálja az anyját.

Azt gondolom, hogy az ilyen illúziókat érdemes megelőzni. Én a teljesen nyílt örökbefogadás pártján vagyok. Nem szabad hagyni, hogy mítosz legyen belőle, a legjobb, ha egy örökbefogadott gyerek pontosan tudja, kik a szülei és időnként láthatja is őket. Akkor nem alakul ki ez a lufi. Gondolj arra, ha egy férfi elhagyja a családját, a nőnek lesz új férje, aki apaként törődik a gyerekkel, és a gyerek szökőévente látja a vér szerinti apját, akkor nem épül ki ez a fantáziarendszer, akkor a belső világát nem tartja fogva, hogy kicsoda-micsoda lehet az ő „igazi” apja.

– Az amerikai típusú, rendszeres kapcsolattartást szorgalmazod az örökbefogadó és örökbeadó család között? Ez igen ritka Magyarországon.

– Nem feltétlenül kell erőltetni a napi kapcsolattartást, de jó tudni egymásról. Mondjuk évente fényképet küldeni, egy rövid beszámolóval, hogy hogy fejlődik a gyerek. Persze ezt sem mindenki akarja, tapintat kell hozzá. De inkább azt értem alatta, hogy ne legyen titok a családban, a szülő, ha a gyerek igényli, akkor meséljen, milyen volt az örökbeadó, hogy történt, hogy ne tabusodjon egyáltalán a téma Minden adatot tudnia kell egy gyereknek a származásáról, annyit feltétlenül, amennyit az örökbefogadó tud. Hogy ne érezhesse, hogy az örökbefogadó szülei titkolóznak előtte, hogy ők sem tudják elfogadni az ő származását, előtörténetét.

– A nagyon durva részeket is? Ha mondjuk a vér szerinti szülő börtönben ült, vagy prostituált volt?

– Igen, mindenről lehet tapintatosan beszélni. A tényeket el lehet mondani, ítélkezés és mentegetés nélkül. Ez a valóság, nem lehet leszedni a gyerekről. El lehet mondani, hogy van olyan, hogy egy szülő nem tudja felnevelni a gyerekét, van olyan, hogy valaki nem tartja be a törvényt és ezért börtönbe kerül, de az a fontos, hogy mi együtt vagyunk és szeretjük egymást. Ha a börtönt tizenöt vagy harminc évesen tudja meg, akkor fog csak kiborulni igazán. Az összeomlástól csak az igazság véd meg. Minden elmondható nagyon tárgyilagosan, nyugodtan. Ha a gyerek azt hallja, hogy a szülő fél az ő történetétől, azt a félelmet át fogja venni. Azért fontos a tényeket tudni, mert így tud egy világos, egyértelmű identitás kialakulni, és nem kell egy ál-építményt először összedönteni ahhoz, hogy valaki azonosnak tudja érezni magát a saját történetével, a saját sorsával.

– Trauma, ha összedől ez a fantázia a találkozás során?

– Lehet traumatikus, de ez inkább gyógyító trauma. Egyébként a kedves elterjedt klisék is sülhetnek el rosszul, amiket az örökbefogadók mondani szoktak a gyereknek. Például, hogy mi mennyire vágytunk gyerekre és mennyire örülünk, hogy itt vagy…

– Ezzel meg mi a baj?

– Ha ezt nagyon túlhangsúlyozzák, ki tud alakulni egy olyan fantázia, hogy őt ellopták, főleg, ha rémülten elkerülik, hogy a vér szerinti szülőkről szó legyen, és csak arról beszélnek, hogy én hogy imádlak, hogy kiválasztottalak… És a baj az, hogy ilyenkor se a gyerekről van szó.

– Hogy kell erről akkor jól beszélni?

A „nagyon örülök, hogy itt vagy” fontos üzenet, de nem kell túllihegni. Örökbefogadó szülőként sok tapintatra, finom érzékre van szükség.

– Hogy tudja az örökbefogadó szülő támogatni a gyerekét a keresésben?

– Az első lépés, ha mindent elmond neki, amit tudni lehet a múltjáról. Persze nem ráönteni, de ha a gyerek kérdez, ha szóba jön, azt átadni, sok apró részlettel, akár azon a szinten is, hogy mondjuk milyen ruhát viselt. A konkrét részletek élővé, hitelessé teszik a történetet, amit meg lehet egymással osztani, mert akkor lesz az életük, a történetük közös. A legfontosabb, hogy a gyerek ne érezze, hogy a szülőnek rosszul esik, ha ő kíváncsi a genetikai szüleire, és tudja, hogy adott esetben konkrét segítséget is kaphat, ha meg szeretné őket ismerni. De akik hozzám jönnek, ott rendszerint nem támogatják a keresést az örökbefogadók, van, aki megvárja, amíg meghalnak a szülei.

Az örökbefogadókkal is az a probléma, hogy tagadják a valóságot, olyanná akarnak válni, mintha ők lennének a vér szerinti szülők, és a vér szerinti szülőt ki akarják radírozni, mert zavar. Ez érthető, de ez egy tévedés, hogy a vér szerinti szülő a gyerek és az örökbefogadó közé állna. Nem lazítja se a kapcsolatot, se a kötődést, ha lehet tudni, hogy a vér szerinti szülő létezik, ha lehet róla beszélni. Minél többet lehet tudni róla, mondjuk a foglalkozását, a külsejét, az annál inkább megnyugtatja a gyereket.

– Az örökbeadók milyen kérdésekkel fordulnak hozzád?

– Ők sokkal ritkábban keresnek meg, bár nekik is felkínálják ezt a lehetőséget a megkeresésnél. Azt szokták kérdezni, hogy lehet jobb kapcsolatot építeni, vagy a jelenlegi családjának ezt hogy adja be.

– És hogy?

– Jobb megmondani, hogy mi történt.

– Ez trauma.

– Az. De minden titok pusztító, hisz örökké félni kell a lebukástól. A titok elszigetel, ugyanis úgy működik, hogy állandóan szorongani kell, hogy az kiderül, minden oda vezető utat el kell vágni, egyre távolodó körökben, mert kiderülhet. Ha egy örökbefogadott gyerek előtt titkolóznak, akkor már attól megáll a levegő, ha valaki megemlíti, miért vörös a haja, hisz a családban senkinek nem volt vörös a haja.

– Az örökbeadó hogy tudja ezt jól kezelni, hogy ne legyen mérgező titok a saját családjában?

– Azt tudja tenni, hogy elmondja a későbbi gyerekeinek minél előbb, hogy van egy testvérük, aki máshol él. És el kell mesélni a történetet. Ha ezért megvetés övezi, ha egész életében rettegni fog, hogy lebukik, akkor ez megterheli a későbbi gyerekeivel való kapcsolatot. Sokkal jobb, ha az ember a saját életét tudja vállalni, legalább az intim kapcsolataiban.

– Mi történik, ha megtudják a későbbi gyerekek?

– Ezek nem annyira intakt családok általában. Most volt egy esetem, egy ötvenes férfi, aki húsz éve már megtalálta a szüleit és rögtön össze is veszett velük. A szülőktől megtudta, hogy neki van egy nővére, akit a nagymama nevelt, aztán a következőt már nem vállalta a nagymama, ez volt ő, és őt örökbe adták. De a szülők a nővérnek nem akarták bemutatni, nyilván mert szégyellték az örökbeadást. És húsz évvel később meg akarta ismerni a nővérét, meg is találta, és akkor jöttem én képbe, hogy mit írjon a nővérének. Ő első körben írt egy végtelenül túlbiztosított, tartózkodó, mentegetőző levelet, hogy ő megérti, ha a nővére nem akar vele találkozni. A beszélgetésből az derült ki, félt, hogy a nővért sokkolni fogja, hogy a szülők lemondtak egy gyerekről, és nem akarta benne a szülők képét lerombolni. Akkor elmondtam, hogy hiszen a nővért se a szülők nevelték, nyilván tisztában van vele, milyen szülők, itt nem egy szép képet fog összedönteni. Ez megint ugyanaz a történet, hogy a gyerek fantáziájában a szülők azóta is ott ülnek egymás mellett a kanapén.

– És aztán mi történt?

– Írt egy másik levelet, és teljesen megkönnyebbült, hogy neki ez a nővér sorstársa. Megint ez az elképzelés köszön vissza, hogy ő valami idillből lett kilökve. De nincs idill. Ismersz olyan történetet, hogy kellemes, intakt, jól működő családból adnak gyereket örökbe?

– Az éppen előfordul, hogy egy család 2-4-6 gyereket nevel nagy küzdések árán, és a szegénység miatt adják oda a sokadik gyereket, de ettől még lehet is jó a családi légkör.

– Ilyenkor is sokkal jobb volna, ha ez teljesen nyíltan történne, és valami rokoni távkapcsolatot az eredetcsaláddal lehetne tartani.

– Még az is viszonylag gyakori történet, hogy az anya úgy érzi, még egy gyereket nem bír el abban a helyzetben, örökbe adja, aztán olyan bűntudata van, hogy egy év múlva szül egyet és azt felneveli.

– Ezt nehéz lehet megtudni, de ezt is meg kell tudni. Mindig jobb az igazság, mint amit az ember képzel. Ez egy olyan keserűség, amivel nagyon nehéz együtt élni az örökbeadott gyereknek, de akkor ez az ő története, főleg, ha van egy jó családja, akik nem akarják ezt a történetet elvenni tőle. Ilyen esetben még az is elképzelhető, hogy felnőttként az eredetcsaládjába is vissza tud valamennyire integrálódni.

– Az örökbeadóknak is vannak fantáziái a harminc éve nem látott gyerekről?

– Van egy félelem, szorongás, hogy felbukkan és szemrehányást tesz, hogy tönkreteszi a jelenlegi családot, közben mégis iszonyú jó látni, hogy mi lett belőle, le tudja venni a bűntudatot, hogy jó sora van.

– Hoz egy megkönnyebbülést a találkozás?

– Igen. Aztán lehet, hogy megfordulnak a viszonyok és a szülő is szeretne kapni valamit. Ez megterhelheti gyerekeket.

– Anyagiakra gondolsz?

– Arra is, de lehet, hogy csak elkezdi mondani a nyomorúságos életét és megértést vár. A gyerekek ezt is úgy élik meg, hogy a szülő kapni akar. Általában ilyenkor mindkét fél kapni akar, ez egy nehéz helyzet.

– Mi a jó hozzáállás?

– Nem rokoni érzéseket elvárni, hanem nyitottan megismerkedni, és nem kiszínezett fantáziák megvalósulását várni.

– A tisztázás meg szokott történni, hogy miért történt az örökbeadás?

– Sokszor magyarázkodásba, mentegetőzésbe fullad, és azt kellemetlen hallgatni. Csak szubjektív igazságok léteznek, ki erre torzít, ki arra torzít.

– Te is mondtad, milyen fontos a gyereknek, hogy volt-e külső kényszer az örökbeadásban.

– De az inkább csak az örökbefogadottak fantáziájában létezik. A külső kényszer sokszor praktikusan bűnbakkeresést jelent, hogy valakire rá lehessen verni ezt a balhét. Az élet sokkal összetettebb. Ha egy lány megesik, és nem tudja felnevelni, ő a hibás? A fiú, aki elhagyta? A szülei, akik nem támogatják? Élethelyzetek vannak. Sokszor az örökbeadók éretlen személyiségek, és később is éretlen személyiségek maradhatnak, és akkor azzal találkozik a gyerek. Azt is láttam többször, hogy az örökbefogadottaknak az is megnyugvást tud adni, ha látja, hogy így volt a legjobb. Ha egy nagyon zűrös, nehéz életű szülővel találkozik. Lekerekedik az élete, olyan, amilyen, sokszor azzal a tanulsággal, hogy mégis így volt jobb.

Az örökbefogadott gyerekeknél az a nehéz, hogy normális esetben valaki él a saját családjában, nem merül fel, hogy milyen volna máshol. Az örökbefogadott gyereket pedig piszkálja, hogy mi van, ha máshova kerül. És erről kell beszélni. Az ember identitása az ő élete, mindaz, ami vele történt. Lehetett volna, hogy valaki elvisz Ausztráliába, és akkor egy másik ember lennél ma. De így történt.

– A gondolat másik oldala is ott lehet, az örökbefogadót is piszkálhatja, hogy ha én nem viszem el ezt a gyereket, akkor elviszi a következő…

– Lehet, hogy sokkal jobb lett volna neki, de erről te nem tehetsz. Az is lehet, hogy rosszabb lett volna. Ez egy váltó, egyszer beállították és nincs vissza. Ezek meddő fantáziák, de nem nagyon lehet leállítani.

– Mi történik, ha már nem él az örökbeadó?

– Sokszor előfordul, nem jó érzés, de ilyenkor igyekszünk valakit találni, aki tud mesélni róla, ad fényképet, hogy kézzel foghatóbb legyen.

– A másik témádnak, a mozaikcsaládnak van-e olyan vonatkozása, ami az örökbefogadásra is illik?

– A mozaikcsaládnak nevezett kicsit szétfolyó rendszer akkor működik a legjobban, ha mindenki rajta van a térképen, ha senkit sem tagadunk. Ha a gyerek mondjuk az anyjához felviheti az apai féltestvérét, tehát egy kiterjedt rokonságként működik az alakzat. Ha ez ki tud alakulni (hosszú idő kell hozzá…), akkor sérül legkevésbé a gyerek. És az örökbefogadásnál is az a szerencsés, ha a gyerek térképén mindenki rajta lehet, a vér szerinti szülei, örökbefogadó szülei, mindkét ágon a rokonok és neki mindhez köze van, ha máshogy nem, fejben. Ha nem kell mindig választani. A mottó nem a „vagy-vagy”, hanem az „is-is”.

Új rovat indul a blogon. Bemutatkozik néhány olvasó, akik a közelmúltban fogadtak örökbe gyereket. Szeretettel gratulálunk nekik! Később is szeretném időnként összegyűjteni a szülővé vált olvasók gyors beszámolóit, várom mások jelentkezését is, akikhez a közelmúltban érkezett meg az új családtag. Nemcsak kisbabák, hanem nagyobb gyerekek örökbefogadását is szívesen olvassuk, és nemcsak kommentelőktől!

Nicknév: Rlupin​

Családi helyzet​: a férjemmel első gyermekre vártunk​.

Mióta olvassa a blogot:​ 2014. november​ óta.

Kedvenc cikk: ​ Hétéves gyermek örökbefogadása.​

Mióta vártak:​ 2013. december 13. óta, 0-6 éves gyerekre vagy testvérpárra​.

Ki érkezett: Eszti, ​kétéves kislány, az országos listáról, egy Nógrád megyei intézetből, egészségügyi gondokkal.

A leg…

A legviccesebb Eszti férjem láttán adott reakciója volt az ismerkedés második reggelén. Meglátta őt, elvigyorodott és boldogan elkezdett rohanni felé – majd hirtelen megtorpant és bömbölni kezdett.

A legmeglepőbb ugyanezen a napon, kicsivel később a gondozónő távozása után az volt, hogy egyszer csak egyik pillanatról a másikra abbahagyta az addigi tele szájas bömbölést, a nyakamba ugrott, befészkelte magát a vállamba, és egész délelőtt rajtam aludt.

A legérdekesebb pedig az a tény, hogy a gyereket ismerő szakemberek nehéz barátkozásra, és még nehezebb itthoni beilleszkedésre készítettek fel minket – Eszti pedig mindenkit megcáfolva engem nagyon gyorsan teljesen elfogadott, és hazaérkezve is nagyon hamar otthonosan érezte magát.  A leírt szelíd, visszahúzódó, csöndes gyerekből pedig egy pár nap alatt igazi kis vadorzó lett. Most aztán szelídíthetjük. :-)

*******************************

Nicknév: kisslidi

Mióta olvassa a blogot: kezdetektől

Kedvenc írások: Tóth Krisztina: “Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem” és az “Úgy hívom őket, csoki és vanília”.

Családi háttér: férjemmel első közös gyermekre vártunk.

Mennyit vártak: A kérvény beadása óta 2,5 év telt el.

Hányadik kiajánlást fogadták el: a harmadikat. Vártunk az országos listán is, volt is kiajánlás, amit nem fogadtunk el, mert az egyik még nagyon hamar jött és úgy éreztük, hogy még nem vagyunk teljesen felkészülve, a másik pedig egy beteg kisfiú volt, akit még többször kellett volna műteni, ezt nem tudtuk vállalni.

Ki érkezett: 20 hónapos kisfiú, a megyei listáról. Nevelőszülőknél élt egyhetes kora óta, a vérszerinti szülő soha nem látogatta, nem érdeklődött.

A leg…

A legnagyobb öröm: amikor először elmentünk meglátogatni, rögtön lehetett látni, hogy tetszünk neki, velünk maradt egy szobában játszani, önfeledten nevetgélt.

A legviccesebb: másnap felhívott a Gólyahír, hogy lenne egy újszülött kislány, de akkor nekünk már volt egy kisfiunk.

A legnehezebb: nem számítottam arra, hogy egyik napról a másikra anyának lenni ennyire nehéz. Hiába a sok könyv, cikk, a nevelőszülőtől kapott tanácsok, saját szokásrendszert kellett kialakítani.

Miről olvasna szívesen a jövőben: az örökbefogadás utáni stresszről, bár már szerencsére nem aktuális. Szerencsére a régebbi cikkek közül tudok szemezgetni (pl. evési gondok, lifebook, a nevelőszülővel való kapcsolattartás).

********************************

Nicknév: Zsófi

Mióta olvas: kezdetektől

Kedvenc cikk: Csoki és vanília, mert sejtettem, hogy nálunk is ez lesz.

Családi háttér: férjemmel és a most négyéves vér szerinti kislányunkkal várakoztunk második gyerekre.

Mióta vártak: egy éve, fél év alatti gyerekre.

Ki érkezett: féléves kisfiú az országos listáról. Mikor felhívtak, hogy fogadókészek vagyunk-e, még csak négyhónapos volt. Mire miket választottak, már öt és fél hónapos. Épp akkor hívott a Gólyahír is, egy kisfiú miatt, de azon a hétvégén nem tudtuk megoldani az utazást. De nem is bánom, mert így kisebb a korkülönbség és Dávid babát semmiért nem adnám! Végül egy gyors ismerkedés után két nappal a féléves szülinapja előtt hozhattuk el Dávidot.

A leg…

A legviccesebb: Dávid már most 9 kiló, Viola kétévesen volt ennyi.

A legkedvesebb: a nevelőszülő, akiknek örökre hálásak leszünk, olyan szeretetben nevelték Dávidot, vissza is megyünk nyáron látogatóba.

A legaranyosabb: Viola úgy meséli, hogy egy felhőn üldögélve nézelődött, kinézett minket magának és bukfencezett egyet a hasamba. Ezt magától mondta kétévesen. Ez lett az ő meséje. Aztán persze érdeklődött, hogy mi a Dávid meséje: Dávid is üldögélt a felhőn, kinézett minket, de őt rossz helyre fújta a szél. A néni, akinek a hasába került, nem is értette, hiszen ő nem akart kisbabát. Így meg kellett őt keresnünk. És sikerült.

Mit szólt Viola: az első hetekben az újdonság varázsa nagy volt, etette, befeküdt mellé az ágyba, a kiskádba is bepréselte magát hozzá, fürdette, pelenkázásban asszisztált. Aztán lassan minden visszatért a régi/új kerékvágásba és természetes neki.

Miről olvasna a jövőben: a cigánysággal kapcsolatos kérdésekről, az előítéletek kezeléséről.

***********************

Nicknév: (nincs)

Családi felállás: férjemmel két vér szerinti kisfiú után fogadtuk örökbe Timit (3 éves). Beni 9, Peti 6 éves.

Mióta olvasod a blogot: Mióta elterveztük, hogy örökbe fogadunk gyereket, azóta biztosan.

Kedvenc cikk: Egyszerre kell helyretennünk az örökbefogadást  és a cigányság kérdését.

Mióta vártak, milyen gyerekre: 13 hónap után érkezett Timi. Mi csak kislányt akartunk származási megkötés nélkül, enyhe korrigálható betegséggel.

Milyen gyerek, honnan érkezett: Timi BAZ megyéből érkezett, háromévesen, egyéves kora óta nevelőszülőnél élt.

A leg…

A legérdekesebb az volt, amikor kiderült, hogy Timi több mint egy évet várt örökbefogadó szülőre. Mi voltunk az elsők, akinek szóltak.

A legmeglepőbb: Timi papírján az állt, hogy enyhén fogyatékos és további vizsgálatok szükségesek, mert nem beszél, illetve halandzsázik. Mikor megérkeztünk hozzá látogatóba, akkor sziával fogadott minket és szépen mondott néhány szót. Valóban van egy kis beszédelmaradása, de nem fogyatékos. Nagyon gyorsan vette az itthoni szabályokat és gyönyörűen alkalmazkodott. Két hónapja van nálunk, egy hónapja jár óvodába! Már kerek mondatokban beszél, a szakemberek szerint a közösségben be fogja hozni a lemaradást.

A testvérek reakciója: Beni már nagyfiú, ő teljesen jól fogadta. Peti kicsit “megbolondult”. Azt mondta: „Timit csak úgy  tudom szeretni, mint barátomat”. Aztán eltelt néhány hét, átölte és azt mondta neki. „Timi! Szeretlek, úgy, mint a testvéremet!”

Mit olvasnál szívesen a jövőben: családi történeteket, interjúkat szakemberekkel.

Később melyik család történetét ismernétek meg részletesebben?

Akihez a közelmúltban érkezett meg a kisebb vagy nagyobb gyerek, és szeretne szerepelni (a jogerő után), írjon nekem a zsuzsa.martonffy gmail.com címre.

A múltkori igényekre tekintettel lesz egy ismerkedős játék (nem kötelező), amit 6:25-kor elkezdünk. Hozzatok tollat!

Találkozzunk! Kötetlen beszélgetést hirdetek:

július 4-én szombat este 6-kor (de később is lehet érkezni)

a már ismert Margit utca 9. alatti kerthelyiségben (a Margithíd budai hídfőjénél, már kétszer voltunk, a Bookta mellett).

Térkép itt.

Mindenkit szeretettel várunk, örökbefogadókat, várakozókat, érdeklődőket, örökbefogadottakat és bárkit, aki szívesen beszélget ezzel a társasággal.

Foglaltam asztalt, kérlek, jelentkezzetek e-mailben.

Kinga és férje, Csaba több sikertelen lombik után két éve örökbe fogadtak egy újszülött kisfiút, Ádámot a Bölcső Alapítványtól. Kingával a párhuzamosan futó lombikról és örökbefogadásról, a hirtelen szülővé válás sokkjáról, a fagyasztott embriók sorsáról beszélgettünk. Mélyen őszinte interjú következik, Kinga a vívódásait, megbánt döntéseit is megosztotta velünk. (Az interjú korábban az Index/Divány oldalon jelent meg.)

– Mióta akartok gyereket?

– Tizenhárom éve vagyunk együtt a férjemmel. Mikor megismertem a Csabát, még aznap mondtam a barátnőmnek: ilyen embernek érdemes gyereket szülni. Összejöttünk, és viszonylag hamar kiderült, hogy Csaba korábbi hererákja miatt csak lombikkal lehet gyerekünk. Először én akartam gyereket, aztán ő, végül 2008-ban kezdtünk el lombikozni. Az evidens volt, hogy mindenképpen akarunk gyereket.

Emlékszem, egyszer álltunk az udvaron és beszélgettünk róla, hogy öt alkalmat támogat a társadalombiztosítás, és én rögtön mondtam, hogy ha nem sikerül, akkor ugye örökbe fogadunk. A férjem meg rávágta, hogy dehogy fogadunk örökbe.

Az első lombik nem sikerült. Mivel fagyasztott spermiumot használtak, én minden vizsgálaton nagyon hamar átestem, amin később szoktak, volt petevezeték-átfújás, laparoszkópia, hiszteroszkópia, találtak endometriózist, megműtöttek. Sosem történt semmi, a negyedik lombiknál mintha valami elindult volna, kicsit megemelkedett a hormonszint, előtte semmilyen reakciót nem mutatott a szervezetem.

– Hogy bírtátok a kudarcot?

– Nehezen. Volt, hogy kihagytunk egy évet, mert nem tudtam magamat összeszedni, azt éreztem, én nem akarom ezt végigcsinálni. Aztán, mikor odakerültünk, megint fellelkesedtünk.

– A donor spermium lehetősége felmerült?

– Nem, mert én azt gondoltam, hogy akkor már egyikünknek se legyen vér szerinti gyereke. Sokan elítélnek, hogy miért nem akartam minden áron szülni, de bennem ez nem volt kérdés.

– És a férjedben?

– Őbenne sem. Nem kellett ezt a meccset lejátszani, mindkettőnknek egyértelmű volt, hogy ha örökbe fogadunk, akár ha csak egy sejtet is, akkor fogadjuk örökbe ketten együtt. Közben Csabában is zajlottak az események, bár ő nem sokat beszél a belső történéseiről. A harmadik beültetés után hirtelen mondta, hogy kezdjem el intézni az örökbefogadást, csak annyit kért, hogy az öt támogatott lombikot vegyük igénybe. A 4-5 évre becsült várakozás lebegett a szemünk előtt, gondoltuk, addig kiheverjük, és ugye az idő megy. Jelentkeztünk örökbefogadásra, minden flottul ment.

– Milyen gyereket kértetek?

– Három éves korig, egészséges, fehér gyereket. Az első találkozásnál a tanácsadó minél tágabb életkor felé lökdösött minket. Aztán a pszichológus látta rajtunk a beszélgetésnél, hogy mi csak csecsemőben gondolkodunk, és kérdezgette, hogy miért ezt írtuk be. Ezen elég sokat gondolkodtunk, aztán megváltoztattuk fél év alattira. Minek áltassuk magunkat, minek mondjunk egy két és fél évesre nemet, akkor talán még tovább kéne várnunk.

– Az nem merült fel, hogy roma gyereket vállaljatok?

– Nem. A családba nem tudtuk volna integrálni, több családtag nem tudja elfogadni. És azt gondoltam, nincs ehhez elég erőnk, hogy megküzdjünk az előítéletekkel és helyén tartsuk őt, nekünk elég az örökbefogadáson átlavírozni, nem mertük ezt vállalni, hisz ez még egy pluszfeladat.

– Gondolom, erre elmondták, hogy négy év a várakozás…

– Igen, és ezt tudomásul vettük. Augusztusban meglett a határozat. Nem volt kérdés, hogy mi a Bölcső Alapítványhoz jelentkezünk, másban nem is gondolkodtam, a barátnőm onnan fogadott örökbe, szimpatikus volt a gyakorlatuk. (A Bölcső a nyílt örökbefogadást közvetítő hazai civil szervezetek egyike.) Azt gondoltam, ez a mi utunk. Novemberben jelentkeztem a Bölcsőhöz, nem is adtuk be máshova a papírokat. Márciusban behívott Budavári Zita, az alapítvány vezetője egy ismerkedő beszélgetésre. Ott megkérdezte, hogy tudunk eljönni a munkahelyünkről, ugraszthatók vagyunk-e, de nem derült ki, milyen hosszú lesz a várakozás.

– Tűkön ültetek?

– Nem. Teljesen nyugodtak voltunk, hogy még hátravan az ötödik lombik, aminél bíztattak is, hogy valamit máshogy csinálnak, és majd megtapad, az örökbefogadás meg megy a maga útján. Elterveztem, hogy év végén majd megpedzegetem a főnöknek, hogy ne érje váratlanul. Felraktuk a polcra a dolgot. Én azt éreztem, hogy karácsonykor valószínűleg hárman leszünk, de ennek nem volt alapja, hisz ennél jóval hosszabb szokott lenni a várakozás.

Három héttel később, húsvétkor épp szabadságon voltam az ötödik beültetés miatt, és felhívott Budavári Zita, hogy be tudunk-e menni az irodába. Nem mondott semmit, de miért akarna velünk húsvét hétvégén találkozni. Odamentünk délelőtt 11-re, az injekciózás után, kérdezgetett még rólunk, a családunkról. De nagyon izgultunk közben, hisz biztos egy gyerekről van szó, közben el is határoztam, hogy hétfőn mindenképpen szólok a főnökömnek. Aztán kettő tájban Zita megemlítette, hogy nemrég született egy kisfiú Szekszárdon, és ránk gondolt. Nem tudtuk, nevetgéljük kínunkban vagy sírjunk örömünkben. Kérdezte, mikor tudnánk megnézni. Mondtuk, hogy most rögtön. De már előző este óta nem tudtunk enni, olyan idegesek voltunk. Akkor elindultunk, Zita leszólt a kórházba, még nagyon rossz, havas idő volt. És akkor megláttuk a kis cuki babát.

– Mennyi idős volt?

– Tíznapos. Sírdogáltunk, hogy ő lesz a mi kisfiunk. Otthagyták nekünk, sírt, kérdezgettük a nővéreket, mit csináljunk, megetettük.

– Rögtön anyai, apai érzések rohantak meg?

– Nem.

– Csak egy baba volt?

– Nem egy szimpla baba volt. De nem tudom, milyen az ősanya-érzés. Azt éreztem, vigyázni kell rá. Sokkhatás is volt azért, az egész egy nap, ahogy történt, váratlanul, ezt fel kellett dolgozni.

– Kellett mérlegelni, vállaljátok-e?

– Egy pillanatig nem volt kérdés, hogy ha a vér szerinti anya lemond róla, akkor a mienk, és mi így vagyunk jól. Nem haboztunk, hogy igent mondjunk-e.

És bár benne voltunk egy lombikban, de egy ideje már azt éreztem, hogy mi örökbe fogunk fogadni. Nekem jók a megérzéseim, és ez egy mélyről jövő sugallat volt, Csabának nem is mondtam, nehogy azt érezze, hogy előre eldöntöm, nem fog sikerülni a lombik. Érdekes, korábban sokáig kislányt vártam, és fél évvel azelőtt ebben elbizonytalanodtam, aztán úgy beszéltem a leendő gyerekhez: mindegy, hogy fiú vagy vagy lány, és hogy kerülsz hozzánk, a mi gyerekünk leszel.

– És a lombik?

– Nem az volt a kérdés, Ádámmal mi lesz, mert így neveztük el, hanem hogy a lombikkal mi lesz. Én rögtön tudtam, mit szeretnék, de hagytam Csabának egy kis időt. Szombaton láttuk meg Ádámot, szerdán vihettük haza, csütörtökön szívták le a petesejteket, és rá pár nappal jött volna a beültetés. Néhány baráttal beszéltünk, mindenki azt mondta, hogy ültessük be, és meglátjuk, majd csak lesz valahogy, én elbírok kettővel is, egyet etetek a karomban, egyet meg növesztek a hasamban. De én azt éreztem, hogy nekem ez nem megy. Ha én örökbe fogadok egy gyereket, nem szeretnék közben valakit növeszteni magamban, hanem őrá szeretnék figyelni, őt szeretném megélni. És ha meg valaha egyszer még terhes lennék, akkor azt szeretném úgy megélni, hogy közben nem egy örökbefogadott újszülöttre koncentrálok. A fizikai oldalára nem gondoltam, valószínűleg az sem ment volna, de lelkileg nekem ez nem fért össze. És nem kellett sokat várnom, másnapra ezt Csaba is így látta.

– A beinjekciózástól, a hormonkezeléstől más lelkiállapotba kerültél?

– Alapvetően igen, de nekem már a ciklus során is olyan erős a hangulatingadozásom, hogy ez nem hatott rá. Nem is lehetett pontosan tudni, mikor érnek meg a petesejtek. Végül szerdán hazahoztuk Ádámot, és másnap a férjem elvitt leszívni, amit altatásban végeznek, az ötperces gyereket rábíztuk egy barátnőmre. Másnap hazatámolyogtam az altatásból, és beesett a gyerekorvos meg a védőnő, én meg azt se tudtam, hol vagyok. Pár napba telt, míg ebből az állapotból kilábaltam. A leszívást ráadásul egy vadidegen orvos csinálta, mert az enyém szabadságon volt, és neki kellett elmagyarázni, hogy most mégse ültetjük be az embriókat, mert tegnap örökbe fogadtunk. Hat embrió került a fagyasztóba.

– Mennyibe került ez a kör?

– Közel 200 ezer forintba. Támogatott formában ennyibe kerül egy lombik, a gyógyszerekkel és néhány magánvizsgálattal együtt.

– Milyenek voltak az első napok a gyermekkel?

– Pánikoltam, mit kell csinálni, és nagyon fáradt voltam. Közben az egész rokonság látni akarta Ádámot.

– Engedtétek?

– Igen, de ez is nagyon fárasztó volt. Ma már nem engedném, akár vér szerinti, akár örökbefogadott gyerekről van szó, mert a családnak is össze kell szoknia. Mikor mindenki megnyugodott, hogy van egy kisbaba, akkor kezdtünk el mi hárman összecsiszolódni.

– Mikor érezted azt, hogy ő a te fiad?

– Először ki voltam borulva, hogy első látásra nem rohantak meg az ősanyai érzések. És azóta csomó emberrel beszéltem, aki megszülte a gyerekét, és ugyanezt érezte hetekig. Mi is azt éreztük pár napig, hogy helyes baba, de mikor jönnek érte a szülei? Ettől rossznak érzi magát az ember, és erről nem szoktak beszélni.

Hat hetes korában, a második aláírásnál hallottunk róla, hogy be fogják vezetni, hogy a szülőanya addig visszaléphet. (Tavaly óta nyílt örökbefogadásnál a szülőanya a gyerek hathetes koráig meggondolhatja magát, Kingáék még a törvénymódosítás előtt fogadtak örökbe.) Akkor viszont már azt éreztük, hogy úristen, hat hét alatt mennyire hozzánk nőtt, belebetegednénk.

– Ádám hogy vette az első időket?

– Nagyon jól. Az nem tetszett neki, hogy én először komolyan vettem, amit a könyvek írtak, hogy három óránként kell etetni a gyereket, míg apuka szólt, hogy lehet gyakrabban is.

– Szoptatni nem próbáltad?

– Nem. Úgy éreztem, ebbe nem tudnék lelkierőt fektetni. Néha utólag szoktam rajta bánkódni, de azt éreztem, az a stressz, ha esetleg nem sikerül, mindkettőnknek többet ártott volna. De mikor kezdtem gyakrabban enni adni a babának, és megtaláltuk  a megfelelő tápszert neki, kezdett jobban lenni, kevesebbet sírt. Négy-öt hét alatt összerázódtunk. Aztán később maga beállt a 3-4 óránkénti evésre. Ma már tudom, hogy a gyerekben kell bízni, és majd ő kialakítja.

– Készültetek a gyereknevelésre?

– Nem. Azt se tudtuk, hogy kell levenni a bodyt, az elsőt letépte a férjem a gyerekről, pedig csak a kapcsot kellett volna kibontani. Én nem is olvastam semminek utána, mert úgy voltam, ha összejön a lombik, ráérek azalatt olvasgatni, ha meg nem, lesz még időnk várakozni az örökbefogadásra.

– Gyerekcuccaitok voltak?

– Nem. A gyerekszoba üresen állt, egy darab rácsos ágyunk volt, amit egyszer akcióban adtak, de matrac nélkül. Maradt négy napunk felkészülni, amiből három nap húsvét volt. Egy napunk volt, hogy amit kell, megvegyünk, és még a papírokat beszerezzük az önkormányzattól, háziorvostól, munkahelyről. Erre sem voltunk felkészülve. Aztán a család összefogott, mindent odahordtak, mostak, szárítottak, vasaltak, hoztak kiskádat. A barátnőmmel végigrohantunk az üzleteken, én más tudatállapotban voltam, mindent megvettem, amit mondott. Amúgy nem kellett olyan sok holmi, gyerekruhát adtak a rokonok. A férjem nekiállt kifesteni az előszobát, a nappaliban berendeztük a lakhelyét, nem akartuk elkülöníteni, egy szobában aludtam vele. Jó alvó volt. Nem tűnt úgy, mint akit nagy trauma ért.

– A vér szerinti szülők milyenek voltak?

– Az anyukával találkoztunk csak. Már minden szörnyűséget elképzeltünk, erre ránézésre olyan volt, mintha a húgom lett volna, alkatilag is, kék szem, ilyen haj, ilyen bőr, mint az enyém, nagyon nyitott és barátságos valaki. A gyámhivatal javasolta, hogy menjünk el együtt ebédelni, beszélgessünk. Ez jó is volt, meghívtuk ebédelni, és ő sokat elmesélt a családjáról, magáról, a történetéről. Egy nehéz párkapcsolati helyzetben döntött így, hogy lemond a babáról, sokat hezitált is, először maga akarta megtartani, de már volt egy gyereke, akit egyedül nevelt.

– Kapcsolatban vagytok azóta?

– Mi nem, abban maradtunk, hogy az alapítványon keresztül, ha kér, akkor küldünk képeket. Nagyon hamar szült még egy gyereket, aki ő nevel. Ez engem bántott egy darabig, hogy szegény Ádámnak milyen lesz, hogy csak ő nem kellett.

– Ez a szakemberek szerint gyakori, épp ez mutatja, hogy annyira fáj az örökbeadás az anyának, hogy megpróbálja helyrehozni és a következőt maga felnevelni…

– Ezt akkor még nem tudtam. Nem is tudom, a gyerekek vajon megtudják-e, hogy van egy örökbeadott testvérük. Ezt akkor nem jutott eszembe megkérdezni. Sajnálom az anyát, fiatal nő, rossz döntéseket is hozott. De a hasonlóság nagyon erős köztünk, a szakmája, érdeklődése is hasonló az enyémhez, ezért is minket választottak szülőnek. Annyi kérése volt, hogy kertes házba kerüljön a gyerek, mert nála is úgy nőne fel.

– Beszéltek Ádámmal az örökbefogadásról?

– Eleinte, pici korban beszéltem, de mostanában kicsit elakadtam ezzel. Néha mondom neki, de persze nem figyel rám. Nemrég mondtam, hogy téged másik néni szült, és Mami meg Papi örökbe fogadtak és életünk legjobb döntése volt. De ez nem megy nekem napi szinten. Könnyebbnek éreztem a megmondjuk-történetet, ment is olyan nyolc hónapos koráig, és most meg nehézkedek.

– Mi a nehéz benne?

– Sajnálom őt, hogy eldobták. Én azt gondolom, hogy Ádám jobban járt velünk, de ugyanakkor azt mondják az okosok, micsoda veszteség a gyereknek, hogy nem a vér szerinti családdal nő fel. Nézem a kis ártatlan fejét, imád minket, minket tart a szüleinek, nem is tudja, hogy mi történt. Féltem, ha felfogja, rossz lesz neki. De tiszta pillanataimban tudatosul bennem, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje. Lehet, hogy én sokkal nehezebb dolgokat cipelek magammal, aki a vér szerinti családommal nőttem fel, és neki az ő kis történetével kell megküzdenie. Mi meg azért vagyunk, hogy segítsünk neki, csak még nem vagyok ebben a topon. Azt hittem, ez könnyen fog menni, elég lesz szeretni és minden frankó lesz, és tényleg minden frankó, de most elkezdtem ezzel küszködni. De nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy majd csak 6-8 évesen tudja meg, mert az nagy trauma.

– Egy szakember szerint, ha a szülő nem tud beszélni a gyerekkel az örökbefogadásról, akkor gyakran a meddőség feldolgozása nem történt meg.

– Érdekes, mert agyon is csaphatnak, akkor is azt érezném, hogy nekem ezzel nincs problémám, tudatosan legalább is biztos nem. Akartuk a gyereket, de éltes korunk ellenére lehet, hogy még nem voltunk rá készek, ezért is nem kapartuk az ajtót minden lehetséges helyen az örökbefogadás érdekében.

– Már feldolgoztad, hogy nem lesz vér szerinti gyereked?

– Száz százalékig.

– Egyáltalán: nem lesz?

– Nem lesz, ez biztos.

– Nem folytatjátok a lombikot?

– Nem. Nincs bennem hiány, nem tudok elképzelni még egy gyereket.

– Mi lesz a hat kis embrióval? Gondolkoztok ezen?

– Valószínűleg kutatási célra ajánljuk fel. Ha nem moralizálok, hogy kis életek, akkor ezzel teszem a legtöbbet, ha nem megsemmisítjük, hanem orvosi kutatáshoz használják őket. Azt nem tudom elfogadni, hogy odaadjuk valaki másnak.

– Ez ugyanaz a dilemma, amit egy nem kívánt terhességnél a nő átél: megtartsam én, adjam oda másnak vagy ne éljen? Sok nő azért veteti el, mert elképzelhetetlennek tartja, hogy él a gyereke és valaki más neveli fel.

– Meg akkor azt gondolod, hogy úgyis olyan kis sejtszerű, még könnyebb elválni tőle…

– Muszáj volt megtermékenyíteni a petesejteket?

– Nem lett volna muszáj, de akkor ennyire nem tudtunk még tudatosan gondolkodni abban az egy napban. Csaba azt mondja, adjuk oda valakinek, velünk is milyen jót tett az örökbeadó anyuka, miért nem akarunk mi is segíteni másnak.

– A fő baj, hogy az embrióadományozás anonim Magyarországon, a gyerek nem keresheti majd meg, kitől származik…

– Igen. De még van egy kis időnk dönteni.

– Te hogy gondolkozol ezekről az embriókról?

– Amíg nem kellett erről dönteni, addig egy kis életnek gondoltam, onnantól élnek, hogy osztódnak. Ezért van, hogy a legtöbben egy sikertelen lombikot ugyanúgy vetélésnek élnek meg. Most ezt a gondolatot próbálom kicsit elrakni.

– Elég nagy döntéseken vagy túl. Kaptál segítséget?

– Nem. Most kezdem érezni, hogy kéne. Nem pszichológussal, hanem egy pappal, lelki vezetővel szeretnék beszélni. Mert a Jóisten nem akarta másképp, Ádám nekünk született. És ha néha elbizonytalanodom, engem is erősítsen meg valaki. A hit felől, nem pszichológiai oldalról.

– Milyen most Ádámmal?

– Nagyon jó, egyre jobb. Most kétéves, nyílik a kis értelme, látom, hogy jó lélek. Szokott hál’ istennek rosszalkodni, de tele van jósággal, szeretettel. Reggel felrakja a mosolyt és estig rajta marad. Annyira teljesek lettünk így, valószínűleg ezért is nem tudom elképzelni, hogy még egy gyerek ott legyen. Aztán lehet, hogy három év múlva el tudom majd képzelni, de akkor már késő lesz. Most leszek negyven éves, a férjem idősebb nálam.

– Gondolkozol azon, hogy mi lett volna?

– Nem. Néha, mielőtt megjön, és olyan lelkiállapotban vagyok, azon szoktam sírdogálni, hogy miért nem tudtam én megszülni őt. Őt, csakis őt! Nem magam miatt, őmiatta. De ma azt érzem, ha ötöt is szülhetnék, őt akkor sem adnám vissza. Én minden nap tízszer hálát adok a Jóistennek Ádámért, nem történhetett volna jobban az egész.

Megvan a határozat, már csak várni kell a gyerekre. Hogy töltsem a várakozási időt, hogy készüljek fel az érkező gyerekre? – merül fel sok szülőjelöltben a kérdés. Összeszedtem pár ötletet, végülis én is átmentem ezen az időszakon. Semmi sem kötelező, ezek csak lehetőségek. Temperamentumtól, és a kinéző várakozási időtől is függ, hogy izgatottan vagy nyugodtan vár-e valaki, folyton erre gondol, vagy félre tudja tenni a témát. A tippek inkább azoknak szólnak, akiknek még nincs gyerekük, második-sokadik gyerekre várva nyilván gyorsabban repül az idő, és többet is tud már a jelölt a gyereknevelésről. A “csinálj karriert-utazz-bulizz-aludd ki magad előre” típusú ötleteket mellőztem. Lássuk, hogy lehet eltölteni a várakozást!

1. Érdemes félévente felhívni a kapcsolattartót vagy a kiszemelt civil szervezetet. Jó benyomást kelt, ha valaki érdeklődik, látszik, hogy még mindig komolyan gondolja az örökbefogadást. Nyugodtan rá lehet kérdezni, milyen gyakran érdemes jelentkezni.
2. Örökbefogadóknak szóló rendezvényeken általában várakozókat is szívesen látnak. (Itt a blogon az oldalsávban ajánlok nyilvános programokat.) A nyílt örökbefogadást közvetítő civil szervezetek is szerveznek találkozókat, érdeklődni kell, hogy várakozók mehetnek-e.
3. Hasznos kialakítani kapcsolatot néhány örökbefogadó családdal, akiknél látni, hogy zajlik az élet, akiktől majd lehet kérdezni. Akik együtt végezték a tanfolyamot, azok is kapcsolatban maradhatnak, ha megérkezik a gyerek, jól fog jönni néhány sorstárs.
4. A baráti, rokoni körben levő gyerekes családoktól is sokat lehet tanulni. Mik a tipikus helyzetek, problémák nem örökbefogadott gyereknél is, milyen nevelési eszközök válnak be, aztán majd a kinőtt babacuccok is jól jönnek, mire a pici megérkezik.
5. Szakirodalmat, fórumokat olvasgatni, vagy az Örökbe.hu blogot :-)
6. Pénz, pénz, pénz. Érdemes félretenni pénzt. Ha valaki nem a megyei listán kerül sorra, akkor lehet, hogy 1-2 hétre vidékre kell költözni, utazni. A gyerek érkezése is hirtelen kiadásokkal jár. A korábbi fizetésnél alacsonyabb lesz a gyed, két év feletti gyereknél pedig csak a havi 25 ezres gyes jár. Mindig jól jön egy kis tartalék.
7. Aki úgy jutott el idáig, hogy netán még nem dolgozta fel a veszteségeit, itt az ideje. (Tudom, könnyű mondani, de hogyan. Erről még fogok írni.) Ha valaki sírva fakad, mert a legjobb barátnője terhes lett, az mutatja, hogy még van tennivaló ezen a téren.
8. Szabad naplót írni az érzéseinkről, a várakozásról, akár a szülőnek magának, akár a leendő baba számára. A várakozó is várandós!
9. Lehet készülni a gyereknevelésre. Habitustól függ, hogy ez gyereknevelési könyvek olvasását, gyerekdalok tanulását jelenti, a gyerekszoba kicsinosítását vagy babaelsősegély-tanfolyamot. Babacuccok beszerzésével csak óvatosan, főleg, ha szélesebb korosztály van kilátásban (pl. 0-3 éves korig).
10. A családdal, baráti körrel hasznos beszélgetni az örökbefogadásról. Többször is jó alkalmat teremteni, hogy ők is felkészülhessenek, elmondhassák a kérdéseiket, aggályaikat. A szülőjelölt tanfolyamot végzett, de lehet, hogy a hozzátartozók ötven évvel ezelőtti rémtörténetekből tudnak csak az örökbefogadásról. Könnyebb a gyereknek beilleszkedni, ha előre tisztázzák ezeket, és a rokonság, baráti kör is elfogadja őt.

… és még? Nektek mi vált be? Hogy töltöttétek a várakozást? Mi volt hasznos? Mi volt felesleges? Mit sajnáltok, hogy nem tettetek meg a várakozás alatt?

Ma a rokoni, házastársi örökbefogadás sajátosságait foglalom össze. Eddig ez a téma nem szerepelt a blogon, a leírtak általában nem erre az esetre vonatkoznak, hanem arra, mikor egy közvetítő szervezettől vár egy “idegen” gyermeket a szülőjelölt. A rokoni, házastársi örökbefogadásnál ezzel szemben “megvan” a gyerek, egy már fennálló viszonyt tesznek hivatalossá. A leggyakoribb a házastársi, ilyenkor például az anya új férje fogadja örökbe annak a korábbi partnertől való gyerekét, akit ugye már előtte is ismert, már egy ideje közösen nevelgettek. Erre természetesen akkor van mód, ha a fenti esetben az apa meghalt, lemondott a jogairól, vagy soha nem is volt apának bejegyezve.

A rokoni, házastársi örökbefogadás nyílt örökbefogadásnak számít, ám engedélyezés néhány ponton eltér a “külső” örökbefogadástól. Ezek:

• nem nézik a korkülönbséget (azaz lehet 45 évnél több is a szülő és gyerek között),
• nem kell felkészítő tanfolyamot végezni,
• nem kötelező közvetítő szervezetet bevonni.

Viszont itt is van egy alkalmassági eljárás, a pszichológiai, orvosi vizsgálat és környezettanulmány hasonló a többi örökbefogadáshoz, megvizsgálják a gyermeket is, különösen az új szülő és a gyerek között kialakult viszonyt.

Még eltérés, hogy általában a vér szerinti család kapcsolattartási joga az örökbefogadással megszűnik, de ha a családon belüli örökbefogadás előzménye a házastárs halála, akkor az ő rokonainak van továbbra is kapcsolattartási joga a gyermekkel. És “kivételesen indokolt esetben” a gyámhatóság annak a szülőnek is engedhet kapcsolattartást, aki maga mondott le a gyermekről.

Az öröklés is másképp alakul. Míg tavaly óta nyílt örökbefogadásnál nem örököl a gyerek a vér szerinti család után, és azok sem utána, a rokoni örökbefogadásnál továbbra is örököl az örökbefogadott a rokonai után, ha “egyeneságbeli felmenő rokona, testvére vagy egyeneságbeli felmenő rokonának más leszármazója” fogadta örökbe.

Szóval, összességében a rokoni, házastársi örökbefogadás kevésbé “radírozza ki” az eredeti családi viszonyokat, mint a “külső” örökbefogadás.

Itt olvasható egy érintett beszámolója róla.

Magyarországon évente nagyjából 100 családon belüli örökbefogadás történik, ezek túlnyomó része házastársi. (Az évi 7-800 örökbefogadásból.)

Muszáj megemlíteni azt az illegális gyakorlatot, hogy sok esetben korábban hamis apasági nyilatkozattal házastársi örökbefogadásnak álcáztak “külső” (jellemzően magánutas) akciókat is, annak érdekében, hogy felgyorsítsák az ügyintézést, vagy egyes szabályokat kikerüljenek (például, ha 45 évnél több a korkülönbség szülő és gyerek között, vagy a lemondó anya külföldi állampolgár volt). A tavalyi törvénymódosítás ezt is megszigorította: “Azon az alapon, hogy az apai elismerő nyilatkozatot jogszabály megkerülése céljából tették, az ügyész és a gyámhatóság jogosult az apai elismerő nyilatkozat megtámadására.” Ugye a fedősztori szerint ilyenkor a következő eseménysor történik: meddő házaspár örökbefogadásra jelentkezik, a férj futó kalandba bonyolódik, a másik nő terhes lesz, megszüli a bébit, a férj apasági nyilatkozatot tesz, az anya lemond róla, a feleség pedig megbocsát és örökbe fogadja. Bár ez így elég valószínűtlen, egy kutatás szerint az egyik megyében 250 örökbefogadásra jelentkezőből három éven belül kettőnél is ilyen csodás eseménysor következett be. A hamis apasági nyilatkozat gyakorlata nemcsak illegális, de kockázatos is, ha a szülőanya meggondolja magát, a férj fizetheti a gyerektartást diplomáig. A hat hét meggondolási idő rokoni örökbefogadásokra is érvényes, ha újszülöttről van szó.

Bár a családi örökbefogadás egyszerű, simább ügynek tűnik, hisz a felek már ismerik egymást, tudják, mit vállalnak, mégis arányaiban többet bontanak fel közülük. Ezt megint ne úgy képzeljétek, hogy szegény gyerek utána megy intézetbe, hanem a nyitópéldánál maradva, az új házasság is megromlik, a szülők elválnak, és a férj lemond a feleség korábban örökbefogadott gyerekéről.

Nyílt örökbefogadásnál merül fel a kérdés, megismerkedjen-e még a szülés előtt az örökbeadó és a leendő örökbefogadó. A közvetítő civil szervezeteket bemutató sorozatban mindenkinek fel is tettem a kérdést, lehetséges-e ez náluk. A Bölcső Alapítvány nem pártolja, a többi szervezetnél van rá mód, általában a terhesség vége felé, és persze csak ha mindkét fél kéri ezt.

A terhesség alatti megismerkedés előnyöket és kockázatokat is rejt mindkét fél számára.

Az előnyök:

• Kialakul egy bizalmi kapcsolat örökbefogadó és örökbeadó között.
• Az örökbefogadók részt vehetnek a terhesség élményében, segít nekik a rákészülésben.
• Az örökbeadó jobban megismeri a leendő családot, megnyugszik, hogy jó helyre kerül a baba.
• Az örökbefogadóknak is több lehetőségük van kérdezni, megismerni a szülőanyát, a családi hátteret.
• Az örökbefogadók tudják segíteni az örökbeadót olyan orvosi helyzetekben, ahol ő esetleg kiszolgáltatott lenne.

A kockázatok:

• Még bármelyik fél meggondolhatja magát.
• Születhet olyan magzat, akit mégsem vállalnak az örökbefogadók.
• A szülési élmény felülírhatja az örökbeadási szándékot az anyában.
• A kialakult kapcsolatot veszteség elvágni később.

Nyilván az sem mindegy, egy egyszeri találkozó történik-e a terhesség végén, vagy esetleg négy-öt hónapon át elkísérik az örökbefogadók a várandóst minden orvosi vizsgálatra, netán napi telefonkapcsolatban vannak, beleélnek egymás életébe.

Néhány idézet a terhesség alatti megismerkedésről és az együttszülésről szakemberektől és érintettektől:

„– Az együttszülést támogatjátok?

– Ehhez ismernem kell az örökbefogadó anya személyiségét. Nagyon nehéz feladat az együttszülés, mert ott a vér szerinti anyukának társának kell lenni a veszteségében, fájdalmában, miközben az örökbefogadó nagyon örül annak, hogy az ő gyereke megszületett. Ő nem azért van ott, hogy kitörő örömmel örüljön, hanem hogy a vér szerinti anya társa legyen.

– És el tudja viselni, ha meggondolja magát esetleg szülés után az anya…

– Erre mondta egy örökbefogadó anya, hogy ha meggondolja magát, és nem én kapom ezt a gyereket, akkor is egy akkora élményt kaptam, amivel az életem gazdagabb.

– Eszerint terhesség alatt is lehet megismerkedni az örökbeadóval.

– Az utolsó időben. Az örökbeadó anya megnyugszik, hogy jó helyre kerül a gyereke, az örökbefogadó pedig egy picit visszakap a kimaradt kilenc hónapból, a készülődésből. Nem a gyakorlati dolgokból, mert a rugdalózót gyorsan be lehet szerezni, az érzelmi felkészülés kap egy nagy pluszt, én ezért tartom jónak, ha a nyolcadik hónap körül már találkoznak.”

Varnyú Ildikó, Együtt az Életért Egyesület

http://orokbe.hu/2015/03/12/egyutt-az-eletert-varnyu-ildiko/

„Én azért döntöttem a Gólyahír mellett, mert szerettem volna még szülés előtt megismerni azt a családot, azt a nőt,  akire rá tudom bízni azt a gyermeket, aki akkor a legfontosabb volt. Akkor is és most is úgy gondolom, ez számomra megnyugtató volt. A szívem talán elkötelezte magát, de az eszem tudta, hogy meggondolhatom magam.  Erről többször biztosított még szülés közben és után is az édesanya.
Az együttszülést ő kérte, én pedig igent mondtam. Mégiscsak az ő gyermeke született. Hogy milyen volt együtt szülni? A tenyerét sosem feledem a tenyeremben.”

Eszti, örökbeadó

„Néhányan – információim szerint – még a szülés előtt „összehozzák” a terhes nőt és az örökbe fogadni szándékozót. Mi nem, nálunk ezt a tizenkilenc év alatt egyetlen krízisterhes kérte. Ő azt mondta, telefonon szeretne minél többet beszélgetni az örökbefogadó házaspárral, hogy a magzat hallja a hangjukat, és a szülés után az örökbefogadó anya illatát érezze először a baba. Ezen akkor kicsit mosolyogtam, de nagyon drukkoltam, hogy sikerüljön. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem faroltak ki az örökbefogadók, hogy egészségesen született a baba, hogy nem gondolta meg magát az anya… Az más kérdés, hogy ez közel húsz éve történt, és a gyerek máig nem tudja, hogy örökbefogadott. A terhesség alatt megismerkedni előre nagy elkötelezettséget és pressziót jelent mindkét oldalon, és óriási kockázatot. Például volt öt halvaszülésünk a 19 év alatt! Vagy beteg gyerek született, pedig semmit nem mutatott ki korábban az ultrahang, vagy éppen a terhesség végén derült ki, hogy nincs agyállománya a babának. Ennek nem lehet kitenni az örökbefogadót, de a várandóst sem, ha otthagyják a beteg vagy halott gyerekkel az örökbefogadók.”

Budavári Zita, Bölcső Alapítvány

http://orokbe.hu/2014/06/16/sok-ellenseget-szereztem-mert-a-gyermek-erdeket-nezem/

„Domonkos születésére már odaértünk, jópár órát „együtt vajúdtunk” az életadóval. Mindkettőnk számára meghatározó kapocs alakult ki köztünk. Már nem féltem tőle, és már nem félt tőlem. Amikor Domonkos kibújt, az én kezembe adták, de természetesen neki mutattam meg először. Borónál még minden kórházi találkozás feszült és félelemmel teli volt. Domonkosnak tudtunk együtt örülni. Büszke voltam rá, hogy ilyen természetesen és szeretettel viszonyul hozzánk. Sose felejtem el, amit búcsúzóul mondott: „Nagyon megszerettem magát, úgy örülök, hogy magánál van mindkét babám.” Így váltunk el, mosolygott és úgy láttam, tényleg megnyugodott a döntésében.”

Orsolya, örökbefogadó

http://orokbe.hu/2014/04/23/kire-hasonlit-ez-a-gyerek-leginkabb-a-testverere/

„Gyakran nagyon jó kapcsolat alakul ki a szülő és az örökbefogadó között, de ez a  kapcsolat megszakad a felnőttek között az örökbeadás után. Mindkét fél tragikus, stresszes állapotban van, de ennek ellenére jókedvű viháncolós találkozások történnek az ultrahangon, mint jó barátnők beszélgetnek a nők, az apukák részt vesznek, vezetik az autót, szerveznek. A vér szerinti anyának végre van egy jó felnőtt barátsága, ahol emberszámba veszik, és a gyerek születése után ez megszakad. Ez nekik veszteség. Ezért fontos, hogy gondozzuk az anyákat a szülés után is.”

Budai Ágnes, Fészek Alapítvány

http://orokbe.hu/2014/04/15/vegyen-kutyat-ott-lehet-pedigret-kerni/

„Annyit támogattuk egymást lelkileg ezalatt a hónap alatt, hogy nem esett rosszul. Végül vállalták volna a kisfiút is, én mondtam nekik, hogy akkor ne, ha kételyeik vannak. Úgy megszerettük egymást, hogy nem tudtuk eldönteni, mi legyen. Margó és a férje nem engedték el a kezemet, nem tettek ki az utcára, hanem mellettem állnak mindenben. Ha nekik adom a babát, el kellett volna vágni velük a kapcsolatot, ami nehéz lett volna mindannyiunknak.”

Léna, örökbeadó

http://orokbe.hu/2014/05/23/harom-anya-a-39-heten/

„Csak a terhesség utolsó hónapjában ismerkedhetnek meg, de csak ha ők kérik. Addig hagyunk időt az életadóknak, hogy eldöntsék, vállalják-e a babát. Ha mégis hazaviszi az anya a gyereket, akkor azt szoktam mondani az örökbefogadóknak, hogy a következőre kell várni, az lesz az ő gyerekük.

A nálunk jelentkező terhesek egyharmada végül hazaviszi a gyereket. A szülés az a helyzet, ahol a legtöbb nő meggondolja magát, mert látja az újszülöttet. A körülmények persze ettől nem változnak, nem tudom, később esetleg állami gondozott lesz-e a baba.”

Mórucz Lajosné, Gólyahír Egyesület

http://orokbe.hu/2014/02/22/beszelgetes-morucz-lajosneval-2-resz/

Aki nyíltan fogadott örökbe, vagy erre készül: megismerkedtetek, megismerkednétek már a terhesség alatt?

Kántor Neddával, a Fővárosi Tegyesz örökbefogadási pszichológusával beszélgetek. Miért kaphat alkalmasságot egy rákos beteg? Jó-e az örökbefogadásra várva lombikozni? Túl enyhe-e a hazai alkalmassági vizsgálat? Van, aki kap határozatot, de gyereket nem? Mennyi esélye van az egyedülállóknak? Az alkalmasság, a szülők kiválasztásának módja, a juttatások diszkriminatív volta kerül szóba az interjúban.

– Mondj pár szót magadról!

– A Fővárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálatnál dolgozom, klinikai szakpszichológus és családterapeuta vagyok. Vizsgálom az örökbefogadásra jelentkezők alkalmasságát, segítek a barátkozásban, foglalkozom krízistanácsadással, utánkövetéssel, és bármivel, ami felmerül. Közel tíz éve kerültem a Tegyeszhez. Emellett magánpraxisban egyéni, család- és párterápiát is tartok. Pszichodráma asszisztens is vagyok, s egy igen tapasztalt gyermekdráma vezető kolléganőmmel épp pszichodráma csoportot tervezünk indítani örökbefogadott gyermekeknek a Mózeskosár Egyesület keretében, ahol elnökségi tag vagyok.

– Korábban az üzleti szférában dolgoztál, hogyan kerültél a gyermekvédelembe?

– Stratégiával és marketinggel foglalkoztam. Szerettem, de hosszú távon pszichológusként inkább láttam magam, mint az üzleti életben. A gyermekvédelembe – ha lehet ezt mondani – véletlenül kerültem. Amikor a pszichodráma képzésre jártam, akkor javasolta az egyik csoporttársam. Elsőre meglepett, de aztán rájöttem, itt is lehet családokkal foglalkozni. Itt is van stressz, de sokkal kevesebb, mint a versenyszférában, emberibb a lépték.

– Csapjunk a közepébe! A közhiedelemmel ellentétben meglepően kevés jelentkező bukik meg az örökbefogadási alkalmassági vizsgálaton. A statisztikai adatok szerint az alkalmassági kérelmek alig 1-2 százalékát utasítják el. (Ebben nincs benne az, aki menet közben magától kiszáll a folyamatból.)

– A számokba nem mennék bele, de az biztos, hogy a hazai alkalmassági eljárás lehetne szigorúbb.

– Úgy érted, hogy felpuhított az alkalmasság?

– A nyugati gyakorlatokhoz képest mindenképpen. Közben a média azzal van tele, hogy Magyarországon nehéz örökbe fogadni. Holott Európában az egyik legkönnyebb. A várakozás kétségtelenül hosszú, de az alkalmasság megszerzése banálisan egyszerű. És sokszor még ez a banalitás is fáj az ügyfeleknek.

Amikor húsz éve megfogalmazódott az alkalmasság mai kritériumrendszere, akkor több örökbe adható gyermek volt. Ma sokkal kevesebben vannak, viszont sokkal több az örökbefogadásra jelentkező, szétnyílt az olló. Az állam megengedhetné magának, hogy jobban válogasson. A törvény is implicit azt mondja, hogy az a cél, hogy a legmegfelelőbb helyre kerüljön a gyermek, hisz a gyerekeknek keresünk szülőket, s nem fordítva. A felbontott örökbefogadások száma stagnál évek óta, pedig akár javulhatna is. A nyugati példákat követve lehetne szigorítani az alkalmassági eljárást.

– Melyik részét?

– Mindegyik részét. Az orvosi vizsgálatnál kezdeném, s összességében minimum olyan szigorú szabályozást hoznék, mint a fegyvertartási engedély megszerzésénél. Ott is emberéletek foroghatnak kockán, itt is. Itt felettébb puha a rendszer, akár még egy áttétes rákos vagy immunszuppresszált (legyengített immunrendszerű) transzplantált betegről is simán azt nyilatkozza a háziorvosa vagy szakorvosa, hogy alkalmas örökbefogadásra. Nem mérik fel a súlyát, hogy emberek életével „játszanak”.

– Előfordult valaha, hogy az orvos nem adta meg az igazolást?

– Néhány esetről tudok, és nem sokkal több fordulhatott elő. A szakorvosok megkeresésének és bevonásának a folyamata átgondolásra szorul, de lehetne akár a folytatást önismereti munkához is kötni.

Évek óta javaslom, hogy mi, mint Tegyesz tartsunk továbbképzést az orvosoknak az örökbefogadásról, hogy érezzék át, hogy még az erősen hálapénz-orientált hazai egészségügyben is bizony lehet a szavuknak súlya. Gondolják át, hogy emberek életéről döntenek, és nem „jaj, szegény, így is annyi baja van, juttassuk hozzá egy gyerekhez” attitűddel viszonyuljanak az örökbefogadáshoz. Nem húsvéti nyuszit ajándékozunk. Azt látom, hogy az orvosok képtelenek kiállni amellett, hogy rákos megbetegedés esetén például legalább az ötéves túlélési időt kivárják és várassák a beteggel. Ja, hogy én „csak” pszichológus vagyok, s miért szólok bele egy orvosi kérdésbe…

– Ma az alkalmassághoz nem kell erkölcsi bizonyítvány…

– Mi is szorgalmazzuk, hogy kelljen.

– A magyar szabályozás szerint, ha valakit a Tegyesz alkalmatlannak javasol, a gyámhivatal még ezután is adhat neki alkalmasságot. Előfordul ez a gyakorlatban?

– Igen, ritkán. Több esetemben is például pont az egészségügyi ok miatt sajnálta meg a gyámhivatalos ügyintéző az ügyfelet. Igazságügyi szakértő bevonása helyett orvosi kérdésben érezte magát feljogosultnak döntést hozni.

– Gondolom, ilyen esetben a Tegyesz úgysem adna az illetőnek gyereket, de ha van határozata, a civilektől (a nyílt örökbefogadást közvetítő civil szervezetektől) kaphat.

– És a civilek nem látják kötelezően a pszichológiai véleményt és a környezettanulmányt… Ez nagy hiányosság.

– A pszichológiai vizsgálat pedig legalább 1-4 alkalomból áll, de sok jelentkező egy alkalom után megkapja az alkalmasságot. Hogy lehet egy beszélgetés alatt kiszűrni, ha valaki skizofrén, bipoláris, alkoholista, pedofil?

– Valóban vannak, akik egy alkalmas pszichológiai vizsgálaton vesznek részt. Ám olyanok is akadnak szép számmal, akiknek a négy alkalom is nehezen elegendő. Mindehhez kell egyrészt a szakmai gyakorlat, másrészt ezekben a súlyos esetekben már az orvosok is jeleznek.

Ahhoz képest, hogy sokan a pszichológia vizsgálat és a környezettanulmány létét is megkérdőjelezik, én a pszichológiai vizsgálatot kiszélesíteném, még akkor is, ha ezzel nem leszek népszerű. Összevetésként, Nyugaton jellemzően egy évig tart az örökbefogadói alkalmassági folyamat. Nem maga a vizsgálat, a folyamat. Azoknak pedig, akik feleslegesnek gondolják a pszichológiai vizsgálatot, illetve a környezettanulmányt, mondván „bezzeg a vér szerinti gyermekhez sem kell semmit elvégezni”, a következő kérdést szoktam feltenni: Mit szólna, ha a holnapi hírekben bemondanák, hogy az örökbefogadási alkalmassághoz a jövőben semmilyen vizsgálat nem lesz szükséges, helyette egy gép fogja osztani a sorszámokat? – Senki nem volt még, aki ezzel a felvetéssel egyetértett volna…

– Mi a helyzet, ha valaki fel nem dolgozott veszteségekkel érkezik a vizsgálatra?

– Előfordul. Ezt is problémának tartom, hogy nincs rá hatásköröm, hogy valakinek azt a feltételt szabjam, hogy terápiába menjen. Javasolhatom persze, de nincs olyan ereje. Egyszer jött egy házaspár, ahol nem is a gyerekvállalás volt a téma, hanem hogy mint házaspár tudnak-e egyáltalán működni. Őnekik javasoltam, hogy menjenek terápiára és utána jöjjenek vissza. Nem jelentkeztek azóta. S nem feltétlenül azért, mert elmentek terápiába.

– Probléma-e, ha lombikozik valaki, mikor örökbefogadásra jelentkezik?

– Ez a vesszőparipám. Angliában például a családorvoson keresztül megy minden „lombikozás”, Magyarországon meg sok családorvosnak fogalma sincs, milyen kezelésekre jár az ügyfele és mi a tényleges baja. Angliában egy családorvos nem is adhat ki igazolást az örökbefogadáshoz, ha még lombikozik a betege, és ezzel maximálisan egyetértek. Igaz, tőlünk nyugatabbra nem is támogatnak öt lombikot… Nálunk meg mondjuk, ha a fele leszívott petesejtet beülteti, a felét lefagyasztatja, akkor az öt támogatott lombikból rögtön akár tíz lesz, vagy jönnek a marketingakciók, hogy több százezer forint helyett most csak 70 ezer a fizetős, és akkor öt helyett rögtön hatot engedhet meg magának a pár.

Ha valaki a jelentkezésnél javában „lombikozik”, akkor nem tiszták a határok, a motiváció sem egyértelmű. Aki lombikozik, az nem örökbe akar fogadni, az lombikozni akar. Az örökbefogadás ilyenkor csak egy – több meddőségi orvos által ráadásul ajánlott – „ugródeszka”. Nem szeretik az érintett ügyfelek, ha ilyenkor azt mondom, ha nincs ló, jó a szamár.

Egy felnőtt örökbefogadott mesélte, miközben szó szerint ezzel a hasonlattal élt, hogy gyerekkorában végig ilyen érzete volt, hogy ő csak egy pótlék. Számomra ez egy alapvető visszaigazolás azóta is. Ne higgyük tehát, hogy a gyermek felé ez az érzet, ez a hozzáállás nem jön át. Sajnos átjön. Nem tud nem átjönni.

– A lombik más ilyen szempontból, mint a házilagos próbálkozás?

– Persze. A lombikba nagyon sok energiát tesznek, iszonyú érzelmi viharokat vált ki, nagy megterhelés fizikailag, lelkileg, anyagilag egyaránt. Egy csomó nő nem is bírja se hormonálisan, se érzelmileg. Ám a fő különbség a veszteség kezelésében van!

– De ha lombikozik a jelentkező, akár olyan helyzet is előfordulhat, hogy épp terhes, mikor kiajánlást kap. Miért nem jó terhesen örökbe fogadni?

– Nem csak lombikozáskor fordulhat elő, hogy az illető épp terhes, amikor kiajánlást kap. Sok oka van annak, hogy miért nem üdvözlendő terhesen örökbe fogadni. A kvázi-ikerhelyzet (korban nagyon közel álló testvérpár) például sosem szerencsés, mert a kicsi a nagyon fog nőni, mint a karón, a kicsi fejlődésének a záloga a nagy fejlődésének az önkéntelen visszafogása lesz. Vannak olyan képzetek, hogy majd az egyik mellemből szoptatom az egyiket, a másikból a másikat. Ez kinek jó? Csak a szülő nárcizmusának.

– Nem biztos, hogy újszülöttet fogadna örökbe.

– Az meg embertelenség. Az örökbe fogadandó gyereknek az az igénye, hogy a teljes elfogadást élje meg. Aki nagy reményekkel bekerül egy családba, és rögvest kap egy kistesót, az nem tudja megélni, hogy őt itt elfogadták, különben miért kap kistesót. Még egy-két évet sem lehetett a középpontban. És a születendő gyerek is fel fogja fogni, hogy nem ő volt a középpontban, hogy már a terhesség alatt sem őrá figyeltek, hanem testvért vállaltak mellé. Akiben van egy kis empátia, az magától eláll ilyen helyzetben az örökbefogadástól, hiszen automatikusan máshová kerül a fókusza. Ha egy örökbefogadásra várakozó várandós lesz, a top prioritása pszichésen a terhesség megélése legyen, bármi más ehhez képest másodlagos.

– Egy vetélés után mennyivel lehet örökbe fogadni?

– Erre nincs szabály. Más egy nyolchetes és egy nyolchónapos magzatot elveszteni. A népi bölcsesség szerinti egy év sem véletlenül alakult ki. A tapasztalatom egyébként az, hogy azok, akik előzetesen elvesztették a gyermeküket, csak több év múlva jelentkeznek örökbefogadásra. Bennük megvan az alázat a leendő és az elvesztett gyermekük, illetve önmaguk iránt is.

– Mit gondolsz a karitatív örökbefogadásról?

– Nem nagyon ismerek ilyet. Azaz, egyszer azt mondta egy jelentkező, hogy elég sok gyerek van már a világban, és nem biztos, hogy a számukat kéne növelni, hanem a meglevőknek az életét jobbá tenni. Elsőre meglepődtem, ilyet még senki sem mondott, de megfogott, hogy valaki ily módon képes felülemelkedni a saját szaporodási előnyén.

A jelentkezőknél azonban általában közrejátszik valamilyen egészségügyi probléma. Még ha van is gyerekük, akkor a szülésnél történt valami, vagy az orvos nem javasolt újabb terhességet. A vér szerinti gyermek egyébként nem kizáró ok, sőt nemzetközi tanulmányok támasztják alá, hogy azoknak a családoknak jobb a beválása, ahol már van vér szerinti gyermek. Van gyereknevelési tapasztalatuk, nem olyan félősek, tudják, mik a korosztályos problémák. Nincs bajunk azzal, ha valakinek van vér szerinti gyereke és úgy jön örökbe fogadni, bár kevés az ilyen jelentkező.

– Nemrég valaki azt mondta nekem, hogy ő szeretne segíteni egy olyan gyereknek, aki egyébként otthon nélkül nőne fel.

– Volt már ilyen vér szerinti gyermekes jelentkező házaspár, akik, amikor megtudták, hogy amilyen gyereket ők elképzeltek – „pici, fehér babát” –, arra sokan állnak sorban, akkor visszaléptek, mert nem kívánták másoktól elvenni a lehetőséget.

– És ha valaki vállal egy négyéves cigány kisfiút?

– Szíve joga. Ilyen gyerekekért valóban nem kapkodnak.

– Van, aki kap határozatot, de gyereket soha?

– Igen, és ezt hangoztatjuk is. Ahogy egy kolléganőm szokta mondani: az örökbefogadás feltétele az alkalmassági határozat, ám az alkalmassági határozat nem jelent feltétlenül örökbefogadást. Minden ügyfél ismeri a törvényt, hogy a gyermeknek keressük a legmegfelelőbb szülőket. Ha egy embernek jó az önértékelése, akkor be tudja lőni, hogy másokhoz képest szülőként ő mit tud nyújtani. Az alkalmasság elég tág fogalom, ezt lehet felülről is és alulról is „ütni”.

– Tehát úgy gondoljátok, kapjon több ember határozatot, legyen egy tágabb merítés válogatni a gyerekek számára, aztán legfeljebb nem kap gyereket?

– Nem mi gondoljuk így. A törvény értelmében a rendszer működését állították fel tudatosan így. A kiválasztásos rendszerekben egyébként másutt is így van az életben. Az érettségin átmegy az ötös is meg a kettes is, miközben jelentős különbség van köztük. Aztán az ötöst felveszik a jogi egyetemre, a kettest nem, és a kettes tanuló tudja magáról, hogy kettes tanuló, és azt is, mi az esélye bejutni melyik egyetemre.

– És aki kettes tanuló, de nem tudja magáról?

– Vannak folyamatos reklamálók, akik nem veszik észre, hogy a reklamációjukkal is „árulkodnak” a személyiségükről, a mentális állapotukról, a stressztűrésükről. Örökbe fogadni nem kötelező és nem is állampolgári jog.

Volt egy korrupciós ügyünk, és nem értette az ügyfél, hogy a borítékcsúsztatás bűncselekmény. Mondtuk, hogy ez itt nem megengedhető, és még ő volt felháborodva, hogy „de hiszen az egész ország így működik”. És sajnos a civilek – tisztelet a kivételnek – is ezt a benyomást erősítik. Tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy van, aki egy év, netán egy hónap vagy hét után kap náluk gyereket, amiért mások 3-4 évet várnak. Vagy éppen külföldi állampolgárként kap gyermeket, holott a törvény szerint a civilek csak Magyarországon élő magyar állampolgárok között közvetíthetnének. Mindez nem azt erősíti, hogy a rendszer átlátható. Érdekes, a civilekben mégis jobban bíznak az emberek, mint az „államiban”, pedig ott – ismét tisztelet a kivételnek – kevéssé átlátható a működés, és mint ilyen, nagy a visszaélések lehetősége. A szomorú pedig az, hogy a tiszteséges működés szorul magyarázatra…

– A közelmúltig néhány civil szervezet fogadta a vegyes házaspárokat, ahol az egyik fél külföldi állampolgár.

– Ez túlzás, néhány esetről tudok. És több ízben tisztában is voltak vele a civilek, hogy törvényt szegnek. Volt, hogy épp nálam szólta el magát az ügyfél erről. Ezért is tartanám szükségesnek, hogy ilyen szempontból is jobban ellenőrizzék a civileket, illetve az illetékes gyámhival igenis szerezzen érvényt a törvénynek.

Nem jó üzenet, hogy aki tisztességesen beáll a sorba és hisz a rendszerben, az folyamatos hátrányt szenved, mert azt olvassa a bulvárlapokban vagy a fórumokon, hogy más a civiltől két hónap vagy egy év után kap gyereket, külföldiként kap gyereket, vagy esetleg a jogszabályokat be sem tartva. Hogy várjunk el így transzparenciát?

Sokan megorrolnak rám, de én nem tudok azonosulni azzal a bizonyos civileknél elharapódzott gyakorlattal sem, hogy az anyasági támogatást az örökbefogadók kötelezően „visszaosztják” a szülőanyának, és ez az elvárás. Ez nem a jó irány. Nem az örökbefogadó feladata a szociális támogatás, és majd’ minden örökbefogadónál jól jön az a hatvanezer forint. A transzparenciának az is a része, hogy nincsenek ilyen hallgatólagos zsebbe csúsztatási elvárások.

– A várakozásra visszatérve: pár hónap alatt akár sorra lehet kerülni teljesen becsületesen is, ha valaki vállal roma gyereket.

– Igen, de a többség nem vállal. Nálunk, aki nem vállal roma gyereket, jelenleg öt évet vár, hiszen a 2010 tavaszi-nyári jelentkezők vannak most soron, aki meg vállal, az már fél év alatt sorra kerülhet az országos listán. Már idei jelentkező is kapott kiajánlást az országos listáról.

– Nagyobb gyerekre is öt év a várakozás?

– Igen, hiszen jelenleg nagyon kevés az örökbe adhatóvá nyilvánított fővárosi gyermek.

– Mit gondolsz arról, ha valaki származási kikötéssel indul neki az örökbefogadásnak, aztán két-három év múlva úgy dönt, mégis vállal roma gyereket?

– Mindenkinek szíve joga olyan kikötést tenni, amilyet akar, ezért senkit sem ítélek el. Viszont ha menet közben módosít, akkor sokszor az derül ki, hogy nem elfogadóbb lett, csak türelmetlenebb – és ez nagy különbség! Ilyenkor megpróbáljuk átbeszélni, és általában nem szoktak módosítani.

– Ha örökbe adható egy gyerek, a legrégebbi várakozó automatikusan sorra kerül?

– Nem, de miért kerülne?! A törvénynek három kritériuma van: a jelentkezési sorrend figyelembe vételével a legalkalmasabb jelöltet keressük, a házaspárok preferenciája mellett. Ha megtudjuk, milyen gyermeknek keresünk szülőt, akkor a „paraméterei” alapján a jelentkezés idejének a figyelembe vételével leválogatjuk a rendszert, és képzünk egy nagyjából 15-20 jelentkezőből álló „rövid listát”. A nagysága függ az adott gyermek egészségi állapotától is.

Azaz vesszük például az első 20 olyan jelentkezőt, akik egy 4 év 8 hónapos egészségi problémával küzdő kislányra örökbefogadói határozottal rendelkeznek. Az a lista aztán általában magától tovább szűkül, amikor kiderül, hogy az ügyfelek mégse fogadókészek, mivel „jaj, most mégse lenne jó, most épp lakásfelújítunk, most épp nyaralni megyünk, jaj, most a nagymamát éppen megműtötték, oh, mi a civileknél hamarosan sorra kerülünk”.

Az így fennmaradó még rövidebb listában aztán már nem a jelentkezési sorrend, hanem az adott gyermek igényeit lefedő szülőjelöltek és az általuk nyújtandó körülmények esnek latba, melyet az adott gyermeket és a jelentkezőket legjobban ismerő nagyjából 10 főből álló szakmai team mérlegel. Ebben benne van a gyermekvédelmi gyám, a nevelőszülő, a nevelőszülői tanácsadó vagy a gyermekotthon képviselője, az örökbefogadási tanácsadók és a pszichológusok. A mérlegelés végén a team hoz egy rangsorbeli döntést. Ennek alapján a rangsor első helyére kiemelt jelentkező (legyen az egyedülálló vagy házaspár) kapja meg a lehetőséget a gyermek történetének először anonim megismerésére. Ha ő vagy ők nemet mondanak, a rangsorban a következő ügyfél fogja megkapni a lehetőséget, s így tovább. És elő nem fordul, fordulhat, hogy mondjuk egy egy évvel ezelőtt jelentkezett celeb vagy híres ember sorra kerül olyan gyermekre, akire mások öt éve várnak.

– Előfordul, hogy egy egyedülállót hoztok ki első helyre?

– Persze, volt rá eset, például, ha a gyereknek egy az egybeni kapcsolatra van szüksége.

– Vannak olyan várakozók, akiknek mindig beviszitek az anyagát, de sose kerülnek sorra?

– Vannak, akik sokszor bekerülnek, de még nem kerültek sorra. Azt nem mondanám, hogy sosem fognak.

– Ők mit csinálnak rosszul?

– Semmit nem csinálnak rosszul, de például az egyedülállók ilyenek, nem tudnak elég jók lenni a törvény által egyértelműen preferált házaspárokhoz képest. Amennyiben egy gyermek állapota átlagos, mindig találunk házaspárokat.

– De ha meg nagyon rossz a gyerek állapota, hogy bír vele egy ember?

– Ez paradox, de így igaz, több egyedülálló visszalépett vagy sírva fakadt már emiatt. Egyedülállónak úgymond egészséges, fehér bőrű gyermekre nálunk nem igazán van esélye, és ez szerintem a többi megyében is így lehet.

– Ha befut egy olyan gyerek, akire egyetlen várakozó van a rendszerben, akkor neki mindenképpen kiajánljátok?

– Ha a gyereknek ő megfelelő választás, akkor igen, de ha nem tartjuk annak, akkor nem.

– Olyan döntések elé kerültök, hogy egy gyereket magyar vagy külföldi családnak ajánlotok fel?

– Nem, soha, ez nem tud megtörténni. Ha helyben, a fővárosban vagy egy adott megyében nincs várakozó, a gyermek először az országos listára kerül. Akkor már országos szinten is megpróbálnak számára örökbefogadó családot találni. Ha ez mégse sikerül, kerül csak a nemzetközi listára.

– Mi a helyzet azokkal, akik ötven körül jelentkeznek, nincs gyerekük és már csak egy idősebb, 5-6-7 éves gyereket kaphatnak a kötelező korkülönbség miatt?

– Már az is elég, ha 45 felett jelentkeznek, mert mire sorra kerülnek, ötvenévesek lesznek. Nekik sincs jó esélyük a teameken, mert az ilyen jelentkezőknek döntő többségében nincs gyermeknevelési tapasztalata, s eleve csak kevesen szeretnének idősebb gyermeket örökbe fogadni. Egy nagyobbacska gyermekre vélhetően azok fognak igent mondani, akik a koruknál fogva fiatalabb gyermekben nem igazán reménykedhetnek. Ilyen szempontból az 50 év körüli jelentkezők kompromisszumkészebbek. S az is igaz, hogy egy olyan házaspár, aki egy egészségesebb vagy fiatalabb gyermekre is szóba jöhet, az általában nem fogad el egészségi problémával küzdő vagy idősebb gyereket.

– Elképzelhető, hogy valaki éveket vár nyolcéves gyerekre?

– Sajnos igen.

– Miért?

– Mert nincs gyerek. Konkrét példa: egy egyedülálló jelentkező hölgy kilenc éve vár egy egészséges, fehér bőrű lánygyermekre. A saját kora miatt most már 10 éven felülire, és bizony az elmúlt 9 évben még csak felajánlást sem kapott.

– Nincs fehér bőrű 11 éves gyerek a rendszerben?

– Biztos van, csak nem örökbe adható.

– Hány éves korig lehet átgondozni egy gyereket egy új családba?

– Szerintem a kiskamaszkor elejéig biztosan, de egyénileg változó, mikor lesz kiskamasz egy gyermek. Akár már kilencévesen is az lehet, főleg egy lány. De ilyen idős gyerekkel nincs tapasztalatom.

– Kilencévest már nem nagyon vállalnak a magyarok.

– Igen, Magyarországon ez a hozzáállás, meg bejön az iskola kérdése is. Egy igen általános ökölszabály, hogy minél nagyobb a gyerek, annál nagyobb a puttonya. Ám vannak ellenpéldák is! Volt egy nagyon okos, nagyon rendben lévő nyolcéves kisfiú, aki itthon a kora miatt – sajnos – senkinek nem kellett. Végül Olaszországban talált új családra. Ezt megelőzően azonban egy idősebb magyar házaspárnak is felajánlottuk, ám mivel volt egy kis beszédhibája is, ők a megismert dokumentációi alapján nemet mondtak. Az asszony később letámadott, hogy mit képzeltünk, hogy egy beteg gyereket ajánlottunk fel neki. A mi felfogásunk szerint a beszédhiba nem betegség, ők meg a tündéri gyereket meg sem nézték emiatt… Szerintem életük lehetőségét szalasztották el.

Én az idősebbeket meg az egyedülállókat arra bíztatom, hogy húzzák tágabbra a határokat, hiszen végül így is, úgy is egyedileg döntenek majd. Egyszóval, nem engedhetik meg azt a luxust, hogy mindenféle kritériumot bejelöljenek, hogy milyen gyermeket nem vállalnak. Ezzel azonban messze nem azt mondom, hogy vállalják be a számukra vállalhatatlan! Sőt!

– A többség viszont minél kisebb gyereket, lehetőleg újszülöttet szeretne.

– Igen, pedig az újszülött a legnagyobb megterhelés, és a legnagyobb zsákbamacska. Eleinte 24 órás embert igényel, „nincsenek hozzá kulcsok”, nincs napirendje, egy totál „fekete doboz”. Emiatt aztán mindenkiben ott van az extra félelem, hogy mi van akkor, ha baja van, miért sír, milyenek a képességei, hogy fog fejlődni, jaj vajon a genetika, a magzati élet… Ezért a szorongása is fokozott az újszülöttet örökbefogadó szülőnek.

– Sokakban az él, hogy egy kisbaba tiszta lap, majd az én képemre formálom…

– Ez nagyon nincsen így. Az élet, mint tudjuk, nem a születéssel kezdődik… Ilyen szempontból könnyebb egy olyan korú gyerekkel, akin már látszik a temperamentuma és le tudom mérni a hozzá való viszonyulásomat, s az övét is az enyémhez.

– Ez hány éves kor?

– Nagyjából egy éves kor fölött.

– Lehet előre jelezni, mikor lesz sikeres egy örökbefogadás, például a gyerek kora, állapota alapján, vagy hogy hány helyen élt addig?

– Ez így nem létezik, egyedi esetek vannak, nem lehet ezek alapján megjósolni.

Van egy érdekes jelenség: van, hogy egy gyermek örökbe adható, ám abban az aktuális állapotában nincs rá igény, és ezért óhatatlanul „várakozik” a rendszerben. Aztán fél év alatt gyönyörűen behozza a lemaradását, és valaki végül boldogan hazaviszi.

– Az aktája ezt követi?

– Persze. Az új törvény szerint minden gyereket új és aktuális, összegző szakvéleménnyel kell ellátni. Enélkül elvileg nem is adható örökbe. Ez kötelező, pont azért, hogy ne egy-kétéves anyagokból dolgozzunk.

– Mit változtatnál a hazai rendszeren?

– Rengeteget. Először is, azt kéne az államnak eldöntenie, hogy az örökbefogadást hogyan súlyozza. Most a családpolitikához tartozik, szerintem is annak a része, de akkor kezeljék is családként az örökbefogadókat. Ahogy én látom, az örökbefogadási szabályozást egyelőre nem teljesen harmonizálták a családpolitikával, a család védelme az örökbefogadás szabályozásában pedig nem teljeskörűen köszön vissza. Örökbefogadási szempontból meglepő módon sokkal inkább a születések számát ösztönzik a törvények, mint magát a család működését. Az anyasági támogatás, az apákat megillető ötnapos pótszabadság csak az újszülöttet örökbefogadóknak jár. A jelenlegi gyakorlattal az állam ráadásul így azt is üzeni, hogy az újszülötteket örökbefogadók preferáltak, a nem újszülötteket örökbefogadók pedig hozzájuk képest hátrányban vannak.

Egy családiműködés-fókuszú szemléletben az anyaságit megkapná az is, aki tízéves gyereket fogad örökbe, hiszen ő akkor válik annak a gyermeknek az anyjává akkor is, ha van már netán három másik gyereke. Az örökbefogadó apáknak pedig a gyermek korától függően adnék akár lépcsőzetesen növekvő pótszabadságot, hogy mondjuk egy nyolcéves gyermeket örökbefogadó családapa akár két, ne adj’ Isten, három hetet is otthon maradhasson az éppen formálódó családjával a kezdeti igen fontos és intenzív időszakban.

– Az örökbefogadók sokszor azon is meglepődnek, hogy ha kétévesnél idősebb gyerek érkezik, akkor már csak a havi 25 ezres gyes jár.

– Igen, a csecsemőgondozási díjat (a gyerek féléves koráig járó, legmagasabb összegű juttatás, azelőtt tgyás volt a neve) a gyermek korától függetlenül megadnám az örökbefogadóknak fél évig, amennyiben otthon maradnak a gyermekkel.

– Említetted, hogy az alkalmasságot is megszigorítanád.

– Igen. Minimális követelményeket vezetnék be. Megszabnék például egy minimális intelligenciahányadost. Egy szakmai megbeszélésen ezt tekintve 80-as IQ-ban maradtunk. A háziorvosi nyilatkozat részévé tenném, hogy tud-e arról, hogy betege rendszeres szakorvosi ellátásban részesül, s ha igen, mely problémával. Az érintett orvosi szakmai kollégiumok bevonásával felülvizsgálnám az eddigi betegséglistát. A már említett fegyverviselési egészségi alkalmassági feltételekhez hasonlóan a pszichiátria területéről felvenném például a személyiségzavarokat. Az alkohol- és kábítószerfüggést általánosságban kiterjeszteném a pszichoaktív szerekre és a játékszenvedélyre és internetfüggőségre. És igen, szorgalmaznám, hogy rosszindulatú daganatos vagy transzplantált beteg az ötéves túlélési időn belül ne fogadhasson örökbe. És nem azért, mert ki akarok tolni velük, hanem mert az örökbefogadandó gyermeknek szeretnék fizikailag és lelkileg is minél biztosabb hátteret biztosítani, és mert meg akarnám kímélni egy újabb veszteségélménytől. Ez iszonyú nagy felelősség. Az orvosoknak pedig szabadon választható elméleti továbbképzést vezetnék be a témában.

Az alkalmasság lépéseit is szigorítanám. A tanfolyam tematikáját átalakítanám. Markánsabban elválasztanám a gyakorlati részt az elméletitől. A gyakorlati részt lényegében helyzetgyakorlatokká alakítanám. S ezeket előbbre venném az alkalmassági folyamatban, hogy kiderüljön, hogy egy adott jelentkező hogyan tudna viszonyulni konkrét helyzetekhez. A tanfolyamot lehetne bővíteni, új modulokat bevezetni, például romamodult. A roma kultúráról részletesebben kellene beszélni. A roma gyerekek örökbefogadói – amennyiben igénylik – extra felkészítést is kaphatnának.

Most tapasztaljuk azt a problémát, hogy léteznek roma falvak roma nevelőszülőkkel, és a mi fővárosi jelentkezőink ledöbbennek a falun, a kultúra másságán, és vagy amint lehet, „visszamenekülnek” Pestre, vagy reklamálnak, s csak nagyon kevés szülő tudja ezeket a helyzeteket zökkenőmentesen venni.

– Jól értem, az a baj, hogy a nevelőszülő roma?

– Nem! Az a gond, hogy a fővárosi, jellemzően középosztálybeli jelentkező egy számára ismeretlen, teljesen más kulturális közeggel szembesül, aminek nem érti a „nyelvét”, így nem tudja kódolni, dekódolni a helyzeteket, melyekben aztán nem képes magát komfortosan érezni. Például vannak roma családok, ahol nem ritka, hogy szájon puszilják egymást. Aki ehhez nem szokott, annak ez sokkoló vagy provokáló tud lenni. Vagy a faluban mindenki tud az örökbefogadásról, holott ők diszkrétebben szerették volna kezelni.

Ebben a filmben az örökbefogadás nemcsak egy motívum, ez a film elejétől végéig az örökbefogadásról szól, mindenféle irányokból. A három főszereplő rögtön a háromszög három csúcsáról való: örökbefogadó, örökbefogadott és örökbeadó. Érdemes megnézni.

Az Anya és gyermeke (Mother And Child) című amerikai filmdráma több történetszálat kever. Karen (Annette Bening játssza) 14 évesen terhes lett és örökbe adta a gyereket, és nem tudott ezen túllépni. Még ötvenes éveiben is ennek hatása alatt áll, folyamatosan a sosem látott gyermekre gondol, leveleket ír neki, amiket nem küld el, a mindennapokban zárkózott, morcos, képtelen az emberi kapcsolatokra.

Az örökbeadott gyerek, Elizabeth (Naomi Watts) is méltó rá, hogy kiszálljon hozzá a kötődésrendőrség. A harmincas nő sikeres ügyvéd, de mintha nem lennének érzései. Az örökbefogadó szüleivel rossz a kapcsolata, a vér szerinti anyját nem kereste soha, nem akar sem tartós kapcsolatot, sem gyereket, fűvel-fával lefekszik, még a városokat, munkahelyeket is hűtlenül cserélgeti. A függetlenségre esküszik, de inkább durván magányos.

A harmincas Lucy (Kerry Washington) pedig, a férjével együtt, végre meghozta a nagy elhatározást: örökbe fogadnak egy gyereket, és ügynökségen keresztül keresnek egy krízisterhest, aki nekik adná a babáját.

Aztán mindenféle történik, a három ember története összekapaszkodik. Nekem az tetszett nagyon az Anya és gyermekében, hogy a szereplők kapcsolati hálózataira is utalásokat tesz. A filmek általában nem foglalkoznak a szereplők tágabb rokonságával, maximum egy-két, dramaturgiailag szükséges barát vagy rokon bukkan fel. Na, ebben a filmben mindenkinek van anyja, az anyának bejárónője, a bejárónőnek gyereke. És ezek a kapcsolatok hatnak a döntésekre, hisz egy örökbeadás-örökbefogadás nem légüres térben, hanem emberi viszonyok között, sőt miattuk történik. Van, hogy az udvarló előző házasságból való felnőtt lánya mond olyan tanácsot, ami továbbviszi a történetet, szerepe van a fél percre feltűnő apósnak és anyósnak, és a bejárónő lánya is hoz érzelmi felismeréseket. Ugyanezen szerkezet miatt a film nem zár le minden szálat a befejezésnél, nem tudjuk meg, mi lett a félrelépő szomszéd terhes feleségével.

Egyébként a „behálózottság” dacára a kapcsolatokban van valami űr. Karen önfeláldozóan ápolja idős anyját, egy ágyban alszik vele, mégsem tudják megbeszélni az évtizedekkel korábbi örökbeadást. Elizabeth kikezd a roppant szimpatikus főnökével (Samuel L. Jackson), aki szereti is őt, de a lány emellett ugyanilyen intenzitású viszonyt folytat egy teljesen érdektelen szomszéddal. Az anyák támogatják, de le is nyomják lányaikat.

A szereplők beszélgetéseikben az örökbeadás-örökbefogadás-örökbefogadottság tipikus kérdéseit vitatják meg. A genetika számít, vagy a nevelés? Lehet szeretni a más gyerekét? Ha Isten arra rendelt, hogy ne legyen gyerekem, kell-e kicselezni a sorsot? Beleszólhat majd az örökbeadó a gyerek nevelésébe? Lehet-e húszévesen, egyedül felnevelni egy gyereket? Elég ok-e egy gyerek megtartására, hogy „besikerült”, még ha az anya nem is akarja? Hányadik randin mondjam el, hogy örökbe adtam egy gyereket? Megkeressem-e a sosem látott anyámat/gyerekemet? És ha csalódás ér?

„Nem a vér számít, hanem az együtt töltött idő” – mondja két szereplő is. A film mintha mégis cáfolná ezt, hisz az örökbeadó anya és az örökbefogadott lány életét is tönkreteszi a veszteség. Kár, hogy nem derül ki, mi volt a gond Elizabeth örökbefogadó családjában, mitől lett ennyire sérült a nulla naposan adoptált lány. Csak annyi hangzik el, hogy nem jött ki jól az anyjával. És mikor valaki az anyjáról kérdezi, a sosem látott biológiai anyáról kezd beszélni, az örökbefogadót meg sem említi. Karen drámáját jobban értjük, tizenévesen az anyja erőltette rá az örökeadást, nem a saját döntése volt. Ebben a filmben ezek többnyire a nők kérdései. Bár mindhárom nő mellett áll férfi, mégis, a nagy döntéseket egyedül hozzák.

A kedvenc jelenetem a filmben, mikor a húszéves krízisterhes leány nagy önérzettel vizsgáztatja a leendő örökbefogadókat, akik a szék karfájába kapaszkodva igyekeznek megfelelő válaszokat adni, hogy ők kaphassák a babát, tudva, hogy az örökbeadó előttük már több párt kikosarazott.

Itt látható online:

1. http://filmvilag.com/go/film/125053
2. http://filmvilag.com/go/film/125054

Anya és gyermeke (Mother and Child), színes, amerikai-spanyol filmdráma, rendezte Rodrigo García, 125 perc, 2009 

Ma egy különleges történet következik. Örökbefogadott és donor hímivarsejtes gyerekek egy családban. Zsófi és férje előbb örökbe fogadtak egy újszülött kisfiút, majd belevágtak egy „utolsó utáni” inszeminációba, spermadonor segítségével, ami sikerült. Zsófi a sajátos kis ötösfogat létrejöttéről és a mindennapokról mesélt. Magánutas örökbefogadás, ismeretlen genetikai apától szült gyerekek, a vér szerinti nagynéni felbukkanása és egy maradi védőnő szerepel az interjúban. (A szereplők nevét megváltoztattam.)

– Mesélj magadról és a családodról!

– A férjemmel tizenöt éve ismerjük egymást, tíz éve vagyunk házasok, egy kis faluban élünk. Három gyerekünk van. Attila nyolcéves, az ikerfiaink, Bence és Csanád négyévesek. Attilát örökbe fogadtuk, az ikreket én szültem, donoros megtermékenyítés segítségével. A családunk szűken véve ötfős, de szoros a kapcsolatunk a nagyszülőkkel, testvéreinkkel is.

– Milyen út vezetett az örökbefogadásig? Mennyi próbálkozás után döntöttetek így?

– A házasságkötésünk után viszonylag hamar kiderült, hogy nem lesz csak úgy, hipp-hopp gyerekünk. Először engem vizsgáltak ki, természetesen találtak ezt-azt, de nem egetverő problémákat. Sajnos a férjemnek egy gyerekkori betegség miatt komolyabb gondjai vannak. Elkezdtük a lombikot, de ezzel egy időben az örökbefogadásról is beszélgettünk. A harmadik sikertelen próbálkozás után indítottuk meg a folyamatot és kerestük fel a Tegyeszt, az átlagnál jóval fiatalabban, alig huszonhat évesen. Segített a döntésben, hogy a férjem főiskolai évei alatt nevelőszülőknél lakott albérletben és foglalkozott a nevelt gyerekekkel, segített nekik a házi feladat elkészítésében, vigyázott rájuk.

– Milyen gyereket szerettetek volna?

– Egy év alatti csecsemőt, a neme mindegy volt, elfogadtunk kisebb betegségeket is (asztma, táplálékallergia, koraszülöttség). Származási megkötésünk volt, félve a beilleszkedésétől, nagyon különbözött volna tőlünk egy roma gyerek.

– Mennyit vártatok?

– Tíz hónap után kaptuk az első telefonhívást, egy súlyosan fogyatékos, ráadásul már másfél éves gyermekről. Őt nem fogadtuk el, nem mertünk huszonévesen felvállalni egy ekkora feladatot. Két év után szólt egy ismerősünk, aki családgondozóban dolgozott, hogy bement egy hölgy, aki örökbe adná a gyermekét, megadhatja-e neki az elérhetőségünket és viszont. Beleegyeztünk és így jutottunk el a kisfiunkhoz.

– Az anya miért adta örökbe a gyermekét?

– A várandósságot későn diagnosztizálták, egészen a 16. hétig miómának hitték, és a műtétre jelentkezéskor derült ki, hogy egy kisbaba. Ekkor az abortuszra már nem volt lehetőség, pedig az anya ezt szerette volna. Innentől járt védőnőhöz, orvoshoz is. Egyedülálló nő volt, két gyereket nevelt, albérletben, ahol egy barátnőjével élt, mert csak így tudták kifizetni a költségeket. Az apa személyét nem nevezte meg, annyit tudunk róla, hogy egészséges fiatal férfi, akitől a kisfia is született. De egyik gyermekéről sem gondoskodik. A kilátástalan élethelyzet miatt döntött az örökbeadás mellett. Ebben a nővére támogatta. Mi a 34. héten találkoztunk vele. Végül a szülés előtt az anya a kórházi szociális munkást kereste fel és kérte a segítségét az örökbeadásnál. Kifejezetten nyílt örökbeadást szeretett volna, de alapítványok bevonása nélkül. A szociális munkás mindenben a segítségünkre volt, a helyi Tegyesz is teljesen pozitívan állt az ügyintézéshez. A szülést követő napon már a kész dokumentumokkal vártak bennünket.

– Nehéz volt a lemondó anyával találkozni?

– Igen. Akkor és most is azt gondolom, a mi anyukánk nagyon jó anya. Szerintem megszakadt a szíve, amikor aláírta a dokumentumokat. Egyszerre éreztünk örömet és szomorúságot. Láttam rajta a megkönnyebbülést, hogy egy terhet rakott le és a fájdalmat, hogy lerakta. Sokszor elmondtuk neki, hogy nyugodtan meggondolhatja magát, ott lesz jó helyen a kisbaba, ahova kerül. Nehéz volt. Távoli ismerősök néha mondták, hogy milyen anya az olyan, aki eldobja a gyerekét, hogy tudta megtenni. A szokásos frázisokat. Annyira bántott, kiabálni tudtam volna velük, hogy nem látjátok, gondoskodott róla! Hálát és tiszteletet éreztem a felé a nő felé, aki megbízott bennünk úgy, hogy alig ismert. Nem tudhatta, hogy biztos mi vagyunk a megfelelő szülők, mégis odaadta nekünk. Csak remélem, hogy a nagyfiunk felnőttként azt mondja majd, jó volt velünk lennie. Ez a legnagyobb félelmem, mióta elhoztuk, hogy esetleg majd azt a másik életet szeretné, amit a vér szerintivel élt volna, ami nincs is igazából. De biztos minden örökbefogadónak ez a félelme.

– Milyenek voltak az első hetek otthon?

– Sokkolóak. A stressztől nyolc kilót fogytam. És nem azért, mert ott volt egy baba, akit gondozni kellett, hanem mert egyik napról a másikra történt az egész. Szerdán még dolgozom egy multicégnél, csütörtökön már gyeden lévő anyuka vagyok. A lelassulás volt nehéz, valóban kellett a hat hét gyerekágy, hogy ezt elfogadjam. A család, a gyerekorvos rengeteget segített ebben. Csak néztem Attilát és szinte el sem hittem, hogy a mienk. Hogy ő lesz majd ovis, iskolás, felnőtt és tőlünk függ, hogy milyen lesz majd. Ijesztő és egyben boldog érzés. Erre a váltásra nem készít fel egy tanfolyam sem. A rokonok szinte el sem hitték, azt gondolták, viccelünk, amikor körbetelefonáltunk. Anyukám nem is értette, hogyan tudtuk ezt egy hónapon át titkolni előtte. De nem mertük elmondani előre, csak amikor már biztos volt.

– Találkoztatok azóta az anyával?

– Nem vagyunk kapcsolatban, nem keresett minket azóta. De két évvel az örökbeadás után az Iwiw-en kaptam egy levelet Attila vér szerinti apjának a nővérétől. Kérte, hogy küldjek képet, mégis csak a rokona a gyermek. Sokáig gondolkodtam, mit tegyek, a férjem azonnal azt mondta, hogy ne foglalkozzam vele. Elég nagy a családunk, van elég nagynénje, nagybátyja nálunk a gyereknek. Az örökbeadáskor az apai ág hallani sem akart a terhességről, nem foglalkoztak az anyával, az apa kijelentette, hogy nem kell neki a gyermek. Sőt a meglévő kisfiúval sem foglalkozott, nem támogatta őket egyáltalán. Így a megkeresésre nem reagáltunk. További jelentkezés nem volt. A neveket azért felírtam, ha Attila a jövőben érdeklődne a család ezen része felől, legyen valami támpontja. Mi egészen addig nem is tudtuk, hogy hívják az apát.

– Megijedtél?

– Igen. Ijesztő gondolat, hogy a net segítségével bárki, bármikor megtalálhat minket. Ezért is örültem, amikor elköltöztünk és a címünk megváltozott. A netes megkeresésre legfeljebb nem válaszolok, de ha odajön a lakásunkhoz? A férjem elég racionális, ő azt mondta, rendőrt hívunk vagy letagadjuk magunkat. Azért azokban a napokban izgultam. Abban biztos vagyok, hogy az anya sosem fog keresni minket. Ő ezt megígérte, így tudta végleg lezárni ezt a dolgot magában.

– Hogy jött a gondolat, hogy lombikoztok még? Miért nem még egy örökbefogadásban gondolkodtatok?

– A vizsgálatok során kiderült, hogy teljesen egészséges vagyok. Nagyon-nagyon vágytam egy várandósságra, szülésre. Attila örökbefogadásáig hét sikertelen saját sejtes lombikprogramunk volt. Egyszer sikerült, de sajnos méhen kívüli terhesség miatt meg kellett szakítani. Mindenképp szerettünk volna testvért, ezért sem az örökbefogadást (beadtuk ismét a kérvényt), sem az egyéb utat nem zártuk ki. Mikor Attila ovis lett, egy évet még dolgoztam, így az anyagi hátterünk megvolt ahhoz, hogy újra próbálkozzunk egy lombikkal. Sajnos nem sikerült. Ekkor a biológus javasolta, hogy gondoljuk át egy spermadonor igénybevételét, mivel a férjem spermaképe annyira rossz, hogy az lehet az oka a megtapadás sikertelenségének. Valahogy tudtam, hogy képes vagyok kihordani egy gyermeket, de azt nem gondoltam, hogy ebben a formában. Hogy nem attól a férfitól, akitől szeretném. Végül a férjem beszélt rá. Sokszor mondta, hogy nem számít, hiszen Attila sem vér szerinti, mégis a mienk, a mi tulajdonságainkat hordozza. Az esélytelenség tudtában vágtunk bele. Azt hiszem, ha nem sikerült volna, akkor is megnyugszom, hogy mindent megtettem, rajtunk nem múlt.

Annyira nem hittünk a sikerben, hogy miután kiválasztottuk a donort, utána majdnem egy évig nem is léptünk tovább. Aztán, ha már kifizettük, belevágtunk. Annyit költöttünk már a lombikokra, ez a többi költséghez képest kis összeg volt. Akkor bele sem gondoltam, hogy másvalakitől lesz gyerekem. Azaz már volt másvalakitől gyerekem, de ez mégis más, vagy annyira nem is.

Aztán az inszeminációnál azt éreztem, szinte azonnal, megmagyarázhatatlanul, hogy ez sikerült. Nem tudom, hogyan, ilyet sosem éreztem. A férjemnek sem mertem szólni. Amikor pozitív lett a teszt, még akkor is azt gondoltuk, ilyen volt már nem egyszer, semmit nem jelent. Az ultrahang volt a döntő, hogy igazán elhiggyük. Nem volt eufória, örömkönnyek. Annyit vártuk ezt a hírt, hogy igazán örülni sem tudtunk. Hihetetlen volt. A család nagyon boldog volt, mi a férjemmel viszont szinte csak nyugtáztuk a dolgot, hogy oké, végre sikerült. Kétpetéjű ikreket vártam.

– Mennyit tudtok a donorról?

– A donort a Krio Intézet választotta ki. A biológus megismerkedett a férjemmel, és ez alapján hozott öt donorról leírást. Mi eleve kizártuk, hogy ikertestvér legyen köztük (pont volt egy ikerpár donor), mivel én is iker vagyok, csökkenteni szerettük volna az ikerterhesség esélyét. Hát ez nem jött be. Tudjuk, hogy a donor hány éves, milyen magas, hány kiló, milyenek a külső jegyei. Mindezt leírás és nem kép alapján. Milyenek az arcán az arányok, mi a foglalkozása, beszél-e nyelveket, mi a hobbija (ugyanaz, mint a férjemnek, túrázik), volt-e a családjában valamilyen örökletes vagy egyéb betegség, városban vagy faluban lakik-e, van-e családja, milyen vallású, milyen az egészségi állapota. Mi nem tudtuk, hogy zajlik ez, segítség volt, hogy döntöttek helyettünk. Meglepetés volt a sok információ, amit kaptunk. Inkább kizártunk donorjelölteket, mint kiválasztottunk egyet az öt közül.

– Az ikreket vér szerintinek tekinted? Teszel, tesztek különbséget a gyerekek között? 

– Nekem Csanád és Bence vér szerinti gyermekeim, de Attila is az. Nem érzek különbséget köztük és így is neveljük őket. A családtagjaink is így viszonyulnak hozzájuk. A férjem, aki támogatott az egészben, nem bánja. Talán azt igen, hogy sosem tudjuk meg, milyen lenne a mi sejtjeinkből származó gyermek, hogy nézne ki. De lehet, ezt is inkább én bánom. De érdekes, mert a gyerekek mind hordoznak külső tulajdonságot az apjuk után is. Főleg Attila hasonlít rá nagyon, de az ikrek esetében is fellelhető egy-egy külső jegy. De belsőleg teljesen olyanok, mint mi. Néha rémisztő saját magunkat látni, hallani bennük. Ha teljesen vér szerintiek lennének, akkor sem hasonlíthatnának ránk jobban. Az ikrek teljesen különbözőek, pedig ugyanakkor fogantak. Akkora halmaz ez a génállomány, lutri, hogy mi lesz a végén. Ők hárman egyformán a gyerekeink, egyforma alapokat kapnak. Azt nem mondom, hogy egyformán szeretem őket, egyforma mértékben (nagyon), de másképp. Az egyiket ölelni kell, a másikkal sok időt eltölteni, a harmadiknak fontosak az apró meglepetések. Mások, más a személyiségük, mások az igényeik. Pedig egy családban vannak.

Amikor Attila TAJ-kártyáját intéztem, hónapokig nem sikerült továbblépnünk, mert a biztosító folyamatosan azt kérdezgette, hogy hívták a gyerekemet korábban és mi volt az anyja neve. Holott már rég a mi nevünkre volt anyakönyvezve. Nem mondtam meg, és ez kicsit lassította az ügymentet. Az ügyintéző nem értette, miért nem. Szerintem meg annyira egyértelmű, hogy egy gyerek, aki anyakönyvezve van, azt úgy hívják, és az anyja neve is az anyakönyvben szereplő név. Sehol máshol nem volt ez probléma. Aztán mégis sikerült elintézni, anélkül, hogy megmondtam volna a korábbi nevét. Egy esetben volt még gond az örökbefogadás ténye. A védőnő hatalmas piros betűkkel tüntette fel ezt a tényt a gyerek egészségügyi törzslapján, „veszélyeztetett” megjegyzéssel.

– Miért?!

– Mondta, hogy rendelet van rá, hogy az örökbefogadott gyerekek veszélyeztetettek, és ezt fel kell tüntetni. Kértem persze, hogy mutassa a rendeletet. Nem tudta megmutatni, mert nincs ilyen. Más védőnő ismerőstől kérdeztem erre rá, és ő mondta, hogy ez évtizedekkel ezelőtt volt, és főleg idősebb gyerekek esetén tüntették fel, hogy tudják, jobban oda kell figyelni a szülőkre segítség szempontjából. A gyerekorvosunknál is rákérdeztem, ő is azt mondta, ilyen nincs. Erre hivatkozva kértem a védőnőt, hogy írjon új törzslapot. Többszöri kérésem ellenére sem törölte ezt az adatot. Amikor nyugdíjba vonult, az új védőnőnek is szóltam, aki átírt mindent. Nem sirattam meg a régi védőnőt, ő mondta egyszer azt is, hogy nem leszek igazi anyja Attilának. Arra gondolt, hogy nem én szültem, nem érezhetem ugyanazt. Ezek apró dolgoknak tűnnek, de az igazságérzetemet zavarják.

– A férjednek milyen érzés, hogy nem tőle vannak az ikrek? Milyen gyakran kerül szóba?

– Mostanában ritkán. A várandósságom alatt sokat beszéltünk erről. Főleg, hogy milyenek lesznek, fognak-e hasonlítani ránk kicsit. Megtörtént a teherbeesés és onnantól mindkettőnké voltak. Teljesen úgy álltunk hozzá, hogy a mi babáink. A férjem tudta azt, amit végül én is. Ha nem próbáljuk meg ezt az utolsó lehetőséget, sosem nyugszom meg és hiányérzetem lesz egész életemben, mindig azon fog járni az agyam, hogy mi lett volna, ha megpróbáljuk. Itt van a fiunk, aki genetikailag egyikünké sem, mégis annyira a mienk, a kisbabával is így lesz majd, ezt gondoltuk akkor. És így lett. Nagyon büszke vagyok a férjemre, hogy ezt vállalta, és a szülei, barátai előtt is. Jó ember. Néha, de tényleg csak néha eszembe jut, hogy akár a férjemtől is lehetne gyerekem. De közben arra gondolok, jól van ez így. Ha tudom előre, akkor nem sírok annyit a sikertelen lombikok miatt, nem izgulok annyit, hogy jó döntés-e az örökbefogadás, fogják-e szeretni a rokonaink a gyerekeinket, elfogadják-e. Mert minden jól alakult.

– Ki tudja, hogy ők donortól vannak? A gyerekeknek elmondjátok majd?

– Szeretném nekik elmondani egyszer, de nem tudom, hogyan. Tudniuk kell róla. Talán a szexuális felvilágosítás környékén? Ez nem mindennapos dolog, mint az örökbefogadás. A családunk, a barátok természetesen tudják a donor tényét, de a szomszédok például nem.

– Ismertek donoros családokat? 

– Nincs a környékünkön ilyen eset, vagy legalábbis nem tudunk róla.

– Az örökbefogadásról beszéltek?

– Az örökbefogadás néha előkerül. A településünkön viszonylag sok család él, akik örökbe fogadtak, ezért könnyebb. Attila a várandósságom alatt kérdezte meg, hogy ő is a hasamban volt-e. Örültem a kérdésnek, mert végre elmondhattam neki, hogy nem. Mindössze egy dolgot sajnál egyelőre, hogy nem szoptattam, míg az ikreket igen. Sokszor szóba jön, hogy mennyire vártuk, és hogy örülünk, hogy ő lett a mienk. Utólag örülök a sok sikertelen lombiknak, mert ha sikerült volna bármelyik, ő nem lenne nekünk. Olvasunk egyébként meséket, amelyek az örökbefogadásról szólnak. Mostanában Attila sokszor kérdezi, ki adta a nevét. A nevét mi adtuk, és így lett elsőre is anyakönyvezve. Valószínűleg az örökbefogadás miatt kérdezi, de nem tudok neki mást mondani, mint az igazat. A szülőanya minket kért meg, hogy nevezzük el. Ezek azok a történetek, amelyek segítségével megérti majd, mennyire szerette az a nő is, aki szülte. Szeretném, ha a fiainknak természetes dolog lenne a születésük, ezért időről időre, főleg a szülinapok táján szoktunk beszélni erről.

– Talán az örökbefogadás kapcsán a donorról is könnyebb lesz beszélni.

– Igen. Biztosan Attila történetével fogjuk kezdeni és kapcsoljuk hozzá ezt a lehetőséget. Hogy meg akartuk próbálni, mert testvért, családot szerettünk volna Attilának akkor is, ha mi már nem leszünk, és hiányzott a családunkból még valaki, akitől teljesnek éreztük magunkat. Kell, hogy tudják, hogy a férjem, az apukájuk mennyire támogatott ebben és segített végig a támogatásával és az elfogadással. Hogy mennyire hálás vagyok neki, hogy megszülethettek, mert nélküle nem lennének.

– Attila, mint örökbefogadott, ha felnő, megkeresheti az örökbeadó szüleit A spermadonáció viszont ma anonim, az ikrek nem kereshetik meg a donor apjukat… Nem sajnálod, hogy a történetük egy darabkája rejtve marad előlük?

– Nem érzek feszültséget magamban emiatt. Talán azért, mert az ikrek nullától kezdve velünk voltak, így nem érzem azt, hogy külön múltjuk lenne. Persze, ettől még ez van.

– Gondolsz néha az ismeretlen donorra?

– Néha elgondolkodom, hogy melyik külső jegyük van a donortól, de annyi rám és a testvéreimre hasonlító vonásuk van, és a férjemre is annyira hasonlítanak, hogy nem érzem jelentőségét. Vicces, de nekem a férjem jelenik meg, ha  a donorra gondolok. Ez annyira beépült a mindennapjainkba, és annyira bíztunk benne, hogy a Krio intézet olyan donort ad, aki hasonlít, hogy nem tudom másnak elképzelni, mint amilyen a férjem.

– A család elfogadja a gyerekeket?

– Igen, és ezért nagyon szerencsésnek tartom magam. Az én testvéreim, a férjem húga és a szüleink is nagy örömmel fogadták a gyerekeket. Abszolút nem volt kérdés számukra, hogy ugyanolyan gyerekeink, mint nekik a sajátjaik.

– Milyen most az élet ötösben?

– Jól érezzük magunkat és örülök, hogy így lettünk család. A gyerekek még nem aludtak másutt, csak itthon, pedig anyukám hívogatja őket. De olyan jó, hogy itt vannak, nem szívesen vagyunk külön. Persze fárasztó a háromgyermekes lét, a kevés alvás, a sok takarítás. De a cserébe kapott puszik, ölelések, ahogy játszanak együtt, ahogy utánozzák a kicsik a nagyot, az szuper! Szóval megérte a sok macera. Van valaki, akinek átadjuk magunkat, aki fog ránk emlékezni, ha már nem leszünk, aki több lesz tőlünk. Nem mintha olyan nagy képességűek lennénk. Hogy lesz valaki, aki miatt érdemes további célok után menni. Ezért is mindegy, hogyan született hozzánk a három gyerekünk. A férjem tündéri apuka, rá vannak tapadva a gyerekek, néha irigykedem is. Ő meg szusszanna, de amíg ébren vannak, nem eresztik. Addig legalább elkészül a vacsora. Ő mindent megcsinál körülöttük, nyugodtan mehetek továbbképzésre pár napra, megoldja. Racionálisan gondolkodik, néha túlzottan is. Ő vajon mit gondol rólam? Hogy túlkombinálom a dolgokat. Ez így is van. Szóval igazi család vagyunk egy átlagos család mindennapjaival. Semmi extra, csak az indulás.

Hamarosan másfél éves lesz a blog. Az első kilenc hónap legolvasottabb cikkeit itt találjátok. Most összeszedtem azt a tíz legnépszerűbb írást, amely a második kilenc hónap során jelent meg.

Tóth Krisztina: “Akkor tudok ideális anya lenni, ha a saját életemet élem”

A blog eddigi legeslegolvasottabb interjúja, 30 ezer feletti kattintással. Tóth Krisztina író, költő először nekem mesélt az örökbefogadásáról. Másfél éves kisgyerek érkezése, durva kezdeti krízisek, az anyasággal kapcsolatos sztereotípiák felülírása.

“Nem akarom veszteségből indítani a közös történetünket”

Tompa Andrea író, színikritikus és az ötéves Elemér. A nevelőszülő fotója szemmagasságban, identitás a vitrinben, és miért nem a meddőséggel kezdi a családdá válás történetét.

Kisrigók

Oláh-Paulon Viki vendégposztja. Összeszokás egy intézetből érkező 5 és 6 éves testvérpárral. A gyerekek felmásznak az ablakba, és a szülők elkapják őket, pedig ez még csak a barátkozás harmadik napja.

“Ha egy anya beteszi az inkubátorba a gyereket, még nem tanul meg fogamzást gátolni”

Provokatív interjú a szókimondó Herczog Máriával, aki azt szeretné, hogy a gyerekek a vér szerinti családjukban nőjenek fel. Miért szüntetné meg a szakember a babamentő inkubátorokat, és miért tartja rossznak a magyar gyermekvédelmi rendszert?

“Olyan előítéletekkel kell majd szembenéznie egy cigány fiatalnak, amire ha nem készítem fel, meghal”

Az ország talán egyetlen gyermekvédelmi celebje, Illésné Áncsán Aranka beszél az intézetben felnövő roma fiatalok identitásáról. Jobban beengedik a gyereket a diszkóba, ha büszke a roma kultúrára?

20 tévhit az örökbefogadásról

Nemes tett? Visszamegy majd az igazi szüleihez? Tényleg kész tortúra a jelentkezés? A leggyakoribb tévhitek egy csokorba gyűjtve, megválaszolva. Kinyomtatni, és megmutatni a szomszédnak!

“Bárki kerülhet ilyen helyzetbe”

Három kismama a Gólyahír lakásában, akik örökbe fogják adni a gyereket. A család nem segít, a gimiben azt hiszik, biciklibalesetből lábadozik a 14 éves anyuka.

Visszaadott gyerekek

Szakirodalmi ismertető a sikertelen örökbefogadásokról. Amikor a gyerek visszakerül állami gondozásba.

“Ma már szitokszónak tartom, ha engem csak magzatvédőnek neveznek”

Téglásy Imre, az Alfa Szövetség főtitkára. Felnőni abortusztúlélőként, a hírhedt dávodi ügy, Isten csapása-e a bevándorlás. Abortuszellenesség és életvédelem.

Amikor nemet mondtunk

Négy olvasó, aki már utasított vissza felajánlott gyereket.

Jó ismétlést!

Az élet nem igazságos. Ezt ma örökbefogadási relációban boncolgatom, miszerint: milyen különbségek vannak az egyes megyékben a gyermekre várakozási idő tekintetében.

Az örökbefogadás alapegysége a megye: az örökbefogadni szándékozó a saját megyéjében automatikusan sorban áll, és (ha nem jelentkezik az országos listára vagy civil szervezetekhez), akkor itt fog sorra kerülni. De mikor?

Az elemzés az elmúlt három év örökbefogadási statisztikáin alapul (forrás: Központi Statisztikai Hivatal). Minden megyénél megnéztem a várakozók számát, a megyén belül örökbeadott gyerekek számát, és figyelembe vettem azt is, hány gyereket adott az országos listán örökbe az adott megye (azaz, akire a megyén belül nem találtak szülőt). Az elmúlt három év adatait átlagoltam, és a megyéket sorba rendeztem aszerint, a várakozók száma hányszorosa az egy évben a megyén belül örökbeadott gyerekekének. Rögtön mondom, hogy őrült nagyok a különbségek, egyes megyékben ez alig 2, máshol 18.

Ez egy fiktív szám, azt jelenti, ha minden várakozó a megyei listán fogadna örökbe, akkor ennyi évet kéne várniuk. A gyakorlatban persze nem kell 18 évet várni sehol, és az sem igaz, hogy Budapesten kilencszer annyit kell várni, mint Szabolcsban. Néhány más tényező is árnyalja a képet. A várakozást ehhez a fiktív számhoz képest megrövidíti, hogy

• a várakozók 30-35 százaléka végül mégsem fogad örökbe
• sokan az országos listán, vagy civil szervezetnél kapnak előbb gyereket, ők is kiesnek.

Meghosszabbíthatja viszont

• hogy a megyén belül örökbeadott gyerekek egy részét a nevelőszülők “viszik haza”, és ebben őrült nagyok a különbségek, van, ahol 3 és van, ahol 50 százalékukat. Azaz a többieknek többet kell várni. Pest megyében például az esetek több, mint a felében a nevelőszülő fogadja örökbe a gyereket.

Természetesen ezen egyéb tényezők eloszlása az országban nem egyenletes, és a várakozás nagyban függ attól is, milyen gyereket szeretne a várakozó, milyen gyerekek elérhetők a megyében, illetve milyen a várakozó (például házas vagy egyedülálló), hányadik felajánlott gyereket fogadja el. Valamint semmi nem garantálja, hogy a jövőben is ugyanezen mintázat alapján potyognak a gyerekek. A “mezei örökbefogadók”(nem külföldi, nem rokona, nem nevelőszülője a gyereknek) 45 százaléka kap a megyei listáról gyereket, a többiek az országos listán vagy nyílt örökbefogadásban kerülnek sorra.

Lássuk a listát, amit önkényesen csoportosítok. Négy csoportra bontom a megyéket. A felsorolás mindig növekvő sorrendben történik.

1. Azon megyék, ahol a várakozók/örökbeadott gyerekek aránya 2 és 4 között van, és évente legalább 10 gyereket az országos listára is küldenek (azaz még több gyereket örökbe adnának, de helyben nem találnak rájuk szülőt): Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar. Zöld szín jelzi a térképen.

2. Azon megyék, ahol a várakozók/örökbeadott gyerekek aránya 2 és 4 között van, de az országos listán nem bonyolítanak ilyen forgalmat: Nógrád, Bács-Kiskun, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Somogy, Zala, Baranya. Citromsárga szín jelzi a térképen.

3. Azon megyék, ahol a várakozók/örökbeadott gyerekek aránya 4 és 7 között van: Békés, Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom, Fejér, Tolna, Csongrád, Veszprém. Narancssárga szín a térképen.

4. Most ugrunk egyet: azon megyék, ahol a várakozók/örökbeadott gyerekek aránya 17 és 20 között volt a vizsgált években: Budapest, Vas, Pest megye. Piros szín a térképen. (Igen, 7 és 17 között nem volt egy megye sem!)

Mindezt egy térképen is bemutatom, én készítettem. Ökölszabály: a zöld megyékben keveset, a pirosakban sokat kell várni.

Budapest is piros. A piros megyékben élők nyilván levonják a következtetést, hogy érdemes több vasat tartani a tűzben, jelentkezni az országos listára vagy civil szervezetekhez, vagy berendezkedni hosszú várakozásra.

Megismétlem, hogy ez csak egy statisztikai számítás, nem minden egyedi eset fog ebbe a mintázatba illeszkedni.

Sokat dolgoztam ezzel a kimutatással, pedig sokkal egyszerűbb módja is van: a jelentkezésnél kérdezd meg a megyei kapcsolattartót, milyen hosszú a várakozás. A válaszul kapott szám a megyei listára fog vonatkozni, azon belül is a “tipikus” elképzelésre, a 0-3 éves, nagyjából egészséges, fehér bőrű gyerek örökbefogadására. A várakozás persze ennél lehet hosszabb is, ha például valaki csak lány újszülöttet szeretne, és rövidebb is, ha olyan gyereket vállal, amilyet csak kevesen abban a megyében (illetve akkor előbb sorra kerül az országos listán).

Korábbi cikkek a várakozási időről:

http://orokbe.hu/2014/02/12/mennyit-kell-varni-a-gyerekre/

Olvasói felmérés a várakozásról: http://orokbe.hu/2014/11/03/mennyit-kell-varni-a-gyerekre-itt-a-valasz/

 Ma az első hazai kutatást mutatom be, amely szociológiai szempontból vizsgálta az örökbefogadás rendszerét. Témája a hátrányos megkülönböztetés volt az örökbefogadásban. Takács Judit szociológussal, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének kutatójával beszélgetek arról, diszkriminatív-e a jelen örökbefogadási gyakorlat, miért vannak hátrányos helyzetben az élettársak, mi a helyzet a romák megkülönböztetésével és a civil szervezetek feltételeivel.

 – Mihez készült a dolgozat?

– A „Halmozott diszkrimináció: személyes és intézményi percepciók, hatások, cselekvések” című hároméves, nagyobb ívű OTKA-kutatás része volt. A kutatást Tardos Katalin vezette, két fő fókusza a munkaerőpiac és az örökbefogadás volt, hogy ezeken a területeken hogyan jelenik meg a hátrányos megkülönböztetés. Ennek keretében Neményi Mária és én foglalkoztunk az örökbefogadással.

– Volt korábban tapasztalatotok az örökbefogadásban?

– Korábban volt egy projektünk, amit az Egyenlő Bánásmód Hatóság felkérésére készítettünk. Ott fókuszcsoportos interjúkban különböző hátrányos helyzetű csoportok vélekedéseit tártuk fel, és szerepelt egy történet, ahol egy fogyatékos házaspár szeretne örökbe fogadni, majd ezt a történetet megismételtük meleg és roma szülőpárral is. Akkor az LMBT-emberek (LMBT= leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű) kapcsán belefutottunk, hogy vannak az egyenlő bánásmód követelményeinek nem megfelelő területek, főleg az egyéni bánásmód terén. Innen jött a gondolat, hogy később külön foglalkozunk az örökbefogadás diszkriminatív aspektusaival.

– Mit vizsgáltatok a mostani kutatásban?

– Első lépésként az intézményi aktorok működését próbáltuk feltérképezni, a budapesti Tegyesz működését vizsgáltuk közelebbről, vidéken körbenézni sajnos nem volt forrásunk. Emellett az örökbefogadásban tevékenykedő legnagyobb, illetve legaktívabb civil szervezetek képviselőivel beszéltünk még. A másik vetületként a rendszer felhasználóinak tapasztalatait próbáltuk bemutatni, az örökbefogadókét. Követtünk egy teljes évjáratot, persze csak az anonimizált adatok tükrében, akik 2011-ben kaptak örökbefogadási alkalmasságot a budapesti Tegyesznél, és megnéztük, hogy három évvel később mi történt velük. 259 embert adott be kérvényt ebben az évben Budapesten, és közülük 59 esetben történt meg az örökbefogadás három éven belül. Külön vizsgáltuk azokat a jelentkezőket, akik kiszolgáltatottabbak az átlagnál, kerestünk olyan fogyatékkal élőket és LMBT-embereket, akik megpróbáltak örökbe fogadni. Minket szociológiailag nem az örökbefogadás érdekelt, hanem a diszkriminatív aspektusok. Nem az egyéni döntéseket, hanem a társadalmi mechanizmusokat, csoportokat vizsgáltuk, amelyek ezt a diszkriminációt létrehozzák. Egy teljes szociológiai felméréshez a harmadik oldalt, az örökbeadókat is kellett volna vizsgálni, de erre nem volt kapacitásunk. De ez nem egy átfogó projekt volt az örökbefogadás szociológiájáról, viszont ez volt az első szociológiai kutatás Magyarországon a témában. Próbáltuk a nemzetközi szakirodalmat áttekinteni, és azt találtuk, hogy Magyarországon senki nem vizsgálta még szociológiai szempontból az örökbefogadást, és Európában is kevesen. Az örökbefogadás kutatása, úgy tűnik, leginkább a pszichológusok terrénuma.

– A diszkrimináció ellentéte az esélyegyenlőség. Ez azt jelentené, hogy mindenki egyenlő esélyekkel kaphat gyereket?

– Inkább az egyenlő bánásmód. Mi azt érzékeltük, hogy a megkülönböztetés egy területen válik kézzel foghatóvá, és ez a házaspárok preferálása.

– De ezt a törvény is kimondja. Ha ilyen szemmel nézed, a törvény is diszkriminál, hisz kimond egy csomó megkötést, például hogy a szülő legfeljebb 45 évvel lehet idősebb a gyereknél. Ez akkor diszkrimináció, vagy egy jogos intézkedés, ami esélyt ad a gyereknek, hogy a nagykorúságakor még éljen a szülője?

– Igen, ez intézményes diszkrimináció: kimondja a törvény, hogy elsőbbséget élveznek a házaspárok. Mi nem akartunk igazságot hirdetni, csak azt akarjuk feltárni, hogy akik aktívan részt vesznek a folyamatban, ők milyen diszkriminációt észlelnek. De nem tudom megmondani, mi a rossz és a jó, és hogy a 45 éves korhatár diszkrimináció-e, és legyen inkább 50, vagy 40… Én azt tudom mondani, amire az alanyaink felhívják a figyelmet. Persze van egy realisztikus érvelés, hogy fel kell nevelni egy gyereket és ez egy csomó erőforrást igényel. De hogy ez miért pont 45 év, abba bele lehet kötni.

– A dolgozatban azt írjátok, az örökbefogadás hazai szabályozása nagyon szolgaian másolja a biológiai családot.

– Ez egy jól ismert paradigma, hogy ezeket a családokat ugyanúgy kell megalkotni, mint a vér szerinti családokat. Az örökbefogadás modern rendszerében nagyon sokáig alapvető elvárás volt, hogy ne tűnjön fel, hogy örökbefogadott a gyerek. Fontos választási szempont volt, hogy a gyerek fizikailag minél jobban hasonlítson az örökbefogadóhoz, és ez sokáig fennmaradt.

Az egy társadalmi preferencia, hogy inkább házaspárok fogadjanak örökbe, és ezt nyilván érvekkel alá lehet támasztani. A civilek ezt szépen el is mondták, hogy egy lányanya, aki életet ad a gyermeknek, nem preferálja, hogy egy másik leányanyához kerüljön a gyermeke. Magyarországon viszont közösen örökbe fogadni csak házaspár tud, élettársak nem. És ez nem is szexuális orientáció alapú megkülönböztetés, mert a heteroszexuális együttélőket ugyanúgy hátrányba hozzák. Ezt nehezen érezzük alátámaszthatónak.

– Szerinted ezt a diszkriminációt úgy lehet megszüntetni, ha házaspárok és egyedülállók azonos esélyekkel indulnának?

– Nyilván nehezebb helyzet, ha egy gyerekre egy gondozó jut, mintha kettő vagy több, ez alapvető belátás. Viszont azt problematikusnak látom, ha két ember, aki közösen vállalna gyereket, csak azért nem fogadhat közösen örökbe, mert nincsenek összeházasodva, akár külön nemű, akár azonos nemű élettársak. Itt sérülnek az ő egyenlő bánásmódhoz fűződő jogaik. Erre a demográfusok szokták hangoztatni, hogy a házasság tartósabb párkapcsolatot feltételez. A válási statisztikák azonban ezt megkérdőjelezik. Találtunk nem azonos nemű párt, akik összeházasodtak, mert az örökbefogadásban akkor kedvezőbb lesz a helyzetük, de úgy érezték, erre némileg rá lettek kényszerítve.

– De ha egy férfi meg egy nő együtt élnek, közösen akarják felnevelni a gyereket, tudják, hogy ez az örökbefogadás feltétele, akkor miért nem házasodnak össze?

– Végeztem korábban egy nagy apakutatást, ahol a kifejezetten aktív, törődő apákat vizsgáltunk, és voltak köztük élettársi viszonyban élők. Egy részük ideológiai megfontolásból nem házasodott, mert nem akarta, hogy az állam belemásszon a magánéletébe…

– De az örökbefogadásban ez úgyis megtörténik…

– Ebben igazad van. És itt eljutunk a következő problémához, hogy egy különnemű élettársi pár összeházasodhat az örökbefogadás miatt, de ez az azonos nemű párok számára nem opció.

A nyílt örökbefogadást közvetítő alapítványok és egyesületek munkájával kapcsolatos leggyakoribb kérdéseket gyűjtöttem össze. Rajtuk keresztül újszülöttet lehet örökbe fogadni olyan módon, hogy örökbeadó és örökbefogadó találkoznak. A szervezetek vezetőivel készült interjúkat a civilek címke alatt találod.

1. Mikor jelentkezhetek a civilekhez?

Csak a jogerős határozattal fogadnak.

2. Jelentkeznék egy szervezethez, felhívtam a vezetőt, de nem ér rá, foglalt, írtam mailt, de nem felelnek…

A vezetők általában elfoglaltak. A jelentkezés feltételeit megtalálod a honlapjukon és a velük készült interjúban.

3. Beküldtem a jelentkezést, de még nem jött válasz…

Lehet, hogy pár hétbe beletelik, amíg felelnek, ha azután sem történik semmi, érdeklődd meg, megérkezett-e az anyagod.

4. Jelentkeztem egy egyesülethez, de csak egy személytelen nyomtatványt küldtek, azt hittem, elhívnak majd egy beszélgetésre, hogy mire számíthatunk…

Mivel a legtöbb szervezetnél több tucat, vagy akár több száz jelentkező áll sorban, nem feltétlenül érnek rá mindenkivel elbeszélgetni. Ha fogadták a jelentkezésedet, akkor már állsz a sorban. A Bölcső és a Baptisták behívnak mindenkit egy személyes elbeszélgetésre, a többi szervezet nagyobb találkozókat szervez a várakozóknak. Ha lesz rendezvény várakozóknak, érdemes elmenni, ott majd megtudod a hasznos információkat is.

5. Lehet több szervezethez jelentkezni?

Persze, nincs akadálya. Sorra kerülni viszont csak egy helyen lehet.

6. Már 42 éves vagyok, jelentkezhetek az egyesületekhez?

A Bölcső és a Gólyahír csak 40 éves korig fogadja a jelentkezőket (az anya korát nézik). A többiek később is, de nem garantálják, hogy 45 éves korig sorra is kerül az illető.

7. Egyedülálló vagyok, fogadhatok nyíltan örökbe?

A Bölcső és a Gólyahír nem fogad, a többi szervezet igen. Fontos azonban, hogy a lemondó szülőanyának is el kell fogadnia a leendő örökbefogadót, tehát ő kérheti, hogy inkább egy házaspárhoz kerüljön a gyerek. Minden szervezetnél várakozik több tucat vagy több száz házaspár is.

8. Már van két gyerekünk, fogadnak a civilek?

A Bölcső, a Gólyahír és a Baptisták nem, a többiek igen.

9. Mindenhol a jelentkezési sorrend számít?

A Bölcsőnél és az Alfánál nem, ők más szempontok szerint dolgoznak, a többi szervezetnél általában igen.

10. A férjem külföldi állampolgár, fogadnak a civilek?

Az interjúk szerint a Fészek és a Baptisták fogadnak vegyes párokat, de érdemes rákérdezni.

11. Az alapítványok idősebb gyerekeket is közvetítenek?

Az alapítványok nyílt örökbefogadást közvetítenek, és a gyermekről újszülöttkorban szoktak lemondani a szülőanyák. Ha valaki megkeresi őket, hogy ennél idősebb gyerekről mondana le, természetesen ebben is segítenek, de ez szökőévente fordul elő. A Gólyahír 15 éves működése alatt például 3-4 ilyen eset volt, és azok is kicsi, 2-3 év alatti gyerekek. Erre nem érdemes számítani.

12. Megismerkedtem egy terhes nővel, aki nekem adná a gyerekét. Melyik civil szervezet hajlandó segíteni?

Ilyenkor is kötelező közvetítőt bevonni. Jelenleg a Fészek, a Baptisták és az Együtt az Életért vállal bizonyos feltételekkel ilyen ügyeket. A Tegyeszhez is lehet fordulni. A civilek a szokásos közvetítői díjat kérik el ilyenkor is (ahol van ilyen), a Tegyesz ingyen végzi ezt a feladatot.

13. Melyik szervezetnél lehet még a terhesség alatt megismerkedni az életadóval?

A Bölcső nem pártolja ezt, a többieknél van rá mód – természetesen csak akkor, ha mindkét fél ezt kívánja.

14. Ha második gyereket is szeretnék, megint ki kell állni a sort?

A Gólyahírnél, aki az első gyereket tőlük fogadta örökbe, igyekeznek a gyerek hároméves koráig testvért adni, ha újra jelentkezik és határozatot szerez a család. Az Együtt az Életértnél lehet tovább állni a sorban akkor is, ha máshonnan fogadtak örökbe, ha jelzik, hogy szeretnének testvért. A Bölcső nem ad második gyereket. A többi szervezetnél megint ki kell állni a sort.

15. Mire költik a civil szervezetek a regisztrációs díjat, amit befizetek?

Mivel a válságba került terheseket támogatják, nagyon sok kiadásuk van – anyaotthont működtetnek, ellátják az anyákat, ha úgy alakul, segítenek, hogy megtarthassák a babát. Jó helyre kerül a pénz. Egyébként nem mindenütt van regisztrációs díj.

Négyoldalas interjú olvasható velem a nevezett magazin augusztusi számában, Polgár Teréz tollából. Az örökbefogadáshoz vezető utamról, saját történetünkről, a gyerekekkel kapcsolatos érzéseimről beszélek. Például:

“… a vér szerinti gyereknél mire mondtam igent? Egy bizonytalan ígéretre, valakire, akiről semmit ne tudtam. Az örökbefogadásnál egy másfél éves, már mosolygó, beszélő, járó gyerekről hozhattunk döntést, akinek látszottak a személyiségvonásai is.”

A Szimpatika lánchoz tartozó gyógyszertárakban ingyen beszerezhető, de később majd a netre is felkerül.

Családi helyzet: férjemmel a második gyerekünkre vártunk (most 4 éves kisfiunkat, Rolit 2012-ben fogadtuk örökbe 15 hónaposan) 

Mióta olvas: 2014 október-november óta

Kedvenc cikk: „Egy ismeretlen gyerek szüleivé válnak, miközben kenyeret sem tudnak kérni a boltban”

Mióta várakoztak, milyen gyerekre: 2013 augusztusa óta várakoztunk, 0-1,5 év közti gyerekre vagy ikerpárra, származási megkötés nélkül, egészséges vagy korrigálható betegséggel

Hányadik kiajánlást fogadták el: elsőt

Ki érkezett: Miri (Marcsika), egy másfél éves kislány, országos listáról, nevelőszülőtől, az életadó születése előtt lemondott róla.

A leg…

Miri 2,5 hónapja van velünk. Nagyon szépen fejlődik, a tesók szépen csiszolódnak egymáshoz. Roli néha lemegy „kislányba”, utánozza a kishúgát. Amitől a hajamat tudnám letenni. Néha azt kiabálja, hogy „utálom a Miri!” Néha meg agyonölelgeti. Mindenkinek elmondja, hogy Miri az ő kishúga, ő meg a nagy és okos báty. Miri első szava reggelente: „Oli” (Roli).

Milyen témákról olvasna később:Külföldi (olasz) örökbefogadások utóélete, cigánysággal, rejtett előítéletekkel kapcsolatos témák.

****************************************

Nicknév: Kata78

Családi helyzet: férjemmel és most 8 éves vér szerinti fiunkkal vártuk a kistesót, 15 éve vagyunk házasok.

Mióta olvas: 2014 áprilisa óta (akkor szereztük meg a határozatot és kezdtük el beleásni magunkat a témába, mert addig csak a határozat megszerzésére koncentráltunk). Számunkra nagyon tudatformáló volt a blog. Többek között az itt megjelent írások, hozzászólások miatt módosítottuk a származási kikötést, és milyen jól tettük :-)

Kedvenc cikk: Csoki és vanília (mert egy kicsit a mi történetünk is), Nem akarom veszteségből indítani a közös történetünket (mert nagyon tetszik Tompa Andrea filozófiája).

Mióta várakoztak, milyen gyerekre: két éve adtuk be a kérelmünket, a határozatunk épp egyéves volt, amikor a kiajánlást kaptuk. Származási kikötés nélkül, 0-2,5 éves gyermeket akartunk (bár később jeleztük, hogy inkább 6 hónaposnál idősebbet), elsősorban kislányt, kezelhető, korrigálható betegség belefért.

Hányadik kiajánlást fogadtátok el: első volt neki is, nekünk is.

Milyen gyerek érkezett: Róza 22 hónapos volt a kiajánláskor, a megyei listáról. Tízhónapos korig a vér szerinti családban élt, onnan kiemelték, ezt követően nevelőszülőhöz került.

A leg…:

A leghálásabbak a nevelőszülőnek vagyunk (megfizethetetlen, nagyon nehéz munka ez), hogy a nála töltött egy év alatt a kislányunknál bepótolta mindazt, ami az első 10 hónapban kimaradt (ebből volt bőven).

Legmeglepőbb: a hasonlóság anya-lánya között. Fel sem merül az emberekben, hogy nem vér szerinti, annyira hasonlít rám, ugyanaz a barna, göndör haj és kék szem :-)

Legkedvesebb: egy hete volt nálunk amikor kimondta azt, hogy apa (nagy a szerelem, talán apát szereti hármunk közül a leginkább), majd három hétre rá egyik reggel arra ébredtünk, hogy azt kiabálja a kiságyból, hogy anya. Sok szót tanult nálunk, de azt, hogy anya, nagyon nem akarta. Nagyon jó érzés volt, elsírtam magam :-)

Legnehezebb a két gyereket összecsiszolni. Azt gondoltuk, hogy a hat év még nem nagy idő, hogy majd mindannyian egyformán örülünk a kicsinek. A fiunk féltékeny, sokszor mérges a kicsire, mert az szétrombolja a legókat, geomag építményeket. Olyankor durcás lesz, elvonul, pufog, nem lehet megértetni vele, hogy ilyen egy kétéves. Máskor meg látjuk, hogy összebújnak az ágyon és együtt olvasnak mesét, reggel kiveszi az ágyából a kicsit és játszanak. Idő kell még. A nagyszülők is nehezen fogadják el (szerintem a származása miatt), ezt korábban nem is gondoltuk volna, hogy így alakul. Nagyon rosszul esik ez nekem, fájó pont. A viszony is megromlott az örökbefogadás óta. Nem találkozunk, néha beszélünk telefonon.

Legfurcsább és egyben legbosszantóbb: az emberek reakciója, amikor megtudják, hogy örökbe fogadtunk. A “miért nem szültél?”, “nem lehet gyereked?” kérdések engem nagyon bosszantanak. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne mások intim szférájába belekérdezni.

Milyen témákról olvasna szívesen később: kötődés elősegítéséről, beszámolókról örökbefogadott felnőttektől, hogy milyen volt az első találkozás a vér szerintivel, interjú nevelőszülőkkel (nagyra becsülöm a munkájukat).

Később melyik család történetét ismernétek meg részletesebben?

Ma a Baptista Szeretetszolgálat örökbefogadási programját mutatom be. Bár az alapítvány két évtizede tevékenykedik, nyílt örökbefogadás közvetítésére két éve kaptak engedélyt. Szenczy Katalin szakmai vezetővel beszélgetek, aki Szenczy Sándornak, a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjének, baptista lelkipásztornak a felesége és maga is örökbefogadó szülő. Saját történetéről, az örökbefogadás feltételeiről, gyerekmentésről és a veszteségek feldolgozásáról is szót váltunk.

– Mutatkozz be, kérlek!

– Konduktor vagyok. Öt gyermekünk van, három örökbefogadott, egy befogadott és egy vér szerinti. A befogadott lányunk, Enikő tizennégy évesen került hozzánk, Erdélyből jött át, őt nem tudtuk örökbe fogadni, mert román állampolgár volt. Őt csak öt évig neveltük, akkor férjhez ment. A vér szerinti lányunk, Anna ma huszonkét éves, az örökbefogadott nagyfiunk, Áron huszonegy éves, és az ikerfiaink, Domonkos és Benjámin nyolc évesek.

– Miért fogadtatok örökbe?

– Mielőtt összeházasodtunk, megbeszéltük Sándorral, hogy a vér szerinti gyerekeink után szeretnénk örökbe fogadni, legalább egyet. Aztán másképp alakult. Mikor kétéves volt a lányunk, hallottunk egy nagyon nehéz körülmények között Erdélyben élő kamaszlányról. A férjem meglátogatta és felajánlotta, hogy átjöhet hozzánk, ha szeretne. Enikő igent mondott, hozzánk költözött, beiskoláztuk, ő is teljes jogú gyermekünk lett. Ugyanabban az évben fogadtuk örökbe a kisfiunkat hathetesen a Napsugár Gyermekmentő Alapítványtól, amelynek egy baptista lelkész volt a vezetője. Ő először baptista családokat keresett meg, hogy örökbe fogadnának-e gyereket. Akkor hirtelen ott élt körülöttünk három gyerek és kicsit „leálltunk”. Nem volt egyszerű a tizennégy éves kamasszal, a kétéves gyerekkel és a hathetes csecsemővel. Főleg, mert Enikő olyan nehéz családi helyzetből jött, hogy két-három év telt el, mire a múltját fel tudta dolgozni. Sok szeretetet kellett adni, hogy elfogadja, mi szeretjük őt. Visszagondolva nem is tudom, hogy mertem vállalkozni erre. De megérte! Áronról pedig konduktorként két hónapig azt hittem, mozgássérült, mert olyan feszes volt az izomzata, hogy nem tudtam „szétszedni”. Aztán amikor már biztonságban érezte magát nálunk, feloldódott benne a feszültség. Később szerettünk volna még gyereket, megpróbáltunk egy vietnami kisfiút örökbe fogadni az alapítvány egyik árvaházából, ez nem sikerült. Jelentkeztünk itthon örökbefogadásra, akkor már kellett tanfolyamot végezni, aztán Budai Ági (a Fészek Alapítvány vezetője) segítségével kaptunk egy ikerpárt. Amikor először beszéltünk az anyukával, akkor ő azt mondta nekünk, hogy már talált egy szülőpárt a gyermekeinek, akik örökbe fogadják őket. Aztán koraszülöttek lettek a babák, és akkor hívott, hogy akikre számított, azok nem tudnak hazajönni külföldről. Kérdezte, hogy még mindig fenntartjuk-e az örökbefogadási szándékunkat. Nagyon nagy örömmel azt mondtuk, hogy igen. Ez egy újabb megerősítés volt számunkra Istentől, hogy ő ezeket a gyerekeket nálunk akarja látni, nekünk akarja adni. Két hét múlva engedték ki a babákat a kórházból, azóta velünk vannak.

– A férjed Szenczy Sándor, aki a Baptista Szeretetszolgálat vezetőjeként sokat utazik zűrös helyekre. Ilyenkor viszi a családját is?

– Voltak országok, ahová elkísértük, egyes országokban konduktorként is tudtam dolgozni sérült gyermekekkel: Vietnamban, Kambodzsában, Srí Lankán, Afrikában, vagy éppen Koszovóban. Például, Koszovóba rögtön a válság után mentünk. Nagyon sokan bolondnak és felelőtlennek tartottak minket ezért. De mi tudtuk, hogy nem a saját elgondolásunk miatt megyünk, hanem azért, mert Isten akkor éppen oda küld bennünket. Ez nagy biztonságot adott mindannyiunknak, pedig minden este voltak lövöldözések két utcával lejjebb a házunktól.

– Külföldön miként érint, ha nehéz helyzetű gyerekeket látsz? Egy interjúban egyszer elmondta a férjed, hogy egy észak-koreai árvaházból haza akartál vinni egy gyereket.

– Nehéz az ilyen helyzet, de megtanultam kezelni. Észak-Koreából valóban haza akartam vinni egy gyereket, de nem lehetett. Nagyon megrázó volt. Már az gyanút keltett, hogy beléptünk egy terembe, ahol negyven gyerek feküdt néma csendben. Télen egy rozoga kályha fűtött, vagy inkább füstölt, a gyerekek a linóleumpadlón feküdtek, és látszott, hogy több közülük már halott. Olyat nem szeretnék még egyszer látni. Nagyon megrázott, legszívesebben hazahoztam volna őket. De erre sajnos nem volt lehetőség, akkor ott annyit tudtunk segíteni, hogy utána vittünk oda támogatást.

– Ha jól értem, amikor Enikőt befogadtátok, lényegében „szembejött” egy nehéz sorsú gyerek, és magatokhoz vettétek. Később már nem akartatok minden szerencsétlen gyereket hazavinni?

– Sajnos ilyen értelemben nem tudunk minden gyermeket megmenteni, bármennyire is szeretnénk. Annak idején Enikő hatodmagával lakott egy húsz négyzetméteres földes szobában. Nekünk lehetőségünk nyílt, és gondoltuk, megpróbáljuk, felajánlottuk, hogy átjöhet tanulni. Ő elfogadta, és ma már tudjuk és látjuk az életén, hogy mi egy Isten által küldött lehetőség voltunk a számára.

Nemrégiben is nagyon gondolkodóba estem, mert egy nyolcéves örökbefogadott gyereket az örökbefogadó szülő örökbe akart adni. Elmentünk hozzájuk feltérképezni a helyzetet, és kiderült, az anyukának született egy vér szerinti gyereke. Gondolkodóba estem, hogy az örökbefogadottat, egy nagyon kedves, okos kislányt hazaviszem én. De hát azért ez sem annyira egyszerű dolog.

– De örökbefogadott gyereket nem lehet örökbe adni.

– Igen, előbb fel kellett volna bontani az örökbefogadást.

– De akkor már a Tegyesz dönt a gyerek sorsáról, nem a szülő.

– Persze. Az életkorunk alapján amúgy sem fogadhattuk volna örökbe, és nyilván nagyon nehéz is lett volna, de megint előjött bennem az, hogy van egy gyermek, akinek szeretetre van szüksége.

Szenczy Katalin Észak-Koreában

– Beszéljünk az örökbefogadási programról, amelynek te vagy a szakmai vezetője!

– A Baptista Szeretetszolgálat 2013 júniusában kapott engedélyt a nyílt örökbefogadások közvetítésére. Két év alatt 23 gyereket adtunk örökbe. Tavaly 16 válságterhes anya kereste fel az alapítványt, ebből kilenc eljárás zárult le örökbefogadással. Idén három örökbefogadás történt eddig, három pedig folyamatban van.

– Mennyi volt ebből az úgynevezett „magánutas” örökbefogadás, amikor a családok jelentkeztek a terhes nővel?

– A két év alatt összesen úgy hat-hét.

– Hány munkatárs dolgozik a programban?

– Ketten dolgozunk aktívan a budapesti központban, nyolcan végezték el a minisztérium által szervezett tanfolyamot, ők vidéken önkéntesként tevékenykednek, vagy anyaotthonokat vezetnek.

– Hány örökbe fogadni szándékozó várakozik jelenleg?

– Mintegy száznyolcvan. Azt szoktuk mondani, hogy akár 3-4-5 év is lehet a várakozási idő, bár ezt nem lehet tudni előre. Minket egyáltalán nem zavar, ha valaki máshová is beadja a kérelmét, sőt, ezt javasoljuk is.

– Hogyan lehet jelentkezni?

– Az első levélben kérjük a határozatot, a fényképet, az önéletrajzot, aztán minden jelentkezőt behívunk egy személyes beszélgetésre.

– Ez négyszemközt történik?

– Ezeken a beszélgetéseken a házaspár, a munkatársam, és én vagyunk jelen. Mivel elég sok a jelentkező, az első levél és a találkozás között el szokott telni 2-3 hónap. Ha minden nap fogadnék valakit, lehetnének sokkal többen is, de nem akarom becsapni őket sem. Nem szeretnék ötszáz várakozóval úgy beszélni, hogy közben nincs gyerek.

– De ez csak egy adminisztratív fék, előbb-utóbb vagy feltorlódnak a várakozók, vagy szelektálnod kell.

– Igen, lehet, hogy később valamilyen „szűrőket” vezetünk be.

– Most bárki jelentkezhet?

– Mivel 3-4-5 év a várakozási idő, ezért azt javasoljuk, hogy 42 év alattiak jelentkezzenek.

– Aki most kap gyereket, az kevesebb, mint két éve várakozik. De ha idén hozzájuk csatlakozik még háromszáz jelentkező, akkor lehet, hogy nekik már nyolc év lesz…

– Igen. De valamit akkor is mondanunk kell a várakozási időről.

– Egyedülállókat fogadtok?

– Igen.

– A gyerekek számára van korlátozás?

– Legfeljebb egy gyerekkel lehet jelentkezni.

– A Gólyahírnél ennél szigorúbbak a feltételek, ott 450 várakozó van.

– Lehet, hogy később még szigorítunk. Ehhez szükséges egyfajta tapasztalat.

– Magánutasokra ugye nem vonatkoznak ezek a szabályok? Őket akkor is vállalod, ha 43 évesek és van három gyerekük? 

– Amennyiben egy krízisterhes kismama úgy dönt, hogy a születendő gyermekét nekik szeretné örökbe adni, akkor rájuk nem vonatkoznak.

– Miért vállaljátok a magánutas ügyeket?

– Mert az Alapítvány gyermekmentésben gondolkodik. Ha egy örökbe fogadni szándékozó pár értesül egy krízisterhesről, akkor minden esetben azt kérjük, hogy mielőtt ők bármiben döntenének, előbb mi szeretnénk találkozni a válsághelyzetben lévő anyukával. Azaz először fel kell hívnia, hogy az örökbeadás a szándéka. Ha az anyuka nem hív, én nem erőszakoskodom.

A legelső és legfontosabb kikötésünk, hogy az örökbefogadó még egy kiló banánt se vegyen az örökbeadónak, egyébről nem is beszélve.

– Ezt miként tudod ellenőrizni?

– Nem tudom, de nyomatékkal elmondom. A lelkiismeretükre van bízva, de a gyerekkereskedelem látszatát is el akarjuk kerülni.

– Azért is, nehogy az örökbeadó azt érezze, már tartozik azzal, hogy nekik adja a gyereket?

– Azért is, a végső döntés mindig az örökbeadóé, ezt nyomatékosítjuk minden örökbeadásnál. Továbbá, amíg le nem jár a hat hét, addig ő rendelkezik a gyerekkel.

– Azért ilyenkor is megpróbáljátok lebeszélni az örökbeadásról a krízisterhest?

– Ez az elsődleges cél, megteszünk érte mindent. Volt, hogy vállaltuk, fél évig fizetjük az albérletet neki, hogy meg tudja tartani a gyereket. És sikerült, megtartotta a gyermekét. Vannak lehetőségeink, tudunk anyaotthont biztosítani, vagy egyéb dolgokban segíteni, például élelmiszercsomag, ruhanemű adományozásában, vagy gyógyszer kiváltásában.

– Ez elég nagyvonalú ajánlat.

– Igen, ezek nagy segítségek lehetnek. Azonban az nagyon fontos, hogy mindig körültekintően járjunk el egy-egy esetben.

– A gyermekmentés a magzatvédelem szinonimája nálatok?

– Azé is, és a gyerek későbbi sorsára is vonatkozik. Nekem szívügyem a magzatvédelem. Tartottunk és tartani szeretnénk felvilágosító előadássorozatot iskolákban, ahol arról beszélünk, hogy miért kell és érdemes várni a testi kapcsolat létesítésével.

A Baptista Szeretetszolgálatnál van egy lelki tanácsadó szolgálat keresztény asszonyoknak, és látjuk, hogy az abortuszt sokan 20-30 évig is rejtegetik, nem tudják, nem merik elmondani senkinek. Óriási sebként ott van az életükben.

– De az örökbeadás ugyanilyen titok és trauma.

– Igen. Azt gondolom, az én örökbefogadott gyerekeim szülei sem tudták feldolgozni ezt. A fiam tizenhat éves volt, mikor felhívott a vér szerinti apuka és az mondta, nem akar semmit tőlünk, meg a gyerektől sem, csak akarja, hogy tudjuk, ő nem akarta örökbe adni a gyereket.

– Ezt hogy értette? Hogy tudott róla, beleegyezett, de csak azért, mert nem volt más választása?

– Igen, akkor nem volt más választása. Mi ebből arra következtettünk, hogy ő a mai napig sem tudta ezt feldolgozni.

Aztán, ha megszületik a gyerek, mi utána is védjük. Mi keresztény szervezet vagyunk, és az örökbefogadásnál előnyben részesítjük a baptista családokat, mert egy keresztény családban olyan szellemben nevelik majd, amit helyesnek találok.

– Akkor előnyben vannak a baptista jelentkezők?

– Ha úgy ítélem meg, akkor igen.

– Akkor nem feltétlenül tartod be a sorrendet.

– Nem feltétlenül. Nem is kell baptistának lenni, de aki hitvalló keresztény, aki a hétköznapokban is megéli a keresztény hitet, és ezt felvállalja, azt előnyben részesítem.

– Ezt hogyan tudod megállapítani?

– Soha nem kérdezek rá a jelentkező vallására, de van, aki magától is elmondja. De általában nem teszünk kivételt. Aki nem baptista, természetesen annak is van esélye.

– Előnyben vannak az egyház vagy az alapítvány munkatársai?

– Ez mindenhol így van, nem? Ha egy munkatársam, akit nagyon jól ismerek, szeretne örökbe fogadni, akkor neki „adom” a gyereket. De ez nem jelenti azt, hogy másnak nincs esélye. Nem sok munkatárs akar örökbe fogadni, eddig tán két ilyen esetünk volt. De ritka, hogy kiemelünk a sorból egy-egy családot, ez akkor fordul elő, ha azt látom, hogy ez az örökbeadót is megnyugtatja.

– Ha valaki bejön és elmondja, hogy ő kőkemény ateista, kizárja magát az örökbefogadásból?

– Nem (nevet). Embermentést végzünk.

– Van még bármilyen feltétel? Az egyedülállók nincsenek hátrányban?

– Nem, nincsenek. Nekem nincs jogom bírálni azt, amiért valakinek úgy alakult az élete, hogy nem talált társat, a másik pedig az, hogy van egy érvényes határozata arról, hogy örökbefogadó lehet.

– Fogadtok olyan házaspárt, ahol az egyik fél külföldi állampolgár?

– Van ilyen várakozónk. Amennyiben jogerős határozattal rendelkeznek, amit a Tegyesztől kaptak, jelentkezhetnek gyermekért.

– A személyes beszélgetésen tud valaki olyan rosszul szerepelni, hogy ne kapjon gyereket?

– Már említettem, hogy a határozatot nem én adom ki, tehát a családok már átmentek egy szűrőn, ahol alkalmassá nyilvánították őket az örökbefogadásra, de egy személyes beszélgetés során több minden kiderül még róluk. A megjegyzés rovatba a beszélgetés alatti benyomásunkról szoktunk néhány szót írni a házaspárról.

– Előny a munkában, hogy örökbefogadó vagy?

– Igen, látom a várakozókon is, hogy megkönnyebbülnek, amikor elmondom, hogy örökbefogadó vagyok és megértem a helyzetüket.

– Meg lehet a terhesség alatt ismerkedni az örökbeadóval?

– Igen, javasolni is szoktam egy egyszeri találkozást. Ez nekem is jó, az örökbeadó is látja, hová kerül a gyermek, és az örökbefogadónak is jó, hogy megkérdezhet bizonyos dolgokat. Ilyenkor elviszem az örökbefogadót az anyukához, bárhol is él.

– A szülésnél is jelen lehet lenni?

– Ha az anyuka kéri, lehetséges, talán egy ilyen eset volt eddig.

– Előfordult már, hogy a szülőanya visszakérte az első hat hétben a babát?

– Egy eset volt, tavaly. Egy húsz év körüli örökbeadó anyuka a lemondás után megbeszélte a szüleivel, hogy mégis vállalják, és egy hét után hívott. Az örökbefogadók valóságos tragédiaként élték ezt meg, főleg, mert nagyon biztosra mondta az örökbeadó, hogy neki nem kell a baba. Egy másik esetben pedig történt egy majdnem-lemondás, ahol még a gyámhivatalban, közvetlenül az aláírás előtt visszalépett az anya. De nincs mit tennünk. Mindig elmondom a várakozóknak, hogy erre számíthatnak. Úgy gondozzuk az anyákat, hogy ha megoldható, hogy ne adja örökbe a gyermekét, inkább ne tegye. Megtörtént, hogy négyszer-ötször elmentünk az anyukához, és mindig azt mondta, hogy neki nem kell a gyerek. Aztán ő gondolta meg magát az aláírás előtt.

– Ezek magánutas ügyletek voltak?

– Igen, mindkettő.

– Idősebb gyerekek örökbefogadásában segítetek?

– Abban az esetben, ha valamilyen okból a szülők nyíltan mondanak le róluk, akkor igen. Volt egy héthónapos baba is, akit az anyuka megpróbált maga nevelni egy védett házban, de aztán rájött, hogy nem képes rá. Őt örökbe adtuk.

– Hogy találnak meg az örökbeadók?

– Szociális munkáson, védőnőn, orvoson keresztül, vagy az egyház saját hálózatának segítségével. Nekünk vannak anyaotthonaink, védett házaink. Többen az emberkereskedelem áldozatai közül kerülnek ki.

– Ők külföldön dolgozó prostituáltak?

– Igen, de mi az emberkereskedelem áldozatainak hívjuk őket. Hivatalosan minket kérnek fel ilyenkor, hogy hozzuk haza az anyát. Volt 5-6 ilyen esetünk, amikor ők jelezték, hogy nem kívánják megtartani a magzatot, és kerestünk nekik szülőket.

– Utána is segítetek a szülőanyának?

– Igen. Több anya bekerült a védett házba (titkos szállás a hazamenekített áldozatoknak). Néhány nő utána még évekig bent él a házban, beiskolázzuk őket, segítünk munkát keresni, nekik.

– Lelki támogatást kapnak az örökbeadók?

– Igen, a védett házakban van pszichológusunk, lelkészünk,szociális munkásunk.

– A nemzetközi örökbefogadásba bekapcsolódtok?

– Szeretnénk, és a Baptista Szeretetszolgálatnak vannak is külföldön árvaházai, tehát lenne gyerek is, de Magyarországon erre a szabályozás miatt nincs lehetőség, úgyhogy egyelőre ilyet nem tudunk bonyolítani.

– Lenne rá igény?

– Lenne, az örökbe fogadni szándékozók sokszor jelzik, hogy elfogadnának külföldi gyereket is.

– Az rendben van, de akad rá ötmillió forintjuk?

– Ennyire nem megyünk bele, mivel úgysincs lehetőség rá. Mi a férjemmel tíz éve akartunk Vietnamból örökbe fogadni egy pár hónapos gyereket, és csak az itteni papírok hivatalos lefordítása is több százezer forintba került.

– Tudsz olyan magyarról, aki külföldről fogadott örökbe?

– Mostanában nem hallottam ilyenről.

Szenczy Sándor Észak-Koreában

– Miben vagytok mások, mint a többi, nyílt örökbefogadást közvetítő civil szervezet?

– Minden olyan szervezetet, akik ezzel a témával foglalkoznak, tisztelünk és becsülünk. Ugyanazon cél vezérli őket is, mint bennünket. Amiben talán mások vagyunk: mögöttünk áll egy intézményrendszer, vannak óvodáink, iskoláink, anyaotthonaink, védett házaink, sokféle területen jelen vagyunk. A Baptista Szeretetszolgálat 1996 óta működik. A többi szervezettől eltérően nálunk az örökbeadás nem a fő tevékenység, hanem csak egy pici szelete a működésnek. Az alapítványon belül meg tudjuk oldani a szállást az anyukának, nem kell máshonnan segítséget kérnünk, titkolt terheseket is el tudunk helyezni. A másik különbség, hogy mi gyerekmentésben, embermentésben gondolkodunk. A férjem komolyan gondolja, hogy minden külföldön bajba jutott magyart haza kell hozni, és ennek megfelelően tevékenykedünk.

– Van egy nevelőszülői hálózata is a Baptista Egyháznak.

– Igen, a Fészek Egyesület (nem tévesztendő össze az örökbeadást közvetítő Fészek Alapítvánnyal). De ott az örökbefogadásba nem kapcsolódunk be, azt a Tegyesz intézi, mert azok titkos örökbefogadások.

– „Az örökbefogadók ne a vér szerinti gyerek hiányát akarják pótolni, hanem megmenteni egy gyereket”- mondta a férjed egyszer egy interjúban.

– Igen, ezt így gondoljuk.

– Komolyan gyerekmentés, ha valaki beáll egy 180 fős sorba, ahol van évi néhány baba? Aki embert mentene, nem inkább idősebb vagy problémás gyereket kellene örökbe fogadnia?

– Ez így igaz, de mi ezeket a gyerekeket tudjuk megmenteni. De azzal egyetértek, hogy fel kell dolgozni a meddőséget, fel kell dolgozni a veszteségeket. Ez gyászfolyamat. Ha ez nem történik meg, akkor az örökbefogadott gyerek helyettesítő gyerek lesz. Nagyon le lehetne szűkíteni az örökbefogadók körét, ha ezt is vizsgálnánk…

– Ez a pszichológiai alkalmasság része.

– Igen. A nőkkel tevékenykedő szolgálatunknál foglalkozunk a gyászfolyamattal. Az egyik családban meghalt a kisgyerek, és rá egy évre született egy másik gyerekük. Ott járt a kollégánk, és a meghalt gyerekről mutatták a videót, ahelyett, hogy az élővel foglalkoztak volna. Ezt el kellene kerülni.

– És mit csináljon, aki fel akarja dolgozni a veszteségeit?

– Mi keresztény emberekkel foglalkozunk, ők előbb-utóbb megértik, hogy Isten segít nekik. Nem keresztény embereknek még nehezebb, mert nincs mibe kapaszkodjanak. Azt szoktuk javasolni, adjon neki nevet, aztán próbálja elengedni. Mert ha érkezik egy új gyerek, tönkretehetik az életét, ha mondjuk mindig az első gyerekhez járnak a temetőbe, és helyettesítő gyermekként kezelik. De a jelentkező szülőpároknál ezzel nincs lehetőség foglalkozni.

– Legfeljebb a 3-5 év várakozás, az idő tudja megtenni a dolgát… Mire vagy a legbüszkébb?

– A huszonhárom gyerekre, akit örökbe adtunk. Nagyon örülök, amikor sikeres egy örökbeadás. Minden családban, akár hívő, akár nem, nagyon jó helyre kerültek a gyerekek. Szeretném, ha még több lehetőségünk adódna, ha mindenkinek adhatnánk gyereket, de ez a huszonhárom gyerek révbe ért, és remélem, meg tudják állni a helyüket az életben.

Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány

Alapítás éve: 1996, de örökbefogadásokat 2013 nyara óta közvetít.

Örökbefogadásra várakozók száma: 180

Örökbeadások száma tavaly: 9

Várakozási idő: 3-4-5 év

A fennállás óta örökbeadott gyerekek száma: 23

Örökbeadási szándék ellenére hazavitt újszülöttek: 4

Kik jelentkezhetnek: házaspárok és egyedülállók, 42 év alatt, legfeljebb egy gyerekkel. Olyan házaspárok is, ahol az egyik fél külföldi állampolgár.

Egyéb kikötés: keresztény családok előnyben vannak

Lehet-e már a terhesség alatt megismerkedni az életadóval: igen

Segít-e magánutas örökbefogadások adminisztrációjában: igen

Regisztrációs díj: 15 ezer forint (egyszeri)

Közvetítési díj sikeres örökbefogadás esetén: 70 ezer forint

Honlap: http://segely.baptistasegely.hu/orokbefogadas/informaciok-of

Két hete hunyt el Czeizel Endre orvos, genetikus, akinek bírósági eljárással végződött amerikai örökbeadási ügye mellett kevésbé ismert, hogy a kilencvenes évek elején egy sikeres és törvényes hazai örökbefogadási programot is működtetett. Ma ezeket foglalom össze. Új megállapításaim nem lesznek, az ügyben a bírósági eljárással kapcsolatos tudósításokra illetve Czeizel nyilatkozataira támaszkodom. Czeizel az utóbbi időben majdnem minden interjúban szóba hozta az örökbefogadási pert, a haláláról szóló híradások is megemlítették. Egy egész könyvet is írt róla (Czeizel Endre: A Czeizel-ügy, 2004, Galenus Kiadó, ahol külön nem jelzem, ott ebből idézek majd), illetve az idén megjelent róla szóló riportkönyvben is külön fejezet foglalkozik az örökbeadási botránnyal (M. Kiss Csaba: Czeizel Endre – Két életem, egy halálom, 2015, XXI. Század Kiadó). Úgy gondolom, tisztességesebb pontosan leírni a történteket – amennyire ez rekonstruálható –, mint abban a hitben hagyni az átlagos újságolvasót, hogy „Czeizelnek valami örökbefogadási botránya volt.”

A posztban a következő témákkal fogok foglalkozni:

• a Czeizel által vezetett legális dajkaanya-program
• A legális örökbeadási program (amit a bíróság sem kifogásolt)
• azok a nemzetközi örökbefogadások, amik a bírósági eljárásba kerültek
• és a kilencvenes évek törvényi szabályozása, amely, már előre mondom, jóval kevésbé volt szigorú, mint a mai.

Czeizel Endre. Fotó: 168 óra

Czeizel Endre (1935-2015) pályájának egyik fő vonulata a magzatok életének, egészségének védelme és kutatása volt. Ő vezette be a családtervezés előtti genetikai tanácsadás rendszerét Magyarországon, számos kutatást végzett a születési rendellenességek és az ezt kiváltó tényezők (például terhesség alatt szedett gyógyszerek) témájában. Ő fedezte fel a folsav (magzatvédő vitamin) hatását a születési rendellenességek megelőzésében. Televíziós sorozatokban tette népszerűvé a genetika témáját, és számos könyvet is írt, élete végén a zsenik családfáját kutatta. 2002-ben a rangos Kennedy-díjat ítélték neki Amerikában, egyes vélemények szerint egy hajszál választotta el a Nobel-díj jelölésétől. Ez a hajszál pont a balul sikerült örökbeadási ügy volt. Egyébként tudomásom szerint ez volt az egyetlen magyar bírósági ügy örökbefogadás közvetítése kapcsán.

Dajkaanya-program

Czeizel pályájába a 80-as évek végén kapcsolódunk be, ekkor kezdeményezésére országszerte létrejött az Optimális Családtervezési Szolgáltatások rendszere, ő a fővárosi Családtervezési Központot vezette, az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezetője volt és a WHO-nak (Világegészségügyi Szervezet) is dolgozott. A Családtervezési Központban Czeizel vezetésével a kilencvenes évek elején egy legális, a minisztérium által támogatott dajkaterhes-program működött. Ekkorra az orvosi feltételek lehetővé tették, hogy a méh nélküli nők petesejtjét mesterségesen megtermékenyítsék, s az embriót egy másik nő hordja ki, aki a születő gyermeket nyílt örökbefogadás útján átadja a genetikai szülőknek. A korabeli törvények nem szabályozták ezt a lehetőséget, tehát nem minősült tiltottnak az eljárás. Czeizel több tévé- és rádióadásban foglalkozott a témával, hogy mennyire fogadja el a társadalom ezt a megoldást, és toborzott is vállalkozó dajkaanyákat. A fogadtatás jó volt, a levélírók többsége vállalhatónak tartotta a dajkaanyaságot, és összesen 154 nő jelentkezett, hogy kihordja valaki másnak a magzatát. Többkörös szűrésük után őket összehozták a központban nyilvántartott, méh nélküli nőkkel. A programban 17 gyermek született, akiket a kihordó anyák átadtak a genetikai szülőknek. Czeizel intézménye csak a közvetítést végezte, utána jogászhoz, majd meddőségi klinikára küldték az összepárosított jelentkezőket, a megszületett gyermekekről már csak a házaspárok önkéntes beszámolóiból értesültek. A program több ponton mintája lett az intézetben kialakított nyílt örökbeadási projektnek. 2002-ben a parlament betiltotta a dajkaterhesség alkalmazását, és a programnak vége szakadt.

Czeizel következetesen a dajkaterhes szót használta, hogy a rossz ízű béranya kifejezést elkerülje. Álláspontja szerint a dajkaanya nem húzhat hasznot a terhességből, de felmerülő költségei megtérítéséről szó lehet. Ezt az Egészségügyi Minisztérium is jogosnak találta. A programban az erről való megállapodást a házaspárok és szülőanyák megegyezésére bízta, nem is minden terhes kért költségtérítést. A dajkaanya-program nem volt része a „Czeizel-ügynek”, nem szerepelt a bírósági eljárásban. A Czeizel-ügy című könyv e fejezetében is szembeötlő a genetikus racionális, technicista, tisztán orvosi szemlélete, kevés figyelmet szentel egy ilyen program érzékeny lelki, érzelmi, etikai vonatkozásainak. A dajkaterhesség esetlege lelki konfliktusairól ennyit ír: „Bizonyos szakemberek féltik a dajkaterhest, hogy az általa kihordott magzat átadása a genetikai szülőknek később benne bűntudatot, illetve hiányérzetet kelthet. A külföldi tapasztalatok szerint ezzel inkább kell számolni az örökbeadáskor, amikor a terhes, illetve az anya saját magzatját-gyermekét adja másnak. A dajkaterhesség vállalásakor ugyanis ő „szívességként” a genetikai szülők magzatját hordja ki. Van, aki a gyermeket félti születési körülményeinek tudomására jutásától. Általában fogantatásának e sajátos körülményeit nem is szokták velük közölni. Hiszen ilyenkor – szemben az örökbeadással – ő a genetikai szülők génjeit örökli, ezért nála az ő „családi” betegségeik megjelenése várható.”

A nyílt örökbeadási program

A Családtervezési Központ – szintén a minisztériummal együttműködve – 1989-ben egy nyílt örökbeadást közvetítő szolgáltatást indított. A cél a nem kívánt terhességek káros következményeinek mérséklése volt: az abortuszok (akkor még évi 90 ezret végeztek), a csecsemőgyilkosságok, a terhesség alatti öngyilkosságok, illetve az állami gondozásba került gyerekek számának csökkentése, párhuzamosan a meddő házaspárok problémájának orvoslásával. A jogászok segítségével kidolgozott programban azon terhesek, akik az abortusz helyett hajlandók voltak megfontolni az örökbeadást, vagy túl későn jelentkeztek volna rá, a budapesti központban kaptak tanácsadást. A terhesek elé a következő lehetőségeket tárták, prioritási sorrendben:

1. meg tudja-e mégis tartani a szülő a gyermeket
2. a tágabb családból valaki vállalja
3. belföldi örökbefogadókhoz kerül
4. ha nem találnak megfelelőt: külföldi örökbefogadókhoz kerül a gyermek.

Ez teljesen megfelel a mai gyermekvédelem rangsorának is. A döntést a terhes nőre bízták, ha a belföldi örökbefogadást választotta, akkor a központban a védőnő rögtön össze is hozta várakozókkal, akikről listát vezettek. (Czeizel következetesen „meddő házaspárnak” nevezi őket a könyvében.) Ha nem találtak nekik maguk örökbefogadót, akkor más, nyílt örökbeadást közvetítő szervezetekkel vagy személyekkel vették fel a kapcsolatot.

Később felmerült az igény, hogy a kismama titokban tarthassa a terhességét, ilyen esetekben anyaotthoni elhelyezést vagy külföldön történő örökbeadást javasoltak, hogy a környezet ne tudja meg.

Czeizel élete végén csalódottságának adott hangot, a program messze nem mutatott fel olyan tömeges eredményeket, mint amire számított. A családtervezési tanácsadót tíz év alatt 35 ezer pár, illetve személy kereste fel, közülük csak 70 volt olyan, eredetileg abortuszt tervező krízisterhes, aki megszülte a gyereket. Közülük 8 maga felnevelte a gyereket. „Itt különböző érveket alkalmaztunk (például hat gyerek mellett a hetedik már nem okozhat olyan nagy gondot, és lehet, hogy belőle lesz az új Petőfi Sándor…), illetve javasoltuk, hogy forduljanak szociális segélyért a megfelelő intézményekhez.”

4 nő talált a családon belül megoldást. 48 gyerek került nyílt örökbeadással magyar szülőkhöz. 5 esetben nem sikerült magyarországi szülőket találni, négy esetben a gyerek roma származása miatt, egy asszony pedig rendszeresen látogatni kívánta örökbeadott gyermekét, őket Magyarországra utazó amerikaiak fogadták örökbe. Ennek szervezését a tudományos titkár intézte. A titkolt terhesek közül 4-et anyaotthonban helyeztek el, egy esetben pedig külföldön szülte meg és adta örökbe gyermekét az asszony. Legalábbis ez lett a tanácsadás eredménye a dokumentáció szerint. A központ feladata ott lezárult, hogy a védőnő összehozta a terhes nőt egy meddő házaspárral, utána már ők intézték a gyámhivatalban az örökbeadást. Czeizel később egyik hibájának tartotta, hogy nem követték után a belföldi örökbefogadások alakulását. A külföldi akcióknál ezt előre is problémának érezte, ezért az amerikai családokat megkérte, küldjenek időnként tájékoztatást neki, négy család ezt meg is tette, két családot a titkár is felkeresett Amerikában és mindent rendben talált. (A külföldi örökbeadások utánkövetését később hivatalosan is bevezették, jóval előbb, mint a belföldiekét.)

Czeizel azt is számon tartotta, hogy a 70 terhes nő közül 31 volt roma. Ennek az a jelentősége, hogy számukra nehezebb volt örökbefogadót találni Magyarországon. A könyvben idézett minisztériumi tájékoztatás szerint 1999-ben 700 jelentkező várakozott örökbefogadásra, közülük csak 16 vállalt volna roma származású gyereket.

A kilencvenes évek első felében létező program az akkori törvények között legálisan működött, a bírósági ügyben sem szerepelt.

Ma a törvényi szabályozás pontosan leírja, ki végezhet örökbeadási közvetítést, de akkor ez nem volt tilos. Csak 1997 után jelentek meg azok a törvények, amik szabályozzák, hogy az örökbefogadók alkalmasságát a Tegyesz vizsgálja, s a jelentkezés a megyében történik. Azelőtt sokkal kaotikusabb volt a gyakorlat, aki gyereket akart, több megyében vagy intézetnél is próbálkozott, és csak a tényleges örökbefogadás előtt vizsgálta az alkalmasságot a gyámhivatal. Felkészítő tanfolyam nem volt, azt csak 2002-ben vezették be. A mainál viszont több örökbefogadás történt – több gyerek is született – évente 800-1100 között (ma 700-800). Titkos örökbefogadásban ritkán lehetett kisbabát kapni: akkoriban egyéves kapcsolattartási hiány után lett örökbeadható az állami gondozott gyerek (ez ma fél év), és azon babákat, akikről szülés után rögtön titkosan lemondtak, is sokszor először inkább intézetben helyeztek el (akkoriban a szülő két hónapig visszavonhatta a titkos lemondást.) A nyílt örökbefogadás vonzereje tehát nagy volt: az újszülött rögtön a családba került, az örökbeadó nem léphetett vissza. A ma működő alapítványok közül a Bölcső a legrégibb, ez 1995 óta működik, de a kilencvenes évek elején közvetített néhány más, azóta megszűnt civil szervezet is.

A külföldiek örökbefogadását sem korlátozták, egészen 1995 őszéig, mikor a törvény megtiltotta a külföldiek nyílt örökbefogadását. Innentől Czeizel és munkatársai ezt a lehetőséget nem ajánlották fel a terhes asszonyoknak. (A mai törvények kimondják, hogy a nyílt örökbeadást közvetítő szervezetek külföldi állampolgárt nem fogadhatnak, külföldi örökbefogadókhoz pedig csak olyan gyermek kerülhet, akinek itthon nem sikerült szülőt találni.)

A kilencvenes évek elején a törvény nem szabályozta az örökbefogadással kapcsolatos pénzáramlást sem. Czeizel – a dajkaterhes program tapasztalatai alapján is – azt az álláspontot képviselte, hogy költségtérítés elfogadható, amit az örökbefogadó nyújt a terhes nőnek.

„Természetesen mi magunktól ezt nem hoztuk szóba. Nyilvántartásunk szerint az említett 70 terhes közül tizenhárom tett fel ilyen kérdést. Ilyenkor elmondtuk, hogy a gyermekért „pénzt nem lehet kapni”. Viszont, ha a költségtérítés került szóba, akkor – az Egészségügyi Minisztériumban a dajkaterhesség kapcsán elfogadott irányelveknek megfelelően – ezt nem tartottuk kizártnak.  Néhányan a költségtérítés részletei – vagyis hogy miért lehet ilyet kapni – iránt is érdeklődtek. Ekkor megint a dajkaterhes programmal kapcsolatban elhangzottakra hivatkoztunk: a speciális táplálkozás és öltözködés, az utazás és a munkából kiesés stb. költségei jöhetnek szóba. Volt egy-két olyan eset, amikor ezt konkrét összegben próbálták meghatároztatni – általában a férjek vagy az élettársak. A szerdai megbeszélésen én azt az álláspontot képviseltem, hogy e kérdések megvitatásába ne menjünk bele. Nekünk, orvosoknak a segítségnyújtás a dolgunk, az összeg eldöntését hagyjuk az örökbeadóra és örökbefogadóra.”

Czeizel még úgy is érvelt, hogy ez lehetővé teszi, hogy ne éhezzen a terhes nő, a magzat jobb egészségben szülessen. Egy tévéműsorban el is mondta: náluk számos meddő házaspár várakozik, és akad, aki egymilliót is fizetne, hogy gyermeke legyen. Bizonyos országokban a költségtérítés legális is, Magyarországon azonban más irányt vett a szabályozás: 1995-ben törvény tiltotta meg a pénzáramlás lehetőségét, s ma is ez a helyzet. Mivel Magyarországon sok gyerekről a (mély)szegénység miatt mondanak le, egy középosztályi fejjel kalkulált költségtérítés esetleg komoly vonzerő lehet az örökbeadásra. Ezt igazolja, hogy a perhez csatolták az egyik házaspár anyagát, akik a segítségével itthon adtak örökbe egy bébit, ám pár hónappal később ismét jelentkeztek: „Csináltak még egy gyermeket, mivel olyan jól sikerült a korábbi örökbeadás.” A vád szerint nekik Czeizel 800 ezer – egymillió forintot ígért a sikeres örökbefogadásért. Ebben az esetben elsőfokon elmarasztalták, másodfokon felmentették Czeizelt.  Ő hangsúlyozta: intézményében a közvetítés ingyenesen működött, ő nem kért pénzt az örökbefogadóktól, „szemben a korábban felkeresett alapítványokkal, ahol általában 350 ezer Ft-ban jelölték meg az ügyintézés költségét”. Azóta a törvény szabályozta, mekkora díj kérhető el közvetítésért, ma lényegesen kisebb összegekről van szó.

Az anyagiak vonzerejét mutatja, hogy miután a bírósági ügy kirobbant, még 22 terhes jelentkezett, aki külföldön szerette volna örökbe adni a gyerekét, őket nem vállalták.

Az amerikai ügyek

A programban szereplő hat nemzetközi örökbefogadás közül négyet Gáti Mariann intézett. Czeizel visszaemlékezése szerint csak egyszer, tíz percre találkozott az Amerikában élő, magyar származású nővel, aki 1992-ben váratlanul beállított hozzá. Elmondta, hogy Kaliforniában örökbeadással foglalkozik, szakértői csapat segítségével, hozott ajánlólevelet, és nagyon érdeklik a magyar lehetőségek. Czeizel a névjegyét átadta a tudományos titkárnak.

Később az ő segítségét kérték olyan esetekben, mikor nem találtak magyarországi örökbefogadót. Gáti Mariann intézte a beutazó amerikaiak itteni örökbeadását, illetve azt az egy esetet is, mikor egy terhességét titokban tartani kívánó asszony Amerikában szült. Róla maga Czeizel írja, hogy Amerikában rosszul bántak vele, és kételyek merültek fel a kinti ügyintézés legális voltát illetően is, ezért is döntött úgy, hogy a kinti szülés nem járható út, jöjjenek inkább Magyarországra az amerikai örökbefogadók. Viszont ennek intézését továbbra is Gátira bízta, ilyen előzmények után. Egyébként ezek az örökbefogadások legálisan zajlottak, a kiutazó asszony is utólag lepapírozta a gyámhivatalban az ügyet, a bíróság sem vitatta őket.

Eközben viszont az ügy „elszabadult”. A vádiratban néhány olyan külföldi örökbeadás is szerepelt, akiknél a tanácsadás belföldi örökbefogadás ajánlásával zárult. Czeizel szerint az összeismertetést végző védőnő, illetve a külföldi szervezést intéző titkár „önállósította magát”, s a tudta nélkül Gáti Mariannhoz küldött több terhest, aki kivitte őket külföldre. Illetve, Gáti Mariann újsághirdetésben is toborzott olyan nőket, akik nem kívánt terhességüket külföldön adnák örökbe, és Czeizel Endre jól csengő nevére hivatkozott. Ezek az ügyek láthatatlanok maradtak a magyar gyámhivatal előtt, illetve egy részük már a külföldiek nyílt örökbefogadásának tilalma után történt.

A botrány 1996-ban tört ki, az USA-ban és Magyarországon is. Az Egyesült Államokban először adócsalással vádolták meg Gáti Mariannt, majd gyerekkereskedelem lett a vád a hétéves ügy során. A külföldi források 20 illetve 30, Amerikába kiutaztatott szegény magyar asszonyról beszélnek, akiknek öröke adta a gyerekét, a nőknek pedig fizetett. Nem költségtérítést, hanem vételárat, a vád szerint ráadásul a világos bőrű gyerekekért többet, és 360 ezer dollárt profitált az ügyletekből. Az ügy végül 2003-ban Kaliforniában vádalkuval zárult, Gátit csak adócsalás miatt ítélték el, a gyerekkereskedelem nem került szóba. 21 hónap börtönre és 5 ezer dollár bírságra ítélték, három évre felfüggesztve. Az örökbeadott gyerekek maradtak a családjukban.

Magyarországon a rendőrség 1996-ban kezdett vizsgálódni, a Fővárosi Bíróságon a per 1999-ben indult, s másodfokon az ügy 2003-ban zárult le. A vád tárgyát 14, külföldön (zömmel Amerikában) történt örökbeadás képezte, ezekből hattal hozták kapcsolatba Czeizelt, később csatolták még a fenn említett belföldi örökbefogadási vádat. Az elsőfokú ítélet végül négy esetben találta bűnösnek bűnsegédként Czeizelt emberkereskedelem bűntettében. Másfél év, két évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Elítélték Czeizel titkárát, Gáti Mariann édesanyját, aki az örökbeadásokat itthon szervezte, valamint egy közreműködő ügyvédet, szintén felfüggesztett szabadságvesztésre. Több örökbeadó szülőt pedig elmarasztaltak. (http://nol.hu/archivum/archiv-139754-119745)

2003-ban a Fővárosi Ítélőtábla enyhítette a büntetéseket, Czeizel esetében 200 ezer forint pénzbüntetésre. Csak egy vádat láttak bizonyítottnak: hogy még 1996-ban is, a törvényi tiltás dacára a külföldi örökbeadás lehetőségét javasolta egy anyának. Több más elítéltet is felmentettek vagy enyhítették a büntetésüket. Bár az eljárás során több számla eredetét firtatták, a bíróság végül nem látta bizonyítottnak, hogy Czeizel pénzt kapott a külföldi örökbeadásokért. (Ő úgy érvelt, hogy ha érdekelt lett volna anyagilag, akkor mind a 70 terhest külföldre küldte volna.)

Czeizel abban az egy esetben sem tartotta bűnösnek magát, amelyért elítélték, könyvében azt állítja, ő annak az asszonynak is magyar örökbefogadást javasolt, és a perben szereplő gyerekek a tudta nélkül kerültek mind külföldre. Többször említi, hogy a rá nézve terhelő tanúvallomások rendőrségi nyomás alatt születtek és ellentmondásosak.

Bár a büntetés szerény volt, Czeizel karrierjét kettétörte. Az ügy kirobbanásakor lett a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet főigazgatója 1996-ban, ahonnan két évvel később távoznia kellett. Nevéhez hozzátapadt az ügy. Bár a Kennedy-díjat neki ítélték, a botrány miatt már nem vehette át, és természetesen innentől szó sem lehetett a Nobel-díjról. Czeizel élete végéig próbálta tisztázni magát, minden interjúban megemlítette az ügyet, ám a perről írott kötete fogyott a legkevesebb példányban a könyvei közül.

Ellentmondásos értékelés

A per óriási visszhangot váltott ki, rengeteget foglalkozott vele a sajtó, és megosztotta a magyar társadalmat, konszenzus talán máig nem alakult ki róla. Czeizelt súlyosan támadó, illetve őt védő nyilatkozatok is megjelentek mind a sajtó, mind „az emberek” részéről. Támadói olykor még súlyosabb vádakkal illették, mint a bíróság (visszatérő motívum a „béranyaper” kifejezés a tudósításokban, holott erről nem volt szó), vagy azzal érveltek, hogy az örökbeadás komoly felelősséget igénylő szakma, ami egy orvos-genetikusnak nem kompetenciája. Védői – akik aláírásokat is gyűjtöttek a felmentéséért – általában azzal érveltek, hogy egy nem kívánt gyereknek jobb dolga van amerikai örökbefogadóknál, mint ha abortusz vagy csecsemőgyilkosság áldozatául esik, vagy a nő önrendelkezési jogára (ha egy nő elvetetheti a gyereket, akkor nincs joga eldönteni, hova kerüljön örökbefogadókhoz?), esetleg a tudós korábbi érdemeire hivatkoztak.

A Czeizel-ügyben Czeizel így foglalja össze, miben hibázott.

„A nyílt örökbeadást népszerűsítő program technikai kivitelezésében ugyanakkor komoly hibák történtek, ezért elsősorban én mint munkahelyi vezető vagyok a felelős.

1. Orvosgenetikusként nem kellett volna elvállalnom a nyílt örökbeadás-örökbefogadást népszerűsítő programot, illetve ennek végzését. Nem voltam tisztában a nehézségekkel, a konkurenciával, és e terület időzített aknáival. A legnagyobb hibának utólag az tűnik, hogy nem teremtettük meg a személyi és anyagi feltételeket az örökbeadók sorsának nyomon követéséhez.
2. Rossz emberismeretemet jelzi, hogy a Gáti Mariannal történt egyszeri, rövid találkozás során nem érzékeltem személyiségét. Mentségemre csak azt tudom felhozni, hogy a többi külföldi szakmai együttműködésünk nekünk, a magyar egészségügynek és a hazai tudománynak sok hasznot hozott.
3. Nem lett volna szabad a túl fiatal és tapasztalatlan M. Zoltánra (a titkár) ilyen bonyolult feladatot bíznom. Ráadásul vezetői stílusommal munkatársaimat önállóságra kívántam ösztönözni, amit ő nagy örömmel vett és nem mindig mérte helyesen fel, mikor kell gondjait velem megosztania és mikor nem. Bizonyára úgy érezte, jó ügyet szolgál és ott nagyobb a szabadsága. Ahogy a mentőkocsi is átlépheti a sebességhatárt életmentő funkciója teljesítésekor.
4. Jobban kellett volna munkatársaim tevékenységét ellenőrizni vagy ellenőriztetni és akkor nem kerülhetett volna sor Ő. Judit (a védőnő) elítélhető tetteire.
5. Általában helyeselhető az a tanácsadási módszerem, hogy a segítségért hozzám fordulókat minden lehetséges megoldási lehetőségről tájékoztatom és ezt követően rájuk bízom a döntést, illetve, hogy minden kérdésükre választ adok. A nyílt örökbeadást népszerűsítő program keretében azonban ez a módszer gondokat okozott. Néhány terhesnek az anyagi ellenszolgáltatásra vonatkozó kérdésére adott válaszomban a hazai gyakorlat mellett – példaként – külföldieket is megemlítettem. Az ilyen jellegű tájékoztatás ezen egyszerű asszonyoknál félreértésekhez vezetett.
6. Hibát követtem el, amikor az ügy nyilvánosságra kerülésekor vállaltam a programért a teljes felelősséget, pedig nem volt tudomásom két munkatársam – tudtom nélkül – vállalt szerepéről.
7. Nem kellett volna a médiában olyan gyakorta bizonygatnom az igazságomat és ezáltal gerjeszteni az ellenem harcolók indulatait. Tisztában vagyok azzal is, hogy e könyvvel is hasonló hibát követek el. Mégis úgy érzem, e kordokumentumot becsületem védelmében és saját lelki nyugalmam helyreállítása érdekében közzé kell tennem.”

Én a 2. ponthoz annyit fűznék hozzá, hogy egy vezető olyan területen, amihez nem ért, egy nemzetközi együttműködésben talán nem csak „emberismeret” alapján választ partnert, egyetlen, futólag ismert önként jelentkezőből. A nemzetközi örökbefogadás botrányoktól tarkított szakma, amiben nagy pénzek mozognak, nem véletlenül szigorodik egyre a szabályozása. Czeizel le is írja: ő nem volt tisztában az amerikai örökbefogadás szokásos költségeivel, kérésére a per alatt készített egy ilyen kimutatást a minisztérium, akkor tudta meg, hogy ez bizony 35-40 ezer dollárba is kerül az örökbefogadóknak kinn. (És már akkor is nagy túljelentkezés volt egészséges kisbabákra Amerikában.) Érdekes módon a dajkaanyaságnál magától érezte, hogy nem szabad exportügyletekbe bonyolódnia.

„Gáti Mariann azt kérdezte titkáromtól, hogy mód lenne-e amerikai genetikai szülők magzatának magyar dajkaterhesek általi kihordására, és ennek mekkorák a költségei. Néhány dajkaterhesnek jelentkező nőnek feltettem ezt a kérdést. Meglepetésemre ők szívesen vállalkoztak volna erre is. Bennem azonban e lehetőség nagyon rossz gondolatokat ébresztett, hiszen megalázó lenne a szegény magyar nők ilyen jellegű „szolgáltatása” a gazdag amerikaiaknak. Titkárom ezért utasításomra azt a választ adta, hogy ez csak a két állam, illetve az egészségügyi minisztérium közötti hivatalos együttműködési szerződés keretében képzelhető el.” Ha a külföldi örökbeadásokhoz is kér fentről segítséget, elkerülhette volna a botrányt, hisz abban az időben is évi 100 gyerek került hivatalos örökbefogadás útján külföldre.

Sokat idéztem Czeizel gondolatmenetéből, álljon itt néhány érv az ellenlábasaitól is:

„Ezért befejezésül néhány kérdést fel kell tenni Czeizel Endrének.

Nem érzi azt, hogy az általa vezetett genetikai tanácsadó – ahol ő és munkatársai állami fizetést kapó közalkalmazottak voltak – tevékenységétől teljesen idegen a külföldre és belföldre irányuló magán-örökbefogadás közvetítése?

Nem érez semmi felelősséget azért, hogy az általa 1992-ben nyilvánosan propagált módszer alkalmazásáért emberek tucatjait vonták hatósági eljárás alá éveken át és ítélték el őket, köztük közvetlen munkatársait, akik az ő irányítása és ellenőrzése alatt dolgoztak?

Könyvében hét „komoly hibát” ismert el munkahelyi vezetőként. Többek között hibájának tartja, hogy egyáltalán vállalta és vezette a nyílt örökbeadást, mert nem volt tisztában a nehézségekkel. Hibájának tartja azt is, hogy rosszul tájékoztatta az örökbeadási lehetőségekről a hozzá forduló anyákat. Nem érzi úgy, hogy az általa elismert „komoly hibák” jogi és erkölcsi felelősséget alapoznak meg? Egy buszvezető pillanatnyi, emberileg elfogadható hibájának súlyos baleset lehet a következménye, amiért komoly jogi felelősség terheli. Mi a különbség az általa elismert komoly hibák és a buszvezető pillanatnyi kihagyása között a felelősség szempontjából?” (Jobbágyi Gábor jogászprofesszor: http://mno.hu/velemeny/a-czeizelfele-beranyaper-es-utoelete-617509)

“A per öt éve alatt sajnos alig esett szó azokról a valóban égető kérdésekről, amelyeket az ügy kapcsán végig kellett volna gondolni – mondta lapunknak Herczog Mária szociológus, az Országos Kriminológiai Intézet kutatója. – Miért nem az a fő cél, hogy az essen teherbe, aki gyereket akar? Ennek elsődleges feltételei a jó színvonalú, folyamatos iskolai, médiabeli felvilágosítás, valamint a fogamzásszabályozás általános elérhetősége lennének. Emellett elengedhetetlenül fontos, hogy a krízisterheseket a ma is működő, erre a célra is létrehozott ellátások keretében segítsék abban, hogy megtarthassák és felneveljék gyermekeiket, megnyerve ehhez a tágabb családot is.” Hozzátette: “Az örökbeadás és -fogadás szigorú szakmai feltételek mellett folytatható csak, hiszen itt sok embert érintő súlyos döntésekről, veszteségekről van szó, ami felkészültséget, ismereteket, empátiát igényel. Tévedés azt gondolni, hogy bárki képes mérlegelni, ügyet intézni és segíteni e területen. Itt életekről van szó. A jó szándék nem, csak a szakmailag előkészített, ellenőrzött és követhető folyamatok segíthetnek”. http://magyarnarancs.hu/belpol/beranyaperek_magyarorszagon_apro_centek-61414

„… miért érzi úgy mindenki, hogy szakértő a meddőség, örökbefogadás, gyermekvállalás kérdésében, ért hozzá, és tudja, mi a jó és mi a rossz? A második: hasonlóképpen elfogadó magatartást tanúsítana-e ez a közvélemény, ha én, társadalomkutatóként, gyermekvédelmi szakemberként, általam életmentőnek tartott orvosi beavatkozást végeznék gyerekeken az íróasztalomon, csupán mert diszfunkcionálisnak tartom az adott gyermekgyógyászati ágazat munkáját, illetve halaszthatónak ítélik a szerintem szükséges operációt? Hosszú börtönbüntetést kapnék – ha egyáltalán túlélném a feldühödött tömeg haragját –, mert olyasmibe avatkoztam, amihez nem értek, nem szakmám.” (Herczog Mária szociológus)

Czeizel az idén megjelent könyvben, élete végén így összegezte a tanulságokat:

„… ez életem egyik szakmai kudarca is volt. De azt is hangsúlyozni szeretném, hogy 70 magzat életét azért mégiscsak meg tudtuk menteni. Ez sokkal, sokkal kevesebb volt, mint amit reméltem, de büszke vagyok, hogy a rendszer működésének négy éve alatt 70 magzat az abortusz helyett családokhoz került. A bírósági perem kapcsán erről meg szoktak feledkezni. …

Hét és fél éves pokoljárás után végül kétszázezer forintos pénzbüntetésre ítéltek. És be kell vallanom, ezt megérdemeltem. Egyrészt azért, mert jó szándékúan ugyan, de gondolkodás nélkül mentem bele egy olyan programba, amit nem láttam át. Eszembe sem jutott, hogy micsoda darázsfészekbe nyúlok. Másrészt, mint vezető, felelős vagyok a munkatársaim munkahelyi tetteiért is. 

Harmadrészt a kettős beszédem miatt is. Amikor az első eset után leállítottam az amerikai örökbeadási lehetőséget, akkor azért azt mondtam az osztályértekezleten, hogy pedig mennyivel jobb ott egy amerikai családban a gyermeknek, mint nálunk az állami intézetben. Bizonyára az én kettős beszédem belső felmentést adott az ügybe belekeveredett két munkatársamnak.” (Két életem, egy halálom)

A programban örökbeadott gyerekek már húszas éveik elején járnak, nagyon érdekelne a sorsuk, és azon szülőké is, akik Czeizel programjának segítségével fogadtak örökbe.

Itt az ideje újra találkozni. Most gyerekes programot hirdetek, ami

szeptember 26-án, szombaton délelőtt lesz.

Helyszín: még szervezés alatt, valahol a szabadban, ahol piknikezünk is, és a gyerekek tudnak játszani. Szóval valami játszótérféleség Budapesten. Hamarosan kiderül.

Addig is véssétek be a dátumot, szeretettel várok minden olvasót, gyerekkel és gyerek nélkül, kommentelőket és nem hozzászólókat, akik már voltak találkozón és akik nem, akiket érdekel az örökbefogadás és akiket nem…

Montázs egy tavaly nyári blogtalálkozóról. Reméljük, idén jobb idő lesz!

Helyszínre ötleteket elfogadok.