Ma egy olvasó vendégposztját teszem közzé. Kytice egy dilemmáját osztja meg.
Nagyon érdekelne mások véleménye egy általunk fontosnak tartott kérdésben.
Nincs igazán történetünk. Az örökbefogadás mindig foglalkoztatott bennünket, de nem láttunk bele mélyebben a „rendszerbe”. Nagyon örülünk, hogy egy éve rátaláltunk erre a blogra. Itt sok hasznos információ ér össze és átláthatóvá lett számunkra a magyar örökbefogadás. Ahogy olvasgattunk, mi B kategóriás jelentkezőnek számítunk, sok téren hátrányból indulunk. Teljes mértékben egyetértek azzal, hogy olyanok kerüljenek előre, akik még nem tapasztalhatták meg a szülőséget. Ez a világ legfantasztikusabb kalandja.
Még gondolkozunk, hogy melyik a helyes út számunkra. Van egy kétéves és egy négyéves vér szerinti gyermekünk. Szeretnénk még egy családtagot, mert úgy érezzük, hogy valaki még hiányzik a családi fotókról. Van hely a házunkban, az életünkben, a szívünkben is.
Amikor gyerekre vágytunk, akkor nem jött össze. Én nagyon stresszes munkában dolgoztam. Próbálkoztunk, majd orvoshoz fordultunk. Kiderült, hogy endometriózisom van, megműtöttek. Ez az egészségügyben ma egyenes út a lombikhoz, mást már nem próbálnak. Sikerült, megszületett a kisfiam. Maradt fagyasztott embrió, abból született a kislányom. Nemrég átestünk egy kivizsgáláson, az endometriózisnak jót tett a terhesség, nem jött vissza. Lehetne természetes úton is gyerekünk, de felajánlották a lombikot is újra, maradt is lehetőségünk.
Több lombikot biztos nem szeretnénk, erkölcsi aggályaink vannak, nem akarunk lefagyasztott embriókról dönteni, csak egyet meg nem lehetséges megtermékenyíteni. Ezt nem érezzük már a mi utunknak.
Nem tudom megfogalmazni, miért szeretnénk örökbe fogadni. Nem ragaszkodunk pici babához, és a betegségek egy része sem gond, nagy harcosok vagyunk. Első körben mi is szőke kék szemű gyerekben gondolkodtunk, hogy hasonlítson ránk. A blogot olvasva rájöttünk, hogy sokan szeretnének ilyen babát. Tehát, ha segíteni szeretnénk, akkor roma gyereket kellene vállalnunk. Mi nagyon nyitott és elfogadó család vagyunk, őt is szívesen fogadnánk, de…
Van egy kérdés, ami felmerült bennem és szívesen venném a véleményeket. A családunk nagyon fehér bőrű, szőke hajú. Ahogy elnéztem a blogon a családi képeket az új családtagokkal, valahogy mind beleillettek. Magyarországon sok a barna hajú vagy barna szemű szülő és valahogy annyira belepasszol a családba a „jövevény”. Nálunk viszont csokitojás lenne egy cigány származású gyermek. Ez bennünket nem zavarna, a környezetünkkel pedig szerintem nem lenne gond elfogadtatni. De erősen bennem van a kérdés: jó lenne ez a gyereknek?
Nekem volt szerencsém kakukktojásként felnőni és végigkísérte az életemet a „másság” érzése. Mindig mindenben ott volt, a mai napig a tetteimben elkísér, pedig már rég nem lógok ki a sorból. Mennyire fontos, hogy illik-e egy gyermek a családba? Az egyik civil szerzetnél olvastam, hogy ők a szülőanya kinézetét, tulajdonságait veszik alapul, amikor a náluk sorban állók közül választanak családot az újszülöttnek. Nem véletlenül. Tudom, hogy nem kellene, hogy téma legyen 2015-ben a bőr színe, hiszen mindenki egyformán értékes. De mégis felmerül bennem, hogy mennyire tennénk jót egy kisgyereknek, ha olyan környezetbe szeretnénk beleilleszteni, amire alapadottságai miatt sosem fog hasonlítani. Még van időnk átgondolni, hiszen mi szívesen fogadnánk idősebb gyereket is, és két év korkülönbségnek kell lennie a gyerekeinkkel, tehát ez nem holnapi történet lenne.
Természetesen nem szeretném egy kalap alá venni az állattartást a gyerekneveléssel, de lehet, hogy hozzátartozik a történethez: van két kutyánk, mindkettőt mentettük, rehabilitáltuk (kihívás volt) és családtagként kezeljük őket. Ahogy kell, van egy hierarchia a családban, amiben a „szőrös gyerekeink” a végére kerülnek, de ők is részesei a családi életnek. Egyikük epilepsziás, atipikus, hosszú út volt, míg rájöttünk. Gyógyszeresen kordában tartható, ha nem, tudjuk mit kell tenni, megtanultuk. Mindkét kutyánk teljes, vidám életet él, már szocializáltak, időnként óvodákban járunk velük előadást tartani a felelős állattartásról. Többször fogadtunk már ideiglenesen sérült, mentett, vagy beteg kutyákat. Egészségileg és lelkileg is a helyes útra hoztuk őket és most gazdinál élnek. A gazdikeresésnél a kutyának keresünk gazdát. Egy olyan családot, ahol elfogadják olyannak, amilyen. Izgága kutyának sportos családot, sokat átélt kutyának nyugodtat. Van, akit egygazdás kutyának tartunk, van, akinek csak lakástartást javaslunk. Egyik hozzánk került kutyát se mi választottuk, kaptuk. Mindet nagyon-nagyon megszerettük.
Talán segíteni is szeretnénk az örökbefogadással. De én nem hiszek az önzetlen segítésben. Nem tudom, hogy mennyire lehet karitatívnak nevezni bármit, minden szól rólunk is. Van egy alapítványom. Látom, hogy aki segít, magáért is teszi. Szeretnék még gondoskodni valakiről, szeretnék még adni és van bennem hozzá energia. Mi tényleg azt érezzük, hogy még valaki hiányzik a családunkból, hogy teljes legyen. Sétálunk a parkban és érezzük, valaki még hiányzik. Nézzük a családi fotókat és látjuk, van ott még egy hely.
Olyannak szeretnénk segíteni, akinek kell. Most, hogy kicsit megokosodtunk a témában, látjuk, hogy a szőke, kék szemű gyerekekre sorállás van, nekik nem kell a mi segítségünk, ők kaphatnak sokkal jobb családot is, ahol több idő és energia jut rájuk, ahol lehetnek az elsők és egyetlenek is akár. De akkor ki illik a mi családunkba? Ki az, aki tényleg jól érezné itt magát? Egy csokibaba mennyire érezné magát kakukktojásnak a teljesen szőke, hófehér bőrű családunkban? Ezzel jót teszek vele, vagy az egyik kereszt helyett egy másikat rakok a nyakába? Vagy egyszerűen csak a mi hozzáállásunk és a mi szeretetközegünk dönt? Hiszem, hogy valaki már valahol vár ránk. De hogyan találjam meg?
Ennyi felesleges energiám van? – merülhet fel a kérdés. Mindkét gyerekem nagyon sok figyelmet igényel. Nagyon erős akaratúak és nehéz irányítaniuk ezt. Sokat foglalkozunk velük, igénylik a szigorú napirendet, ezért nagyon kiegyensúlyozottak. De ahogy borul a rendszer, napokig tart helyreállni az egész családnak. Nagyon kreatívak és határozottak, aminek egyszer nagyon fogunk örülni, de egyelőre a száz százalékos figyelmünket kérik cserébe. Nincs bennük semmi rosszindulat, de egy másodpercre is nehéz egyedül hagyni őket. Sok örökbefogadónál olvasom, hogy ilyesmikkel küzd. Nem biztos, hogy ez a kötődés hiányából, vagy sérülésekből adódik. Csodálom őket, terelgetem és próbálgatom naponta felállítani a határokat újra és újra.
Lehet, hogy nekünk inkább a nevelőszülőség lenne való? Tudom, hogy nagyon más a két dolog. Nem tudom, hogy mennyire tudnám elengedni, ez nem rólam szólna. Egy-egy kutyánál is, amikor a halál széléről hozzuk vissza, és rendben elengedjük, hetekig siratom. De hát neki már jobb lett, ezt csak nekem kell helyre rakni. Biztos ez is hasonló, sok nevelőszülő csinálja. Nem tudom, hogy mennyire tudnám visszaengedni a saját családjába, rosszabb körülmények közé, mint amit mi tudunk neki adni. Itt még lenne mit tanulnom az elfogadásról, magamról.
Van tapasztalatunk benne, milyen egy idegen, problémás gyereket befogadni. Minden évben csángó gyerekeket fogadunk egy hétre nyaralni. Mi vagyunk az egyetlenek, akik nem kötik ki, hogy milyet kérnek. Nekünk jó a „maradék” is, akit nem kért senki. Így főleg idősebbek érkeznek hozzánk. Persze, karitatív, hogy etetek, szórakoztatok, befogadok és nevelek 2-3 gyereket egy hétig. De másrészt annyira sokat kapunk tőlük. Egy másik világ nyílik ki számunkra. Millió érzés, gondolat cikázik bennünk nap mint nap. Elsőre méregetjük egymást. Mindig vadak, hozzánk képest biztosan. Aztán megtaláljuk a kaput hozzájuk, a kulcsot is és utolsó nap egymás nyakába borulunk a busznál és bömbölünk. Mert annyira megszerettük egymást, úgy összeszoktunk. Még a 16 éves falurosszcsontjával is.
Csak érdekességképpen írom: Magyarországon a fekete színű kutyák szinte örökbeadhatatlanok. Évekig élnek menhelyeken. Még a kiskutyákra sincs érdeklődő. A fekete kutyák szinte mindegyike külföldön talál gazdát, a németeknél fel sem merül, hogy megkülönböztessék szín szerint a kutyákat.
