Mivel szembesülhet egy felnőtt örökbefogadott, ha felkutatja a vér szerinti családját? Fischer Eszter Berlinben és Budapesten kétlaki életet élő pszichológus, aki Németországban tanácsadással segíti a szüleiket, testvéreiket kutató örökbefogadottakat illetve a vér szerinti szülőket. Egy ilyen szolgáltatás itthon is nagyon elkellene. Arról beszélgettünk, milyen illúziókkal vágnak bele az örökbefogadottak a keresésbe, és hogy szokott sikerülni a találkozás.
– Mit kell tudni rólad?
– Pszichológus vagyok, írtam két könyvet, az egyik, a Modern mostohák a mozaikcsaládokról szól, mikor egy házasságban az egyik vagy mindkét félnek van a korábbi kapcsolatból való gyereke. A másik, a Meleg a gyerekem?! tanácsadó könyv érintett szülőknek. Mindkét témában sokan keresnek meg. Korábban nevelési tanácsadóban dolgoztam, 1986 óta Berlinben és Budapesten élek felváltva, és Skype-on is tartok tanácsadást a világ minden táján élőknek. Németországban a Wiedersehen macht Freude nevű picike cégnél is dolgozom, akik elveszett embereket keresnek. Nem igazán eltűnteket, hanem csak akit szem elől vesztett a megrendelő. A szolgáltatást nem kifejezetten az örökbefogadásra találták ki, de valahogy a klientúra nagy része vagy örökbefogadott gyerek, vagy a sose látott apját keresi. Aztán kiderült, hogy ez a találkozás sok lelki problémával jár, és ilyenkor segítek én.
– Hogy dolgozik a cég?
– A meglevő adatokból indulnak ki, csak legális módszereket használnak. A vezetője egy nagyon ügyes nő, semmi olyat nem csinál, amire a megbízó ne lenne képes, de nagy gyakorlata van, ismeri a jogszabályokat, a nyilvántartásokat, remekül kommunikál. Például, ha tud valaki egy harminc évvel ezelőtti lakcímet, akkor a házban valamilyen ürüggyel felhívja az összes öreg nénit, hogy ismeri-e az illetőt, de persze nem mondja meg, miért kell. Az ár függ attól, mennyi adat van, milyen régre megy vissza a keresés, de minden ár tartalmazza, hogy a folyamat során bármikor konzultálhat velem telefonon egy előre egyeztetett időpontban.
– A te ügyeidnek mekkora része kapcsolatos az örökbefogadással?
– Ha ezt kitágítjuk eltűnt családtag keresésére is, akkor praktikusan az összes. Az örökbefogadás mellett ugyanilyen gyakori, ha valaki az apját nem ismeri. De a keresőcég a régi szerelmedet vagy az óvónődet is megkeresi. Sok tapasztalatom gyűlt össze a témában, mert sok ilyen emberrel beszélek.
– Nemzetközi ügyeket is vállal az iroda?
– Igen, egyrészt a nemzetközi örökbefogadások miatt, másrészt az eltűnt apák sokszor külföldiek, például olasz vendégmunkások, vagy az amerikai hadsereg tagjai voltak. Ha reménytelenül kevés az adat, akkor nem vállalja el a megbízást. (A cég honlapja szerint Magyarország nem szerepel a keresési területek között.)
– Beszéljünk kifejezetten az örökbefogadottakról. Hogy zajlik a megkeresés?
– Ha megvannak az adatok, akkor először a közvetítő ír a vér szerinti anyának egy úgy fogalmazott levelet, hogy csak ő jöjjön rá, miről van szó, de ha bárki más olvassa a környezetében, ne fogjon gyanút. Ha a másik fél beleegyezik, akkor a közvetítő felveszi vele a kapcsolatot, ha mindkét fél akarja, akkor találkoznak. A német törvények értelmében a származás megismeréséhez mindenkinek joga van, tehát ha a szülő nem akar találkozni, a gyerek akkor is meg fogja kapni az adatokat, de ilyenkor is egy udvarias levélben értesítik a szülőt, hogy ez fog történni. Az egész szokatlanul tapintatosra van hangszerelve. Én ott jövök a képbe, hogy ha bármelyik fél úgy érzi a folyamat során, hogy szeretne egy szakemberrel beszélni, akkor engem felhívhat. Az is, aki keresi az apját, anyját, az is, akit megtaláltak. Segítek végiggondolni a helyzetet. Ha például látszik, hogy akit megtaláltak, az nem igazán akar találkozni, akkor következő lépésben a megbízó írhat egy személyes hangú levelet, és ezt segítek megfogalmazni. Ez egy gyakori kérés.
– Máris le vagyok nyűgözve. Magyarországon is joga van az örökbefogadottnak a származása felkutatására, de ilyenkor a gyámhivatal kiküld egy hivatalos idézést a vér szerinti szülőnek, az örökbefogadottak sokszor tartanak ettől.
– Azt hiszem, ez a hivatalos úton Németországban is hasonlóan történhet, de ez egy kis magáncég, ami egyéni módon, de persze a jogszabályokat betartva működik.
– Mi szerepel a közvetítő levelében, amitől a családtagok nem fognak gyanút?
– Hogy mondjuk valaki találkozót szervez egy társaságnak, keresik a tagokat, és ő talán tud felvilágosítást adni egy bizonyos személyről, aki ekkor és ekkor született, és ez a keresztneve. Ebből az örökbeadó rájön, hogy a gyerek miatt keresik, mert ő tudja a születési dátumot és a nevet, de mondjuk a férje nem.
– Mik a tipikus problémák, amivel téged megkeresnek?
– Egyrészt, mikor elindítja valaki a keresést és nagyon izgul, akkor megbeszéljük, miért kezdte, mit vár el, ha meglesz.
– És mit várnak el?
– Sokszor van egy nyugtalanság az örökbefogadottakban, amit én magamban genetikaisziget-élménynek neveztem el. Ez nem igazán függ össze azzal, hogy jól érezték-e magukat az örökbefogadó családjukban. Nagyon nyugtalanító, rossz érzés tud lenni, hogy nem hasonlít senkire. Hiányzik az a beszövöttség-érzés, hogy a kezem olyan, mint a nagymamáé, az orrom, mint apámé. A fordítottja nyugtalanító, hogy ott vagyok egy családban, ahol mindenki kicsi, én meg két méter vagyok, és megnézném, ki az, aki olyan, mint én. Mert így olyan, mintha egyedül volnék „másmilyen” az egész világon.
A másik motiváció, hogy megtudják, miért történt az örökbeadás. Itt sokszor létezik egy mesefantázia a háttérben, általában egy nagyon romantikus történetre vágynak, hogy derüljön ki, valami külső kényszer hatására történt az örökbeadás, és az anya nem hibás, nem akart tőle megszabadulni, és a gyerek sem hibás.
– De a gyerek sosem hibás…
– Nyilvánvalóan. De nyomasztóan sok örökbefogadott gyerekben él legbelül az a szörnyű érzés, hogy én egy nagyon értéktelen ember lehetek, ha a saját anyámnak sem kellettem. Ennek persze semmi logikája sincsen, mindenki tudja a józan eszével, hogy ez nem igaz, de mégis ott van. És ezt az érzést is csökkentené, ha kiderülne, hogy valami különleges kényszer okozta az „eldobást”: elvesztette, rákényszerítették…
– Ilyesmi. Nagyon erős tud lenni a nyomás, a kínzó töprengés, hogy mégis miért történt.
– Azt nem várják el, hogy igazi szülő-gyerek kapcsolat alakul ki, és majd egymás keblére forrnak?
– Így nem mondanám, de sokan remélik, hogy majd egy igazi kapcsolat kialakul. Érdekes módon sokakban az a tudattalan, nem végiggondolt fantázia él, hogy él együtt valahogy egy család, amiből őt kilökték, egy házban együtt él az ő anyja, apja, esetleg testvérei, csak ő nincs ott. Valamiféle idillt képzelnek. Az egyik ügyfelem, egy fiatal lány tehetségesen balettozott, és arról fantáziált, hogy kap egy díjat, akkor azzal felkeresi a vér szerinti szüleit, megmutatja a díjat, aztán rájuk vágja az ajtót. Ebben az a gyönyörű, hogy ő mintha úgy képzelte volna, hogy valahol van egy nappali, ott ülnek a kanapén az ő szülei, mozdulatlanul, megmerevedett szoborként. Az apja egyébként nős ember volt, az anyja egy nagyon fiatal lány, aki belekeveredett vele egy futó kalandba, és lemondott a gyerekről. Érdekes, hogy a kislánynak meg se fordult az agyában, hogy ez a két ember már nincs együtt.
– Tudta a történetet?
– Nem! Éppen ez a baj, hogy az örökbefogadottak nagyon keveset tudnak a háttértörténetükről, ezért van tág tere a képzelődésnek.
– Számít, hogy mikor tudja meg valaki, hogy örökbefogadott?
– Egyértelműen kiderül a történetekből, hogy minden megtudás traumatikus élmény, az az egyetlen, amivel lehet élni, ha mindig is tudja, ha ebbe nőtt bele. Azaz kétéves kor körül, a szaporodás alapjainak ismereténél elmondják, hogy az ő történetében ez hogy van. Hogy ne épüljön ki egy illúzió. De ha mindig tudta a gyerek, akkor is jöhet ez a kíváncsiság.
– Milyen életkorúak a keresők?
– A tipikus időszakok a megkeresésre: a kamaszkor, a fiatal felnőttkor, a saját gyerek születése, mert akkor nagyon jelenvalóvá válhat, hogy mit jelent az anyaság-apaság, a szülés, a lemondás a saját gyerekről, és felelevenedik a kérdés, hogy a saját szüleik miért küldték el maguktól. Meg amikor a saját élet „készen van”, a pályaválasztás, családalapítás megoldódott, akkor is felerősödhet a múlt keresése. És még idősödő korban is felmerül, ötven körül, mikor ketyegni kezd az óra, hogy meghalhat és örökre ismeretlen maradhat a vér szerinti szülő.
– Mik a kérdések, ha már megvannak a vér szerinti szülő adatai?
– Ilyenkor azt javasoljuk, ne jelenjenek meg rögtön a szülő ajtajában, hanem írjanak egy személyes hangú levelet. Szokták kérdezni, hogy mit írjanak a levélbe.
– És mit írjanak?
– Ne legyen benne szemrehányás, követelőzés.
– Se túlfolyó érzelmek, gondolom…
– Igen. Adjon magáról adatokat, írja le, mi van vele, azért is, hogy lássák, stabil helyzetben van, nem vár semmit, tegyen be fényképet magáról. És persze írja meg, mit szeretne, találkozót, vagy fényképeket, adatokat. A tanácsom függ a történettől, az örökbefogadott állapotától, élményeitől. Felkészülünk a találkozóra, hogy ne induljon túlzott elvárásokkal, kikérdezem, mit vár, mit szeretne, felkészítem, hogy a megismerkedés esetleg csalódással jár, hogy ne adja ki rögtön teljesen magát.
– Általában csalódással jár a viszontlátás?
– Elég gyakran igen. Arra jó, hogy helyre zökkenjenek a dolgok, és el tudja engedni azt a fantáziát, ami fogva tartja, hogy ha megtalálja az igazi szülőt, akkor például rendbe jön az élete. Amíg ez a fantázia fogva tart, addig sokkal nehezebb a jelenre és a jövőre koncentrálni, addig ez leköti a pszichés energiákat. Az eltűnt apák keresése mintha gyakrabban sikerülne jól. Németországban a világháború után még létezett olyan fogalom, hogy törvénytelen gyerek, a leányanyák, ha tehették, még terhesen vagy a gyerek pici korában igyekeztek szinte bárkihez gyorsan férjhez menni, esetleg el is hallgatták, hogy nem onnan van a gyerek, és nagyon sok negatív érzelem, szégyen vette körül ezeket az elutasított gyerekeket. Ha ők megkeresik az igazi apjukat, az néha jól sül el.
– Ismerek olyan esetet, mikor örökbefogadásnál is jól sikerült a találkozás.
– Persze, előfordul az is. De a következő lépés is kérdéses, hogy ilyenkor felépíthető-e egy valódi kapcsolat, ha hiányoznak a közös élmények.
– Mikor sikerülhet?
– Ez nagyon sok mindentől függhet. Általában könnyebb, ha a kapcsolatot nem az anya-gyerek kapcsolat mintájára próbálják építeni, mert ez könnyen csalódáshoz vezet. Nehezítő tényező, hogy az örökbeadók sokszor szégyent és bűntudatot éreznek, ezért mentegetőznek, magyarázkodnak, ami viszont az örökbefogadott gyerekeket zavarja, mert úgy érzik: megint nem ők a fontosak. A bűntudat megnehezíti, hogy elfogulatlan kapcsolat alakuljon ki. A féltestvérek, testvérek között inkább létre tud jönni, mert ott nincs bűntudat, és egy generációhoz tartozva könnyebb barátkozni is.
– Akkor is, ha nagyon különböző társadalmi helyzetben vannak?
– A nagyon eltérő társadalmi helyzet mindenképpen megnehezíti az élő baráti-rokoni kapcsolat kialakítását. Inkább az a tipikus, hogy a felbukkanáskor örülnek egymásnak, nagy a lelkesedés, de a kapcsolat aztán elhal, például valaki megsértődik, a mindennapokban már nem nagyon tudnak mit nyújtani egymásnak.
Nagyon sok illúzió él az örökbefogadottakban. A gyerekben esetleg az él, hogy neki valahol vannak igazi szülei, akiknek több joga van őhozzá, mint az örökbefogadóknak, találkoztam például olyan szorongásos fantáziával, hogy egyszer csak megjelenik az ismeretlen, vér szerinti szülő és őt elviszi magával. Ezt fontos tisztázni a gyerekekkel, hogy ehhez senkinek sincs joga, a vér szerinti szülőnek sem. Hogy az örökbefogadás visszafordíthatatlan, ő ebből a családból kirobbanthatatlan, a vér szerinti szülő adott esetben barátkozhat vele, de soha többé nem rendelkezhet róla.
Ha nagyon konfliktusos a viszony az örökbefogadó családdal, akkor ki tud alakulni egy fantázia, hogy van valahol egy igazi családja. Az én dolgom ilyenkor abban segíteni, hogy visszataláljon a realitásba, hogy sem ő maga, sem az élete nem fog attól megváltozni, ha az „igazi családját” megtalálja. Azaz pszichésen valóban meg fog változni, attól, hogy megnyugszik, hogy körvonalat kap a történet, és így sikerülhet elfogadni, tudomásul venni a saját életét.
– Nem tudom, milyenek a német örökbeadók, de Magyarországon jó eséllyel nehéz sorsokkal fog találkozni a gyerek.
– Azt hiszem, van egy alapvető különbség. Németország jómódú ország, biztonságos szociális hálóval, nem jellemző, hogy valaki pusztán anyagi okokból ne tudná vállalni a gyereke felnevelését. Örökbeadáshoz inkább pszichés, családi problémák vezetnek, a gyerekek kaotikus, nehéz életű családokból kerülnek ki. Most volt egy megrázó történetem egy nővel, akit egy falusi család fogadott örökbe nyolc vér szerinti gyerek után, akik mind elkerültek már a háztól. A szülők ki is mondták, hogy azért fogadják örökbe, hogy legyen valaki, aki törődik velük öregkorukban. Rendesen nevelték, törődtek vele, de mindig hangoztatták, hogy azért ők nevelik, mert ő nem kellett az anyjának. Annál is inkább, mert a nő egy vese-rendellenességgel született és sok műtétje volt, a fejében ez is összekapcsolódott azzal, hogy biztos ezért nem kellett az anyjának. Nem volt túl jó a viszonya a szüleivel, aztán lett családja, gyerekei, és az egyik ugyanilyen vesefejlődési rendellenességgel született. Így derült ki, hogy ez örökletes. Épp egy operációsorozat zajlott a fiával, amikor megtalálta a vér szerinti anyját, Akkor pillanatok alatt kiderült, hogy az anya nem a veseprobléma miatt mondott le róla, mert fel se fogta, hogy ez nehézségeket okozhat. Egész másról volt szó. Az anya egy éretlen személyiségű, kaotikus életű nő volt, akinek az első gyerekét a nagymama nevelte, és minthogy a nagymama több gyereket már nem vállalt, a két következő gyerekét örökbe adta. Aztán egy következő házasságában született még két gyereke, akiket egy bántalmazó apa mellett, igen rossz körülmények között, maga nevelt fel. A nő megismerkedett az anya által felnevelt féltestvéreivel is, és nem érezte úgy, hogy neki is jó lett volna ott nevelkedni… Az anya nagyon megörült a lányának, de öt perc múlva ugyanúgy nem tudott rá figyelni, mint pici korában, az sem érdekelte, hogy az unokáját mostanában operálják, azaz megismétlődött az egykori helyzet: az anya érzései pozitívak, de nem tud nyújtani semmit. Az ügyfelem nagyon szomorú lett, gyászba esett, de vissza is érkezett a földre, egyszerre csak sokkal reálisabban látta a helyzetét és az életét. Rájött, hogy nem őt lökték ki a mennyországból, hanem a mennyország nem létezett soha. Kicsit megriadt, hogy neki távolságot kell tartani az anyjával, nem is adta meg a címét, csak a telefonszámát, hogy ne jöjjön őt szívni. Őt ez a veseprobléma is nagyon nyomasztotta, mindig selejtesnek érezte magát emiatt, és azt képzelte, hogy a génhiba nála kezdődött. Ennek nyilván semmi jelentősége nincs, de ő úgy élte meg, hogy akkor ő az első selejt a sorban. Amikor kiderült, hogy ez nem így van, valahogy megnyugtató érzés volt a számára, hogy ezek szerint ő nem egy ufó, hanem egy olyan család tagja, amiben öröklődik egy itt-ott felbukkanó genetikai rendellenesség. Úgy éreztem, összességében is megnyugodott. Kicsit kellemetlen, őt kihasználó örökbefogadó szülei vannak, de tisztességesen felnevelték, ha az anyjával marad, még rosszabb élete lett volna, mostanra lett egy jó házassága, szerető családja, van ez a betegsége, most operálják a fiát, igen, ez az ő élete, ez van, nincs mennyország, de ezzel lehet élni. Ehhez a reális elfogadáshoz nagyon fontos volt, hogy megtalálja az anyját.
Azt gondolom, hogy az ilyen illúziókat érdemes megelőzni. Én a teljesen nyílt örökbefogadás pártján vagyok. Nem szabad hagyni, hogy mítosz legyen belőle, a legjobb, ha egy örökbefogadott gyerek pontosan tudja, kik a szülei és időnként láthatja is őket. Akkor nem alakul ki ez a lufi. Gondolj arra, ha egy férfi elhagyja a családját, a nőnek lesz új férje, aki apaként törődik a gyerekkel, és a gyerek szökőévente látja a vér szerinti apját, akkor nem épül ki ez a fantáziarendszer, akkor a belső világát nem tartja fogva, hogy kicsoda-micsoda lehet az ő „igazi” apja.
– Az amerikai típusú, rendszeres kapcsolattartást szorgalmazod az örökbefogadó és örökbeadó család között? Ez igen ritka Magyarországon.
– Nem feltétlenül kell erőltetni a napi kapcsolattartást, de jó tudni egymásról. Mondjuk évente fényképet küldeni, egy rövid beszámolóval, hogy hogy fejlődik a gyerek. Persze ezt sem mindenki akarja, tapintat kell hozzá. De inkább azt értem alatta, hogy ne legyen titok a családban, a szülő, ha a gyerek igényli, akkor meséljen, milyen volt az örökbeadó, hogy történt, hogy ne tabusodjon egyáltalán a téma Minden adatot tudnia kell egy gyereknek a származásáról, annyit feltétlenül, amennyit az örökbefogadó tud. Hogy ne érezhesse, hogy az örökbefogadó szülei titkolóznak előtte, hogy ők sem tudják elfogadni az ő származását, előtörténetét.
– A nagyon durva részeket is? Ha mondjuk a vér szerinti szülő börtönben ült, vagy prostituált volt?
– Igen, mindenről lehet tapintatosan beszélni. A tényeket el lehet mondani, ítélkezés és mentegetés nélkül. Ez a valóság, nem lehet leszedni a gyerekről. El lehet mondani, hogy van olyan, hogy egy szülő nem tudja felnevelni a gyerekét, van olyan, hogy valaki nem tartja be a törvényt és ezért börtönbe kerül, de az a fontos, hogy mi együtt vagyunk és szeretjük egymást. Ha a börtönt tizenöt vagy harminc évesen tudja meg, akkor fog csak kiborulni igazán. Az összeomlástól csak az igazság véd meg. Minden elmondható nagyon tárgyilagosan, nyugodtan. Ha a gyerek azt hallja, hogy a szülő fél az ő történetétől, azt a félelmet át fogja venni. Azért fontos a tényeket tudni, mert így tud egy világos, egyértelmű identitás kialakulni, és nem kell egy ál-építményt először összedönteni ahhoz, hogy valaki azonosnak tudja érezni magát a saját történetével, a saját sorsával.
– Trauma, ha összedől ez a fantázia a találkozás során?
– Lehet traumatikus, de ez inkább gyógyító trauma. Egyébként a kedves elterjedt klisék is sülhetnek el rosszul, amiket az örökbefogadók mondani szoktak a gyereknek. Például, hogy mi mennyire vágytunk gyerekre és mennyire örülünk, hogy itt vagy…
– Ezzel meg mi a baj?
– Ha ezt nagyon túlhangsúlyozzák, ki tud alakulni egy olyan fantázia, hogy őt ellopták, főleg, ha rémülten elkerülik, hogy a vér szerinti szülőkről szó legyen, és csak arról beszélnek, hogy én hogy imádlak, hogy kiválasztottalak… És a baj az, hogy ilyenkor se a gyerekről van szó.
– Hogy kell erről akkor jól beszélni?
A „nagyon örülök, hogy itt vagy” fontos üzenet, de nem kell túllihegni. Örökbefogadó szülőként sok tapintatra, finom érzékre van szükség.
– Hogy tudja az örökbefogadó szülő támogatni a gyerekét a keresésben?
– Az első lépés, ha mindent elmond neki, amit tudni lehet a múltjáról. Persze nem ráönteni, de ha a gyerek kérdez, ha szóba jön, azt átadni, sok apró részlettel, akár azon a szinten is, hogy mondjuk milyen ruhát viselt. A konkrét részletek élővé, hitelessé teszik a történetet, amit meg lehet egymással osztani, mert akkor lesz az életük, a történetük közös. A legfontosabb, hogy a gyerek ne érezze, hogy a szülőnek rosszul esik, ha ő kíváncsi a genetikai szüleire, és tudja, hogy adott esetben konkrét segítséget is kaphat, ha meg szeretné őket ismerni. De akik hozzám jönnek, ott rendszerint nem támogatják a keresést az örökbefogadók, van, aki megvárja, amíg meghalnak a szülei.
Az örökbefogadókkal is az a probléma, hogy tagadják a valóságot, olyanná akarnak válni, mintha ők lennének a vér szerinti szülők, és a vér szerinti szülőt ki akarják radírozni, mert zavar. Ez érthető, de ez egy tévedés, hogy a vér szerinti szülő a gyerek és az örökbefogadó közé állna. Nem lazítja se a kapcsolatot, se a kötődést, ha lehet tudni, hogy a vér szerinti szülő létezik, ha lehet róla beszélni. Minél többet lehet tudni róla, mondjuk a foglalkozását, a külsejét, az annál inkább megnyugtatja a gyereket.
– Az örökbeadók milyen kérdésekkel fordulnak hozzád?
– Ők sokkal ritkábban keresnek meg, bár nekik is felkínálják ezt a lehetőséget a megkeresésnél. Azt szokták kérdezni, hogy lehet jobb kapcsolatot építeni, vagy a jelenlegi családjának ezt hogy adja be.
– És hogy?
– Jobb megmondani, hogy mi történt.
– Ez trauma.
– Az. De minden titok pusztító, hisz örökké félni kell a lebukástól. A titok elszigetel, ugyanis úgy működik, hogy állandóan szorongani kell, hogy az kiderül, minden oda vezető utat el kell vágni, egyre távolodó körökben, mert kiderülhet. Ha egy örökbefogadott gyerek előtt titkolóznak, akkor már attól megáll a levegő, ha valaki megemlíti, miért vörös a haja, hisz a családban senkinek nem volt vörös a haja.
– Az örökbeadó hogy tudja ezt jól kezelni, hogy ne legyen mérgező titok a saját családjában?
– Azt tudja tenni, hogy elmondja a későbbi gyerekeinek minél előbb, hogy van egy testvérük, aki máshol él. És el kell mesélni a történetet. Ha ezért megvetés övezi, ha egész életében rettegni fog, hogy lebukik, akkor ez megterheli a későbbi gyerekeivel való kapcsolatot. Sokkal jobb, ha az ember a saját életét tudja vállalni, legalább az intim kapcsolataiban.
– Mi történik, ha megtudják a későbbi gyerekek?
– Ezek nem annyira intakt családok általában. Most volt egy esetem, egy ötvenes férfi, aki húsz éve már megtalálta a szüleit és rögtön össze is veszett velük. A szülőktől megtudta, hogy neki van egy nővére, akit a nagymama nevelt, aztán a következőt már nem vállalta a nagymama, ez volt ő, és őt örökbe adták. De a szülők a nővérnek nem akarták bemutatni, nyilván mert szégyellték az örökbeadást. És húsz évvel később meg akarta ismerni a nővérét, meg is találta, és akkor jöttem én képbe, hogy mit írjon a nővérének. Ő első körben írt egy végtelenül túlbiztosított, tartózkodó, mentegetőző levelet, hogy ő megérti, ha a nővére nem akar vele találkozni. A beszélgetésből az derült ki, félt, hogy a nővért sokkolni fogja, hogy a szülők lemondtak egy gyerekről, és nem akarta benne a szülők képét lerombolni. Akkor elmondtam, hogy hiszen a nővért se a szülők nevelték, nyilván tisztában van vele, milyen szülők, itt nem egy szép képet fog összedönteni. Ez megint ugyanaz a történet, hogy a gyerek fantáziájában a szülők azóta is ott ülnek egymás mellett a kanapén.
– És aztán mi történt?
– Írt egy másik levelet, és teljesen megkönnyebbült, hogy neki ez a nővér sorstársa. Megint ez az elképzelés köszön vissza, hogy ő valami idillből lett kilökve. De nincs idill. Ismersz olyan történetet, hogy kellemes, intakt, jól működő családból adnak gyereket örökbe?
– Az éppen előfordul, hogy egy család 2-4-6 gyereket nevel nagy küzdések árán, és a szegénység miatt adják oda a sokadik gyereket, de ettől még lehet is jó a családi légkör.
– Ilyenkor is sokkal jobb volna, ha ez teljesen nyíltan történne, és valami rokoni távkapcsolatot az eredetcsaláddal lehetne tartani.
– Még az is viszonylag gyakori történet, hogy az anya úgy érzi, még egy gyereket nem bír el abban a helyzetben, örökbe adja, aztán olyan bűntudata van, hogy egy év múlva szül egyet és azt felneveli.
– Ezt nehéz lehet megtudni, de ezt is meg kell tudni. Mindig jobb az igazság, mint amit az ember képzel. Ez egy olyan keserűség, amivel nagyon nehéz együtt élni az örökbeadott gyereknek, de akkor ez az ő története, főleg, ha van egy jó családja, akik nem akarják ezt a történetet elvenni tőle. Ilyen esetben még az is elképzelhető, hogy felnőttként az eredetcsaládjába is vissza tud valamennyire integrálódni.
– Az örökbeadóknak is vannak fantáziái a harminc éve nem látott gyerekről?
– Van egy félelem, szorongás, hogy felbukkan és szemrehányást tesz, hogy tönkreteszi a jelenlegi családot, közben mégis iszonyú jó látni, hogy mi lett belőle, le tudja venni a bűntudatot, hogy jó sora van.
– Hoz egy megkönnyebbülést a találkozás?
– Igen. Aztán lehet, hogy megfordulnak a viszonyok és a szülő is szeretne kapni valamit. Ez megterhelheti gyerekeket.
– Anyagiakra gondolsz?
– Arra is, de lehet, hogy csak elkezdi mondani a nyomorúságos életét és megértést vár. A gyerekek ezt is úgy élik meg, hogy a szülő kapni akar. Általában ilyenkor mindkét fél kapni akar, ez egy nehéz helyzet.
– Mi a jó hozzáállás?
– Nem rokoni érzéseket elvárni, hanem nyitottan megismerkedni, és nem kiszínezett fantáziák megvalósulását várni.
– A tisztázás meg szokott történni, hogy miért történt az örökbeadás?
– Sokszor magyarázkodásba, mentegetőzésbe fullad, és azt kellemetlen hallgatni. Csak szubjektív igazságok léteznek, ki erre torzít, ki arra torzít.
– Te is mondtad, milyen fontos a gyereknek, hogy volt-e külső kényszer az örökbeadásban.
– De az inkább csak az örökbefogadottak fantáziájában létezik. A külső kényszer sokszor praktikusan bűnbakkeresést jelent, hogy valakire rá lehessen verni ezt a balhét. Az élet sokkal összetettebb. Ha egy lány megesik, és nem tudja felnevelni, ő a hibás? A fiú, aki elhagyta? A szülei, akik nem támogatják? Élethelyzetek vannak. Sokszor az örökbeadók éretlen személyiségek, és később is éretlen személyiségek maradhatnak, és akkor azzal találkozik a gyerek. Azt is láttam többször, hogy az örökbefogadottaknak az is megnyugvást tud adni, ha látja, hogy így volt a legjobb. Ha egy nagyon zűrös, nehéz életű szülővel találkozik. Lekerekedik az élete, olyan, amilyen, sokszor azzal a tanulsággal, hogy mégis így volt jobb.
Az örökbefogadott gyerekeknél az a nehéz, hogy normális esetben valaki él a saját családjában, nem merül fel, hogy milyen volna máshol. Az örökbefogadott gyereket pedig piszkálja, hogy mi van, ha máshova kerül. És erről kell beszélni. Az ember identitása az ő élete, mindaz, ami vele történt. Lehetett volna, hogy valaki elvisz Ausztráliába, és akkor egy másik ember lennél ma. De így történt.
– A gondolat másik oldala is ott lehet, az örökbefogadót is piszkálhatja, hogy ha én nem viszem el ezt a gyereket, akkor elviszi a következő…
– Lehet, hogy sokkal jobb lett volna neki, de erről te nem tehetsz. Az is lehet, hogy rosszabb lett volna. Ez egy váltó, egyszer beállították és nincs vissza. Ezek meddő fantáziák, de nem nagyon lehet leállítani.
– Mi történik, ha már nem él az örökbeadó?
– Sokszor előfordul, nem jó érzés, de ilyenkor igyekszünk valakit találni, aki tud mesélni róla, ad fényképet, hogy kézzel foghatóbb legyen.
– A másik témádnak, a mozaikcsaládnak van-e olyan vonatkozása, ami az örökbefogadásra is illik?
– A mozaikcsaládnak nevezett kicsit szétfolyó rendszer akkor működik a legjobban, ha mindenki rajta van a térképen, ha senkit sem tagadunk. Ha a gyerek mondjuk az anyjához felviheti az apai féltestvérét, tehát egy kiterjedt rokonságként működik az alakzat. Ha ez ki tud alakulni (hosszú idő kell hozzá…), akkor sérül legkevésbé a gyerek. És az örökbefogadásnál is az a szerencsés, ha a gyerek térképén mindenki rajta lehet, a vér szerinti szülei, örökbefogadó szülei, mindkét ágon a rokonok és neki mindhez köze van, ha máshogy nem, fejben. Ha nem kell mindig választani. A mottó nem a „vagy-vagy”, hanem az „is-is”.
