Két hete hunyt el Czeizel Endre orvos, genetikus, akinek bírósági eljárással végződött amerikai örökbeadási ügye mellett kevésbé ismert, hogy a kilencvenes évek elején egy sikeres és törvényes hazai örökbefogadási programot is működtetett. Ma ezeket foglalom össze. Új megállapításaim nem lesznek, az ügyben a bírósági eljárással kapcsolatos tudósításokra illetve Czeizel nyilatkozataira támaszkodom. Czeizel az utóbbi időben majdnem minden interjúban szóba hozta az örökbefogadási pert, a haláláról szóló híradások is megemlítették. Egy egész könyvet is írt róla (Czeizel Endre: A Czeizel-ügy, 2004, Galenus Kiadó, ahol külön nem jelzem, ott ebből idézek majd), illetve az idén megjelent róla szóló riportkönyvben is külön fejezet foglalkozik az örökbeadási botránnyal (M. Kiss Csaba: Czeizel Endre – Két életem, egy halálom, 2015, XXI. Század Kiadó). Úgy gondolom, tisztességesebb pontosan leírni a történteket – amennyire ez rekonstruálható –, mint abban a hitben hagyni az átlagos újságolvasót, hogy „Czeizelnek valami örökbefogadási botránya volt.”
A posztban a következő témákkal fogok foglalkozni:
- a Czeizel által vezetett legális dajkaanya-program
- A legális örökbeadási program (amit a bíróság sem kifogásolt)
- azok a nemzetközi örökbefogadások, amik a bírósági eljárásba kerültek
- és a kilencvenes évek törvényi szabályozása, amely, már előre mondom, jóval kevésbé volt szigorú, mint a mai.
Czeizel Endre. Fotó: 168 óra
Czeizel Endre (1935-2015) pályájának egyik fő vonulata a magzatok életének, egészségének védelme és kutatása volt. Ő vezette be a családtervezés előtti genetikai tanácsadás rendszerét Magyarországon, számos kutatást végzett a születési rendellenességek és az ezt kiváltó tényezők (például terhesség alatt szedett gyógyszerek) témájában. Ő fedezte fel a folsav (magzatvédő vitamin) hatását a születési rendellenességek megelőzésében. Televíziós sorozatokban tette népszerűvé a genetika témáját, és számos könyvet is írt, élete végén a zsenik családfáját kutatta. 2002-ben a rangos Kennedy-díjat ítélték neki Amerikában, egyes vélemények szerint egy hajszál választotta el a Nobel-díj jelölésétől. Ez a hajszál pont a balul sikerült örökbeadási ügy volt. Egyébként tudomásom szerint ez volt az egyetlen magyar bírósági ügy örökbefogadás közvetítése kapcsán.
Dajkaanya-program
Czeizel pályájába a 80-as évek végén kapcsolódunk be, ekkor kezdeményezésére országszerte létrejött az Optimális Családtervezési Szolgáltatások rendszere, ő a fővárosi Családtervezési Központot vezette, az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezetője volt és a WHO-nak (Világegészségügyi Szervezet) is dolgozott. A Családtervezési Központban Czeizel vezetésével a kilencvenes évek elején egy legális, a minisztérium által támogatott dajkaterhes-program működött. Ekkorra az orvosi feltételek lehetővé tették, hogy a méh nélküli nők petesejtjét mesterségesen megtermékenyítsék, s az embriót egy másik nő hordja ki, aki a születő gyermeket nyílt örökbefogadás útján átadja a genetikai szülőknek. A korabeli törvények nem szabályozták ezt a lehetőséget, tehát nem minősült tiltottnak az eljárás. Czeizel több tévé- és rádióadásban foglalkozott a témával, hogy mennyire fogadja el a társadalom ezt a megoldást, és toborzott is vállalkozó dajkaanyákat. A fogadtatás jó volt, a levélírók többsége vállalhatónak tartotta a dajkaanyaságot, és összesen 154 nő jelentkezett, hogy kihordja valaki másnak a magzatát. Többkörös szűrésük után őket összehozták a központban nyilvántartott, méh nélküli nőkkel. A programban 17 gyermek született, akiket a kihordó anyák átadtak a genetikai szülőknek. Czeizel intézménye csak a közvetítést végezte, utána jogászhoz, majd meddőségi klinikára küldték az összepárosított jelentkezőket, a megszületett gyermekekről már csak a házaspárok önkéntes beszámolóiból értesültek. A program több ponton mintája lett az intézetben kialakított nyílt örökbeadási projektnek. 2002-ben a parlament betiltotta a dajkaterhesség alkalmazását, és a programnak vége szakadt.
Czeizel következetesen a dajkaterhes szót használta, hogy a rossz ízű béranya kifejezést elkerülje. Álláspontja szerint a dajkaanya nem húzhat hasznot a terhességből, de felmerülő költségei megtérítéséről szó lehet. Ezt az Egészségügyi Minisztérium is jogosnak találta. A programban az erről való megállapodást a házaspárok és szülőanyák megegyezésére bízta, nem is minden terhes kért költségtérítést. A dajkaanya-program nem volt része a „Czeizel-ügynek”, nem szerepelt a bírósági eljárásban. A Czeizel-ügy című könyv e fejezetében is szembeötlő a genetikus racionális, technicista, tisztán orvosi szemlélete, kevés figyelmet szentel egy ilyen program érzékeny lelki, érzelmi, etikai vonatkozásainak. A dajkaterhesség esetlege lelki konfliktusairól ennyit ír: „Bizonyos szakemberek féltik a dajkaterhest, hogy az általa kihordott magzat átadása a genetikai szülőknek később benne bűntudatot, illetve hiányérzetet kelthet. A külföldi tapasztalatok szerint ezzel inkább kell számolni az örökbeadáskor, amikor a terhes, illetve az anya saját magzatját-gyermekét adja másnak. A dajkaterhesség vállalásakor ugyanis ő „szívességként” a genetikai szülők magzatját hordja ki. Van, aki a gyermeket félti születési körülményeinek tudomására jutásától. Általában fogantatásának e sajátos körülményeit nem is szokták velük közölni. Hiszen ilyenkor – szemben az örökbeadással – ő a genetikai szülők génjeit örökli, ezért nála az ő „családi” betegségeik megjelenése várható.”
A nyílt örökbeadási program
A Családtervezési Központ – szintén a minisztériummal együttműködve – 1989-ben egy nyílt örökbeadást közvetítő szolgáltatást indított. A cél a nem kívánt terhességek káros következményeinek mérséklése volt: az abortuszok (akkor még évi 90 ezret végeztek), a csecsemőgyilkosságok, a terhesség alatti öngyilkosságok, illetve az állami gondozásba került gyerekek számának csökkentése, párhuzamosan a meddő házaspárok problémájának orvoslásával. A jogászok segítségével kidolgozott programban azon terhesek, akik az abortusz helyett hajlandók voltak megfontolni az örökbeadást, vagy túl későn jelentkeztek volna rá, a budapesti központban kaptak tanácsadást. A terhesek elé a következő lehetőségeket tárták, prioritási sorrendben:
- meg tudja-e mégis tartani a szülő a gyermeket
- a tágabb családból valaki vállalja
- belföldi örökbefogadókhoz kerül
- ha nem találnak megfelelőt: külföldi örökbefogadókhoz kerül a gyermek.
Ez teljesen megfelel a mai gyermekvédelem rangsorának is. A döntést a terhes nőre bízták, ha a belföldi örökbefogadást választotta, akkor a központban a védőnő rögtön össze is hozta várakozókkal, akikről listát vezettek. (Czeizel következetesen „meddő házaspárnak” nevezi őket a könyvében.) Ha nem találtak nekik maguk örökbefogadót, akkor más, nyílt örökbeadást közvetítő szervezetekkel vagy személyekkel vették fel a kapcsolatot.
Később felmerült az igény, hogy a kismama titokban tarthassa a terhességét, ilyen esetekben anyaotthoni elhelyezést vagy külföldön történő örökbeadást javasoltak, hogy a környezet ne tudja meg.
Czeizel élete végén csalódottságának adott hangot, a program messze nem mutatott fel olyan tömeges eredményeket, mint amire számított. A családtervezési tanácsadót tíz év alatt 35 ezer pár, illetve személy kereste fel, közülük csak 70 volt olyan, eredetileg abortuszt tervező krízisterhes, aki megszülte a gyereket. Közülük 8 maga felnevelte a gyereket. „Itt különböző érveket alkalmaztunk (például hat gyerek mellett a hetedik már nem okozhat olyan nagy gondot, és lehet, hogy belőle lesz az új Petőfi Sándor…), illetve javasoltuk, hogy forduljanak szociális segélyért a megfelelő intézményekhez.”
4 nő talált a családon belül megoldást. 48 gyerek került nyílt örökbeadással magyar szülőkhöz. 5 esetben nem sikerült magyarországi szülőket találni, négy esetben a gyerek roma származása miatt, egy asszony pedig rendszeresen látogatni kívánta örökbeadott gyermekét, őket Magyarországra utazó amerikaiak fogadták örökbe. Ennek szervezését a tudományos titkár intézte. A titkolt terhesek közül 4-et anyaotthonban helyeztek el, egy esetben pedig külföldön szülte meg és adta örökbe gyermekét az asszony. Legalábbis ez lett a tanácsadás eredménye a dokumentáció szerint. A központ feladata ott lezárult, hogy a védőnő összehozta a terhes nőt egy meddő házaspárral, utána már ők intézték a gyámhivatalban az örökbeadást. Czeizel később egyik hibájának tartotta, hogy nem követték után a belföldi örökbefogadások alakulását. A külföldi akcióknál ezt előre is problémának érezte, ezért az amerikai családokat megkérte, küldjenek időnként tájékoztatást neki, négy család ezt meg is tette, két családot a titkár is felkeresett Amerikában és mindent rendben talált. (A külföldi örökbeadások utánkövetését később hivatalosan is bevezették, jóval előbb, mint a belföldiekét.)
Czeizel azt is számon tartotta, hogy a 70 terhes nő közül 31 volt roma. Ennek az a jelentősége, hogy számukra nehezebb volt örökbefogadót találni Magyarországon. A könyvben idézett minisztériumi tájékoztatás szerint 1999-ben 700 jelentkező várakozott örökbefogadásra, közülük csak 16 vállalt volna roma származású gyereket.
A kilencvenes évek első felében létező program az akkori törvények között legálisan működött, a bírósági ügyben sem szerepelt.
Ma a törvényi szabályozás pontosan leírja, ki végezhet örökbeadási közvetítést, de akkor ez nem volt tilos. Csak 1997 után jelentek meg azok a törvények, amik szabályozzák, hogy az örökbefogadók alkalmasságát a Tegyesz vizsgálja, s a jelentkezés a megyében történik. Azelőtt sokkal kaotikusabb volt a gyakorlat, aki gyereket akart, több megyében vagy intézetnél is próbálkozott, és csak a tényleges örökbefogadás előtt vizsgálta az alkalmasságot a gyámhivatal. Felkészítő tanfolyam nem volt, azt csak 2002-ben vezették be. A mainál viszont több örökbefogadás történt – több gyerek is született – évente 800-1100 között (ma 700-800). Titkos örökbefogadásban ritkán lehetett kisbabát kapni: akkoriban egyéves kapcsolattartási hiány után lett örökbeadható az állami gondozott gyerek (ez ma fél év), és azon babákat, akikről szülés után rögtön titkosan lemondtak, is sokszor először inkább intézetben helyeztek el (akkoriban a szülő két hónapig visszavonhatta a titkos lemondást.) A nyílt örökbefogadás vonzereje tehát nagy volt: az újszülött rögtön a családba került, az örökbeadó nem léphetett vissza. A ma működő alapítványok közül a Bölcső a legrégibb, ez 1995 óta működik, de a kilencvenes évek elején közvetített néhány más, azóta megszűnt civil szervezet is.
A külföldiek örökbefogadását sem korlátozták, egészen 1995 őszéig, mikor a törvény megtiltotta a külföldiek nyílt örökbefogadását. Innentől Czeizel és munkatársai ezt a lehetőséget nem ajánlották fel a terhes asszonyoknak. (A mai törvények kimondják, hogy a nyílt örökbeadást közvetítő szervezetek külföldi állampolgárt nem fogadhatnak, külföldi örökbefogadókhoz pedig csak olyan gyermek kerülhet, akinek itthon nem sikerült szülőt találni.)
A kilencvenes évek elején a törvény nem szabályozta az örökbefogadással kapcsolatos pénzáramlást sem. Czeizel – a dajkaterhes program tapasztalatai alapján is – azt az álláspontot képviselte, hogy költségtérítés elfogadható, amit az örökbefogadó nyújt a terhes nőnek.
„Természetesen mi magunktól ezt nem hoztuk szóba. Nyilvántartásunk szerint az említett 70 terhes közül tizenhárom tett fel ilyen kérdést. Ilyenkor elmondtuk, hogy a gyermekért „pénzt nem lehet kapni”. Viszont, ha a költségtérítés került szóba, akkor – az Egészségügyi Minisztériumban a dajkaterhesség kapcsán elfogadott irányelveknek megfelelően – ezt nem tartottuk kizártnak. Néhányan a költségtérítés részletei – vagyis hogy miért lehet ilyet kapni – iránt is érdeklődtek. Ekkor megint a dajkaterhes programmal kapcsolatban elhangzottakra hivatkoztunk: a speciális táplálkozás és öltözködés, az utazás és a munkából kiesés stb. költségei jöhetnek szóba. Volt egy-két olyan eset, amikor ezt konkrét összegben próbálták meghatároztatni – általában a férjek vagy az élettársak. A szerdai megbeszélésen én azt az álláspontot képviseltem, hogy e kérdések megvitatásába ne menjünk bele. Nekünk, orvosoknak a segítségnyújtás a dolgunk, az összeg eldöntését hagyjuk az örökbeadóra és örökbefogadóra.”
Czeizel még úgy is érvelt, hogy ez lehetővé teszi, hogy ne éhezzen a terhes nő, a magzat jobb egészségben szülessen. Egy tévéműsorban el is mondta: náluk számos meddő házaspár várakozik, és akad, aki egymilliót is fizetne, hogy gyermeke legyen. Bizonyos országokban a költségtérítés legális is, Magyarországon azonban más irányt vett a szabályozás: 1995-ben törvény tiltotta meg a pénzáramlás lehetőségét, s ma is ez a helyzet. Mivel Magyarországon sok gyerekről a (mély)szegénység miatt mondanak le, egy középosztályi fejjel kalkulált költségtérítés esetleg komoly vonzerő lehet az örökbeadásra. Ezt igazolja, hogy a perhez csatolták az egyik házaspár anyagát, akik a segítségével itthon adtak örökbe egy bébit, ám pár hónappal később ismét jelentkeztek: „Csináltak még egy gyermeket, mivel olyan jól sikerült a korábbi örökbeadás.” A vád szerint nekik Czeizel 800 ezer – egymillió forintot ígért a sikeres örökbefogadásért. Ebben az esetben elsőfokon elmarasztalták, másodfokon felmentették Czeizelt. Ő hangsúlyozta: intézményében a közvetítés ingyenesen működött, ő nem kért pénzt az örökbefogadóktól, „szemben a korábban felkeresett alapítványokkal, ahol általában 350 ezer Ft-ban jelölték meg az ügyintézés költségét”. Azóta a törvény szabályozta, mekkora díj kérhető el közvetítésért, ma lényegesen kisebb összegekről van szó.
Az anyagiak vonzerejét mutatja, hogy miután a bírósági ügy kirobbant, még 22 terhes jelentkezett, aki külföldön szerette volna örökbe adni a gyerekét, őket nem vállalták.
Az amerikai ügyek
A programban szereplő hat nemzetközi örökbefogadás közül négyet Gáti Mariann intézett. Czeizel visszaemlékezése szerint csak egyszer, tíz percre találkozott az Amerikában élő, magyar származású nővel, aki 1992-ben váratlanul beállított hozzá. Elmondta, hogy Kaliforniában örökbeadással foglalkozik, szakértői csapat segítségével, hozott ajánlólevelet, és nagyon érdeklik a magyar lehetőségek. Czeizel a névjegyét átadta a tudományos titkárnak.
Később az ő segítségét kérték olyan esetekben, mikor nem találtak magyarországi örökbefogadót. Gáti Mariann intézte a beutazó amerikaiak itteni örökbeadását, illetve azt az egy esetet is, mikor egy terhességét titokban tartani kívánó asszony Amerikában szült. Róla maga Czeizel írja, hogy Amerikában rosszul bántak vele, és kételyek merültek fel a kinti ügyintézés legális voltát illetően is, ezért is döntött úgy, hogy a kinti szülés nem járható út, jöjjenek inkább Magyarországra az amerikai örökbefogadók. Viszont ennek intézését továbbra is Gátira bízta, ilyen előzmények után. Egyébként ezek az örökbefogadások legálisan zajlottak, a kiutazó asszony is utólag lepapírozta a gyámhivatalban az ügyet, a bíróság sem vitatta őket.
Eközben viszont az ügy „elszabadult”. A vádiratban néhány olyan külföldi örökbeadás is szerepelt, akiknél a tanácsadás belföldi örökbefogadás ajánlásával zárult. Czeizel szerint az összeismertetést végző védőnő, illetve a külföldi szervezést intéző titkár „önállósította magát”, s a tudta nélkül Gáti Mariannhoz küldött több terhest, aki kivitte őket külföldre. Illetve, Gáti Mariann újsághirdetésben is toborzott olyan nőket, akik nem kívánt terhességüket külföldön adnák örökbe, és Czeizel Endre jól csengő nevére hivatkozott. Ezek az ügyek láthatatlanok maradtak a magyar gyámhivatal előtt, illetve egy részük már a külföldiek nyílt örökbefogadásának tilalma után történt.
A botrány 1996-ban tört ki, az USA-ban és Magyarországon is. Az Egyesült Államokban először adócsalással vádolták meg Gáti Mariannt, majd gyerekkereskedelem lett a vád a hétéves ügy során. A külföldi források 20 illetve 30, Amerikába kiutaztatott szegény magyar asszonyról beszélnek, akiknek öröke adta a gyerekét, a nőknek pedig fizetett. Nem költségtérítést, hanem vételárat, a vád szerint ráadásul a világos bőrű gyerekekért többet, és 360 ezer dollárt profitált az ügyletekből. Az ügy végül 2003-ban Kaliforniában vádalkuval zárult, Gátit csak adócsalás miatt ítélték el, a gyerekkereskedelem nem került szóba. 21 hónap börtönre és 5 ezer dollár bírságra ítélték, három évre felfüggesztve. Az örökbeadott gyerekek maradtak a családjukban.
Magyarországon a rendőrség 1996-ban kezdett vizsgálódni, a Fővárosi Bíróságon a per 1999-ben indult, s másodfokon az ügy 2003-ban zárult le. A vád tárgyát 14, külföldön (zömmel Amerikában) történt örökbeadás képezte, ezekből hattal hozták kapcsolatba Czeizelt, később csatolták még a fenn említett belföldi örökbefogadási vádat. Az elsőfokú ítélet végül négy esetben találta bűnösnek bűnsegédként Czeizelt emberkereskedelem bűntettében. Másfél év, két évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Elítélték Czeizel titkárát, Gáti Mariann édesanyját, aki az örökbeadásokat itthon szervezte, valamint egy közreműködő ügyvédet, szintén felfüggesztett szabadságvesztésre. Több örökbeadó szülőt pedig elmarasztaltak. (http://nol.hu/archivum/archiv-139754-119745)
2003-ban a Fővárosi Ítélőtábla enyhítette a büntetéseket, Czeizel esetében 200 ezer forint pénzbüntetésre. Csak egy vádat láttak bizonyítottnak: hogy még 1996-ban is, a törvényi tiltás dacára a külföldi örökbeadás lehetőségét javasolta egy anyának. Több más elítéltet is felmentettek vagy enyhítették a büntetésüket. Bár az eljárás során több számla eredetét firtatták, a bíróság végül nem látta bizonyítottnak, hogy Czeizel pénzt kapott a külföldi örökbeadásokért. (Ő úgy érvelt, hogy ha érdekelt lett volna anyagilag, akkor mind a 70 terhest külföldre küldte volna.)
Czeizel abban az egy esetben sem tartotta bűnösnek magát, amelyért elítélték, könyvében azt állítja, ő annak az asszonynak is magyar örökbefogadást javasolt, és a perben szereplő gyerekek a tudta nélkül kerültek mind külföldre. Többször említi, hogy a rá nézve terhelő tanúvallomások rendőrségi nyomás alatt születtek és ellentmondásosak.
Bár a büntetés szerény volt, Czeizel karrierjét kettétörte. Az ügy kirobbanásakor lett a Nemzeti Egészségvédelmi Intézet főigazgatója 1996-ban, ahonnan két évvel később távoznia kellett. Nevéhez hozzátapadt az ügy. Bár a Kennedy-díjat neki ítélték, a botrány miatt már nem vehette át, és természetesen innentől szó sem lehetett a Nobel-díjról. Czeizel élete végéig próbálta tisztázni magát, minden interjúban megemlítette az ügyet, ám a perről írott kötete fogyott a legkevesebb példányban a könyvei közül.
Ellentmondásos értékelés
A per óriási visszhangot váltott ki, rengeteget foglalkozott vele a sajtó, és megosztotta a magyar társadalmat, konszenzus talán máig nem alakult ki róla. Czeizelt súlyosan támadó, illetve őt védő nyilatkozatok is megjelentek mind a sajtó, mind „az emberek” részéről. Támadói olykor még súlyosabb vádakkal illették, mint a bíróság (visszatérő motívum a „béranyaper” kifejezés a tudósításokban, holott erről nem volt szó), vagy azzal érveltek, hogy az örökbeadás komoly felelősséget igénylő szakma, ami egy orvos-genetikusnak nem kompetenciája. Védői – akik aláírásokat is gyűjtöttek a felmentéséért – általában azzal érveltek, hogy egy nem kívánt gyereknek jobb dolga van amerikai örökbefogadóknál, mint ha abortusz vagy csecsemőgyilkosság áldozatául esik, vagy a nő önrendelkezési jogára (ha egy nő elvetetheti a gyereket, akkor nincs joga eldönteni, hova kerüljön örökbefogadókhoz?), esetleg a tudós korábbi érdemeire hivatkoztak.
A Czeizel-ügyben Czeizel így foglalja össze, miben hibázott.
„A nyílt örökbeadást népszerűsítő program technikai kivitelezésében ugyanakkor komoly hibák történtek, ezért elsősorban én mint munkahelyi vezető vagyok a felelős.
- Orvosgenetikusként nem kellett volna elvállalnom a nyílt örökbeadás-örökbefogadást népszerűsítő programot, illetve ennek végzését. Nem voltam tisztában a nehézségekkel, a konkurenciával, és e terület időzített aknáival. A legnagyobb hibának utólag az tűnik, hogy nem teremtettük meg a személyi és anyagi feltételeket az örökbeadók sorsának nyomon követéséhez.
- Rossz emberismeretemet jelzi, hogy a Gáti Mariannal történt egyszeri, rövid találkozás során nem érzékeltem személyiségét. Mentségemre csak azt tudom felhozni, hogy a többi külföldi szakmai együttműködésünk nekünk, a magyar egészségügynek és a hazai tudománynak sok hasznot hozott.
- Nem lett volna szabad a túl fiatal és tapasztalatlan M. Zoltánra (a titkár) ilyen bonyolult feladatot bíznom. Ráadásul vezetői stílusommal munkatársaimat önállóságra kívántam ösztönözni, amit ő nagy örömmel vett és nem mindig mérte helyesen fel, mikor kell gondjait velem megosztania és mikor nem. Bizonyára úgy érezte, jó ügyet szolgál és ott nagyobb a szabadsága. Ahogy a mentőkocsi is átlépheti a sebességhatárt életmentő funkciója teljesítésekor.
- Jobban kellett volna munkatársaim tevékenységét ellenőrizni vagy ellenőriztetni és akkor nem kerülhetett volna sor Ő. Judit (a védőnő) elítélhető tetteire.
- Általában helyeselhető az a tanácsadási módszerem, hogy a segítségért hozzám fordulókat minden lehetséges megoldási lehetőségről tájékoztatom és ezt követően rájuk bízom a döntést, illetve, hogy minden kérdésükre választ adok. A nyílt örökbeadást népszerűsítő program keretében azonban ez a módszer gondokat okozott. Néhány terhesnek az anyagi ellenszolgáltatásra vonatkozó kérdésére adott válaszomban a hazai gyakorlat mellett – példaként – külföldieket is megemlítettem. Az ilyen jellegű tájékoztatás ezen egyszerű asszonyoknál félreértésekhez vezetett.
- Hibát követtem el, amikor az ügy nyilvánosságra kerülésekor vállaltam a programért a teljes felelősséget, pedig nem volt tudomásom két munkatársam – tudtom nélkül – vállalt szerepéről.
- Nem kellett volna a médiában olyan gyakorta bizonygatnom az igazságomat és ezáltal gerjeszteni az ellenem harcolók indulatait. Tisztában vagyok azzal is, hogy e könyvvel is hasonló hibát követek el. Mégis úgy érzem, e kordokumentumot becsületem védelmében és saját lelki nyugalmam helyreállítása érdekében közzé kell tennem.”
Én a 2. ponthoz annyit fűznék hozzá, hogy egy vezető olyan területen, amihez nem ért, egy nemzetközi együttműködésben talán nem csak „emberismeret” alapján választ partnert, egyetlen, futólag ismert önként jelentkezőből. A nemzetközi örökbefogadás botrányoktól tarkított szakma, amiben nagy pénzek mozognak, nem véletlenül szigorodik egyre a szabályozása. Czeizel le is írja: ő nem volt tisztában az amerikai örökbefogadás szokásos költségeivel, kérésére a per alatt készített egy ilyen kimutatást a minisztérium, akkor tudta meg, hogy ez bizony 35-40 ezer dollárba is kerül az örökbefogadóknak kinn. (És már akkor is nagy túljelentkezés volt egészséges kisbabákra Amerikában.) Érdekes módon a dajkaanyaságnál magától érezte, hogy nem szabad exportügyletekbe bonyolódnia.
„Gáti Mariann azt kérdezte titkáromtól, hogy mód lenne-e amerikai genetikai szülők magzatának magyar dajkaterhesek általi kihordására, és ennek mekkorák a költségei. Néhány dajkaterhesnek jelentkező nőnek feltettem ezt a kérdést. Meglepetésemre ők szívesen vállalkoztak volna erre is. Bennem azonban e lehetőség nagyon rossz gondolatokat ébresztett, hiszen megalázó lenne a szegény magyar nők ilyen jellegű „szolgáltatása” a gazdag amerikaiaknak. Titkárom ezért utasításomra azt a választ adta, hogy ez csak a két állam, illetve az egészségügyi minisztérium közötti hivatalos együttműködési szerződés keretében képzelhető el.” Ha a külföldi örökbeadásokhoz is kér fentről segítséget, elkerülhette volna a botrányt, hisz abban az időben is évi 100 gyerek került hivatalos örökbefogadás útján külföldre.
Sokat idéztem Czeizel gondolatmenetéből, álljon itt néhány érv az ellenlábasaitól is:
„Ezért befejezésül néhány kérdést fel kell tenni Czeizel Endrének.
Nem érzi azt, hogy az általa vezetett genetikai tanácsadó – ahol ő és munkatársai állami fizetést kapó közalkalmazottak voltak – tevékenységétől teljesen idegen a külföldre és belföldre irányuló magán-örökbefogadás közvetítése?
Nem érez semmi felelősséget azért, hogy az általa 1992-ben nyilvánosan propagált módszer alkalmazásáért emberek tucatjait vonták hatósági eljárás alá éveken át és ítélték el őket, köztük közvetlen munkatársait, akik az ő irányítása és ellenőrzése alatt dolgoztak?
Könyvében hét „komoly hibát” ismert el munkahelyi vezetőként. Többek között hibájának tartja, hogy egyáltalán vállalta és vezette a nyílt örökbeadást, mert nem volt tisztában a nehézségekkel. Hibájának tartja azt is, hogy rosszul tájékoztatta az örökbeadási lehetőségekről a hozzá forduló anyákat. Nem érzi úgy, hogy az általa elismert „komoly hibák” jogi és erkölcsi felelősséget alapoznak meg? Egy buszvezető pillanatnyi, emberileg elfogadható hibájának súlyos baleset lehet a következménye, amiért komoly jogi felelősség terheli. Mi a különbség az általa elismert komoly hibák és a buszvezető pillanatnyi kihagyása között a felelősség szempontjából?” (Jobbágyi Gábor jogászprofesszor: http://mno.hu/velemeny/a-czeizelfele-beranyaper-es-utoelete-617509)
“A per öt éve alatt sajnos alig esett szó azokról a valóban égető kérdésekről, amelyeket az ügy kapcsán végig kellett volna gondolni – mondta lapunknak Herczog Mária szociológus, az Országos Kriminológiai Intézet kutatója. – Miért nem az a fő cél, hogy az essen teherbe, aki gyereket akar? Ennek elsődleges feltételei a jó színvonalú, folyamatos iskolai, médiabeli felvilágosítás, valamint a fogamzásszabályozás általános elérhetősége lennének. Emellett elengedhetetlenül fontos, hogy a krízisterheseket a ma is működő, erre a célra is létrehozott ellátások keretében segítsék abban, hogy megtarthassák és felneveljék gyermekeiket, megnyerve ehhez a tágabb családot is.” Hozzátette: “Az örökbeadás és -fogadás szigorú szakmai feltételek mellett folytatható csak, hiszen itt sok embert érintő súlyos döntésekről, veszteségekről van szó, ami felkészültséget, ismereteket, empátiát igényel. Tévedés azt gondolni, hogy bárki képes mérlegelni, ügyet intézni és segíteni e területen. Itt életekről van szó. A jó szándék nem, csak a szakmailag előkészített, ellenőrzött és követhető folyamatok segíthetnek”. http://magyarnarancs.hu/belpol/beranyaperek_magyarorszagon_apro_centek-61414
„… miért érzi úgy mindenki, hogy szakértő a meddőség, örökbefogadás, gyermekvállalás kérdésében, ért hozzá, és tudja, mi a jó és mi a rossz? A második: hasonlóképpen elfogadó magatartást tanúsítana-e ez a közvélemény, ha én, társadalomkutatóként, gyermekvédelmi szakemberként, általam életmentőnek tartott orvosi beavatkozást végeznék gyerekeken az íróasztalomon, csupán mert diszfunkcionálisnak tartom az adott gyermekgyógyászati ágazat munkáját, illetve halaszthatónak ítélik a szerintem szükséges operációt? Hosszú börtönbüntetést kapnék – ha egyáltalán túlélném a feldühödött tömeg haragját –, mert olyasmibe avatkoztam, amihez nem értek, nem szakmám.” (Herczog Mária szociológus)
Czeizel az idén megjelent könyvben, élete végén így összegezte a tanulságokat:
„… ez életem egyik szakmai kudarca is volt. De azt is hangsúlyozni szeretném, hogy 70 magzat életét azért mégiscsak meg tudtuk menteni. Ez sokkal, sokkal kevesebb volt, mint amit reméltem, de büszke vagyok, hogy a rendszer működésének négy éve alatt 70 magzat az abortusz helyett családokhoz került. A bírósági perem kapcsán erről meg szoktak feledkezni. …
Hét és fél éves pokoljárás után végül kétszázezer forintos pénzbüntetésre ítéltek. És be kell vallanom, ezt megérdemeltem. Egyrészt azért, mert jó szándékúan ugyan, de gondolkodás nélkül mentem bele egy olyan programba, amit nem láttam át. Eszembe sem jutott, hogy micsoda darázsfészekbe nyúlok. Másrészt, mint vezető, felelős vagyok a munkatársaim munkahelyi tetteiért is.
Harmadrészt a kettős beszédem miatt is. Amikor az első eset után leállítottam az amerikai örökbeadási lehetőséget, akkor azért azt mondtam az osztályértekezleten, hogy pedig mennyivel jobb ott egy amerikai családban a gyermeknek, mint nálunk az állami intézetben. Bizonyára az én kettős beszédem belső felmentést adott az ügybe belekeveredett két munkatársamnak.” (Két életem, egy halálom)
A programban örökbeadott gyerekek már húszas éveik elején járnak, nagyon érdekelne a sorsuk, és azon szülőké is, akik Czeizel programjának segítségével fogadtak örökbe.
