Ma az első hazai kutatást mutatom be, amely szociológiai szempontból vizsgálta az örökbefogadás rendszerét. Témája a hátrányos megkülönböztetés volt az örökbefogadásban. Takács Judit szociológussal, a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének kutatójával beszélgetek arról, diszkriminatív-e a jelen örökbefogadási gyakorlat, miért vannak hátrányos helyzetben az élettársak, mi a helyzet a romák megkülönböztetésével és a civil szervezetek feltételeivel.
– Mihez készült a dolgozat?
– A „Halmozott diszkrimináció: személyes és intézményi percepciók, hatások, cselekvések” című hároméves, nagyobb ívű OTKA-kutatás része volt. A kutatást Tardos Katalin vezette, két fő fókusza a munkaerőpiac és az örökbefogadás volt, hogy ezeken a területeken hogyan jelenik meg a hátrányos megkülönböztetés. Ennek keretében Neményi Mária és én foglalkoztunk az örökbefogadással.
– Volt korábban tapasztalatotok az örökbefogadásban?
– Korábban volt egy projektünk, amit az Egyenlő Bánásmód Hatóság felkérésére készítettünk. Ott fókuszcsoportos interjúkban különböző hátrányos helyzetű csoportok vélekedéseit tártuk fel, és szerepelt egy történet, ahol egy fogyatékos házaspár szeretne örökbe fogadni, majd ezt a történetet megismételtük meleg és roma szülőpárral is. Akkor az LMBT-emberek (LMBT= leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű) kapcsán belefutottunk, hogy vannak az egyenlő bánásmód követelményeinek nem megfelelő területek, főleg az egyéni bánásmód terén. Innen jött a gondolat, hogy később külön foglalkozunk az örökbefogadás diszkriminatív aspektusaival.
– Mit vizsgáltatok a mostani kutatásban?
– Első lépésként az intézményi aktorok működését próbáltuk feltérképezni, a budapesti Tegyesz működését vizsgáltuk közelebbről, vidéken körbenézni sajnos nem volt forrásunk. Emellett az örökbefogadásban tevékenykedő legnagyobb, illetve legaktívabb civil szervezetek képviselőivel beszéltünk még. A másik vetületként a rendszer felhasználóinak tapasztalatait próbáltuk bemutatni, az örökbefogadókét. Követtünk egy teljes évjáratot, persze csak az anonimizált adatok tükrében, akik 2011-ben kaptak örökbefogadási alkalmasságot a budapesti Tegyesznél, és megnéztük, hogy három évvel később mi történt velük. 259 embert adott be kérvényt ebben az évben Budapesten, és közülük 59 esetben történt meg az örökbefogadás három éven belül. Külön vizsgáltuk azokat a jelentkezőket, akik kiszolgáltatottabbak az átlagnál, kerestünk olyan fogyatékkal élőket és LMBT-embereket, akik megpróbáltak örökbe fogadni. Minket szociológiailag nem az örökbefogadás érdekelt, hanem a diszkriminatív aspektusok. Nem az egyéni döntéseket, hanem a társadalmi mechanizmusokat, csoportokat vizsgáltuk, amelyek ezt a diszkriminációt létrehozzák. Egy teljes szociológiai felméréshez a harmadik oldalt, az örökbeadókat is kellett volna vizsgálni, de erre nem volt kapacitásunk. De ez nem egy átfogó projekt volt az örökbefogadás szociológiájáról, viszont ez volt az első szociológiai kutatás Magyarországon a témában. Próbáltuk a nemzetközi szakirodalmat áttekinteni, és azt találtuk, hogy Magyarországon senki nem vizsgálta még szociológiai szempontból az örökbefogadást, és Európában is kevesen. Az örökbefogadás kutatása, úgy tűnik, leginkább a pszichológusok terrénuma.
– A diszkrimináció ellentéte az esélyegyenlőség. Ez azt jelentené, hogy mindenki egyenlő esélyekkel kaphat gyereket?
– Inkább az egyenlő bánásmód. Mi azt érzékeltük, hogy a megkülönböztetés egy területen válik kézzel foghatóvá, és ez a házaspárok preferálása.
– De ezt a törvény is kimondja. Ha ilyen szemmel nézed, a törvény is diszkriminál, hisz kimond egy csomó megkötést, például hogy a szülő legfeljebb 45 évvel lehet idősebb a gyereknél. Ez akkor diszkrimináció, vagy egy jogos intézkedés, ami esélyt ad a gyereknek, hogy a nagykorúságakor még éljen a szülője?
– Igen, ez intézményes diszkrimináció: kimondja a törvény, hogy elsőbbséget élveznek a házaspárok. Mi nem akartunk igazságot hirdetni, csak azt akarjuk feltárni, hogy akik aktívan részt vesznek a folyamatban, ők milyen diszkriminációt észlelnek. De nem tudom megmondani, mi a rossz és a jó, és hogy a 45 éves korhatár diszkrimináció-e, és legyen inkább 50, vagy 40… Én azt tudom mondani, amire az alanyaink felhívják a figyelmet. Persze van egy realisztikus érvelés, hogy fel kell nevelni egy gyereket és ez egy csomó erőforrást igényel. De hogy ez miért pont 45 év, abba bele lehet kötni.
– A dolgozatban azt írjátok, az örökbefogadás hazai szabályozása nagyon szolgaian másolja a biológiai családot.
– Ez egy jól ismert paradigma, hogy ezeket a családokat ugyanúgy kell megalkotni, mint a vér szerinti családokat. Az örökbefogadás modern rendszerében nagyon sokáig alapvető elvárás volt, hogy ne tűnjön fel, hogy örökbefogadott a gyerek. Fontos választási szempont volt, hogy a gyerek fizikailag minél jobban hasonlítson az örökbefogadóhoz, és ez sokáig fennmaradt.
Az egy társadalmi preferencia, hogy inkább házaspárok fogadjanak örökbe, és ezt nyilván érvekkel alá lehet támasztani. A civilek ezt szépen el is mondták, hogy egy lányanya, aki életet ad a gyermeknek, nem preferálja, hogy egy másik leányanyához kerüljön a gyermeke. Magyarországon viszont közösen örökbe fogadni csak házaspár tud, élettársak nem. És ez nem is szexuális orientáció alapú megkülönböztetés, mert a heteroszexuális együttélőket ugyanúgy hátrányba hozzák. Ezt nehezen érezzük alátámaszthatónak.
– Szerinted ezt a diszkriminációt úgy lehet megszüntetni, ha házaspárok és egyedülállók azonos esélyekkel indulnának?
– Nyilván nehezebb helyzet, ha egy gyerekre egy gondozó jut, mintha kettő vagy több, ez alapvető belátás. Viszont azt problematikusnak látom, ha két ember, aki közösen vállalna gyereket, csak azért nem fogadhat közösen örökbe, mert nincsenek összeházasodva, akár külön nemű, akár azonos nemű élettársak. Itt sérülnek az ő egyenlő bánásmódhoz fűződő jogaik. Erre a demográfusok szokták hangoztatni, hogy a házasság tartósabb párkapcsolatot feltételez. A válási statisztikák azonban ezt megkérdőjelezik. Találtunk nem azonos nemű párt, akik összeházasodtak, mert az örökbefogadásban akkor kedvezőbb lesz a helyzetük, de úgy érezték, erre némileg rá lettek kényszerítve.
– De ha egy férfi meg egy nő együtt élnek, közösen akarják felnevelni a gyereket, tudják, hogy ez az örökbefogadás feltétele, akkor miért nem házasodnak össze?
– Végeztem korábban egy nagy apakutatást, ahol a kifejezetten aktív, törődő apákat vizsgáltunk, és voltak köztük élettársi viszonyban élők. Egy részük ideológiai megfontolásból nem házasodott, mert nem akarta, hogy az állam belemásszon a magánéletébe…
– De az örökbefogadásban ez úgyis megtörténik…
– Ebben igazad van. És itt eljutunk a következő problémához, hogy egy különnemű élettársi pár összeházasodhat az örökbefogadás miatt, de ez az azonos nemű párok számára nem opció.
– Ha sarkíthatok kicsit, a magyar rendszerben a leginkább preferált az A típusú jelentkező, aki házaspár, 40 alatti, mindkét fél magyar állampolgár, egészséges, nincs gyereke, és megengedheti magának, hogy elutazzon bárhova az országba egy gyerekért. Nekik a legszélesebbek a lehetőségeik, minden szervezet fogadja őket, bármilyen gyereket kérhetnek, és lesz is idejük kivárni. Hozzájuk képest szűkebbek a lehetőségei annak, – nevezzük B típusúnak – aki idősebb, egyedülálló vagy élettársi viszonyban él, meleg, mozgássérült, külföldi állampolgár vagy van több gyereke. Ők több szinten hátrányban vannak, például a civileknél. Gyerekekből is létezik a leginkább vágyott egészséges, fehér újszülött, amit szinte mindenki elfogadna, és a várakozók által kevésbé preferált gyerek: idősebb, roma, beteg vagy viselkedési problémás. Minél ilyenebb, annál kevesebb az esélye családot találni. Tapasztaltátok-e a kutatásban, hogy a B típusú felhasználók csak B típusú gyereket kapnak? És nagy nehézségeik vannak, ha mondjuk egy 43 éves egyedülálló nő fehér újszülöttet szeretne?
– Hosszabb megfigyelési időszak alatt nyert több adatra lenne szükség ahhoz, hogy e kérdésedre empirikusan alátámasztható válasz születhessen. A mi adataink alapján (59 megvalósult örökbefogadásról van ugye szó) nehéz lenne ilyen állítást megfogalmazni, de valószínűnek tartom, hogy számosabb megfigyelés alapján egy ilyen mintázat tárulna elénk. Erre utaló jeleket már az 59 eset alapján is felismerni véltünk, de a kicsi elemszám miatt nem vonhattunk le messzemenő következtetéseket.
– Esetleg a felhasználók annyira tudomásul veszik a rendszert, hogy rögtön “beárazzák magukat”, és nem is akarnak olyan gyereket, ami elérhetetlen számukra?
– Bizonyára ez mechanizmus is működik, de ezzel kapcsolatban sincs elég adatunk… Emellett arra utaló jeleket is láttunk, hogy nagyban felgyorsíthatja a menetet, ha mondjuk A típusú örökbefogadó B típusú gyereket vállal. Különösen ha “A mínuszos” szülőjelöltről és “B pluszos” gyerekről van szó…
– Tehát olyan szempontból nem diszkriminatív a rendszer, hogy mindenki kap(hat) gyereket, de olyan szempontból igen, hogy milyen gyereket kap(hat). Az összes olyan célcsoportnak van esélye, amelyről a közvélekedés azt tartja, hogy nincs esélye, csak éppen nem egészséges fehér kisbabára. De mivel a jelentkezők többsége nem vállal roma gyereket, a hátrányos helyzetű csoportok néha meglepően hamar sorra kerülnek, ha ez nem gond nekik. Még az általam ismert meleg örökbefogadók is jóval hamarabb kaptak roma kisgyereket, mint amennyit egy átlagos házaspár vár fehér gyerekre. Tehát jobb a helyzet, mint a közhiedelem tartja.
– Mi a problematikusabb felhasználókat próbáltuk megközelíteni, és a többségük valóban elégedett volt a rendszerrel. Nyilván a szőke, kék szemű csecsemő a legkeresettebb portéka, és a hátrányos helyzetű csoportok előre belátták, hogy erre nekik nincs esélyük. Egyébként egy strukturális diszkriminációt is feltártunk, a gyerekek jellemzően az alsóbb, depriváltabb néprétegekből kerülnek a középosztálybeli örökbefogadókhoz. Ha etnikailag is lehet árnyalni, akkor némileg sarkítva az mondható, hogy a szegény cigány gyerekeket elveszik és odaadják a fehér középosztálybeli szülőknek. Persze ezt teljesen biztosan nem mondhatjuk, hisz az etnikai jellemzőket nem lehet nyilvántartani az örökbefogadási rendszerben.
– Mit gondolsz a roma gyerekek megkülönböztetéséről?
– Az egyik oldalon ott a deprivált hátterű gyerek, aki új esélyt kap. A másik oldalon egy roma örökbefogadó szülő hangsúlyozta, hogy fontos lenne, hogy a roma kultúrával megtalálják a kapcsolatot a szülők. Az intézményes aktorok között volt, aki azt mondta, hogy jobb, ha kiderül, ha valaki nem vállal romát: felesleges rátukmálni olyan gyereket, akivel nem tud megbarátkozni. Ez nyilván rámutat az egész ország romákkal szembeni előítéletességére. Vannak országok, például Anglia, ahol ha valaki származási preferenciákat hangoztat, akkor nagyon hátra teszi magát az örökbefogadók listáján, nem fog gyereket kapni. Az örökbefogadás egy kulturális tanulás is, meg kell tanulni együtt élni.
– Ha ezt bevezetnék nálunk, az örökbefogadók 80 százaléka kiesne, és nagyon sok gyerek maradna család nélkül.
– Persze, és ebben nem is adnék tanácsot, mi is arra jutottunk, hogy itthon nem lenne praktikus ilyen rendszert bevezetni. Magyarország nem tart itt társadalmi szinten.
– Nálunk az örökbefogadásra jelentkező beírhat származási elképzelést, viszont a gyerekek etnikumát nem lehet nyilvántartani. Jó-e egy gyereknek, ha, a hivatalos utat betartva, felajánlják 4-5 várakozónak is, akik nem vállalnak romát? Ezzel sok idő elmegy az életéből. És mi van, ha valamelyik mégis igent mond, jó-e egy előítéletes családban felnőni, jól jár-e ezzel?
– Ez a kérdés a kutatás során megfogalmazódott az intézményes aktorokban és a felhasználókban is. Bár nem születtek erre konkrét válaszok, többen felvetették. Mivel nem lehet etnikai adatokat gyűjteni, ez valóban meghosszabbítja a gyerek elhelyezését. A felmérésünkben a visszautasításokat is lehetett rögzíteni, ha valaki nem fogadott el felajánlott gyereket. Két tipikus okból utasítottak vissza a gyereket: az egészségi állapota és az etnikai hovatartozása miatt. Már a jelentkező élethelyzetét nem számítva, ha ő épp beteg lett vagy esetleg gyereke született.
De rázós kérdéseket vetne fel az is, ha nyilvántartanák a származást, mert milyen alapon mondod azt valakire, hogy roma? Erre van jó szakirodalom, hogy a romák öndefiníciója és a nem romák által kinyilatkoztatott vélemények számos esetben nem fedik egymást. De a lemondó szülő elvileg nyilatkozhat arról, hogy a gyerek roma.
– Ez nem gyakori… A civil szervezeteknél néha előfordul, hogy az örökbeadó azt kéri, roma családba kerüljön a gyerek.
– De mivel nagyon előítéletes a társadalom, ezzel valószínűleg csökkentik a gyerek esélyeit. Ezt elmondták a civilek. Az egyéni interjúkban az is felmerült, hogy a roma gyereknél kell-e a roma kultúrával kapcsolatot tartani. Felmerült, hogy ezzel lehetne gazdagítani a szülő-gyerek kapcsolatot, a gyereknek joga van tudni a hátteréről, és lehet, hogy ez segítség. De erről nem tudunk többet mondani. Magyarországon nem szerepel a mai pedagógiai programokban, hogyan adhatsz át a gyereknek egy más kulturális hátteret.
– Mi a legnagyobb eredménye a kutatásnak?
– Inkább exploratív kutatás volt, nem voltak alapvető feltételezéseink. Első nekifutásban a magyar rendszerről akartunk mondani valamit, és ez a rendszer elég jól működik az összes hibájával együtt, még ha egyes aspektusait a felhasználók diszkriminatívnak is tartják. Az volt a kérdésünk, van-e diszkrimináció a rendszerben. Létezik intézményes pozitív diszkrimináció a házaspárok felé és létezik strukturális diszkrimináció, hogy a szegény, nem fehér rétegekből a jobb sorsú fehér rétegek felé áramlanak a gyerekek. De mindezek ellenére az örökbefogadásban nagyon elkötelezett emberek dolgoznak, és mindent megtesznek, hogy megküzdjenek a rendszerbe épített nehézségekkel. Sok múlik a gyakorlati ügyek intézőin, a kiszolgáltatottság bele van kódolva a rendszerbe. De például a meleg, leszbikus vagy fogyatékkal élő alanyok is azt mesélték, hogy legtöbbször nagyon együttműködő és empatikus szakembereket és ügyintézőket találtak.
– Hány fogyatékos várakozóval beszéltél?
– Hárommal.
– Kaptak is gyereket?
– Nem. Ketten még várakoztak, egynek gyereke született a várakozás alatt.
– A melegek kaptak gyereket, akik szerepeltek?
– Egy meleg férfi, egy egyedülálló leszbikus nő és egy élettársi kapcsolatban élő leszbikus nő szerepelt, ők mind kaptak gyereket.
– Ha már a Tegyeszt is diszkriminatívnak találod, mit gondolsz a nyílt örökbefogadást közvetítő két legnagyobb civil szervezet, a Bölcső és Gólyahír gyakorlatáról? Ők a határozattal rendelkezőket is szelektálják. Sokkal szigorúbb feltételeket fogalmaznak meg, mint a Tegyesz, és ők adják a gyerekek krémjét, az újszülötteket. Csak 40 év alatti házaspárokat fogadnak, a nő korát nézik, a Bölcső csak gyermekteleneket fogad, a Gólyahír legfeljebb egy gyerekkel, és a Bölcső még ezeket is tovább szűri a saját elképzelései alapján.
– Sok esetben a civilek sokkal restriktívebbek a Tegyesznél: ők még jobban szűrik az örökbefogadásra várakozók körét a saját szempontjaik szerint. Ez a kendőzetlen szelekció felvállalása. Miután ezek civil szervezetek, ehhez joguk van. Az ügyfél eldöntheti, fordul-e hozzájuk, ez a hozzáállás elfogadható-e, szimpatikus-e számára. Mi azt láttuk, hogy van, aki egyetért ezekkel az elvekkel, hogy minél jobban szűrjük ki a legmegfelelőbbeket. Mások pedig nagyon erős kritikával illették, és önkényesnek nevezték a szűrés szempontjait. Abban egyetérthetünk, hogy ez egy sokkal szűkítőbb, és ilyen értelemben megkülönböztető gyakorlatot mutat.
– Igen, de a Gólyahírnél így is van 450 várakozó és évi ötven-hatvan gyerek. Valami alapján kell válogatniuk. Vagy az lenne a korrekt, ha mindenkit fogadnának, létrejönne egy iszonyú hosszú sor, és aki kiállja, az kap gyereket?
– Nem mernék a civileknek tanácsot adni. Ezeknél a szervezeteknél a vezetők személyes meggyőződése is sokat számít. Akik ilyet működtetnek, azok nagyon elkötelezettek és határozott elképzelésük van arról, mi a jó, és az ő személyes véleményük áthatja az egész szervezetet. De mivel ezt ők évtizedek óta csinálják nagyon elkötelezetten, az ez életük, ezért sok várakozónak ez megfelelő érv, hogy őket válassza, hisz nagy tapasztalatuk van a kérdésben. Privát szervezetként joguk van válogatni. Lehet kritikával illetni őket, lehet elmondani, hogy bizonyos csoportokat ezek a gyakorlatok hátrányosan érinthetnek, de egyébként nem lehet beleszólni az amúgy törvényes működésükbe.
– Összességében szerinted az lenne az üdvös, ha a rendszer kevesebb külső paramétert szabályozna, úgymint kor, családi állapot, és nagyobb tere lenne az alkalmasság egyedi elbírálásának, a tényleges szülői képességeknek?
– Legfeljebb szubjektív véleményem lehet erről, de nem tudom megmondani, mi lenne az üdvözítő. Szociológusként akkor tudnék erre valami használhatót mondani, ha lennének olyan kutatások, melyek például az örökbefogadók útját követnék például az elmúlt tíz évben, és így meg lehetne nézni, mi történt velük, mi történt mondjuk azokkal, akik nem roma gyereket akartak és romát kaptak, és megnézni közelebbről mondjuk ötven ilyen esetet.
– Nagyszerű ötlet!
– Ha most elindítanánk egy ilyen utánkövetést, akkor annak az eredményei alapján mondjuk tíz év múlva lehetne ilyen jellegű tanácsokat adni az államnak meg a civileknek. Ezek az esettanulmányok bizonyos aspektusokra felhívhatnák a figyelmet, de több kutatás kéne, longitudinálisan, például öt év múlva visszatérni a mi alanyainkra.
Hollandiában például viszonylag hamar engedélyezték a melegek örökbefogadását, amit ott is sok támadás ért, de az volt a válasz, hogy olyan komoly az utánkövetés, hogy hamar kiszűrik az anomáliákat. Monitorozzák az örökbefogadásokat, vannak adatok, amik alapján később intézkedéseket lehet bevezetni.
– A gyerekvédelem mantrája: „A gyereknek keresünk családot”. Ha longitudinális kutatások nem is léteznek, a szakemberek látják, milyen problémákkal fordulnak hozzájuk az örökbefogadók, mik a felbontások okai, és az alkalmasság feltételeit ennek megfelelően szabják meg. Márpedig egyre több a jelentkező, míg a gyerekek száma nem nőtt. Valami alapján kell szelektálni a jelentkezők között, nem?
– A jelen kutatás fókusza nem terjedt ki az örökbefogadás megvalósulása után felmerülő problémákra, illetve az örökbefogadások felbontásának okaira, de ezek is olyan kérdéskörök, melyek további kutatói figyelmet érdemelnének. A jelentkezéshez szükséges alkalmassági dokumentumok megszerzésével kapcsolatban az általunk megismert adatok alapján az volt a benyomásunk, hogy a jelentkezők szinte mindegyikét örökbefogadásra alkalmassá nyilvánították. Ami Magyarországon elég kevéssé tapasztalható, az a három évesnél idősebb vagy beteg, illetve fogyatékos gyermekek iránti érdeklődés: az ő örökbefogadásukra nagyobb az esély külföldön.
– Fogtok később ezzel a témával foglalkozni?
– Nagyon szívesen foglalkoznék ezzel a témával a későbbiekben is: például tanulságos lenne tovább követni a 2011-ben a budapesti Tegyesznél indult örökbefogadói csapatot, ha sikerülne erre forrást szerezni. Nagy szükség lenne ilyen kutatásokra, mert az örökbefogadás ugyan keveseket érint, de az így létrejövő családoktól sokat lehetne tanulhatni a magánéletek mai átalakulásának korszakában. Itt ugyanis emberek tudatosan vállalják, hogy megtanulnak együtt élni, ami társadalmi szinten is hasznos gyakorlat. Egyébként most épp a gyermektelenséget kutatom, velünk párhuzamosan Romániában és Olaszországban is folyik gyermektelenségi kutatás, melyek keretében a mesterséges megtermékenyítés is szóba kerül. Nagyon fontos és több ponton összeérő kérdéskörök ezek, egyre növekvő aktualitással.
Az elkészült dolgozat a neten itt olvasható.
