Ma egy nevelőanya, Anikó osztja meg velünk dilemmáit. A születése óta nevelt kisfiú hatévesen örökbe fogadható lett, új családba fog kerülni. Tomi azonban hallani sem akar a búcsúról. Anikó azon töpreng, hogy könnyítse meg a gyerek számára az elválást. Vendégposzt.
Hogy miért lettem nevelőszülő? Egyszerű oka volt: otthon szerettem volna maradni az akkor egyéves lányommal. Másfél évet vártam az első gyerekre. Nem is szerettem volna többet befogadni. Egyszer megcsörrent a telefon, hogy a megyei kórházban van egy koraszülött kisfiú, ideiglenesen befogadnám-e. Persze, hogy be! Ennek már több, mint hat éve. Nagyon pici volt, hathetesen 3 kiló. Furcsa volt, de a szívem majd meghasadt érte. Az anyja hasában szinte sorvadt a gyerek, a születése után pedig csak a fehér falakat láthatta. Hat héten keresztül nem volt senki, akihez odabújhatott volna, a kedves szavak helyett csak gépek sípolását halotta.
Amikor hazaértünk, a család központi figurája lett. A lányom imádta már akkor is. Lett egy kisöccse! Sokan elutasítóak voltak a nevelt gyerekkel, neki mindenki szeretetéért meg kellett küzdenie. Egy idő után senkit nem érdekelt, hogy ki ő, honnan jött. Ő volt a Tomi! Nagyon kedves, figyelmes, okos és szórakoztató figura volt már néhány hónaposan is. Néha-néha megjelentek a szülei is. Nem kellett külön felvilágosítani, hogy „te nem a mi gyerekünk vagy”, természetes volt, hogy van xy anyu és yx apu, mint igazi szülők. Soha nem volt ebből problémánk, mert nem is tekintette őket szinte semminek. Néha jöttek, hoztak csokit és 1-2 játékot. Ennyi elég is volt.
Ahogy nőtt a gyerek, annál több magához való esze lett. Volt olyan szituáció, hogy anyuka mondta Tominak, hogy hívd ide Anikó nénit, a gyerek pedig elkezdett kiabálni, hogy Anya!!! Nagyon rosszul esett nekik, de olyannyira keveset látták a fiút, hogy tudta a gyerek, hogy ki kivel van, de nem érezte. Annyiban szerencsém volt, hogy mindig is tiszteltek a szülők amiatt, hogy az ő gyereküket nevelem és szeretem. Soha egy szóváltás nem volt köztünk. Tomi soha nem volt hajlandó elfogadni azt, hogy egyszer anyu meg apu hazaviszi. Sem kicsi korában, sem később. Amikor megritkultak és megszűntek a látogatások, akkor már a témát fel sem lehetett hozni előtte. Egyszerűen nem érdekelte. Tudta, hogy ő nem vér szerinti gyerek, azt is tudta, hogy hol lenne a helye, de nem foglalkozott vele. Azóta is folyamatosan bezár a gyerek, ha a téma előkerül. Nagyon sokat gondolkodtunk azon, hogy majd mi örökbe fogadjuk, ha arra kerül a sor, de közben született két fiunk. Tomikám imádja őket és ez kölcsönös.
Itt kezdődött a probléma. Három gyerek mellett az anyagi helyzetünk nem teszi lehetővé, hogy még egyet elindítsunk majd az életbe. Rengeteg álmatlan éjszakát okozott ez számunkra. Végül arra jutottunk, hogy a Jó Isten adott nekünk három gyönyörű és egészséges gyereket, miért vennénk el azoktól a lehetőséget, akik számára ez nem adatott meg. Tomi egy csoda, nem sajátíthatom ki, ha másnak örömet tudok szerezni vagy esetleg valakinek ő jelentené a mindent… Megérdemli, hogy szeressék és a jövőjét megalapozzák minden téren. Ő egy biztos anyagi háttérrel szárnyalhatna, a világot meg tudná váltani. (Mivel roma és hatéves, jó eséllyel külföldre kerül.) Ki vagyok én, hogy kisajátítsak még egy kincset, mikor nekem van három saját? Rettenetes érzés azóta is.
Tomi jövőre kezdi az iskolát. Értelmes gyerek. Igaz, hogy a számolgatás, írás nem köti le, viszont az állatok, a bolygók és a tudományos témák nagyon. 4,5 évesen simán közölte velünk, hogy a gravitáció mire jó. Tévémániás a gyerek. Sokat olvastam neki, szereti a meséket, de azzal nem tudtam minden tudás utáni vágyát kielégíteni. Mindent magába szív, amit hall, és okosan fordítja a maga javára. Kissé elfogult is vagyok vele, de végül is még én vagyok az anyukája.
Jó néhány hét telt már el azóta, hogy közölték a szakemberek Tomival, hogy kapni fog egy olyan családot, aki egész életében mellette lesz. Egy „igazi családot”. Hallani sem akar róla. A gyerek teljesen bezárt. A férjem kissé nehéz természet, nehezen mutatja ki a szeretetét, de most ő az, aki a legjobban lázad és le van törve. A nagylányom az első pillanattól tisztában van a dolgokkal. Nagyon nehéz neki is. Már kétszer összetolták Tomival az ágyukat, hogy közel lehessenek egymáshoz. 2-3 nap után szétszedtem, de egy hét múlva megismételték. Mi itt fogunk maradni egymásnak, tudom, hogy túlleszünk rajta, ha nem is hamar, de élni fogunk tovább, igaz, szomorúan egy ideig, de nyugodt szívvel, hogy embert próbáltunk nevelni a gyerekből és minden tudásunkat beleadtunk a dologba. De a lányommal szakemberhez fogunk fordulni az elválás után.
Folyamatosan mondogatnom kell, hogy egyszer jönnek a szüleid, ajándékot hoznak, kirándulni fogtok. Tomi: nem fogtok hülyének nézni, akkor sem megyek sehová! Nagyon nehéz nekem ez a helyzet. Hogy legyek ilyenkor jó nevelőszülő? Hogyan értessem meg vele, hogy teljesen új életet fog kezdeni, a biztonságot nyújtó család most ki fog cserélődni? Hatéves a kisfiú. Nem egy buta gyerek, sőt! Becsapni, elaltatni nem lehet. Minden nap próbálok vele beszélgetni. Ennek az az eredménye, hogy órákon keresztül hisztizik, dühöng. Újabban felvette azt a szokást, hogy nekem próbálja bizonygatni, hogy mennyire szeret. Próbálja kisajtolni belőlem azt, hogy nem engedem el a kezét, örökre velünk marad. Nem tehetem…. Segítséget véleményem szerint keveset kapok. A mögöttem álló szakemberek sokat nem sejtenek erről. Persze adtak ők már örökbe gyereket, tudják a folyamatát, elmondják, hogy a nagykönyvben hogyan van leírva, példálóznak elmúlt idők gyerekeinek az esetével, de rajtunk ez sokat nem segít. Viszont mostanság jelezték, hogy a pszichológus már most be fog segíteni.
Legbelül mindig tudtuk, hogy egy állomás leszünk a gyerek életében, de nem így neveltük. Ő a mi fiunk volt. Tudtuk, tisztában voltunk azzal, hogy mit vállalunk azzal, ha egy pici babát befogadunk. Elmondták, mik ennek a buktatói. Elmondták, hogy miben sérülhetünk mi, de úgy gondoltuk, hogy a kivétel mi leszünk. Nem így lett.
Sokat olvasom a blogot, leginkább azért, hogy belelássak egy kicsit az örökbefogadók életébe, helyzetébe. Sok mindent megértek most már… Azt szeretném, ha a leendő anyuka, apuka nyugodt szívvel fogadhatná be a gyereket és azt éreznék, hogy az övék. Van egy hatalmas dilemmám: az EMLÉKKÖNYV! Hogyan írjam azt le, ami történt eddig vele? Milyen megszólítást használjak, hogy a leendő szülők ne vegyék sértésnek? Hogyan csináljam, hogy ne azt érezze a család, hogy kisajátítottuk Tomit? Nevezhetem magam anyának? Mi az, amit később szívesen olvas vissza ő vagy a szülei? Hogy írjam meg, hogy Tomi tudja, mi csak egy állomás voltunk az életében és nem eldobjuk, hanem segítünk neki hazaérni? Jó lenne úgy elindítani, hogy ne egy múlt nélküli gyerek legyen, hanem egy normális háttérrel új életet kezdő gyerek. Hogyan tudnám széppé tenni a számára az egészet?
A szereplők nevét megváltoztattuk, a kép nem Tomit ábrázolja.
