Vendégposzt. Limi régi ismerősünk, két részben már megírta a blogra, hogy az örökbefogadásra várakozva miért bizonytalanodtak el, majd döntöttek úgy, hogy kiszállnak a folyamatból. Meglepő módon a történetnek itt a harmadik felvonása. Limi, férje és a kisfiuk újra testvérért állnak sorba. Mi változott?
2-4 év közötti, fehér bőrű, egészséges kislány. Ő szerepelt a határozatunkban. Vér szerinti kisfiunk születése után, három nem sikerült terhességet megszenvedve adtuk be a kérelmünket. És mire eljutottunk egy konkrét hívásig, elbizonytalanodtunk, majd kiszálltunk. Amikor megjelent a poszt erről, valaki azt írta az egyik kommentben, hogy igaziból a kifogásokat kerestük, és nem voltunk felkészülve. Hogy mennyire igaza volt! Az akkori körülményeinket átgondolva tényleg az igazolásokat kerestem arra, hogy miért nem vagyunk fogadóképesek. Akkoriban nagyon bizonytalan lelkiállapotban voltunk mindketten a férjemmel. Nem egymásban, sőt… az egymás iránti szerelmünk és tiszteletünk már korábban is sok mindenen átsegített minket. De minden másban olyanok voltunk, mint aki ötcentis jégen próbál korcsolyázni. Végülis akár sikerülhet is, de nagy a rizikó. Kézen fogva siklunk, de közben olvad a jég. Azt tudjuk, hogy úszni is együtt fogunk, de jobb lenne azért a jégen maradni.
Image may be NSFW.
Clik here to view.
Az örökbe.hu-t olvastam már akkor is és nagyon sok mindenben segített. Akkor abban, hogy átgondoljuk. Hogy azt a kislányt úgy vártuk, mint egyfajta jutalmat a nem sikerült terhességek után. Miközben az örökbefogadás nem erről szól. És szembesülve azzal, hogy fordítva ülünk a lovon, elindult a kifogásgyár. Jól esett akkoriban kiírni magamból a félelmeinket, és köszönöm, hogy elolvastátok. (Zsuzsa kérdezte, hogy gondolunk-e arra a kislányra, aki miatt hívtak minket anno. Nem. Ő nem a mi gyerekünk, neki már jó helye van valahol.)
Azóta sokat változott az életünk. A bizonytalanságot okozó családtagokkal lezártuk a kapcsolatot. Nehéz volt, de szükséges. Saját magunk miatt, hogy a saját életünket élhessük.
A szüleim akkor váltak, és nem sikerült túl szépen. Perek sokaságát indították, amihez minket, a gyerekeiket eszközként akartak felhasználni. Hogy hazudjunk, és tanúskodjunk a másik szülő ellen. Ezt nem vette be a gyomrom. Még ha felnőtt is voltam már, és a saját életemet éltem, nehéz volt szembesülni az egymás elleni gyűlölethadjárattal. Ráadásul a perek alatt kiderültek korábbi, általunk, gyerekek által nem ismert, előttünk titkolt események is. A húgomnak is ezért csak kiskamasz korában mondták el, hogy őt örökbe fogadták, akkor is épp egy per miatt, nehogy onnan tudja meg, annak ellenére, hogy én küzdöttem érte, hogy ne így legyen.
Nehéz volt felnőttként rájönni, hogy az egész család, amit biztosnak hittünk, színjáték volt – a férjemmel mindketten ugyanazon forgatókönyv szerint nőttünk fel. Nekem a családom mindig szentnek és sérthetetlennek tűnt, de kiderült, hogy messze vannak a szüleim ettől, és ezzel nagyon rossz volt szembenézni még harmincévesen is. Újra fel kellett építenünk magunkat. Nagy szerencse, hogy a férjemmel tényleg együtt, egymással sikerült ezt végigcsinálnunk. A korábbi bizonytalanságom többnyire ebből eredt. A félelmem, hogy esetleg nem tudok nem elítélően nyilatkozni a gyerekem vér szerinti szüleiről, igaziból rólam szólt. A saját felmenőim elítélendő tetteit nem tudtam hova tenni. Most már képes vagyok nem elítélően beszélni róluk, innentől kezdve a gyerekeim szüleiről is képes leszek így beszélni. Feldolgoztam, a helyére tettem, és továbbléptem. Illetve feldolgoztuk, helyükre tettük és továbbléptünk, mert a férjem családja is ebben az időszakban kezdett el felbolydult méhkasként élni egy hasonlóan csúnya válás miatt.
Ahogy kezdtünk megerősödni, újra visszatért a második gyerek gondolata. Már anno is írtam, hogy mi kicsit karitatívan is gondoltunk az örökbefogadásra. Nem azért, mert hálát várunk, hanem azért, mert nekünk jó, a lelkünknek jó, hogy segíthetünk. Valaki egyszer pont itt írta azt, hogy a karitatív örökbefogadás ott kezdődik, hogy nagyobb és roma gyereket is elfogadsz. És akkor újra végiggondoltuk, hogy mik voltak a MI valós félelmeink, és mik azok, amiket sajátunkként éltünk meg, de valójában külső elvárásoknak megfelelni akarás állt mögötte.
Akkor gondoljuk át még egyszer! Egészséges gyereket szeretnénk? A fiunk laktózérzékeny, illetve az oviban mozgásfejlesztésre szorult. Azaz a Tegyesznél már szép kis aktája lenne. (Most, kilencévesen pedig rockyversenyt nyert!) Miért is ragaszkodunk egészséges gyerekhez, amikor ezer olyan állapot létezik, ami ugyan nem fér bele az egészséges kategóriába, de simán együtt lehet élni vele?
És a roma származás? Sajnos nagyon rasszista közegben nőttem fel, és sokáig annak a félelmei voltak bennem… a berögzült sztereotípiák. Most viszont átgondoltuk, hogy mitől is tartunk. Ne ismerjünk meg egy háromévest csak azért, mert sötétebb a bőre, mint a miénk? Ráadásul mi barna hajú-barna szemű-kreol bőrű család vagyunk, azaz nálunk még illeszkedne is a képbe. Az ismerősi kör nem elfogadó részét leépítettük, bár sokan maguktól eltűntek, amikor meglátták, hogy tavaly a menekült gyerekeket ápoló orvoscsapat mellett önkénteskedtem a Keletiben. És miért ragaszkodtunk kislányhoz? Ebben is benne lehetett a kifelé megfelelés, egy fiú, egy lány, de szép család ez így… Ha viszont abból indulok ki, hogy a gyereknek keresnek családot, akkor mindegy, hogy fiú vagy lány jön.
Innen tisztán láttuk, mik voltak a kifogások: a férjem valóban negyvenéves lett, szépen megünnepeltük, de nem probléma, a korkülönbség pedig valóban nagyobb lesz a testvérek között. Nem baj. A cikkeket, amelyek régen úgy megijesztettük, elolvassuk újra a férjemmel, és megbeszéljük, mi mit hogyan csinálnánk. Elengedtük a maximalizmust is, nem fogunk mindent 100 százalékosan csinálni.
Nagyon szeretnénk gyereket. Van hely mindenhol, a lakásban, az életünkben, a szívünkben. Bár nincs akadálya a terhességnek, fel sem merült más út, mint az örökbefogadás. Úgyhogy idén újra beadtuk a kérelmet, módosítva. Nem számít a nem, a származás. Elfogadunk testvéreket és egészségi problémás gyereket is. A kort csak azért húztuk meg 5 évnél, mert a fiunknak is nagy gonddal választottunk sulit, ezt szeretnénk megadni a második gyerekünknek is. Apropó, iskola: a fiunk sulijában nagyon sok a külföldi gyerek, befogadó a közösség, toleráns és támogató a tanári kar. Kicserélődött az ismerősi kör, a mostaniak sokkal nyitottabbak. Egyetlen régi barát maradt, akinek a barátsága nagyon fontos volt, vele sokat beszélgettünk, őt ki kellett nyitni a roma származás elfogadására. Sikerült és nagyon várja a híreket. Nekünk kevesebb, mint két hónap alatt lett határozatunk, a tanácsadónk nagyon segített nekünk. Ez talán jó jel.
A munkahelyemen, amit nem akartam otthagyni a gyes miatt, felmondtam. A családom az első! Nem fogadták el a felmondásomat, azt mondták, hogy maradjak a fenekemen, és beszéljünk. Ottmaradtam, azóta előléptettek. Ezzel együtt járnak olyan előnyök is, mint a home office is. Az új főnököm családcentrikus, már most felkészülten várja a szituációt, megvan a tervünk az otthonmaradásra is.
A fiunk régen nem volt túlságosan tesópárti, de biztos vagyok benne, hogy a kis antennáival a mi félelmeinket vette át. Hogy ezt miből gondolom? Egyrészt, amikor megkérdeztük tőle idén, hogy mit szólna, ha lenne testvére, felragyogott a szeme, és azt mondta: „De jó! Örökbe fogadunk?” Gyakran mondogatja, hogyan rendezi át a szobáját, hogy legyen hely a kicsinek. Másrészt vele – mivel már nagyfiú – külön beszélgetett a pszichológus az alkalmassági vizsgálat során. Azt írták a jellemzésében, hogy bevonható, nyitott, nagyon felkészült, és végig többes szám első személyben beszélt az örökbefogadásról.
Image may be NSFW.
Clik here to view.
Hogy be voltam tojva attól, hogy a leendő gyerekünk puttonnyal érkezik! Most nagyon várjuk, hogy jöjjön a kis motyójával, és segítsünk neki lepakolni a terheket. Hogy azt az ősbizalmat, ami elveszett, vagy megingott, újra megerősítsük. Hogy érezze, hogy biztonságban vagy, hogy önmagáért szeretik.
Itt tartunk most. A családunk tragikomédiája megerősített abban, hogy pusztán a vér szerinti köteléktől nem lesz család a család, hanem megértésen, elfogadáson alapul, és azon, hogy kikre számíthatsz igazán. A biztonságos életünk továbbra is megvan, és ragaszkodom is hozzá. De már nincs bennünk félelem. A férjemmel olyanok vagyunk, mint a tengerészek, akik egy nagy vihar után örülnek, hogy partot értek. Két éve, a posztok idején még csak látszott a part és reméltük, hogy ki tudunk kötni, úgy éreztük, nincs az a pénz, hogy újra kifussunk a tengerre. A kikötőben viszont pihentünk, megerősödtünk, feltankoltunk. Ismeritek azt a mondást, hogy a kikötőben biztonságban van a hajó, de nem erre tervezték?
Image may be NSFW.
Clik here to view.
Image may be NSFW.Clik here to view.
