Sok szó esett a blogon a roma gyerekek örökbefogadásáról, de nem szerepelt még olyan család, ahol az örökbefogadó szülők is romák. Ma Tonté Barbara és férje, Sörös Iván mesélnek, akik cigány értelmiségiek és egy hároméves örökbefogadott kisfiút nevelnek. Barbara írja a cigány konyháról Budai Zsanettel közösen a Romani Gastro blogot, és a napokban jelenik meg a szakácskönyvük. A beszélgetés a cigány gyereket nevelő szülők Romadopt Klubjában hangzott el, a hallgatóságból többen is kérdeztünk. A támadásokra is kapunk példákat, de hasznos taktikákkal is felvérteződhetünk a beszélgetésből. Nem mellesleg megtudjuk, miért nem feltétlenül jó ötlet cigánymeggy-pálinkával kedveskedni egy roma előadónak!
Mivel foglalkoztok?
Iván: A központi közigazgatásban dolgozom középvezetőként, oktatási témában, roma felzárkózással foglalkozom.
Barbara: Oktatással és közigazgatással foglalkozom, a minisztérium háttérintézményében a tanoda-projekt vezetője voltam, ami hátrányos helyzetű gyerekeknek nyújt iskola utáni segítséget képességfejlesztésre, a lemaradások behozására, esetleg tehetséggondozásra.
Nektek mit jelent, hogy romák vagytok?
Iván: Nálunk apa cigány, anya nem, keveset beszélgettünk erről otthon. Nem beszéltük a nyelvet, nem főztünk „cigányosan”, a nagymama nem mesélt a cigányságról. Dunaújvárosban nőttem fel, ott gyárban dolgozó emberek gyerekei éltek, ismerőseink közül mindenki panelban lakott. Egyszer megláttam az iskola naplóban a nevem mellett, hogy cigány. Meséltem otthon, anya bement az iskolába és kérte, hogy ne strigulázzanak. A kilencvenes években létezett ott egy skinhead-mozgalom, és kaptam beszólásokat, ha mentem valahová a barátaimmal. Bennem először kívülről, a támadásoktól tudatosult a cigányság. A középiskolában művészeti suliba jártam, ott mindenki más volt, járt oda arab, falusi, aki tájszólásban beszélt, meleg, vagy épp aki többször bukott. A cigány „másság” egy volt a száz közül, nem is volt téma, elenyészett ott.
A Romaversitasban, ami a felsőoktatásban hallgatók részére mentori programot működtetett, találkoztam először velem egyidős, főiskolás romákkal, addig nem. Ott alakult egy közösség, így is jöttünk össze Barcival. Ott elkezdtem tudatosítani egy-két dolgot magamban. A külvilág a külső jegyeket látta rajtam, de azt is megkaptam sokszor, hogy te nem tipikus cigány vagy.
Barbara: Én ennek az ellentéte vagyok, Szegedről származom, nagy dózisban kaptam a roma önérzetet otthon, apukám cigányzenész, és ő nagyon büszke rá. Ez nem meglepő, hiszen szinte ez az egyetlen cigány csoport, akiket elismer a többségi társadalom felől. Még aki nem is szeret bennünket, az is elismeri, hogy tudunk zenélni. Ez nagyon kényelmes, mert amíg táncoltunk meg mulatunk, addig nem szólunk bele a politikába. Én egészséges identitást kaptam e tekintetben, nagyon kicsi korom óta tudom, hogy cigány vagyok, mikor engem lecigányoztak, akkor annyit mondtam: „igen, és?”
Ez sokat finomodott bennem. Ha most kérdezed, én nem tudom megmondani, hogy mi a cigányos, minden sablonos választ meg lehet cáfolni. Másoknak egyértelmű, hogy én az vagyok, ez biztos, az kevésbé, hogy bennem ez mit jelent. Hiába mondanám, hogy nagyhangú vagyok és családcentrikus, de hány nem roma asszonyt tudsz mondani, aki szintén nagyhangú és családcentrikus. Nem érdemes ezeket a közhelyeket elsütni. Nekem is a Romaversitas-szal jött, hogy fontos erre figyelni és tudatosabban rálátni a kultúrára és a hagyományokra. Annyira szerteágazó, szinte közösségenként más-más a kultúra. Nekem ebből jött a misszióm, hogy a roma ételeket egy gasztroblogon bemutassam, ez lett a Romani Gastro (Budai Zsanett a másik szerzője).
Budai Zsanett, Janika és Tonté Barbara
Tapasztaltatok kirekesztettséget?
Bara: Én az általános iskolai tanulmányaimat egy szegregált iskolában töltöttem, ahol kettes voltam magyarból. Az unokatestvéreim már olyan iskolába jártak, ahol angolt is tanultak, én mindig kérdezgettem tőlük, mi hogy van angolul. Hamar kiderült, hogy jó a nyelvérzékem. Aztán angoltagozatra kerültem felsőben, imádtam a nyelvet, nagyon jól ment. Mindenki mondta, hogy ne menjek gimnáziumba, azzal nyomasztottak, hogy eladó vagy vendéglátós legyek. Jelentkeztem gimnáziumba, maximum pontos lett a felvételim. Onnantól négyes-ötös voltam. Nekünk az a nagy szerencsénk, hogy úgy lett karrierünk és munkánk, hogy bekerültünk a Romaversitasba, és ott kiépítettünk egy kapcsolati tőkét.
De mikor az első főiskolámon záróvizsgáztam, emberi erőforrás-szakemberként, kijött a bizottság elnöke, elmondta, hogy kitűnőre diplomáztam, de abban a szakmában nem lesz nekem hely. Ebben teljesen igazat adok neki. Utána szereztem egy külügyi szakértői diplomát, azzal helyezkedtem el. Tegyük hozzá, ha engem elutasítanak egy állásinterjún, nem fogom tudni, miért nem vettek fel: mert nő vagyok? Kisgyerekem van? Roma vagyok? Az ember kap egy csomagot.
Iván: Mi nem tudtunk albérletet kivenni, tízszer elutasítottak minket.
Barbara: Úgy nyitottunk, hogy munkahelyi névjegykártya és kéthavi kaució.
Iván: A végén már trükköztünk, hogy Barci nem jött velem. Minden kerületben próbálkoztunk, sehol nem fogadtak. Aztán a bátyám épp kiköltözött az albérletéből, azt átvehettük. Ő szőke, kék szemű, mondta, hogy az öccse jönne, és a főbérlő megengedte.
Barbara: De lakást se adtak el nekünk!
Iván: Ugyanez történt. Hitelképesek voltunk, nem vállaltuk túl magunkat, olyan lakást néztünk meg, amit hónapokig hirdettek hiába. Odamentünk, másnap délután visszahívtak, hogy valaki lefoglalózta. Utána Barával hihetetlenül összevesztünk, ő azt mondta, hogy miért nem hívtam előbb a lakást. Én mondtam, hogy nem erről van szó! Ezeket nem tudom másképp értelmezni, mint megkülönböztetést. Arra is volt példa, hogy ahogy beléptem egy üzletbe, a biztonsági őr már nézett.
Barbara: Én át szoktam adni a csomagjaimat, hogy úgyis kísér, akkor legyen olyan kedves segíteni. Az a háziorvos, akihez hét éve járok, ma is négyszer rákérdez, hogy tényleg kell-e táppénzes papír. Dolgozom, ez komoly? Bizony, dolgozom! De ilyenkor nem magamat sajnálom, őt sajnálom.
Én görcsösen három váltás ruhával megyek mindenhova, hogy a gyerek tiszta legyen, ami nem egészséges, mert miért ne lehetne a gyerekem koszos.
Úgy érzed, háromszor annyit kell bizonyítanod?
Barbara: Azt hiszem, a görcsök nagy részét elengedtem, de nem az összeset. Egy idő után be kell látni, hogy csak magadnak kell megfelelned.
Hogy jutottatok el az örökbefogadásig?
Barbara: Azon szerencsések közé tartozom, akiknél már nagyon korán kiderült, hogy a klasszikus úton nem lesznek anyává. Mikor 22 évesen összejöttem Ivánnal, ez már adott volt, nem akkor kellett feldolgozni, csak az örökbefogadás jött szóba. Nagyon szerencsések vagyunk, mert Iván családjában már történt örökbefogadás, nem volt ismeretlen a számára a dolog. Akkor még nagyon fiatalok voltunk, diplomáztunk, lakást vettünk, szépen épült a közös életünk, az utolsó pillanatban kiderült, hogy össze is kell házasodnunk, akkor megházasodtunk. Beadtuk a jelentkezést, megjött a határozat decemberben. A következő márciusban úgy nézett ki, hogy lesz egy nyílt örökbefogadásunk magánúton, az anyukával már le volt minden rendezve. Júniusban megszületett a kisfiú, aki nagyon beteg lett, nemsokára meg is halt. Ezt meg kellett gyászolni. El kellett telni egy kis időnek, mire feldolgoztuk. Akkor úgy döntöttünk, hogy jelentkezünk a Fészek Alapítványhoz, de másnap hívtak a minisztériumból, hogy van Somogy megyében egy kisfiú, héthetes, nevelőszülőknél van, letelt az a bizonyos hat hét, és lenne-e kedvünk meglátogatni.
Mondtuk, hogy persze, persze, és másnap már lenn is voltunk Janónál. Zéró gondolkodás után megkezdtük a folyamatot, és hétfőn már nagyon erősen elkezdtem telefonálgatni Kaposvárra, hogy én még a március 15-i hosszú hétvége előtt szeretném elhozni a gyereket, lehetőleg ma. Kedden elhoztuk, és aztán jött az a havas március 15-e, úgyhogy be is szorultunk volna a kocsiba, ha nem vagyok ilyen erőszakos.
János most januárban lett hároméves, álomgyerek. Az első évben minden barátnőm irigykedett, hogy alszik, szépen eszik. Kétévesen nem indult el a beszédfejlődése, ezzel van egy kis lemaradása, amin dolgozunk, de egyébként egy gyönyörű, okos, kedves gyerek. Kiegyensúlyozott, nagyon szépen alakultak a kötődései, a család is elfogadta. Anyukám nemrég kavargatta a teáját és mondta, hogy Janikának nem rak bele mézet, mert az apja is allergiás rá. A hátterével is nagyon szerencsések vagyunk, mert nem az rajzolódik ki a történetből, hogy őt nem szerették, hanem hogy a testvéreit jobban. Erről szívesen fogok neki mesélni, hogy aki szülte őt, az ennyire bátor volt.
Iván, neked milyen volt, hogy csak örökbefogadással lehet majd gyereketek?
Iván: Emlékszem, mikor elmesélte Barci az egészet, tavasz volt, mentünk a Nyugatinál. És úgy voltam vele, hogy ha két év után nem sikerülne a gyerek, akkor is azt mondanám, hogy fogadjunk örökbe. Akkor erre áll rá az ember agya. Nekem azért nem volt idegen, mert a családomban apám és anyám oldalán is van örökbefogadás. Van két unokatestvérem a keresztanyám révén, aki örökbefogadott, a másik oldalon pedig az egyik unokatestvérem gyereke örökbefogadott. Jóban is vagyok velük. Nem volt ez probléma. De hosszú volt az út, öt évbe telt, mire eljutottunk a Janóig.
A felkészítő tanfolyamon szerepelt egy hölgy, aki csecsemőintézetet vezetett, és pont azt a leplet rántotta le előttünk, ami nekünk mindig olyan rózsaszín volt. Hogy aki örökbe adja a gyerekét, az valószínűleg nem egy francia egyetemi tanár, aki a Riviérán találkozik egy gazdag, kicsit naiv kislánnyal. Nem ez a valóság, nem ez a gyerekek háttere. Volt, aki kirohant, de ő ütötte a vasat. Így volt egy elképzelésünk az egész történetről, amit sajnos igazolt az első, sikertelen örökbefogadásunk. Ez is lehet a vége, hogy fel kell állni, nem szabad vállalni a gyereket. Kemény döntés volt.
A Jani viszont annyira egyértelmű volt. Épp mentem Nyíregyházára mentem előadást tartani, egy görögkatolikus főiskolára léptem be, mikor Barbara hívott. Felnéztem a templomra, ott egy szentkép, és akkor Barci mondta, hogy lehetne menni egy babáért. Onnantól nagyon olajozottan ment a dolog, egyértelmű volt, hogy lemegyünk másnap, hogy hazahozzuk, hogy jó lesz. És tényleg szerencsések vagyunk minden szempontból, mert okos, egészséges, túléltük az előtte levő időszakot, és megerősödtünk.
És allergiás a mézre?
Iván: Nem és másra sem. De ez nagy bók, mert ilyenkor derül ki számunkra, hogy a család tagjai elfogadják őt. Ilyen bókot édesapám feleségétől is kaptunk, és szerintem nem is tudatosult benne, hogy mennyire jólesett.
Barbara: Van egy bája, mert nagyon ránk hasonlít. Egy rendezvényen négyszer hallottam azt a poént, hogy nem kell apasági vizsgálat.
Ti kifejezetten roma gyereket kértetek?
Barbara: Nem. Persze mondtuk, hogy azok vagyunk, de például az előző baba nem roma volt.
Ezt előnynek éreztétek a kiválasztásnál?
Barbara: Ezt soha senki nem mondta ki, de szerintem igen. A határozattól másfél évet vártunk. Szerintem unikum ez a felállás, és a rendszerben is örültek, hogy passzol hozzánk a gyerek. Mi annyi elhivatott jó szakemberrel találkoztunk. Látszott, hogy fáradtak, de nekünk nagyon segítettek. És a nevelőszülőknek is nagyon hálás vagyok, akik hét hétig tartották a Janit, mert nagyon szépen gondozták, kiegyensúlyozott környezetet teremtettek neki.
Beszélgettek Janóval az örökbefogadásról?
Barbara: Most jönnek a kérdések, hogy: a te pocakodban voltam? Mi mindig a korának megfelelően beszélünk vele. Igyekszem nem elfelejteni minden apró részletet az eredetéről, hogy majd tudjak neki mesélni, de annyira szürkül, hogy le fogom írni. Az első születésnapjára összeállítottam egy videót, és abban benne vannak a képek, ahol még a nevelőszülőnél van, aztán mivelünk a kocsiban. Nincs kibontva, de látja, hogy az elején még nem vagyunk ott. Imádja a videót, minden nap megnézi, de ha majd megkérdezi, hogy anyukám, te hol voltál, akkor elmondjuk.
Iván: Nemrég megkérdezte: apa, én hogy kerültem ide? Hova ide, kérdeztem vissza. Ide a lakásba. Akkor elmeséltük, hogy egy nagy utazással.
Barbara: Bennem fel se merült, hogy én a gyerekemnek hazudjak. Én a csúfságokat titkolom. Ez meg annyira szép. Nyilván szerencsések vagyunk, mert szép a történet, tudunk egy csomó dolgot és a háttér se rossz.
A romáknál mennyire jellemző az örökbefogadás? A tanfolyamon azt mondták, hogy ritkaság.
Bara: Ismerünk több családot, nevelőszülők közt is van sok…
Az örökbefogadás a középosztályra jellemző, ők kapnak alkalmasságot, míg a Magyarországon élő 7-800 ezer roma nagy része mélyszegénységben él, és ők nem tudnak örökbe fogadni, hiába akarnának. De ha őket a mélyszegénységben élő magyarokkal vetjük össze, akkor nincs különbség, és nektek meg nyilván van egy csomó középosztálybeli roma ismerősötök.
Iván: Nem is tudom hirtelen összeszámolni, hány példát tudok.
Arról mit gondoltok, hogy a magyar örökbefogadók többsége nem vállal roma gyereket? Ez nagyjából a fő szempont, hogy mennyit kell várni a gyerekre, aki nem fogad el romát, az jó sokat vár.
Barbara: Én ezt a szempontot nem értem. Nálunk is voltak a tanfolyamon, akik nagyon direkten, következetesen megmondták, hogy ők nem. Egy nagyon helyes pár másnap odajött, hogy a velünk való beszélgetés során jöttek rá, hogy mégis. Mindkét fél azt hitte a másikról, hogy ő nem akarja, erről mélyen addig nem beszélgettek, hogy mi van, ha roma a gyerek. Ott felmerült, hazamentek, megbeszélték és mondták, hogy oké. De volt, aki kitartott amellett, hogy nem.
Nektek ez milyen érzés volt?
Iván: Találkoztam már sok helyen előítéletességgel, nem volt meglepő. Tudtam, hogy van egy ilyen jelenség a leendő örökbefogadó szülőknél. Próbáltam annak örülni, hogy egy párnál fel lehetett ezt oldani a jelenlétünkkel vagy beszélgetéssel.
Barbara: Vannak érvek, amelyeket akár el is tudok fogadni, hogy nem vagy kész azokra a bántásokra, amelyek majd a gyerekedet emiatt érni fogják. De például én anyaként nem vagyok azokra a támadásokra felkészülve, amik majd Janikát férfiként érik. Például általában két heteroszexuális embernek lesz meleg gyereke, és ők nem lesznek felkészülve azokra a támadásokra, amik majd a gyereket érik. A gyerekvállalás veszélyes üzem, lesz ezer más, ami váratlanul ér minket. A lényeg, hogy nyitottan, szeretettel forduljunk a gyerek felé, a dolgok nyolcan százaléka azon múlik, hogy el meri-e a gyerek elmondani.
Sokan úgy fogalmazzák meg ezt a kikötést, hogy ők „magyar származású” babát szeretnének.
Barbara: Nem gondolkodnak. Az én gyerekem is magyar származású, magyar állampolgár! Én is magyar származású vagyok, Szilveszterkor én is a magyar himnuszra bőgöm el magam, én is a magyar olimpiai csapatnak szurkolok, és magyar költőkön nőttem fel. De ha valaki a fehér bőrszínt köti ki: a gáboros cigányok fehér bőrűek, szőkék, kékszeműek, aztán esetleg felnőve látszik rajtuk valami. Azt gondolom, aki ilyeneket kiköt, az saját magában is bizonytalan, és nem gyászolta el a meg nem született gyerekét. Aki azt mondja előítéleteitől vezérelve, hogy nem kér cigányt, az még nagyon sok problémába bele fog futni az örökbefogadás kapcsán, mert ez csak teljes nyitottsággal lehet sikeres és örömteli. Akiben egy pici ellenérzés is van, az ne fogadjon örökbe roma gyereket, mert nem fog menni, mert nem lenne jó helyen a gyerek. Ne próbáljuk meggyőzni, akkor ő várjon inkább.
Hogy kezelje a cigány identitást egy örökbefogadó szülő?
Barbara: Ez akkor működik jól, ha nagyon őszintén és ösztönösen jön belőled a válasz a gyerek kéréseire, a korának megfelelően, őt nem leterhelve. Másrészt akkor tudsz adekvát választ adni, ha nagyon sokat tájékozódsz, olvasol, zenét hallgatsz és közelebb kerülsz ehhez az identitáshoz. Azt gondolom, ha én egy afro gyereket kaptam volna, akkor nekem annyi lenne a feladatom, hogy őszintén válaszoljak, és rendszeresen korának megfelelő lehetőséget biztosítsak arra, hogy megismerje azt a kultúrát. Több nem kell. A Romadopt csoport sem véletlenül jött létre, és mi nem véletlenül támogatjuk. Annyi a feladat, hogy megismerje a kultúráját, és ő majd választ. És mivel ti vagytok a szülei, a ti kultúrátok lesz az ő elsődleges kultúrája, legfeljebb kicsit jobban bedobban a szíve a Ternipe meg a Parno Graszt zenéjén, és mindig hálás lesz, hogy lehetőséget adtatok erre neki. Érdemes egyébként szerintem a közös pontokat megtalálni, mint a különbözőséget hangsúlyozni.
Iván: Azért túltolni sem kell. Ha én valahol előadást tartok, és a végén adnak valami kedvességet, akkor többször cigánymeggy-pálinkát kapok. Közben a barackot is szeretem. Nagy készletem van otthon cigánymeggy-pálinkából. Ez egy felszínes figyelem, és lehet nagyon kedves egy ilyen gesztus, de nem biztos, hogy a gyereknek attól lesz jó, ha mindenáron cigány nyelvet akarunk tanultatni vele. Nekem is kedvesen adják, de a száraz fehérbor még senkinek nem jutott eszébe.
