Interjú egy várakozóval! Kata az egyik legaktívabb kommentelőnk, ő az ügyeletes lázadó, minden elérhető irodalmat elolvasott az örökbefogadásról. Férjével, Balázzsal három éve várnak kisbabára, és talán már közel az út vége. Kata mesélt a veszteség feldolgozásáról, a hivatalban szerzett sérelmekről, a várakozás stádiumairól, és arról, hogy lehet jól kezelni, ha mindenki terhes lesz körülöttünk.
Mióta tudjátok, hogy nem lehet gyereketek?
2004 óta ismerjük egymást, de a kapcsolatunk csak két évvel később, éppen tíz éve fordult komolyra. Már korábban ismertem a családot, a történetüket. Balázs legidősebb testvére csecsemőként halt meg. Valóságos csoda, hogy a sógorom és a férjem megérték a felnőttkorukat egy velük született genetikai betegség miatt, amit nem igazán kutattak abban az időben. Fel voltunk készülve arra, hogy gondok lesznek.
Amikor 2010-ben összeházasodtunk, már úton volt az unokaöcsénk. Az egész család imádkozott érte. Csodás, okos, szép gyerek, jövőre már iskolás lesz. Azóta megszületett a keresztfiunk is. Megnyugodtunk, hogy nem lesz probléma. Aztán amikor zöld utat adtunk magunknak, az én problémáim miatt hamar orvosok között kötöttünk ki. Kamaszkorom óta PCO-szindrómás vagyok, de csak 2007-ben diagnosztizálták, és úgy tűnt, sikerrel kezelték nálam ezt a problémát. Az ezerarcú boszorkány azonban nem adja magát ilyen könnyen…
A babákat Kata varrta
Mindezek miatt viszonylag korán megbeszéltük, hogy az inszemináció a határvonal, mert két beteg sejtből nem rakatunk össze egy harmadikat. Alig félévnyi kivizsgálás után négy orvos, köztük Czeizel professzor közölte velünk, hogy lombik nélkül semmi esélyünk gyereket szülni, és mindkettőnket műteni kellene. Tisztelem azokat a párokat, akik rálépnek erre a nagyon kemény és göröngyös útra. De se lelkileg, se egészségügyileg, se anyagilag nem álltunk úgy, hogy bele merjünk vágni.
Egyértelmű volt, hogy az örökbefogadás lesz a megoldás?
Tipikusan „tudtuk, de nem sejtettük” történet ez. Iszonyúan magunk alá kerültünk a diagnózis után. Úgy viselkedtem, mind Odüsszeusz, aki az árbochoz láncoltatta magát. Mentem volna a szirénekhez. Szerencsém volt, hogy Balázs fülébe ólmot öntött a realitás és a hidegvér. Abból az időszakból a sötétségre emlékszem csak.
Amikor már nagyjából felocsúdtunk az első sokkból, elkezdtük keresni a lehetőségeket. Úgy éreztük, nem tudunk gyerek nélkül élni. Viszonylag hamar jutottunk el az örökbefogadás gondolatáig, én előbb. Egy kolléganőmről tudtam, hogy örökbe fogadtak egy kisfiút, aki ma már kamasz. Jó példa volt előttem. De csak azután kezdtünk el komolyan tárgyalni erről Balázzsal, miután végigolvastam néhány könyvet a témában, és a kezébe nyomtam azt, ami igazán a mi helyzetünkhöz vág, illetve összeismerkedtünk más örökbefogadó családokkal is, akik nagyon szívesen meséltek a tapasztalataikról. Mire jelentkeztünk a hivatalba, már kész terveink voltak, mérlegeltük, mit tudunk elfogadni. Nagy halom könyvet, szakirodalmat elolvastunk, mire jelentkeztünk a Tegyesznél.
A kommentjeid alapján sok düh, sértettség volt benned, vegzálásnak élted meg a hivatalos procedúrát. Vajon csak téged ér ennyi támadás a téma kapcsán, vagy jobban a szívedre veszed ezeket?
Iszonyúan fiatalok voltunk. Jómagam 28, Balázs 27. A mai fejünkkel másképp állnánk az egészhez, de akkor úgy láttuk jónak, hogy ne várjunk túl sokáig a kérelem beadásával, mert tudtuk, hosszú lesz a várakozás. Igazából még utána legalább egy évig gyászoltuk a meg nem született gyerekünket. Ezért is volt iszonyatos arculcsapás, hogy a hivatalnak mi csak egy munkadarab vagyunk.
Egyikünk sem az a babérjain ülő típus. Nekem amúgy is van egy erős, néha pusztító erejű forradalmi vénám, amit nagyon könnyű előhívni. Ezen még mindig dolgozom. Dinamikusak vagyunk, sokat beszélünk, határozott véleményünk van, és alaptermészetünk a kételkedés. Ez viszont remek támadási felületnek bizonyult, mert a hivatal nem így működik. Igazából pont a blogod segített rájönni arra, hogy szerencsére nem mindenhol ilyen a helyzet, és segített magunkat kívülről látni, értékelni az akkori állapotunkat és hozzáállásunkat. A rendszer ránk vonatkozó működésével továbbra sem értünk egyet, túl sok benne a felesleges kör.
Milyen gyereket kértetek?
9 hónaposnál fiatalabb, nem roma babára várunk, csak megyei listán (narancssárga megyében), korrigálható egészségi állapottal.
Miért nem vállaltok roma babát?
Életem során nagyon sokszor tapasztaltam meg kirekesztést, meg nem értettséget. Még én magam sem tudom, hányadán állok ennek a feldolgozásával, a forradalmi énem ennek kapcsán tör elő a leggyakrabban. Azt viszont tudom, hogy ezzel még sokat kell dolgozom, és nem ér véget addigra, mire hárman leszünk. Nem szeretnék a gyerekből forradalmárt nevelni. Az esélye ennek amúgy is nagy, mert az örökbefogadottság is egy stigma, amivel meg kell tanulnia mit kezdeni. Ebben valószínűleg jobban fogom tudni segíteni, mert külső szemmel is rálátok, viszont amivel még én magam sem kerültem tisztába, az elsülhet rosszul is. A gyerek érdekei az elsők.
Elég szűk paramétereket adtatok meg, ez különösen érdekes annak fényében, hogy mindent elolvastál a témáról.
Nagyon sokat gondolkodtunk az opciókon. Abban biztosak voltunk, hogy pici babát szeretnénk. Az pedig tény, hogy Balázs munkája miatt nem tudunk hetekre elutazni az ország másik felébe ügyintézni. Így az alapítványok és az országos lista sem jöhetett szóba. A témában szerzett jártasságom, az általad leközölt interjúk csak megerősítettek bennünket a döntéseinkben. Úgy gondoljuk, számunkra a titkos örökbefogadás a járható út. Mi korlátoztuk a saját lehetőségeinket, ez a mi sarunk. Persze itt is támadt bennem az Odüsszeusz-mentalitás, de aztán akárhogy forgattuk is a helyzetet, mindig az jött ki belőle, hogy maradunk az eredeti verziónál.
Hogy próbáltad feldolgozni a veszteségeket? És mára feldolgoztad?
Ez itt most a reklám helye: kezdetektől követjük a blogot. Az a közösség, ami itt kialakult, igazi védőháló alattunk. Mindig volt, aki segítsen, akár egy jó szóval, akár egy odapirítással. Ez a blog ösztönzött arra, hogy egyre többet és többet tudjak meg a témáról. Még mindig adós vagyok neked egy rendes könyvlistával, nagyon remélem, hogy hamarosan sikerül eljutnom odáig, hogy befejezzem.
Az olvasás annyira lefoglalt, hogy másfél-két évig ki se láttam belőle. Emellett a gyerekneveléssel kapcsolatos könyveket is faltam tonnaszámra, és a barátnőim meg sógornőm segítségével összeállítottunk egy listát azokból a dolgokból, amire a mi gyerekünknek szüksége lesz. Amikor éppen nagyon ki voltunk bukva, vettünk valamit, ami akciós, nem romlandó, uniszex, és ágyneműtartóban tárolható.
Egy évvel ezelőtt édesapám váratlanul és túl fiatalon elhunyt. Iszonyatosan magam alá kerültem emiatt, és az elején emlegetett PCO-s tüneteim rosszabbodtak. Kiderült, hogy inzulinrezisztenciám (IR) van, kemény diétára fogtak. Depresszióba estem. Rám szakadt egy csomó érzés, például, hogy a gyerekemnek már csak egy nagypapája lesz, és egy időben borzalmasan féltem, hogy más családtagunk is itt hagy bennünket. Sajnos nem alaptalanul. Fél évvel később a nagymamám is követte apámat. Szakember segítségét kellett kérnem, hogy el bírjam viselni ezt a terhet, és segített talpra verekedni magamat.
Viszont nem álltunk meg csak a gyászfeldolgozásnál, sokat elemeztük a gyerektémát is. Tisztáztuk a motivációt, hogy mit várhatunk egymástól, a helyzettől. Fontos volt kimondani azt, hogy a negatív érzéseim egy része abból a tényből táplálkozott, hogy nagyon nehezen ismerem be, hogy segítségre van szükségem. Hogy ez nekünk nem ment egyedül, és más emberekre szorulunk, holott a legfőbb érték számomra az, hogy nem függünk senkitől. Sokat épültem ezeken az üléseken. Balázs pedig a legfőbb támaszom volt ezekben a nehéz időkben, és a terápia őrá is hatott rajtam keresztül, segített tisztábban látni a dolgokat.
Néha elkeseredem. Mindig azt hiszem, hogy túl vagyunk a nehezén, de aztán folyton kiderül, hogy van még min dolgozni. Azzal is tisztában vagyok, hogy a gyerek érkezése és a jelenléte meg fog érinteni majd olyan pontokat, amelyek fájhatnak. De egy csapat vagyunk, jól fog menni! Csak pozitívan!
Hogy lehet “jól” viselni a meddőséget, ha körülötted a kortársaid sorozatban terhesek lesznek?
Nekünk azzal a ténnyel kell megküzdeni, hogy a gyerek nem maradhatott a kettőnk intim dolga, ami eldől egy mámoros éjszakán. A meddőséget, mint tényt, azóta viseljük jól, amióta eldöntöttük, hogy örökbe fogunk fogadni, hiszen nekünk lesz gyerekünk, csak az idejét nem tudjuk. Persze, nem mondom azt, hogy néha nem megyünk a falnak attól, hogy lassan már az is a másodikat szüli, aki előtte váltig állította, hogy ő aztán sose fog.
A sötét időkben, a kérvény beadása előtt menekültem a főutcáról, kikerültem messziről minden nagy hasú nőt, kikapcsoltam a tévét, ha az arcomba készült nyomódni a popsikrém meg a terhesvitamin-reklám. Aztán ahogy realizálódott, hogy igen, nekünk lesz gyerekünk, valahogy átkapcsoltam. Az lett a filozófiám, hogy kutyaharapást szőrével kell gyógyítani.
Elkezdtem keresni a fogódzókat és igyekeztem megtartani a jó kapcsolatot a várandós barátnőimmel is, hogy jobban megérthessem, min mennek keresztül. Ők pedig, akár könnyen jött nekik, akár nehezen, akár könnyű babájuk van, akár nehéz, örömmel meséltek, én tanultam. Ők kiadták a gőzt, és megértve érezték magukat, én pedig realizáltam, hogy szülni sem egyszerűbb, mint hivatalokba mászkálni, nem érdemes egyiket se idealizálni. Fontos tapasztalása volt ez az életemnek. Hogy a más nem biztosan rosszabb.
Az a célom, hogy a szemem előtt maradjon: nem a gyerek akarása a célunk, hanem maga a gyerek. Nem állhatok meg ott, hogy nem tudok szülni. Lesz egy gyerekem, akivel tudnom kell kezdeni valamit, és a legjobb tanítómesterek az anyák a környezetemben. Tudom az elméletet, ők pedig szembesítenek a gyakorlattal.
Ha viszont én kerültem gödörbe, kezet nyújtottak, sírhattam a vállukon. Emellett pedig az IR kapcsán találtam egy nagyon összetartó, sorstársakból álló közösséget. A mi életmódunk négy pilléren nyugszik (diéta, sport, gyógyszer, lélek), és bárkinek bármelyikkel gondja van, a többi megtámogatja. Sokat kapunk egymástól.
Persze, voltak barátnők, akikkel nem így alakult. Barátok terén három nagy vízválasztó van: a középiskola vége, amikor mindenki szétszéled, és csak ott marad kötelék, ahol elég erős volt a kapcsolat, a házasodás, mert a párkapcsolat hatással van az emberre, változtatja a szemléletét, és a gyerek. Az ember a gyerek kapcsán élhet meg azonnali sikert, de sorozatos kudarcot is. Ez hatással van az önbizalmára és önértékelésére. Ezt nem mindenki tudja egyformán kezelni. Ilyenkor hagyni kell esni a dolgokat. Ha fontosan vagyunk egymásnak, megtaláljuk a közös utat, ha nem, akkor jobb lazítani a szálakat mindkét fél érdekében.
Hogy lehet kezelni a “nektek mikor lesz gyereketek?” típusú kérdéseket?
A nőknél az első tíz kérdésben benne van a gyerek, de van, hogy már az első ötben. Kikerülhetetlen. A kérdező személyétől függ, hogyan válaszolok. De a párbeszédek általában úgy indulnak, hogy
- Van már gyereketek? Mikorra tervezitek?
- Még nincs, de majd lesz, örökbe fogadunk, már várunk x. éve.
- Miért, nem lehet saját?
- De, hát a miénk lesz, a sajátunk.
Ez az a pont, ahol rögtön kiderül, hogy merre tovább, mert ez egy arrogáns válasz egy, a gyerektelenek számára tapintatlan kérdésre, amit igyekszem hangsúllyal finomítani, ha érzem az illetőn, hogy nem bántani akar. Ha olyan választ kapok, amiből kiderül, tényleg érdekli az igazság, igyekszem lényegre törően megosztani vele a választ és az okokat. Sokszor derül ki, hogy sorstárssal, annak közeli hozzátartozójával vagy az örökbefogadás tetraédere kapcsán érintett kérdezővel van dolgom. Ilyenkor építő beszélgetés alakul ki. Ha viszont nem ez a helyzet, akkor hamar rövidre tudom zárni így a kellemetlen kérdéseket, ki tudok lépni a társalgásból.
Sok közhiedelem kering a meddőséggel kapcsolatban. Aki nem esik teherbe, az talán nem is való anyának. Biztos nem akarod eléggé vagy épp túlzottan rágörcsölsz, azért nem sikerül. Biztos van valami tudat alatti problémád az anyasággal, saját gyerekkoroddal… Hogy reagálsz ezekre? Volt, amelyiket magadra vetted?
Persze, ezt az elején mindenki magára veszi. Túl sok időnk van gondolkodni az okokon, és még több az agyalásra. Nekem erre szintén a döntésünk kapcsán sikerült választ találni: a mi gyerekünknek a jelek szerint nem az kell, hogy mi szüljük, hanem hogy legyen két tettre kész szerető szülője, akik nagyon akarták őt, bárhogy is érkezzen. Egy időben próbáltam megvilágítani, miért hibásak és bántóak számomra ezek a hiedelmek. De rájöttem, mindenkinek könnyebb, ha meghagyok mindenkit a saját hitében.
Hogy telik a várakozás?
Iszonyú nehéz ennyit várni, és a bizonytalanság gyakran kétségbe ejt. Az ember minden kicsi hírfoszlányba, reménysugárba belekapaszkodik. Évente háromszor telefonálunk a Tegyeszbe, jelezve, hogy fogadókészek és motiváltak vagyunk. Időközben pedig innen-onnan mindig hallani, hogy épp ki volt a szerencsés, aki átjutott a tű fokán.
Nagyon sokat beszélgetünk a témáról kettesben és a családban, valamint a baráti körben egyaránt. Hogy mi lesz akkor, melyikünk hogyan látja az esélyeket, ha épp valami aktuális téma van a blogon, mindketten elolvassuk, megosztjuk egymással a gondolatainkat. Próbáljuk oszlatni a homályt és a dolog tabu jellegét.
Emellett folyamatosan ügyködöm valamin: szerkesztettem könyvet, megvan az alapötlet egy a gyerekkel közösen szőhető esti meséhez, varrtam egy egész babacsaládot, megjavítottam a régi gyerekkori medvémet, aki anno az én álmomat is vigyázta. Jelen pillanatban pedig épp az etetőszék huzatán dolgozom, és lapul még pár terv a tarsolyomban.
Olvastam a Babaköszöntőben, hogy némelyeknek misztikus élménye van a gyerekkel kapcsolatban. Az elmúlt 3-4 évben időről időre megjelenik az álmaimban egy kislány, akinek mindig másmilyen a kinézete, de biztosan tudom róla, hogy a miénk. (Ehhez képest minden cucc, amit beszereztünk, kék, nem kötjük az ebet a karóhoz…) Az első találkozásunkkor egy kerti partin épp szétszéledtek a vendégek, amikor egy ötévesforma kislány szalmakalapban odafutott hozzám, és azt mondta, „Gyere anya, menjünk!”. Olykor sírva ébredek, ha csörög az óra, mert nem akarom otthagyni. Legutóbb egy az úttest felé guruló babakocsiban láttam őt viszont. Szerencsére elkaptuk időben.
Kiket avattok be a várakozásba?
A családjaink kezdettől fogva tudtak a tervünkről. Sokat harcoltunk velük. Nekik kifejezetten jót tett ez a sok év várakozás. Először nem akarták elfogadni a diagnózist, viszont egyöntetűen helyeseltek, amikor elmondtuk, hogy nem szeretnénk kés alá feküdni. Mire beadtuk a papírokat a Tegyeszbe, már őszintén tudtuk azt mondani, hogy a nagyszülők is tudják a döntésünket és pozitívan állnak hozzá. A részletekről aztán sok csatározás folyt, de csak annyit engedtünk, hogy véleményt nyilvánítsanak, majd oszlattuk a ködöt. Felkészítettük őket az első hetek nehézségeire, és már ők is tűkön ülve várják a telefont.
A blognak köszönhetően rengeteg értékes emberrel ismerkedtünk meg, akikkel szoros kapcsolatban állunk, számíthatunk egymásra.
Mindkettőnk munkahelyén probléma nélkül elfogadták a helyzetet. Balázséknál a mi gyerekünk lesz a hatodik örökbaba. Mivel egy tízezer kötetes könyvtárat hagyok ott egyik pillanatról a másikra, készítettünk akciótervet, minden glédába van állítva, ugrásra készen állunk tavaly október óta. Emiatt korábban sokat szorongtam, de ahogy közeledik a mi időnk, levetkőztem az ezzel kapcsolatos félelmeimet.
Záróakkordként pedig megkerestem a körzeti védőnőnket is, hogy mire oda jutunk, hogy itthon van velünk a gyerkőc, már legyen egy vele bizalmi kapcsolat, akihez bátran fordulhatok, és a közelben van. Ne akkor lásson először félőrülten a boldogságtól meg a nemalvástól. Összebarátkoztunk, és megoldotta a gyerekorvos-dilemmámat. Ennek fél éve már. Azt mondta, bármikor hívhatom, ha fejlemény van, akár csak annyi, hogy kész a gyerekszoba. Velünk izgul…
Mit szereztetek már be?
Az első két évben apróságokat vettünk. Textilpelust, cumisüveget, takarót. Aztán időről időre ráakadtunk egy-egy nagyobb értékű dologra. Tavaly ilyenkor, három év keresgélés után megtaláltam a tökéletes babakocsit. Minden elvárásomnak megfelelt és épp akciós volt. A kiságyra egy nagyon jó barátom bukkant rá. Hibátlan állapotban, olcsón a Jófogáson, ráadásul a szülőfalumban. Mik ezek, ha nem jelek! Ilyenkor hetekre felvillanyozódtam. Mire újra leeresztettem, jött megint valami ilyesmi. Rengeteg barátunktól kaptunk apróbb-nagyobb adagban felszerelést, gyerekholmit. Sokat jelent ez nekünk, hogy így, és ennyien várják őt.
Télen rendeltük meg az asztalostól az új szekrényeket, idén februárban csináltuk a nagy átrendezést. Kicsi lakást bérelünk, és nem bírtuk volna évekig nézegetni az üres kiságyat, már a babakocsit is nehéz volt néha látni, pedig örültem, hogy megvettük. Megdöbbentő élmény volt, ahogy alakult a lakás, és jöttünk rá fokozatosan, hogy lesz mindhármunknak a legjobb, nagy nevelési totemoszlopok hulltak porba. Akárcsak egy műtét. Hat éve közlekedtünk becsukott szemmel is a lakásban, bármit pár másodperc alatt megtaláltunk. Aztán meglettek az új bútorok, átrakodtunk úgy, ahogy logikusnak tűnt, és hetekig nem találtunk semmit. Kész akadálypálya volt, és viszonylag sok időbe telt, mire rendeztük sorainkat. De örülünk, hogy így esett, mert megint egy nehézséggel kevesebb. Gyakorlatilag fogadókészek vagyunk. Még egy kör vár ránk a gyógyszertárban és a ruhaboltban, az autósülés függ a gyerekünk életkorától, de az már tényleg a vége és pillanatok alatt megoldható a beszerzése.
Mi a legnagyobb félelmed az örökbefogadás kapcsán?
Körülöttünk tizenöt baba született, akiknek a fejlődését szerencsénk van nyomon követni, sőt az anyukák jóvoltából gyakorolhatunk is rajtuk, illetve megtapasztalhatjuk, mi vár ránk. Úgy gondolom, az első hat hét nem lesz egy fáklyásmenet, de igyekszem rá lelkileg felkészülni, amennyire lehet. Az ügyintézési bonyodalmaktól félek a legjobban, hogy valami elkerüli a figyelmünket, vagy nem kapunk róla megfelelő tájékoztatást.
Az utánkövetéstől is feláll a hátamon a szőr, mert úgy gondolom, fenn kellene tartani a lehetőséget a segítségkéréshez, de nem szabadna kötelezően zaklatni, és ezzel alapvető jogaiban sérteni a gyereket. Ha minden papírunk jogerőre emelkedik, ő vér szerinti gyerek státuszba kerül, mégsem élvezhetjük ezt a helyzetet, mert kétszer meg kell jelenni rapporton az első évünkben, ami amúgy is egy nagyon érzékeny és intim időszak.
A másik félelmem, hogy nemet kell mondanunk valamiért. Annyira odavagyok már, ha pólyába csomagolt követ is adnának, elfogadnám. De a fejemmel tudom, hogy ez senkinek nem lenne jó. Szerencse, hogy Balázs két lábbal áll a földön, legalább egyikünknek tiszta a feje.
Szerinted milyen szülők lesztek?
Balázs kitűnő apa lesz, gondoskodó, odaadó, figyelmes. Nem egy finnyás típus, és mindketten úgy gondoljuk, hogy az apukának ugyanúgy tudnia kell mindent, mint anyukának. Nagyokat mosolygunk, amikor azon kapja magát, hogy hangosan gondolkodik, mit szeretne majd megmutatni a gyerekünknek, hová utazunk majd hármasban, milyen jókat fogunk játszani a közeli játszótéren, a Duna partján. Arra még nem tudtam rávenni, hogy énekelje el nekem a Szép cicát…
Rám gyakran sütnek különböző bélyegeket, nem teljesen alaptalanul. Ez látszik belőlem kívülről. Viszont a gyerekemért fogok tudni lassítani és lazulni, amikor beérkezünk egymás szívébe. A gyerekkorom feldolgozásával és megértésével rájöttem arra, hogy az én feladatom, hogy megértsem és ösztönözzem a gyerekemet arra, hogy lehessen, aki lenni akar. Azt szeretném, ha boldog ember válna belőle. Persze, ha ő is akarja.
