Ma egy különleges történet következik. Örökbefogadott és donor hímivarsejtes gyerekek egy családban. Zsófi és férje előbb örökbe fogadtak egy újszülött kisfiút, majd belevágtak egy „utolsó utáni” inszeminációba, spermadonor segítségével, ami sikerült. Zsófi a sajátos kis ötösfogat létrejöttéről és a mindennapokról mesélt. Magánutas örökbefogadás, ismeretlen genetikai apától szült gyerekek, a vér szerinti nagynéni felbukkanása és egy maradi védőnő szerepel az interjúban. (A szereplők nevét megváltoztattam.)
– Mesélj magadról és a családodról!
– A férjemmel tizenöt éve ismerjük egymást, tíz éve vagyunk házasok, egy kis faluban élünk. Három gyerekünk van. Attila nyolcéves, az ikerfiaink, Bence és Csanád négyévesek. Attilát örökbe fogadtuk, az ikreket én szültem, donoros megtermékenyítés segítségével. A családunk szűken véve ötfős, de szoros a kapcsolatunk a nagyszülőkkel, testvéreinkkel is.
– Milyen út vezetett az örökbefogadásig? Mennyi próbálkozás után döntöttetek így?
– A házasságkötésünk után viszonylag hamar kiderült, hogy nem lesz csak úgy, hipp-hopp gyerekünk. Először engem vizsgáltak ki, természetesen találtak ezt-azt, de nem egetverő problémákat. Sajnos a férjemnek egy gyerekkori betegség miatt komolyabb gondjai vannak. Elkezdtük a lombikot, de ezzel egy időben az örökbefogadásról is beszélgettünk. A harmadik sikertelen próbálkozás után indítottuk meg a folyamatot és kerestük fel a Tegyeszt, az átlagnál jóval fiatalabban, alig huszonhat évesen. Segített a döntésben, hogy a férjem főiskolai évei alatt nevelőszülőknél lakott albérletben és foglalkozott a nevelt gyerekekkel, segített nekik a házi feladat elkészítésében, vigyázott rájuk.
– Milyen gyereket szerettetek volna?
– Egy év alatti csecsemőt, a neme mindegy volt, elfogadtunk kisebb betegségeket is (asztma, táplálékallergia, koraszülöttség). Származási megkötésünk volt, félve a beilleszkedésétől, nagyon különbözött volna tőlünk egy roma gyerek.
– Mennyit vártatok?
– Tíz hónap után kaptuk az első telefonhívást, egy súlyosan fogyatékos, ráadásul már másfél éves gyermekről. Őt nem fogadtuk el, nem mertünk huszonévesen felvállalni egy ekkora feladatot. Két év után szólt egy ismerősünk, aki családgondozóban dolgozott, hogy bement egy hölgy, aki örökbe adná a gyermekét, megadhatja-e neki az elérhetőségünket és viszont. Beleegyeztünk és így jutottunk el a kisfiunkhoz.
– Az anya miért adta örökbe a gyermekét?
– A várandósságot későn diagnosztizálták, egészen a 16. hétig miómának hitték, és a műtétre jelentkezéskor derült ki, hogy egy kisbaba. Ekkor az abortuszra már nem volt lehetőség, pedig az anya ezt szerette volna. Innentől járt védőnőhöz, orvoshoz is. Egyedülálló nő volt, két gyereket nevelt, albérletben, ahol egy barátnőjével élt, mert csak így tudták kifizetni a költségeket. Az apa személyét nem nevezte meg, annyit tudunk róla, hogy egészséges fiatal férfi, akitől a kisfia is született. De egyik gyermekéről sem gondoskodik. A kilátástalan élethelyzet miatt döntött az örökbeadás mellett. Ebben a nővére támogatta. Mi a 34. héten találkoztunk vele. Végül a szülés előtt az anya a kórházi szociális munkást kereste fel és kérte a segítségét az örökbeadásnál. Kifejezetten nyílt örökbeadást szeretett volna, de alapítványok bevonása nélkül. A szociális munkás mindenben a segítségünkre volt, a helyi Tegyesz is teljesen pozitívan állt az ügyintézéshez. A szülést követő napon már a kész dokumentumokkal vártak bennünket.
– Nehéz volt a lemondó anyával találkozni?
– Igen. Akkor és most is azt gondolom, a mi anyukánk nagyon jó anya. Szerintem megszakadt a szíve, amikor aláírta a dokumentumokat. Egyszerre éreztünk örömet és szomorúságot. Láttam rajta a megkönnyebbülést, hogy egy terhet rakott le és a fájdalmat, hogy lerakta. Sokszor elmondtuk neki, hogy nyugodtan meggondolhatja magát, ott lesz jó helyen a kisbaba, ahova kerül. Nehéz volt. Távoli ismerősök néha mondták, hogy milyen anya az olyan, aki eldobja a gyerekét, hogy tudta megtenni. A szokásos frázisokat. Annyira bántott, kiabálni tudtam volna velük, hogy nem látjátok, gondoskodott róla! Hálát és tiszteletet éreztem a felé a nő felé, aki megbízott bennünk úgy, hogy alig ismert. Nem tudhatta, hogy biztos mi vagyunk a megfelelő szülők, mégis odaadta nekünk. Csak remélem, hogy a nagyfiunk felnőttként azt mondja majd, jó volt velünk lennie. Ez a legnagyobb félelmem, mióta elhoztuk, hogy esetleg majd azt a másik életet szeretné, amit a vér szerintivel élt volna, ami nincs is igazából. De biztos minden örökbefogadónak ez a félelme.
– Milyenek voltak az első hetek otthon?
– Sokkolóak. A stressztől nyolc kilót fogytam. És nem azért, mert ott volt egy baba, akit gondozni kellett, hanem mert egyik napról a másikra történt az egész. Szerdán még dolgozom egy multicégnél, csütörtökön már gyeden lévő anyuka vagyok. A lelassulás volt nehéz, valóban kellett a hat hét gyerekágy, hogy ezt elfogadjam. A család, a gyerekorvos rengeteget segített ebben. Csak néztem Attilát és szinte el sem hittem, hogy a mienk. Hogy ő lesz majd ovis, iskolás, felnőtt és tőlünk függ, hogy milyen lesz majd. Ijesztő és egyben boldog érzés. Erre a váltásra nem készít fel egy tanfolyam sem. A rokonok szinte el sem hitték, azt gondolták, viccelünk, amikor körbetelefonáltunk. Anyukám nem is értette, hogyan tudtuk ezt egy hónapon át titkolni előtte. De nem mertük elmondani előre, csak amikor már biztos volt.
– Találkoztatok azóta az anyával?
– Nem vagyunk kapcsolatban, nem keresett minket azóta. De két évvel az örökbeadás után az Iwiw-en kaptam egy levelet Attila vér szerinti apjának a nővérétől. Kérte, hogy küldjek képet, mégis csak a rokona a gyermek. Sokáig gondolkodtam, mit tegyek, a férjem azonnal azt mondta, hogy ne foglalkozzam vele. Elég nagy a családunk, van elég nagynénje, nagybátyja nálunk a gyereknek. Az örökbeadáskor az apai ág hallani sem akart a terhességről, nem foglalkoztak az anyával, az apa kijelentette, hogy nem kell neki a gyermek. Sőt a meglévő kisfiúval sem foglalkozott, nem támogatta őket egyáltalán. Így a megkeresésre nem reagáltunk. További jelentkezés nem volt. A neveket azért felírtam, ha Attila a jövőben érdeklődne a család ezen része felől, legyen valami támpontja. Mi egészen addig nem is tudtuk, hogy hívják az apát.
– Megijedtél?
– Igen. Ijesztő gondolat, hogy a net segítségével bárki, bármikor megtalálhat minket. Ezért is örültem, amikor elköltöztünk és a címünk megváltozott. A netes megkeresésre legfeljebb nem válaszolok, de ha odajön a lakásunkhoz? A férjem elég racionális, ő azt mondta, rendőrt hívunk vagy letagadjuk magunkat. Azért azokban a napokban izgultam. Abban biztos vagyok, hogy az anya sosem fog keresni minket. Ő ezt megígérte, így tudta végleg lezárni ezt a dolgot magában.
– Hogy jött a gondolat, hogy lombikoztok még? Miért nem még egy örökbefogadásban gondolkodtatok?
– A vizsgálatok során kiderült, hogy teljesen egészséges vagyok. Nagyon-nagyon vágytam egy várandósságra, szülésre. Attila örökbefogadásáig hét sikertelen saját sejtes lombikprogramunk volt. Egyszer sikerült, de sajnos méhen kívüli terhesség miatt meg kellett szakítani. Mindenképp szerettünk volna testvért, ezért sem az örökbefogadást (beadtuk ismét a kérvényt), sem az egyéb utat nem zártuk ki. Mikor Attila ovis lett, egy évet még dolgoztam, így az anyagi hátterünk megvolt ahhoz, hogy újra próbálkozzunk egy lombikkal. Sajnos nem sikerült. Ekkor a biológus javasolta, hogy gondoljuk át egy spermadonor igénybevételét, mivel a férjem spermaképe annyira rossz, hogy az lehet az oka a megtapadás sikertelenségének. Valahogy tudtam, hogy képes vagyok kihordani egy gyermeket, de azt nem gondoltam, hogy ebben a formában. Hogy nem attól a férfitól, akitől szeretném. Végül a férjem beszélt rá. Sokszor mondta, hogy nem számít, hiszen Attila sem vér szerinti, mégis a mienk, a mi tulajdonságainkat hordozza. Az esélytelenség tudtában vágtunk bele. Azt hiszem, ha nem sikerült volna, akkor is megnyugszom, hogy mindent megtettem, rajtunk nem múlt.
Annyira nem hittünk a sikerben, hogy miután kiválasztottuk a donort, utána majdnem egy évig nem is léptünk tovább. Aztán, ha már kifizettük, belevágtunk. Annyit költöttünk már a lombikokra, ez a többi költséghez képest kis összeg volt. Akkor bele sem gondoltam, hogy másvalakitől lesz gyerekem. Azaz már volt másvalakitől gyerekem, de ez mégis más, vagy annyira nem is.
Aztán az inszeminációnál azt éreztem, szinte azonnal, megmagyarázhatatlanul, hogy ez sikerült. Nem tudom, hogyan, ilyet sosem éreztem. A férjemnek sem mertem szólni. Amikor pozitív lett a teszt, még akkor is azt gondoltuk, ilyen volt már nem egyszer, semmit nem jelent. Az ultrahang volt a döntő, hogy igazán elhiggyük. Nem volt eufória, örömkönnyek. Annyit vártuk ezt a hírt, hogy igazán örülni sem tudtunk. Hihetetlen volt. A család nagyon boldog volt, mi a férjemmel viszont szinte csak nyugtáztuk a dolgot, hogy oké, végre sikerült. Kétpetéjű ikreket vártam.
– Mennyit tudtok a donorról?
– A donort a Krio Intézet választotta ki. A biológus megismerkedett a férjemmel, és ez alapján hozott öt donorról leírást. Mi eleve kizártuk, hogy ikertestvér legyen köztük (pont volt egy ikerpár donor), mivel én is iker vagyok, csökkenteni szerettük volna az ikerterhesség esélyét. Hát ez nem jött be. Tudjuk, hogy a donor hány éves, milyen magas, hány kiló, milyenek a külső jegyei. Mindezt leírás és nem kép alapján. Milyenek az arcán az arányok, mi a foglalkozása, beszél-e nyelveket, mi a hobbija (ugyanaz, mint a férjemnek, túrázik), volt-e a családjában valamilyen örökletes vagy egyéb betegség, városban vagy faluban lakik-e, van-e családja, milyen vallású, milyen az egészségi állapota. Mi nem tudtuk, hogy zajlik ez, segítség volt, hogy döntöttek helyettünk. Meglepetés volt a sok információ, amit kaptunk. Inkább kizártunk donorjelölteket, mint kiválasztottunk egyet az öt közül.
– Az ikreket vér szerintinek tekinted? Teszel, tesztek különbséget a gyerekek között?
– Nekem Csanád és Bence vér szerinti gyermekeim, de Attila is az. Nem érzek különbséget köztük és így is neveljük őket. A családtagjaink is így viszonyulnak hozzájuk. A férjem, aki támogatott az egészben, nem bánja. Talán azt igen, hogy sosem tudjuk meg, milyen lenne a mi sejtjeinkből származó gyermek, hogy nézne ki. De lehet, ezt is inkább én bánom. De érdekes, mert a gyerekek mind hordoznak külső tulajdonságot az apjuk után is. Főleg Attila hasonlít rá nagyon, de az ikrek esetében is fellelhető egy-egy külső jegy. De belsőleg teljesen olyanok, mint mi. Néha rémisztő saját magunkat látni, hallani bennük. Ha teljesen vér szerintiek lennének, akkor sem hasonlíthatnának ránk jobban. Az ikrek teljesen különbözőek, pedig ugyanakkor fogantak. Akkora halmaz ez a génállomány, lutri, hogy mi lesz a végén. Ők hárman egyformán a gyerekeink, egyforma alapokat kapnak. Azt nem mondom, hogy egyformán szeretem őket, egyforma mértékben (nagyon), de másképp. Az egyiket ölelni kell, a másikkal sok időt eltölteni, a harmadiknak fontosak az apró meglepetések. Mások, más a személyiségük, mások az igényeik. Pedig egy családban vannak.
Amikor Attila TAJ-kártyáját intéztem, hónapokig nem sikerült továbblépnünk, mert a biztosító folyamatosan azt kérdezgette, hogy hívták a gyerekemet korábban és mi volt az anyja neve. Holott már rég a mi nevünkre volt anyakönyvezve. Nem mondtam meg, és ez kicsit lassította az ügymentet. Az ügyintéző nem értette, miért nem. Szerintem meg annyira egyértelmű, hogy egy gyerek, aki anyakönyvezve van, azt úgy hívják, és az anyja neve is az anyakönyvben szereplő név. Sehol máshol nem volt ez probléma. Aztán mégis sikerült elintézni, anélkül, hogy megmondtam volna a korábbi nevét. Egy esetben volt még gond az örökbefogadás ténye. A védőnő hatalmas piros betűkkel tüntette fel ezt a tényt a gyerek egészségügyi törzslapján, „veszélyeztetett” megjegyzéssel.
– Miért?!
– Mondta, hogy rendelet van rá, hogy az örökbefogadott gyerekek veszélyeztetettek, és ezt fel kell tüntetni. Kértem persze, hogy mutassa a rendeletet. Nem tudta megmutatni, mert nincs ilyen. Más védőnő ismerőstől kérdeztem erre rá, és ő mondta, hogy ez évtizedekkel ezelőtt volt, és főleg idősebb gyerekek esetén tüntették fel, hogy tudják, jobban oda kell figyelni a szülőkre segítség szempontjából. A gyerekorvosunknál is rákérdeztem, ő is azt mondta, ilyen nincs. Erre hivatkozva kértem a védőnőt, hogy írjon új törzslapot. Többszöri kérésem ellenére sem törölte ezt az adatot. Amikor nyugdíjba vonult, az új védőnőnek is szóltam, aki átírt mindent. Nem sirattam meg a régi védőnőt, ő mondta egyszer azt is, hogy nem leszek igazi anyja Attilának. Arra gondolt, hogy nem én szültem, nem érezhetem ugyanazt. Ezek apró dolgoknak tűnnek, de az igazságérzetemet zavarják.
– A férjednek milyen érzés, hogy nem tőle vannak az ikrek? Milyen gyakran kerül szóba?
– Mostanában ritkán. A várandósságom alatt sokat beszéltünk erről. Főleg, hogy milyenek lesznek, fognak-e hasonlítani ránk kicsit. Megtörtént a teherbeesés és onnantól mindkettőnké voltak. Teljesen úgy álltunk hozzá, hogy a mi babáink. A férjem tudta azt, amit végül én is. Ha nem próbáljuk meg ezt az utolsó lehetőséget, sosem nyugszom meg és hiányérzetem lesz egész életemben, mindig azon fog járni az agyam, hogy mi lett volna, ha megpróbáljuk. Itt van a fiunk, aki genetikailag egyikünké sem, mégis annyira a mienk, a kisbabával is így lesz majd, ezt gondoltuk akkor. És így lett. Nagyon büszke vagyok a férjemre, hogy ezt vállalta, és a szülei, barátai előtt is. Jó ember. Néha, de tényleg csak néha eszembe jut, hogy akár a férjemtől is lehetne gyerekem. De közben arra gondolok, jól van ez így. Ha tudom előre, akkor nem sírok annyit a sikertelen lombikok miatt, nem izgulok annyit, hogy jó döntés-e az örökbefogadás, fogják-e szeretni a rokonaink a gyerekeinket, elfogadják-e. Mert minden jól alakult.
– Ki tudja, hogy ők donortól vannak? A gyerekeknek elmondjátok majd?
– Szeretném nekik elmondani egyszer, de nem tudom, hogyan. Tudniuk kell róla. Talán a szexuális felvilágosítás környékén? Ez nem mindennapos dolog, mint az örökbefogadás. A családunk, a barátok természetesen tudják a donor tényét, de a szomszédok például nem.
– Ismertek donoros családokat?
– Nincs a környékünkön ilyen eset, vagy legalábbis nem tudunk róla.
– Az örökbefogadásról beszéltek?
– Az örökbefogadás néha előkerül. A településünkön viszonylag sok család él, akik örökbe fogadtak, ezért könnyebb. Attila a várandósságom alatt kérdezte meg, hogy ő is a hasamban volt-e. Örültem a kérdésnek, mert végre elmondhattam neki, hogy nem. Mindössze egy dolgot sajnál egyelőre, hogy nem szoptattam, míg az ikreket igen. Sokszor szóba jön, hogy mennyire vártuk, és hogy örülünk, hogy ő lett a mienk. Utólag örülök a sok sikertelen lombiknak, mert ha sikerült volna bármelyik, ő nem lenne nekünk. Olvasunk egyébként meséket, amelyek az örökbefogadásról szólnak. Mostanában Attila sokszor kérdezi, ki adta a nevét. A nevét mi adtuk, és így lett elsőre is anyakönyvezve. Valószínűleg az örökbefogadás miatt kérdezi, de nem tudok neki mást mondani, mint az igazat. A szülőanya minket kért meg, hogy nevezzük el. Ezek azok a történetek, amelyek segítségével megérti majd, mennyire szerette az a nő is, aki szülte. Szeretném, ha a fiainknak természetes dolog lenne a születésük, ezért időről időre, főleg a szülinapok táján szoktunk beszélni erről.
– Talán az örökbefogadás kapcsán a donorról is könnyebb lesz beszélni.
– Igen. Biztosan Attila történetével fogjuk kezdeni és kapcsoljuk hozzá ezt a lehetőséget. Hogy meg akartuk próbálni, mert testvért, családot szerettünk volna Attilának akkor is, ha mi már nem leszünk, és hiányzott a családunkból még valaki, akitől teljesnek éreztük magunkat. Kell, hogy tudják, hogy a férjem, az apukájuk mennyire támogatott ebben és segített végig a támogatásával és az elfogadással. Hogy mennyire hálás vagyok neki, hogy megszülethettek, mert nélküle nem lennének.
– Attila, mint örökbefogadott, ha felnő, megkeresheti az örökbeadó szüleit A spermadonáció viszont ma anonim, az ikrek nem kereshetik meg a donor apjukat… Nem sajnálod, hogy a történetük egy darabkája rejtve marad előlük?
– Nem érzek feszültséget magamban emiatt. Talán azért, mert az ikrek nullától kezdve velünk voltak, így nem érzem azt, hogy külön múltjuk lenne. Persze, ettől még ez van.
– Gondolsz néha az ismeretlen donorra?
– Néha elgondolkodom, hogy melyik külső jegyük van a donortól, de annyi rám és a testvéreimre hasonlító vonásuk van, és a férjemre is annyira hasonlítanak, hogy nem érzem jelentőségét. Vicces, de nekem a férjem jelenik meg, ha a donorra gondolok. Ez annyira beépült a mindennapjainkba, és annyira bíztunk benne, hogy a Krio intézet olyan donort ad, aki hasonlít, hogy nem tudom másnak elképzelni, mint amilyen a férjem.
– A család elfogadja a gyerekeket?
– Igen, és ezért nagyon szerencsésnek tartom magam. Az én testvéreim, a férjem húga és a szüleink is nagy örömmel fogadták a gyerekeket. Abszolút nem volt kérdés számukra, hogy ugyanolyan gyerekeink, mint nekik a sajátjaik.
– Milyen most az élet ötösben?
– Jól érezzük magunkat és örülök, hogy így lettünk család. A gyerekek még nem aludtak másutt, csak itthon, pedig anyukám hívogatja őket. De olyan jó, hogy itt vannak, nem szívesen vagyunk külön. Persze fárasztó a háromgyermekes lét, a kevés alvás, a sok takarítás. De a cserébe kapott puszik, ölelések, ahogy játszanak együtt, ahogy utánozzák a kicsik a nagyot, az szuper! Szóval megérte a sok macera. Van valaki, akinek átadjuk magunkat, aki fog ránk emlékezni, ha már nem leszünk, aki több lesz tőlünk. Nem mintha olyan nagy képességűek lennénk. Hogy lesz valaki, aki miatt érdemes további célok után menni. Ezért is mindegy, hogyan született hozzánk a három gyerekünk. A férjem tündéri apuka, rá vannak tapadva a gyerekek, néha irigykedem is. Ő meg szusszanna, de amíg ébren vannak, nem eresztik. Addig legalább elkészül a vacsora. Ő mindent megcsinál körülöttük, nyugodtan mehetek továbbképzésre pár napra, megoldja. Racionálisan gondolkodik, néha túlzottan is. Ő vajon mit gondol rólam? Hogy túlkombinálom a dolgokat. Ez így is van. Szóval igazi család vagyunk egy átlagos család mindennapjaival. Semmi extra, csak az indulás.
