Beszélgetés egy örökbeadóval, aki megbánta a döntését. Tímea már közel két évtizede mondott le kislányáról, ám nem tud továbblépni, azóta is foglalkoztatja a gyerek sorsa, sokáig megpróbálta vissza is vonni az örökbeadást. Felkavaró interjú következik. Tímea vállalta saját nevét, a fotók is őt ábrázolják, a gyerekek nevét megváltoztattam.
– Hogy lettél terhes?
– Huszonhat éves voltam, Amerikában éltem épp és bulizgattam össze-vissza, becsúszott a baba. El akartam vetetni, de nem sikerült, már 12 héten túl voltam, mikor észrevettem. Emlékszem, hogy ki volt a nemzőapa, nem is volt túl jó élmény. De mire tudatosult bennem a terhesség, már itthon voltam, nem kerestem meg az apát. Akkor azt gondoltam, hogy megszülöm, szeretem a gyerekeket, jól kijövök velük, bébiszitterkedtem is korábban. De a saját gyerek nem olyan, nem összehasonlítható a bébiszitterkedéssel, ezt nem tudtam.
Egyedül voltam, de sikerült lakást találni, egy barátnőm lakásában lakhattunk rezsiért, volt egy kis tartalékom is. Aztán megszületett Klára, nagy teher volt, szinte sokkoló. Nem számítottam az éjszakázásra, hogy sír a gyerek folyton. Küzdöttem, kértem anyukámat, hogy segítsen, nem segített. Kéthónapos korában én vittem be az intézetbe, fizikailag is megterhelő volt az éjszakázás, az egyedüllét, a kilátástalanság.
– Kaptál valamilyen segítséget?
– Az intézetbe bejártam látogatni, ott is analizáltak, hogy döntsem el, mit akarok. Volt pszichológus, de nem nyújtott igazi segítséget, nekem kellett az egészet felvállalni.
– Hogy kerültek képbe az örökbefogadók?
– Felhívtam egy alapítványt, mert valaki a kezembe adta a telefonszámukat. Ők kiadták a címemet egy házaspárnak, akik írtak egy szívhez szóló levelet, hogy hadd vehessék magukhoz a babát, akár nevelőszülőként is. Kezdetben nagyon barátságosak voltak, azt ígérték, látogathatom a babát, aztán mikor elkerült a gyerek, a második hívás után mondták, hogy ne hívogassam őket. De már a kórházban jött egy orvosnő, hogy van egy család, akiknek kell a gyerek, adjam oda nekik. Mindenki csak a gyereket akarta, nem nekem akart segíteni. Néha már olyan érzésem volt, mintha egy gyerekpiacon lennék, ahol mindenki egy jó vételt akar nyélbe ütni.
– Mikor mondtál le Kláráról?
– Három hónaposan adtam örökbe. Addig az intézetbe minden nap mentem hozzá, de ez is baj volt, nem örültek nekem. Vittem fel az anyatejet, és láttam, hogy kiöntik a csapba, de engem hülyére vettek, hogy milyen jó, hogy hozom. A gyerek magába fordult, sebes volt az arca, nem volt személyes kötődése senkihez. Láttam, hogy nincs jó helyen. Össze kellett volna szedni magamat, és kihozni onnan. Ehelyett a családot hívtam, ők feljöttek, megnézték a kislányt. Bementünk a hivatalba, a gyámügyes javasolta, hogy a férfi írjon apasági nyilatkozatot, és hétvégén már ki is lehet hozni a gyereket. Később ellenem indult büntetőeljárás, mindenki azt mondta, hogy én találtam ki ezt a trükköt.
– Értetted, mit jelent az örökbeadás?
– Nem fogtam fel, nem mérlegeltem, olvasatlanul írtam alá a papírokat. Úgy gondoltam, hogy az anyai státuszom megmarad és tiszteletben marad. Nagyon figyelmetlen voltam és zavart, és ezt teljes mértékben kihasználták.
– A gyámügyes elmondta, hogy mivel jár ez?
– Nem, még ki is küldött a szobából.
– Anyukád mit szólt?
– Nem segített, az ő ridegsége fájt és fáj a legjobban.
– Mi történt, miután elvitték Klárát?
– Nagyon-nagyon hiányzott, sírtam. Pár hónap alatt kicsit sikerült megnyugodnom, magamra figyelni, lefogytam, tornáztam. Elnyomtam magamban az egészet, gondoltam, jó helye van a gyereknek. Aztán megismerkedtem a férjemmel, aki egy gazdag svájci férfi volt és nagyon szép kapcsolat volt, kiszedett engem a nyomortanyáról szinte a szó szoros értelmében. Az eszmélés ezután következett, mikor megvolt a támogatás, a segítség, akkor ébredtem rá, mit vesztettem. A férjem támogatott, hogy szerezzük vissza Klárát. Egyéves volt a gyerek, mikor elmentünk ügyvéddel a családhoz. Hétéves koráig pereskedtem, rengeteget költöttünk ügyvédekre. Akkor lezárult, sikertelenül, és nem volt helye több fellebbezésnek.
– Gondoltál arra, hogy hat egy több éves per és bizonytalanság a másik családra, a lányodra?
– Biztos nem volt könnyű nekik, de úgy éreztem, az örökbeadás egy tévedés volt, én vagyok az anyja.
– Mire hivatkozva pereltetek?
– Arra hivatkoztam, hogy nem voltam akkor beszámítható, igazságügyi orvosszakértővel dolgoztunk együtt, magánindítványt nyújtottunk be. Van ennek alapja, mert az akkori kétségbeesett állapotomban nem gondoltam át, hogy mit csinálok. Egyébként Emmával, a másik kislányommal kapcsolatban sem működik sajnos minden rendesen. Hiszek abban, hogy mindenek megvan az oka, a sorszerűségben is, és hogy én indikálom ezeket a dolgokat.
– Közös gyereket nem akartatok a férjeddel?
– Én mindig Klárit sirattam, ő meg támogatott, hogy visszakapjuk a gyereket. Igen, szerettünk volna, próbálkoztunk is, de nem sikerült. Gondolom, azért is, mert túl depresszív voltam a kislányom miatt. Aztán mi elváltunk. Nekem volt egy abortuszom is később, egy rosszindulatú fiútól, szemétkedett, bolond voltam, elvetettem a kisbabát, akkor 33 éves voltam. Abba belehaltam. Aztán megismerkedtem egy férfival, böjtöltem, bio és vega módon étkeztem, és 38 évesen köszöntött be végre a kisbaba. Sajnos ez a szerelem is megromlott, sokat veszekedtünk, egy se veled, se nélküled kapcsolatba szorultam az apával, a gyámügy is rám szállt Emma miatt.
– Miért?
– Elmaradott lett a mozgásban, 10 hónaposan még nem evett, nem mászott, ezt arra vezették vissza, hogy vega vagyok, nem kap elég táplálékot az anyatejjel. Szakítottunk, és meggondolatlanul ismét beleegyeztem, hogy az apánál legyen a gyerek, bár az apa azt ígérte, nem szakít el a gyermekemtől, mégis megtette. De Emmáért küzdök, amennyire bírok, és nem mondok le róla.
– Látod a kislányt?
– Itt lakik a közelben, kéthetente hétvégén láthatom. Régebben annyit voltam vele, amennyit akartam, de most már nagyon szemét a pasi. A második gyermekemmel viszonylag megvolt az anya-gyerek kötődés.
– A fejlődése rendbe jött?
– Nem teljesen, kis beszédproblémája van, továbbra is le van maradva valamennyire, meg a lelkének is baja van. Múltkor teljesen feketére festett egy rajzlapot és azt mondta, ez apa. Az apja szerintem veri néha, csak nem tudom bebizonyítani, nőzik, cipeli a gyereket magával. Megy a gyerekelhelyezési per most is.
– Van valaki melletted, akire számíthatsz?
– A volt férjem mellettem állt, amíg együtt voltunk. Most neki köszönhetem, hogy van hol laknom, ő segített egy szintre felemelni. A válás sajnos haragos volt, és most már nem annyira jó a kapcsolatunk. Most nincs senkim, nincs barátom, kicsit kaotikus az életem. A kislányom a barátom. Van egy kutyánk és egy cicánk Emmával közösen. Én gondozom őket, és ha nagy ritkán nálam van a lányom, nagyokat hancúroznak, tulajdonképpen a kislány miatt vettem, már mondogatja, hogy ő állatorvos lesz, imádja őket és szépen is bánik velük, megtanítottam rá. Párom nincsen, munkát is keresek. Kivagyok néha, de vannak jobb időszakok is. Korábban ingatlanoztam, akkor kerestem egy nagyobb összeget, de van, mikor hamar elszórom a pénzt. Legalább lakásom van, meg két ép lábam, amivel járok. Emmával is vannak szép pillanatok.
– Pszichológusnál voltál?
– Jártam soknál. Egy bizonyos szintig volt, ami segített, de az utóbbi időben már inkább hátráltattak.
– Mit tudsz Kláráról?
– A hat évig tartó per alatt próbáltunk egyezkedni, akkor egyszer megengedték 17 hónapos korában, hogy lássam. Aztán már csak ügyvéden keresztül kommunikáltuk. Egyszer felhívott az örökbefogadó anya, és elmondta, hogy 12- 13 évesen mondták el Klárának, hogy örökbe fogadták, és nagyon rosszul érintette, romlottak a tanulmányi eredményei.
Pár éve meg akartam találni. Facebook-hadjáratot indítottam, hogy megtaláljam a gyereket. Végül találtam egy fotót róla, és három napig nem ismertem fel, olyan régen láttam. Háromévesen láttam utoljára, és nehéz volt a 16 éves lányomat felismerni. Már írtam neki a Facebookon, most legalább nem rak tiltóra, az is valami. Legalább láttam a szalagavatós képeit.
– Tudod, hogy neked nincs jogod keresni őt?
– Nincs jogom, de hogyne keresném. Lehet, hogy elmegyek a ballagására.
– Én ezt nem tartom jó ötletnek, nem fog örülni…
– Szíve joga utálni engem. Írtam neki egy levelet, hogy szép vagy. Nem válaszolt.
– Nem félsz, hogy ártasz neki, felzaklatja, főleg az érzékeny kamaszkorban?
– Ezért jobb lett volna, ha a szülők küldenek képet, és az ígéretükhöz híven engedték volna, hogy valamennyire tartsam a kapcsolatot az örökbeadás után is a picivel. Akkor nem kényszerülnék erre. Erről szóban megállapodtunk, de nem lett betartva.
– Mi segített volna neked annak idején?
– Nekem erősebbnek lett volna lennem. Ha egy jótündér meghallgatja a kívánságomat, akkor anyukám segített volna, és jobban igyekeztem volna mint anya is, több erőm lett volna. Ha egyszer nekem lesz unokám, könyörögni fogok, hogy hadd segítsek, anyu nem ezt tette, elutasított. De ma már nem így csinálnám, mint akkor. Ma már nem mondanék le a gyerekről. Ez olyan, mint ha a szőnyeg alá söpri az ember a koszt. Van egy anya, van egy gyerek, van egy feladat. Azért nehéz, hogy megoldjuk. De az anyaságot nem lehet kiradírozni. Ha valaki örökbe fogad egy gyereket, akkor is tartani kellene a kapcsolatot az anyával. Meggondolatlan döntés volt. Én írtam alá, nem tudtam, mivel jár, de nem tudtam volna gondoskodni az akkori idegállapotomban a gyerekről, még magamról is nehezen. Az apasági után nem kellett volna aláírni az örökbeadást, nevelje, mint apa, én mentem volna látogatni, aztán ha rendeződött az életem, visszavettem volna.
– Azzal nem teszel jót a gyereknek, ha ide-oda pakolod…
– Én anya vagyok, küzdenem kell a gyerekért. Tudom, az se volt szerencsés, hogy az ismerőseinek írtam a Facebookon, hogy az örökbeadott gyerekemet keresem. Jobb lett volna csak csendben megnézni a fényképet, csak nem találtam meg. Máshogy kellett volna, ebben tényleg hibáztam, nagyon megsértődött Klára, rosszul jött ki neki, megtudták az osztálytársai. Naiv vagyok, azt hittem, megtalál, és örül nekem. De nem örült, és nekem ez az ellenséges magatartás rosszul esik.
– De a szülő nem keresheti az örökbeadott gyerekét. Csak ő kereshet téged, már ha akar…
– Csak foglalkoztat, hogy mi van vele, és ez egyre rosszabb. Nem tudom kitörölni az emlékeimből. Hibáztam, hogy lemondtam a gyerekről, jogosan haragszik rám a gyerek, mert én őt eldobtam magamtől. Eldobtam a szopós kisbabámat, és ezért bocsánatot kérek tőle. Ő azt írta nekem egyébként, hogy én nem vagyok az anyja, de köszöni, hogy megtaláltam neki az igazi anyukáját, de hagyjam békén, ne zaklassam.
– Akkor mégse haragszik rád, hálás neked.
– De ez egy fogalmi zavar, nem a másik nő az igazi anyukája! Én vagyok az igazi anyuka.
– Meg tudod állni, hogy ne keresd többet?
– Zaklatni valóban nem akarom, de úgy gondolom, jó lenne átbeszélni a dolgokat. Hátha egyszer majd kíváncsi lesz rám. Most próbálok előre lépni, keresem a helyem, küzdök. Próbálok abban bízni, hogy mindennek eljön az ideje, szeretem ezt a kislányt, megbántam, hogy lemondtam róla.
– Szerinted mi a rosszabb, az örökbeadás vagy az abortusz?
– Az abortusz. Azt már nem lehet visszacsinálni.
– Azt is megbántad?
– Persze. De én az örökbeadást is nagyon ellenzem, szerintem akármilyen nehéz helyzetet is hoz az élet, az anya-gyerek kapcsolat kitörölhetetlen. Nagy hibám a szabadosság, nem mindig voltam okos a férfiakkal, sajnos anyámtól is ezt láttam. A legjobb lett volna vigyázni és védekezni. De tudom, miért ezt kaptam, biztos a régebbi tetteim hozadékai ezek a történések. Milyen nagy áldás, hogy szülhetek gyereket, de én felelőtlenül vállaltam mindkét gyereket, amit elég nehéz helyre hozni, de muszáj.
– Megbocsátottál magadnak?
– Próbálok, de nagyon nehéz. Remélem, jó úton haladok.
*******
Egy kis kommentár az interjúhoz, újonnan érkezőknek:
- A történetben szereplő örökbeadás húsz éve történt. Ma már kötelező ilyenkor közvetítő szervezetet bevonni.
- Egy alapítvány nem adhatja ki a hozzá segítségért fordulók adatait.
- Orvos sem közvetíthet örökbefogadást.
- A színlelt apasági nyilatkozat a közelmúltig létező gyakorlat volt az örökbefogadások felgyorsítására, a jogi akadályok kikerülésére, ma büntethető.
- Nagyon ritka, hogy az örökbeadó keresné a gyereket később. Hivatalosan csak a gyerek indíthatja el a keresést, sokszor még azt is elutasítják a vér szerinti anyák.
- Még ennél is ritkább, hogy perben próbálja a gyereket visszakapni. Erre csak akkor van esély, ha az örökbefogadásnál törvénysértés történt.
