Egy sikertelen örökbefogadás krónikája. Tereza Boučková cseh írónő önéletrajzi regénye sokkoló olvasmány minden örökbefogadó vagy erre készülő szülőnek. Örökbefogadós horror, amely a legsötétebb félelmek megvalósulását mutatja be.
A háttér: az írónő és férje a rendszerváltás előtt kicsivel két cigány kisfiút fogadtak örökbe, egyéves korban, intézetből, erősen hospitalizált állapotban, majd nem sokkal később váratlanul született egy vér szerinti kisfiuk is. A kakas éve a család bő egy évét ábrázolja akkor, mikor a fiúk a nagykorúsághoz közelednek, az örökbefogadás menthetetlenül kudarcba fulladt, a családi élet elviselhetetlen.
A nekünk legérdekesebb történetszál az örökbefogadott fiúkkal kapcsolatos. A könyv azzal indul, hogy a legidősebb fiú, Patrik örökbefogadását közjegyzőnél bontják fel a szülők. A fiú az utcán él, munkát nem keres, bűnözik, még nagykorúságának napján, egyenesen a szülőktől is lopni megy. A segítségére siető hivatalos személyeket hitegeti, de valójában semmiben nem működik együtt. Tojik mindenkire. A második fiú, a 17 éves Lukaš még otthon él, de folyamatosan meglopja a szüleit, testvéreit, kerüli az iskolát, drogozik, a könyv vége felé pedig „felcsinál” egy gyerekkorú lányt. Ennél kisebb dolgokban sem képes alkalmazkodni, bármilyen finomság van otthon, egymaga felfalja az egészet. Ha megszidják, közli, hogy „többet nem csinálom”, de másnap ugyanott folytatja. A szülők tehetetlenül, elfásultan követik a fiúk „kalandjait”, járkálnak a bíróságra, javítóintézetbe, és közben próbálnak normálisan élni. A legkisebb gyerek, a vér szerinti fiú jó tanuló, ő a szobájába zárkózik, és szemlátomást kínos neki az otthoni cirkusz.
A kakas éve az örökbefogadási kudarc mellett egy életközepi válság regénye is. A házasság billeg, a férj legszívesebben a biciklijével járja az erdőt és nincs otthon (értjük, miért), az írónő reménytelenül dolgozik egy forgatókönyvön, alkotói válság és plátói szerelem gyötri, az ötven körül közeledő egészségi problémák és az idősödő barátok betegségei, halála szürkítik tovább a képet. A kötet közepétől, egy balul sikerült interjú miatt még folyamatos támadásokat is kap Tereza, mivel nyíltan felvállalta az örökbefogadás kudarcát, rasszistának bélyegzik. A kakas éve elhozta az írójának a világhírt, számos nyelvre lefordították, így jutott el hozzánk is. A könyv a cseh örökbefogadók közösségében is vihart kavart, volt, aki az írónőnek adott igazat, mások megvádolták, hogy elveszi az emberek kedvét az örökbefogadástól.
Minket persze az érdekel, mitől sikerült ilyen rosszul az örökbefogadás. Elolvastam Boučková másik magyarul megjelent könyvét is, a Ha szeretsz egy férfit, de nem tudtam meg sokkal többet. Az írónő Pavel Kohout ellenzéki, disszidens író gyereke, ez a tény beárnyékolta ifjúságát. Apja otthagyta az anyát három gyerekkel, a könyvek szerint minimális figyelmet sem fordított rájuk. A kakas évében a középkorú Tereza a tévéből tudja meg, milyen lakásban lakik a papa huszonöt éve, és nem jön el a lánya szülinapjára, aki még mindig vár tőle valamit, segítséget, érzelmeket. Dupla pech, hogy hiába nem törődött vele az apa, fiatalkorában az ellenzéki író neve elég volt, hogy Boučkovát sehova ne vegyék fel, nem érvényesülhetett, írói, színészi tehetsége dacára csak takarítónőként alkalmazták. A meddőségi kudarcok miatt végigjárták a korban szokásos orvosi kálváriát, majd jött a megoldás: az örökbefogadás, némileg az egész világgal dacolva. Nem volt kérdés, hogy szembemennek az előítéletekkel és elfogadják a roma kisfiút, akit az intézet szellemileg elmaradottnak titulált. Majd hamarosan újabb, hasonló gyerek érkezik. A könyv szerint a hospitalizáció összes tünetét hozták az egy év körüli babák.
Semmit sem akart megrágni, mert addig mindent pépesen kapott. Nem hallgatott a nevére, mert addig senkinek se volt ideje, hogy megszólítsa. Nem tudott nevetni, nem tudott ölelgetni, mert csak ápolónői voltak, akik váltották egymást a műszakban, mert csak orvosai voltak, akik váltották egymást az osztályon, nem volt saját embere. És most már ötödik napja ugyanaz a mamája van, és ő fél elaludni. Retteg, hogy elalszik, és a mamáját megint felváltja valaki.
Ezután jött a csodás teherbeesés. Nem a legjobb háttér, de ettől még nem kellett volna ilyen rosszul sikerülnie. Az írónő szerint az első években még jól is mentek a dolgok. Ezt nem hangsúlyozza, de a három gyerek mellett nyilván nem igazán tudott dolgozni, az elmúlt húsz éve nagyjából ráment a gyerekekre (néhány könyv és egy forgatókönyv került ki a keze alól), pont, mikor a papa neve már nem akadályozta volna. Sok áldozatot hozott és most itt áll üres kézzel. Sok szerencsétlen körülmény, de ezt a kaliberű kudarcot nem indokolja. A könyvek szerint ösztönösen érezte, hogy az elhanyagolt kicsiknek sok testi kontaktus kell, és közel egy évig a hasán hordozta az elhagyástól rettegő, fülüket véresre kaparó babákat. Az örökbefogadást kezdettől nyíltan felvállalták, a gyerekek előtt és a világ előtt is, Boučková sokáig „az örökbefogadás szószólója és királynője” volt. Segítséget is kértek, számos pszichológusnál megfordultak, eredménytelenül.
A fiúknak a teljes deviancia dacára számos jó tulajdonsága van. Patrik értelmes, jó kiállású fiatal, aki pont ezért sokáig képes megtéveszteni és hitegetni a mellé kirendelt pártfogókat. Lukaš szellemileg visszamaradott, de jó külsejű fiú, nagyon tehetséges a sportban, de persze edzésre nem hajlandó elmenni. Az iskolából mindketten kibuktak illetve épp ezen dolgoznak. Sajnos a teljes kötődésnélküliséget mutatják be: sem szüleikkel, sem másokkal, egymással sincs mély kapcsolatuk, Lukašt a gyereke anyjához sem fűzi semmilyen érzelmi kötelék. Kétes egzisztenciájú haverokkal lógnak, az együttélés minimális játékszabályait nem tartják be, a következményekre fütyülnek, kötelezettségeiket nem teljesítik, még a saját legfontosabb érdekükben sem, csak a fejükhöz tartott pisztollyal lehet őket bármire rávenni.
Fotó: Lubomír Moravec
A kakas éve számos olyan kérdést felvet az olvasóban, amelyeken az örökbefogadó szülők nem szívesen gondolkoznak. Kellemetlen, zsigeri, bőr alá bújó, hetekig nem múló rosszkedvet okoz az olvasása.
Mi számít, a gének vagy a nevelés? Lehet, hogy legjobb szándékaink ellenére bűnöző lesz a gyerekünk? Mit kellett volna másképp? Több szeretet, több elfogadás, több következetesség? Összefügg-e a kudarc a fiúk roma származásával? (Szerintem Boučková határozottan nem rasszista, különben nem vállalt volna cigány gyerekeket, de tény, hogy a könyvnek van egy rasszista olvasata is, aki fél a cigány gyerekektől, azt ebben fogja megerősíteni.) Attól még, hogy egy házaspár meddő, alkalmassá válik-e egy igen problémás gyerek nevelésére? És honnan lehet tudni, melyik gyerek lesz problémás? Mi történik, ha egy közel fogyatékos gyerek bekerül egy értelmiségi családba? (A 17 éves Lukaš hétéves szinten van, a sárgarépa nevét nem képes megjegyezni.) A fiúk diagnosztizált személyiségzavara miből származik? Mennyi felelőssége van a szülőnek a már nagykorúságba ért gyerekért? Meddig kell tűrnie a szülőnek, ha a gyereke konzekvensen nem működik együtt, és az együttélés minimális normáit sem tartja be? Ha neki kell finanszírozni a gyereke lopásait, drogozását, és a tartásdíjat egy besikerült unoka után? Mennyire fair könyvben kiteregetni a család dolgait, árulás-e ez a fiúkkal szemben? Hogy lett a vér szerinti gyerek ilyen normális? És ő vajon mit érez a testvére kitagadásakor? Meddig lehet a szülőkre mutogatni, mikortól felelős a fiatal a saját életéért? Van-e esély egy ennyire félresiklott ifjúság után még normális életet élni? Meg lehet-e ítélni egy regényből egy család életét? (Hogy eltolja a valóságtól, a fiúk keresztnevét megváltoztatta a szövegben.)
Én azzal a céllal vettem kezembe a regényt, hogy megtudom, mi volt a hiba, amelyet a szülők elkövettek, és én majd jól elkerülöm azt. Többször elolvastam a kötetet, de olyan nagy és egyértelmű nevelési hibát nem találtam, olyat különösen nem, ami ekkora bűnhődést követelne. Sőt, nekem az írónő roppant szimpatikus, ahogy minden sérültsége dacára végtelen öniróniával, humorral képes beszámolni a történtekről. Egyáltalán, az, hogy ilyen nyíltan felvállalja a kudarcát. A családi felállásunk is hasonló. (Remélem, a végkifejlet nem lesz az!) Nagyon pici árulkodó jeleket találtam csak a könyvben. Ahogy többször „pótszülőnek” nevezi magát – nem tudom, milyen kifejezés szerepelt a cseh eredetiben, de én nem ezt mondanám magamra. Egyszer megemlíti, hogy Lukaš volt az egyetlen roma az iskolában, aki a nyolc osztály után is továbbtanult. Ez meghökkentett, én a gyerekemet nem a hátrányos helyzetű romákhoz, hanem a saját családomhoz, társadalmi közegemhez hasonlítanám. És, hasonló felállású családanyaként nem írnék le olyat, hogy a vér szerinti gyerekem születése az életem legszebb napja.
A 18 éves – már hónapok óta bűnöző, csavargó, nem dolgozó – Patrik bírósági meghallgatásán az anya azt tervezi, hogy ad neki egy ezrest a betétkönyvéből, ami a nagykorúságakor jár le, a többit akkor, ha dolgozni kezd. Miért? Leírja, hogy korábban – nyilván kamaszkorban – többször megbeszélték, hogy a busznál várja kocsival Patrikot, hogy ne kelljen a sötétben a hegyen lévő nyaralóba felgyalogolnia, ahol laknak. A fiú fütyült az egyezségre, a kocsmában dumált a haverokkal, és több órát késett. Az anya párszor megvárta, utána nem. Lehet, már egy alkalom után sem kellett volna?
Lukaš focimeccsre megy. Úgy döntöttünk, elhisszük neki, hogy mostanában eljár az edzésekre és meccsekre. Csak nem fogjuk ennyi idős korában minden lépését ellenőrizni, mi magunk is rühellnénk. Épp elég, hogy nyaggatnom kell, hogy mosakodjon, hogy esténként ellenőrizhetem a vekkert, hogy állandóan zárni kell a szobát, hogy éjjelre szedhetjük össze a holmikat a földszinten – hogy ne legyen lehetősége meglopni minket, hiszen reggel elsőnek kel fel –, hogy hegyezhetem a fülem, tényleg felkelt-e és időben elindult-e a vonathoz, amivel iskolába jár. Igyekszünk megmutatni neki, hogy a bizalom jó (és előnyös) dolog, rákérdezünk – és ő állítja, hogy ott volt. Jutalmul szép kis zsebpénzt kap. Amikor odaadjuk neki, reméljük, hogy nem hamukál, és ő váltig állítja, hogy nem. Megdicsérjük. Iparkodunk.
Aztán később kiderül, hogy Lukaš hazudott, nem járt edzésekre, de a zsebpénzt elfogadta. Talán ez a bizalom túl kései ajánlat akkor, mikor az együttélés folyamatosan bizonyította, hogy nem működik. (Később kiderül a könyvben, hogy hiába ment el Lukaš minden hajnalban otthonról, az iskolába nem érkezett meg.) Ismerek problémás kamaszokkal dolgozó szakembereket, nevelőket, és azt látom, hogy náluk mindig a szeretet, a gyerek felé való nyitottság, ugyanakkor a határok, az egyezségek következetes betartatása működik. Voltak vajon következmények ebben a családban? Nem most, de kisebb korban, kisebb kihágásoknál. Vagy esetleg elnézték ezeket, mert sajnálták a szegény kis traumatizált gyerekeket? De azt is értem, ha egy ekkora krízisben nehéz fenntartani a szeretet plusz következetes higgadtság receptjét. Nem is sikerül.
A könyv cselekménye 2006-ban ér véget. Nagyon érdekelt, hogy alakult a család sorsa azóta, és megkerestem az írónőt. Tereza Boučková kedvesen válaszolt, de sajnos nem voltak jó hírei. Most dolgozik a könyv folytatásán, amelyben a család további sorsát írja le, így sokat nem szeretne erről mondani. A két örökbefogadott fiú továbbra is az utcán él, az idősebb keménydrog-használó és –kereskedő. A regényt ismerik, megkapták, és legalábbis részleteket olvastak belőle. A harmadik, vér szerinti fiú rendben van, jogi egyetemre jár, boldogok vele a szülők. Az írónőt azóta is érik időnként támadások, de azt írja, élete nem változott a könyv óta. Még azt is megemlítette a levelében, hogy a könyv magyar borítója felháborítja, mert azt sugallja, hogy az örökbefogadott fiúk soha nem voltak a család részei, ami nem igaz.
Egy hosszabb részlet A kakas évéből itt olvasható.
Tereza Boučková: A kakas éve, Cartaphilus Kiadó, 2011.
