Beszélgetések az örökbefogadásról középső gyerekemmel, Zsoltival. Miket kérdez egy 2-3-4 éves kisgyerek a témáról? Családi krónika következik. (A legidősebb gyerek nem örökbefogadott, a legkisebb meg még nagyon pici.)
2,5 – 3 éves kor
Már persze előtte is mondogattam neki a dolgot, de nem nagyon reagált. Nagyjából annyit mondtam, hogy őt örökbe fogadtuk, nagyon örülünk neki, és egy másik néni szülte. Azt sem titkoltuk, hogy a testvérét én szültem. A nagylányommal sok beszélgetésünk volt az örökbefogadásról, amiket persze Zsolti is hallott. 2,5 éves kora körül jött az első reakció, ami a tagadás volt: ha szóba került az örökbefogadás, befogta a fülét. Ez így ment pár hónapig, aztán alkudozni kezdett…
Mutatja a haját: fekete! a szemét: fekete! szemöldökét: fekete! Aztán az enyémre mutogat, hogy nekem is fekete.
– És szerinted ez miért van?
– Mama! – mondja győzedelmesen.
– Úgy érted, hogy azért hasonlítunk, mert én szültelek?
– Igen.
– Nem én szültelek.
– Mama! – erősködik.
– Téged örökbe fogadtunk.
Zsolti gondolkodni kezd.
– Jucu… fekete! – a hajára mutat (Juci az anyám).
– Hogy Jucinak is fekete a haja?
– Igen! Jucu!
– Juci szült téged?
– Igen!
Második próbálkozás aznap:
A mellemre mutogat.
– Tudod, ebből isszák a tejet a kisbabák.
– Ilto? (így hívta magát)
– Téged nem szoptattalak.
– Ilto! – erősködik.
– Másfél éves voltál, mikor találkoztunk.
– Ittam! – erősködik.
Rámutat az egyik mellemre: tiem! a másikra: Vevéé!
(Erről eszembe jutott Veronika hasonló tézise: Ebből víz jön, ebből tej jön.)
Pár héttel később Zsolti arra az álláspontra jutott, hogy ő tojásból kelt ki. A tojás című ismeretterjesztő kiadványban ezt meg is mutatta. Aztán kérte az Égből pottyant boldogság című mesét (ahol egy gerlepár befogad egy rigófiókát). Már az első oldalon levő tojásnál mutatta, hogy “Ilto“, aztán a kisrigónál mindig közölte: “én vagyok“.
Ezután következett egy újabb elmélet: „Mama szülte Vevét, engem Papu szült.”
Engem ez mind megerősített, hogy foglalkozni kell az örökbefogadással. Ha már most ilyen fontos neki, elképzelhető, mekkora csalódás lenne 8-10-14 évesen egyben megtudnia, hogy addig minden hazugság volt. Annak viszont nagyon örültem, hogy emésztgeti, a maga kis eszközeivel már kérdez. Igyekeztem sose hazudni, de a pozitívumokat kiemelni.
3-3,5 éves kor
A harmadik születésnapjára kapta meg a Lifebookot, az életét képekben bemutató albumot, amit nagyon szeret. Ez sokkal megfoghatóbbá teszi az egészet. Sokat nézegetjük.
Ha az örökbefogadásról beszélgetünk, megkérdez: Te nem fogsz elmenni?
Barátokkal találkozunk játszóházban. Este mesélem Zsoltinak:
Képzeld, Elemért is örökbe fogadták.
Tégemet is – vágja rá, aztán: Menjünk máskor is!
Ha szóba kerül az örökbefogadás, lelkesen integet, hogy ez őt érinti, azaz a fejében ez valami jó dolog, és ővele kapcsolatos. Ennek nagyon örülök.
Tudja, hogy Vevét én szültem, őt meg “néni“, és úgy tűnik, ezzel jóban van. Már a nevelőszülőkről is szokott kérdezni, bár azt nem egészen érti, hogy mi nem voltunk ott vele, és néha összekeveri, hogy őt a nevelőanya szülte.
3,5-4 éves kor
Kistesó érkezésével indul a korszak. Ez pár hétre visszaveti Zsolti az örökbefogadás elfogadásában. Eleinte féltékeny a kicsire, és sérelmezi, hogy ő is ugyanígy érkezett ide, mint ez a kis betolakodó. Ha mondom, hogy Valentint örökbe fogadtuk, közli, hogy őt nem, ő mindig itt volt. Ez egy-két hónap után elmúlik. Nehezen érti, hogy Valentint nem a szüleitől, hanem nevelőszülőktől hoztuk el, nem látja az analógiát a maga történetével.
Az érdekli, mi volt a neve régen, mikor megszületett. (Másik vezetékneve volt, a keresztneve nem változott.) Meg szoktam kérdezni, melyik név tetszik neki jobban, a régi nevet választja mindig. Nem veszem zokon. És nem érti, hogy más gyereket a születésekor is ugyanúgy hívtak, mint most. Már meg tudja különböztetni a szülőanyát és a nevelőanyát, akiket keresztnéven emlegetünk. “Régen máshol laktam” – így beszél a nevelőszülőkről.
És régi kérdéseket is újra átveszünk.
A zuhanyzóban Zsolti megérinti a mellemet.
Ebből ittam a tejet?
Te nem.
De Veve igen? – elég sokszor megbeszéltük már, nem tűnik megrendültnek, csak sokadszor végigveszi.
Ő igen.
Mit ittam, mikor kicsi voltam?
Cumisüvegből ittál.
Kaptam a tejet… (sokat keresi a szót) dobozból?
Igen, dobozból kaptad a tápszert.
Veronika közbeszól. Zsolti miért nem szopott?
Mert nem volt, aki szoptassa. Tudod, egy nőnek akkor lesz teje, ha szült egy babát.
De Erika nem akarta felnevelni…
Igen.
Veronikának új gondolata támad:
Erika tudja, hogy te vagy a Zsolti anyukája?
Szerintem nem tudja.
Akkor mondd meg neki!
Miért?
Hogy tudja, hogy a legjobb helyen van Zsolti.
Elemérnek kistestvére lesz! – újságolom.
Melyik anyukából? – teszi fel Zsolti a jogos kérdést.
Kicsivel a negyedik születésnap előtt visszalátogatunk a nevelőszüleihez – az első alkalommal, két és fél év után. A látogatásra készül, nézegetjük az albumban a fotóikat. A találkozás jól sikerül. Zsolti semmire és senkire nem emlékszik. A nevelőszülők viszont nagyon örülnek neki, ölelgetik, puszilgatják. Később így kommentálja: „Nem értem, miért puszilgatott engem az a néni.” A látogatáson választ kapunk arra az őt foglalkoztató kérdésre is, milyen tortája volt az első születésnapján. Oroszkrém.
Erre a látogatásra viszont már emlékszik, emlegeti, és tervezgeti, hogy később is megyünk a nevelőszülőkhöz.
Kérdéskörök az örökbefogadással kapcsolatban: a vér szerinti anyát mentő vitte a kórházba, mikor ő született? (Sajnos nem tudom.) Milyen utcában van a kórház? (na, ezt sem.) Én hány kiló voltam, mikor születtem? (Ez legalább megvan.) Jöjjenek el a vér szerinti szülők a szülinapi zsúrjára! Ez sajnos nem fog menni. Vagy legalább a nevelőszülők. Ez sem, de felhívhatjuk őket telefonon. Vevét miért nem fogadtuk örökbe?
4 éves kora óta
Veve mutatja a saját albumát Zsoltinak:
Nézd, itt ilyen pici voltam, a mosdóban fürödtem.
Zsolti: Mutass egy képet, ahol szülöd Vevét!
Ilyen képünk nincs, de megmutatom az egyetlen terhesfotómat. Zsolti nem igazán hiszi, szerinte nem elég nagy a hasam, különben is felhúzhattam volna a pulcsimat, hogy látszódjon Veve.
Van kép a néniről, aki engem szült?
Sajnos nincs.
Ha elmegyünk hozzá, fényképezzük le!
Ha megengedi.
Már mondtam neki, hogy ha nagy lesz, megkeresheti a szülőanyát, és én segítek neki, sőt szeretném elkísérni. Zsolti annyit tette hozzá: Papu is jöjjön, meg Veve is, meg Tinti (Valentin) is.
Most, kicsivel 4 év fölött, tudja, hogy Veronikát én szültem, hogy őt és Valentint örökbe fogadtuk, bár kimondani még nem igazán tudja a szót. Tudja, hogy őt ki szülte, és hogy utána nevelőszülőknél élt, mi pedig kerestük őt, és hogy régen más volt a vezetékneve. Az albumról olyanokat szokott kérdezni, hogy hol van ez vagy az a ruha, amit egy régi képen visel. Becsben tartja azokat a tárgyakat, amiket a nevelőszülőktől hoztunk el. Tudja, hogy a hazaérkezése napját is megünnepeljük, és örül, hogy csak pár hónapot kell várni a következő tortáig. Szerintem azzal nincs még tisztában, hogy a gyerekek többségét nem fogadták örökbe. Újabban olyanokat kérdez a vér szerinti anyáról, hogy hol lakik, milyen házban, vannak-e gyerekei. Olyan kérdések meg még nem merültek fel, hogy miért történt mindez. Örül, ha örökbefogadós találkozóra megyünk, neki ez sok gyereket jelent, játékot és barátokat, köztük Elemért.
Veronika, aki szereti a számokat, időnként közli, hogy Zsoltinak három anyja van.
Zsolti nem tiltakozik a besorolás ellen, inkább büszke, hogy őt ennyien szeretik.
Egyszer én is megkérdezem, hogy hány anyja van, azt feleli: egy, és rám mutat. És a szülőanya? Ő nem. És a nevelőanya? Ő igen. Amíg ott laktam, ő volt az anyám.
Veronika egy bibliai képeskönyvet nézeget.
Ez itt Mózes, az első örökbefogadott – marketingelem.
Zsolti a szomszéd szobából is felfigyel, és kikiabál: Az én vagyok!
Zsolti az első örökbefogadott a családban – magyarázza Veronika.
És ki a második?
Tinti – vágja rá Zsolti.
Zsolti, jó örökbefogadottnak lenni?
Igen, mert lehet játszani.
Kivel?
Örökbefogadós találkozón.
Ti hogy beszélgettek a gyerekkel az örökbefogadásról?
