Melyek a tipikus fejlődési lemaradások örökbefogadott gyerekeknél, és hogyan orvosolhatók? Hogyan segítheti a szülő a gyerek beilleszkedését, kötődését az új otthonban? Tóth Zsuzsa pszichopedagógussal, a Bárányfelhő Fejlesztő Gyermekközpont vezetőjével beszélgettem. Zsuzsa és munkatársai közel hatvan állami gondozott gyerek állapotát mérték fel a battonyai SOS-Gyermekfaluban az orosházi költözés előtt.
– Beszéljünk a hat év alatti gyerekekről, hiszen főleg ilyen korú gyereket szoktak örökbe fogadni a szülők. Melyek a tipikus fejlődési, viselkedési problémák?
– A battonyai gyerekeket megvizsgálva majdnem mindenkinél előjött egy idegrendszeri éretlenség, elakadás a normál érési folyamatban. Sok megkésett beszédfejlődésű gyereket találtunk, vagy akinél fül-orr-gégészeti problémát gyanítottunk. A legfontosabb, hogy a gyerekek mindenre viselkedéses választ adnak: rosszalkodnak, nem figyelnek oda, leverik, eltörik. Ezek hátterében valamilyen más probléma lehet, például azért nem figyel, mert nem úgy hall. Ha az idegrendszer nem úgy észleli a környezetét, ahogy kellene, az viselkedéses problémát okozhat, ha ezeket kiszűrjük, már könnyebb batyuval mennek tovább a gyerekek. Ezen kívül minden gyereknél megjelenik valamilyen módon annak a traumája, amin keresztülment, míg bekerült.
– Normális, egészséges, korának megfelelően fejlett gyereket nem is láttatok?
– Keveset. A nagyobbaknál mindig gond a szókincs, a helyesírás, és nagyon komoly figyelemproblémáik vannak. A trauma egyik hatása, hogy a figyelem szóródik, mert nagyon sok kapacitása elmegy, hogy a traumáit lent tartsa, hogy élhetőek legyenek a hétköznapok.
– Az a trauma, hogy kiemelték őket a családból?
– Igen, és amin előtte keresztülmentek. Ha rajzolunk, sokkal jobban figyelik a reakciómat, mint más gyerek. Ha kérdezek valamit, nem mondja kapásból a választ, hanem figyeli, hogy mit várok, sokszor már egy 4-5 éves is azt feleli, amit hallani szeretnék. Ha megkérdezem, hogy érzi magát, rávágja: nagyon jó nekem itt, nagyon szeretek itt lenni, és ritkán böki ki, hogy hiányzik az anyukám. A standardválaszokat adja, amitől azt érzi, hogy megfelelő a felnőtt számára. Az az érzés nincs meg benne, hogy ő úgy megfelelő, ahogy van. Ezt vissza kell rakni beléjük, ezt meg kell tanítani.
– Azok a gyerekek jobb állapotban vannak, akik születéstől állami gondozásban élnek? Elég sok gyereket úgy fogadnak örökbe, hogy a születésétől egy-két-három éves koráig egyetlen nevelőszülőnél él, szerető közegben.
– Kicsit talán igen, nem szignifikánsan. Azok a gyerekek voltak érzelmileg jól, még ha képességileg vagy beszédben szintén elmaradást mutattak, akik olyan nevelőanyával éltek, aki anyai szeretettel és figyelemmel fordult feléjük. Az egyik családban egy nagyon szerető nevelőanyával találkoztunk, a gyerekeknek mindenféle lemaradásaik voltak, de ezeket mégis sokkal egészségesebben kezelték, és kiegyensúlyozottabbak voltak.
– Tehát ahol sajátjaként szereti a nevelőanya?
– Igen. Ott nagyon kimutatható, hogy sokkal jobban vannak a gyerekek.
– Az örökbefogadók néha megijednek, ha a gyerek jellemzésében az szerepel, hogy nagyon erősen kötődik a nevelőszülőhöz.
– Legalább megtanulja a kötődést. Ezt egy korai időszakban lehet a sejtekbe belerakni. Én hiszek abban, hogy egy szerető közegben ez később is megtanulható, de a korai kötődés képessége nagyon fontos muníció a későbbi időkre.
– A szeretet még egy korábbi bántalmazást is felül tud írni?
– Én nagyon hiszek benne. Ez a trauma a fejlődési fázisokban elő fog jönni újabb és újabb aspektusból, főleg, mikor már tud kérdezni. De ha a gyerek mer kérdezni, és az anya tud válaszolni, akkor együtt mennek végig ezen az úton. Az a kulcs, hogy nincs magára hagyva a kisgyerek. Ha nem jut elég figyelem a gyerekre, mert 9-10-en élnek egy nevelőszülőnél, és nem kap traumafeldolgozási segítséget, főleg egy súlyosan bántalmazott gyereknél, akkor a gyerek magára hagyva érezheti magát, és esetleg nem is emlékszik pontosan, mi történt.
– Rosszabb állapotban vannak azok a gyerekek, akiket bántalmaztak?
– Egyértelműen igen. Nehéz újra megtanítani nekik, hogy bízhatsz a felnőttben, mikor a saját szülőjében sem bízhatott. Ez nem összetöri, de ripityára zúzza az ősbizalmat. Ezt nagy munka visszaépíteni. Óriási munka az anya részéről, hogy minden pillanatban éreztesse a gyerekkel, bármilyen nehéz, de nem vagy egyedül.
– Rosszabb állapotban vannak, akik otthonban nevelődnek?
– Részképesség szempontból nem, érzelmi szempontból igen.
– Néhány gyerek már 3-4 éves korára számos helyen élt, töltött valamennyi időt a vér szerinti családban, bekerült otthonba, aztán nevelőszülőhöz, esetleg egy második nevelőszülőhöz, közben valameddig látogatja a szülő, aztán nem. Ez megviseli őket?
– Persze. A Bárányfelhőben foglalkozunk két családdal, az egyik újszülöttként fogadott örökbe egy kisfiút, a másik kétévesen. Azonos az idegrendszeri elmaradásuk, de a születésekor örökbefogadott gyerek sokkal hozzáférhetőbb terápiás szempontból. A másik kisfiú a negyedik helyen él négyévesen. Az élete felében ide-oda vándorolt, jogosan nem bízik a világban.
– Sokszor két, hasonló élettörténetű gyerek is nagyon másképp viselkedik, pedig mindkettő születésétől nevelőszülőnél élt, látszólag szerető családban.
– Minden gyereknek kicsit másra van szüksége. Egy nagyon szenzitív gyereknek esetleg másra lett volna igénye, mint amit az a nevelőszülő nyújtani tudott, és lehet, hogy egy másik gyereknek az teljesen elég lett volna.
De nem akarom halálra rémiszteni a szülőket. Minden szülő tele van bűntudattal és lelkiismeret-furdalással. Én rontom el? Mit csinálok rosszul? Miattam ilyen? Én nagyon dolgozom rajta, hogy ezeket tegyük le. Nézzük meg, hogy milyen ez a gyerek és hozzá keressük az utat. Az óriási dolog egy gyereknek, hogy a szülei egyáltalán keresik hozzá az utat. Ezt megérzi a gyerek, és örül neki, még ha még nem is találták meg.
– Hogy állapítsa meg az örökbefogadó, hogy kötődik-e a gyerek a nevelőanyához?
– Az együttjátszásból, hogy kér-e tőle segítséget, ha szeretne valamit, odamegy-e, hogy szomjas vagyok. Abból, ahogy egymásra reagálnak, ha elesik, sír, odanéz-e rá. A vizsgálatnál sokat mondott, hogy hogy ül le a nevelőanya velem beszélgetni, rálát-e a gyerekekre, mindig ott van-e a fél figyelme. De nem tudom, hogy tud-e erről reális képet látni az örökbefogadó
– A két szélsőséges véglet az ismerkedésnél: ha a kisgyerek az örökbefogadóknak rögtön elsőre felül az ölébe és anyának, apának szólítja őket, vagy sírva rohan a nevelőanya után, ha az kimegy egy pillanatra. Ha a gyerek nagyon örül az új szülőknek, akkor sem evidens, hogy nem kötődött a nevelőszülőhöz, vagy ő olyan jól felkészítette a gyereket, hogy várja az örökbefogadókat.
– Az egészséges az, ha előbb felméri, mire számíthat, bízhat-e bennük, van egy ismerkedés. De én azt gondolom, hogy a legszélsőségesebb kötődési kilengés is be tud állni középre, ha van elég idő. És a nevelőszülővel is ott kell legyen valaki, aki segít neki.
– Hogy lehet később segíteni a kötődés kialakulását?
– A saját szokásrendszer kialakításával, időt tölteni vele, hogy érezze, hogy van egy ráhangolódás. Hogy egyszerre van egy szeretet, de határokat is szabunk, hogy mit tehet meg és mit nem. Át tudja venni a gyerek az irányítást a szülőtől, ami látszólag nagyon jó neki, de belül félelmetes megélnie, hogy ő irányít, még ha ezért is küzd. A jó kötődés biztonságos közegben képzelhető el. Kiszámítható, egymáshoz hasonló helyzetek történnek, ugyanazok az emberek ugyanazokat a reakciókat adják. Tudom, mire számítsak és ezért bele merem engedni magam.
– Mennyire gyorsan illesszük bele a gyereket az új szokásokba? Sokszor a nevelőcsalád és az örökbefogadó család nagyon más szokásokat követ étkezésben, napirendben. Egy ismerősöm olyan családtól hozta el a gyereket, ahol mindig csak erősen cukrozott teával itatták.
– Valamit áthoznék, ami nem káros neki, de fontos volt ott. Ha van két-három olyan szokás, amit be tudok emelni a miénkbe, azt áthoznám. Nem vennék el tőle mindent, ne maradjon eszköztelen. Ha semmit nem tudok átvenni, akkor adnám a cukros teát még két hétig, mert az jelenti neki a kapaszkodót. Nem kell elvenni mindent, de nem is kell egy az egyben átemelni, hisz a gyerek is tudja, hogy valami más lesz.
– Az örökbefogadó szülők általában kicsit idősebbek, rég várnak gyerekre, többnyire az elsőre. Nem tudják megítélni pontosan a gyerek állapotát, hisz nem tudnak mihez viszonyítani. A gyerek aktája meg sokszor pontatlan, elhallgat esetleg lemaradásokat, vagy épp még rémisztőbbnek mutatja.
- Egy pici gyereknél még nagyon sok mindent be lehetne hozni terápiával, rengeteg lehetőség van. Hiányzik a rendszerből, hogy nagyon pontos képet adjon a gyerekről, de a legnagyobb probléma, hogy magukra annak hagyva a családok.
– A szülő nem feltétlenül veszi észre, ha probléma van a gyerekkel, hisz nincs előképzettsége, és annyira örül neki, vagy hárít, hogy semmi baja a gyereknek… Néha még ma is stigmatizálónak érzik az emberek, ha terápiára jár, hisz „nem hülye a gyerek.”
– Erős a hárítás, ezt látom a hozzánk járó szülőkön, sulykolják, hogy „minden rendben van, ez nem probléma”. Holott egy beszélgetés alatt ki tudunk alakítani egy olyan légkört, hogy ez egy valós nehézség, de tudunk rajta segíteni. A gyerek is azt várja a szülőtől, hogy ne hagyja magára, a szülő is ezt várja a szakembertől, és akkor egy csapatként megyünk az úton. Ez dolga a védőnőnek, orvosnak, óvónőnek. Legalábbis az én világomban így működne. Ha nem lenne magára hagyva a szülő, könnyebb lenne szembenézni, hogy mik a tények, és abból mi a kiút.
Bár nekem nincs gyerekem, azt is látom a családokon, hogy az öröm addig tart, amíg várják és amíg pici, és utána a problémákra fókuszálnak. Nem alszik, nem eszik, nem beszél, nem jár… és az öröm elhalványodik, hogy ez a gyerek a mi családunkban van.
– Én háromgyerekes anyakánt mélyen egyetértek az egyik interjúalanyom megállapításával, miszerint a gyereknevelés abból áll, hogy egyik problémából megyünk a másikba. Még nem szobatiszta a gyerek, verekszik az oviban, nem szeret iskolába járni… Mindig van min izgulni.
– Nagyon kellenének olyan szülőcsoportok, ahol az anyák ezt megbeszélhetik, ahol a rossz érzéseket is meg lehet osztani, ahol valaki elmondja, hogy életkorilag ez oké, vagy nincs rendben, de ezt kell csinálni. Nagyon magukra vannak hagyva a szülők. Egy szakvéleménnyel is, mert a háromnegyedét nem értik, vagy ha ki is írnak fejlesztéseket a gyereknek, nem kapja meg, mert honnan tudná a szülő, hogy neki erre oda kellene figyelni.
– Melyek az idegrendszeri lemaradás tünetei csecsemőkorban?
– Egy mozgássort nézünk meg, hogy milyen csecsemőkori reflexek vannak még meg, ezeknek bizonyos életkorban le kell épülniük. A megoldás egy torna vagy masszázs lesz. Nagyon piciknél abban mutatkozhat meg, hogy nem fordul át időben, az egyik irányban tartja a fejét, nehéz öltöztetni, nagyon feszesen tartja magát. Az izomtónus-probléma azért is nehéz, mert ha a baba hátrafeszít, nem simul az anyához, az az anyának nagyon nehéz érzés. Nálunk izomtónus-problémánál pár alkalom után mindig előjön az anyából, hogy „nem szeret engem, valamit nem jól csinálok”. Ilyenekből egész pici korban látni, hogy van-e nehézség, amivel dolgozni kell. Az éretlenség jele, hogy a mozgásában valami megakadás van, vagy nagyon nehéz pelenkázni, mindig háton fekszik, nagyon folyik a nyála.
– És egy-két éves korban?
– Egyéves korban még a mozgást nézzük, aztán a beszédet. Gügyög-e, utánoz-e minket, állathangokat, odafigyel-e a nevére. És a figyelmet is nézzük – mennyire fókuszál egy irányba, mennyire képes egy játékkal eljátszani, mikor már játszik, vagy csapong. Ehhez fontos, hogy ne rakjuk körül ezer játékkal, mert egy ponton túl nem fogjuk tudni kielégíteni az ingerkeresésüket. Aztán lehet vizsgálni a beilleszkedést, hogy kötődik másokhoz, hogy tud leválni. A figyelmi időt, a játéktevékenységét, manipulációt, mozgást egész nagyoknál is megnézzük. Minden életkorban más a hangsúlyos, de kétéves kor alatt a mozgásproblémából látszik, vagy ha nem alszik, nagyon sírós, nehéz szoptatni, nehéz etetni, nem rág, nagyon sokat bukik.
A szülők is észre szokták venni, hogy nem indul el a beszéd, hogy nem értjük, amit mond, mintha nem hallana, nem illeszkedik be a bölcsibe, nem tudom leválasztani magamról. Már az első héten szólt a tanító néni, hogy nem figyel, fel-fel ugrál órán. Minden korban más tipikus, amit a szülő észrevesz.
– Mi az a lemaradás, ami még behozható egy pici gyereknél?
– Nagyon súlyos dolognak kell lenni, hogy egy ilyen pici gyereknél ne lehessen behozni a lemaradásokat.
– Ha az ember otthon átnézi az ismerkedés előtt, mit kell tudni egy kétévesnek, akkor előbbre van?
– Igen, meg ha megkérdezi a védőnőt és tesz fel kérdéseket. Nem baj, hogy nem szobatiszta? És a belső hangra kell hallgatni.
– Ha az aktában az áll, hogy a gyerek apja, anyja, vagy nagyanyja értelmi fogyatékos volt, akkor meg szoktak ijedni az örökbefogadók. Meg lehet állapítani egy kétévesnél, hogy ő is értelmi fogyatékos-e?
– Ha mindent tud, amit kétéves korban kell, akkor megnyugodhat a szülő, nem az. De ezzel csínján bánnék, mert sok minden tűnhet értelmi fogyatékosságnak, ami egy trauma hatása. Például egy nagyon ingerszegény környezetből érkező gyerek nem úgy reagál a tárgyakra, mint egy normálisan fejlődő gyerek.
– Lehet érlelni az idegrendszert?
– Igen, mozgással, tornával, szenzomotoros terápiával.
– Itt megint elakad a szülő, hogy akkor mire is vigye a gyereket: Dévényre, TSMT-re, hidroterápiára, lovasterápiára, és még ezer fejlesztést talál az interneten.
– Ehhez kell egy olyan vizsgálat, ami megmondja. Ezt elvégzik akár a nevelési tanácsadóban, akár a korai fejlesztőben, vagy magán fejlesztőkben. Már elég sok van belőlük.
– Budapesten…
– Igen, sajnos. Vidéken nem olyan jó a helyzet.
– Ha megérkezik a gyerek a családba, az első hetekben nyilván traumatizált. Mennyi idő után lehet megvizsgálni?
– Ez teljesen gyerekfüggő. Amikor már jól beilleszkedett, amikor már nem a traumáját mérjük. Pár hónapba beletelik. Most Battonyán mértünk olyan testvérsort, akik pár hónapja kerültek be, és volt, aki megközelíthetetlen volt köztük, a másik meg teljesen jól volt.
– Otthon hogy tud úgy játszani a szülő, hogy érlelje az idegrendszert?
– Nagyon sok mozgás, nagyon sok rohangálás kell. Erdőben, réten, homokozóban, hóban, sárban, sok természetes közegben mozogjon. Bújjon át fa alatt, bokrok között.
– Vegyen egymillió fejlesztő játékot a szülő?
– Ne. Néhányat lehet, de ne túl sokat. Hiába van otthon ezer fejlesztő játék, a gyerek úgyis két PET-palackkal fog játszani. A gyerek kiválasztja, ami neki jó. A túl sok játék túlterhelő, ha mind elől van, eggyel se fog játszani. Szerintem nem kell, a gyurma, homok, agyag, sár, falevél, gesztenye tökéletes.
– Mi káros az éretlen idegrendszernek?
– A nagyon sok tévénézés, az elalvás előtti tévé. Nem vagyok tévéellenes, lehet nézni mesét, de tízperceseket, és abból egy-kettőt, nem másfél órásakat. Káros a túlingerelt környezet, ha bevásárlóközpontokban, játszóházakban, zsúrokban töltjük az életünket. Az éretlen idegrendszer szép lassan érik, ha megfelelő mennyiségű ingert adok neki, de ha túlterhelem, akkor csak rohan maga után. És a szülő erős aggódása is rossz. Nyilván nehéz, de meg kell nyugodni, hogy ha szereti, ha mindent megtesz, az elég.
– Az aggódó szülő legszívesebben heti öt nap elvinné fejlesztésre a gyereket, ha gond van. Van felső határ?
– Minden gyerek másképp terhelhető, de heti kettőnél többet sosem szoktam javasolni. Az idegrendszernek meg kell hagyni a maga érési ritmusát, és az is fontos, hogy ne rohanjunk előre. Pont annyi terápiát adni, amennyi a természetes érését segíti.
– Ha nem sikerül maradéktalanul helyrehozni az éretlenséget, akkor mi várható az iskolában?
– Figyelemprobléma, tanulási nehézség, diszlexia.
– Ezekre hogy lehet felkészülni?
– Kevés olyan tanulási probléma van, amin nem lehet változtatni. 12-13 éves korban már nehéz terápiát tartani egy tanulási problémás gyereknek, de odáig bele lehet nyúlni. Kamaszkorában meg tanulhat tanulási stratégiát. Ha megtudjuk, mi az, amit a gyerek élvez, amiben ügyes, akkor az is egy irány lesz, és arra lehet terelgetni.
– Az éretlen idegrendszer viselkedési furcsaságokban is megnyilvánulhat?
– Igen. Az idegrendszer nehezen dolgozza fel az ingereket és ez abban nyilvánul meg, hogy a gyerek nagyon hamar elfárad, felpörög, rohangál, durva, agresszív lesz. Mert nincs más eszköze levezetni a feszültségeit.
– Mit lehet ezzel tenni?
– Otthon sokat segít a napirend, a szülőnek is, a gyereknek is. A határtartás nagyon fontos, és ezzel egy biztonságos világot adok a gyereknek. Nézd, így vigyázok rád, és nem neked kell kitalálni. A kötődést nagyon segíti, ha a gyerek rábízhatja magát a felnőttre, mert ő tudja, hogy meddig mehet el. Ettől még a gyerek dolga, hogy feszegesse a határokat, a szülőé meg, hogy tartsa őket. A napirend akkor is sokat segít, ha semmi terápia nincs. Hogy ugyanakkor feküdjön le, ne nézzen tévét elalvás előtt.
A napi rutint tartsuk, és heti egyszer menjünk el valahova, de azt tudja előre, és ezt felrajzolom a táblára. Ezek a gyerekek, főleg, ha több helyen éltek, nehezen alkalmazkodnak a napirendhez. De ha felrajzoljuk a falra, akkor könnyebben elfogadja. Mi elmondjuk, hogy ma ez lesz, holnap a nagyi megy érted, de nekik még nincs időérzékük. De ha lerajzoljuk, akkor el tudja képzelni, ahogy napirendet is.
– Ez mennyi idős kortól működik?
– Én már másfél éves korban elkezdeném, és mesélnék róla, hogy nézd, ott felkelünk, megyünk a boltba.
– És hány éves korig?
– Életünk végéig. Mi felnőttek is használunk határidőnaplót, különben szétforgácsolódnánk. A gyerekektől mégis azt várnánk, hogy az ő fejükben ez összeálljon. De hát megbeszéltük ezerszer, hogy szombaton megyünk az állatkertbe, ma még csak kedd van, miért mondod el megint, hogy menjünk már az állatkertbe. Mert fogalma sincs, hogy mi az a szombat. Majd megbeszéljük, még öt percet játszhatsz, ezek olyan konfliktuslehetőségek, amit ki tudunk küszöbölni, ha tudjuk, hogy az idő, mint fogalom nincs meg a gyerekek fejében. Egy napirend sokat segíthet. Egy gyereknek fontos, hogy kapcsolódni tudjon. Lehet, hogy hiperszuper programot állítunk össze a hétvégére, és a gyerek nem akar öltözni, kínszenvedés az elindulás és az egészet végig rosszalkodta. Pedig lehet, hogy csak nem volt ráhangolódva. A felnőtt fejében van egy összeállt terv, hogy hogy fog telni a hétvége, de a gyerek csak azt látja, hogy most elindulunk.
– Nekem az örökbefogadott gyerekem nagyon nyugtalan, mindig ezerszer végigkérdezi, hogy hova megyünk, mit csinálunk, ki lesz ott, fogunk-e ott enni. A vér szerinti gyerekem nem, ő totál laza.
– Mert neki van bizalma, vagy csak kevésbé érzékeny erre. De az erre érzékeny gyerekek ezerszer végigkérdezik. Vannak gyerekek, akiknek a fejében kialakult, hogy tudják, hol vannak a cölöpök és tudják, hova léphetnek. Akinél ez nem alakult ki, annak egy örök félelem, hogy ha oda lépek, ott lesz-e alattam cölöp. Ha felrajzolom a napot a hűtőre, azzal óriási változásokat lehet elérni, mert tudja, kivel találkozunk, mire számíthat. Ez egy örökbefogadott gyereknél kulcsfontosságú. Ahogy a fiad is azért kérdez, mert tudja, hogy a válasz meg fogja nyugtatni. És ha odamehet a hűtőhöz és megnézheti, az egy cölöp, biztonságot ad neki. Egy iskolás gyerektől nem várjuk el, hogy benne legyen az órarend a fejében, az óvodástól meg igen. A kiszámíthatósággal nagyon sokat lehet segíteni az érett idegrendszernek is, de az éretlennek meg különösen.
A rituálékkal is sokat lehet segíteni. Hogy ettől lesz ez a mi családunk és nem a másik. Hogy náluk minden szerdán palacsinta van délután, hogy minden pénteken anyáék ágyában lehet aludni. Azt mi tudjuk, és ha összenézünk, szövetségben vagyunk, hogy tudod, szerda van. És senki más nem tudja, hogy ez mit jelent, de mi tudjuk, hogy palacsinta lesz. Egy kisgyereknek ez azt jelenti, hogy ide tartozom.
