Vallomások örökbefogadó szülőktől: ki mikor hagyta először másra a gyerekét? Ezt a kérdést tettem fel több családnak. Hogy vette a gyerek, a szülő és a gyerekvigyázó? Korai volt, vagy késői? Egyáltalán, ki a „más”? A férj “más”? Mikor kezdett intézménybe járni a gyerek? Szülők mesélnek.
„Két hónaposan, négy napra, anyukámékra. Nagyon váratlanul fogadtunk örökbe és addigra már be volt fizetve a balatoni nyaralás, egyben a nagyobb gyerekem első balatoni nyaralása, és az első olyan, amikor nem a családi nyaralóba mentünk. Mindenféle csodákat beígértünk neki és úgy éreztük, hogy egy vízparti nyaralás egy kéthónapos babával nem lenne az igazi, sem együtt fürdeni, sem egész nap csatangolni nem tudnánk, viszont a nagy nagyon várta és úgy éreztük, nem tehetjük meg vele, hogy mindent felborítunk. Így az egy hetet négy napra kurtítottuk és a picit a szüleimre hagytuk, akikkel a mindennapokban amúgy is nagyon szoros a kapcsolat. Szerintem ez mindannyiunknak – gyerekeknek, szülőknek, nagyszülőknek jó megoldás volt. A nagyot – azért, mert első gyerek – fél évesen hagytuk először a szüleimre két napra. Akkor még egész végig stresszeltem, és félóránként telefonáltunk, most csak napi néhányszor és tök lazák voltunk.”
(Eszter, kétgyerekes anya)
********
„Az, hogy a férjemre rábíztam-e, nem kérdés. Az első pillanattól kezdve mindent csinált a gyerekkel, persze, hogy rábízom bármikor-bármiben, hiszen az apja! A nagyszülők is nagyon közel állnak hozzánk, és gyakran vagyunk együtt, ők is nagyon hamar bekapcsolódtak a mindennapokba, talán már egy-két hét után vigyáztak a gyerekekre – nem is emlékszem pontosan, így valószínűleg minden rendben ment. Nagyon szerencsések vagyunk, mert a családi és baráti körben többen vannak, akikre a gyerekeimet nyugodt szívvel rábízom. Azt sajnálom, hogy a másnál alvást nem kezdtük el korán, és bár már bőven ovis a nagyobb, még mindig nem aludtak nélkülünk sehol. Ez nem a bizalom miatt volt így, csak egyszerűen nem alakult így. Most aztán jól jönne néha, de most már nem vagyok olyan merész, túlságosan berögzült a gyerekeknél az, hogy anya-apa minden éjjel elérhető. De készülünk rá, hogy ezt a berögzülést mihamarabb megtörjük. Nekem a bölcsi-ovi sem volt törés. A gyerekeim nagyon szeretik a társaságot, csodálatos óvónénikhez kerültek, hamar beilleszkedtek, és én ennek nagyon örülök.”
(Gingalló, kétgyerekes anya, mindkettő újszülöttként érkezett)
********
„Nálunk az a szerencsés helyzet van, hogy a férjem csak éjszaka dolgozik, két 12 órás műszakot két szabadnap követ. Így az első pillanattól apa is velünk volt napközben. Bár az első négy hónapban még vele is inkább csak percekre hagytam őket. Mondjuk egy boltba egyedül leszaladás belefért. Sose gondoltam volna, de igazi kikapcsolódásszámba ment.
Először karácsonykor voltak távol tőlünk két órára, nagypapával, hogy fel tudjuk díszíteni a fát. Őket nem viselte meg, engem igen. Januárban aztán, négy hónap után nekem vissza kellett menni dolgozni. Ez nagyon korai volt, de így volt esély a munkahelyem megtartására. Két hónapot még nyertünk, addig félállásos voltam, addig még meg tudtuk oldani, hogy ne kelljen külső segítség. Utána viszont kellett reggelre bébiszitter.
Összességében szükség lett volna egy teljes évre együtt anyával. Apa hiába volt ott, az más. Nem azért, mert apával voltak, hanem azért mert nem velem. Nagyon jó kapcsolatuk van az apjukkal is, azt hiszem, sokkal többet volt velük, mint egy átlagapa, de apa mégsem anya. Apával jó birkózni, de bújni anyához jó. Apa is ringat néha, de az férfias, anya máshogy ringat. A másik meg, hogy Samu ezt úgy élte meg, hogy anya otthagyta, hónapokba telt, mire biztosra vette, hogy haza fogok jönni. Bár a férjem is nehezen bírta, azért két éjszakás műszak között, vagy épp két éjszaka után ez automata üzemmódban való gyerekmegőrzést jelentett. A félnapos mondókamaraton, meg a félórás ringatás, meg az éneklés, meg az együtt kirakózás, játszóterezés ebbe az üzemmódba már nem fért bele. De igazából én sem mindig voltam rá alkalmas a 8 óra munka után esténként, így jóval kevesebbet kaptak, mint amit akartunk volna adni, és mint amire befogadókészségük, igényük lett volna. Hónapokig szörnyen éreztem magam, de ők is, főleg a nagyobbik. Aztán az is lehet, hogy attól, hogy én nem tudtam azonosulni a döntésünkkel. Ennek ellenére az adott helyzetben ésszel felmérve ez volt a legjobb opció.
Most szeptembertől, egy év után kezdtük az ovit, bölcsit. Szeretik, könnyen beszoktak, bár Vica hiányolja Samut. Egyébként a kicsi gyönyörűen a biztos kötődés mintázatát mutatja. Nehezen engedett el, de utána jól érzi magát, és repül a karomba, mikor megyek érte. A nagyobbik bizonytalan, neki még mindig kellene a velem töltött idő. (De ugye az ovi kötelező, meg azért a férjem is egyre nehezebben bírta már a dupla műszakot) Örömmel megy ugyan oviba, de mikor megyünk érte, ambivalens, hol elutasító, hol örül, de sokszor kifejezetten haragszik.”
(Aktucs, egy másfél és két és fél éves testvérpárt fogadott örökbe)
********
„A harmadik napon hagytam először a férjemre. Muszáj volt tornáznom egyet, két és fél napja a sírását hallgattam. Jobb egy másfél órára elhagyott gyerek, mint egy ablakon kihajított gyerek, vagy egy ablakon kiugrott anya. Nem volt bűntudatom, azok a kapacitások elfogytak a nagynál. Feltöltekeztem, és minden könnyebb volt utána. A férjem nagyon kiakadt, nem bírt egyszerre a kettővel. De azért túlélték. Két hét után bíztam a nagyira, egy hónap utána arra a bébiszitterre, aki a nagynál is bevált.”
(Kati, a második gyerekét fogadta örökbe héthónaposan)
********
„A lányomat tizennyolc hónaposan fogadtam örökbe, fél évig senkire sem bíztam pár percnél tovább. Pont kétéves volt, mikor az osztálytalálkozómra mentem, ekkor hagytam először édesanyámékra pár óra erejéig. Odavan a nagyszülőkért, nagyon szeret velük lenni, ennek ellenére nehezített feladat elé állítottam őket, mert lévén, hogy a találkozó este volt, lefektetni is nekik kellett a kicsit. Hárman bementünk a belvárosba (ott volt a rendezvény), közben igyekeztem elmagyarázni a kislánynak, hogy most nélkülem marad a nagyszüleinél egy picit, kivételesen Mami mond majd neki esti mesét, mert nekem dolgom van, de nemsokára jövök vissza. Nem voltam túl nyugodt, mert kifejezetten ijedt képet vágott, mikor nélküle szálltam ki a kocsiból. Felhívtam őket olyan másfél óra múlva, a gyerekkel semmi probléma nem volt, fesztelenül evett, játszott, mint bármikor máskor, viszont állítólag, ha valaki kiejtette a nevemet, rögtön pityeregni kezdett. Mondtam anyukámnak, hogy akkor ne emlegessenek. Elaltatni is sikerült nekik, reggel pedig látszólag nyugodtan konstatálta, hogy visszajöttem, úgyhogy azt hittem, ezzel lezártnak tekinthetem a dolgot, de sajnos tévedtem. Másnap az addig kiegyensúlyozott, leválási problémákkal soha nem küzdő gyerek folyamatosan utánam koslatott, egy lépést sem tudtam tenni nélküle, és még napokig egy rémálom volt elaltatni. Sírva kimászott a kiságyból, akárhányszor letettem, és nem csak este, de a délutáni alvásnál is. Ebéd után gyakorlatilag csak akkor volt hajlandó aludni, ha én is mellé feküdtem, pedig ez előtte sem a nevelőcsaládnál, sem itthon nem volt szokás. Pár nap alatt ugyan túltette magát az első elválás traumáján, de nekem még sokáig lelkiismeret-furdalásom volt, és nem azért, mert másra hagytam őt pár órára, annak már bőven itt volt az ideje – és édesanyámnál megfelelőbb személyt sem találhattam volna erre a feladatra -, de sokszor gondolkozom azon, vajon segíthettem-e volna neki gyorsabban feldolgozni a dolgot utána.
Egyébként kezdetektől a saját szobájában alszik, kérésére az ajtót nyitva szoktam hagyni, és úgy alszik el, hogy hallja, ahogy a lakásban teszek-veszek.
Bölcsődébe két és fél éves kora előtt került, miután kilenc hónapig itthon voltam vele, és ott is elég szokatlan módon reagált. Kezdettől fogva imádott közösségben, kortársak között lenni. Gátlások nélkül beilleszkedett a csoportba, de miután bölcsis lett, jó ideig erős hasmenéses tüneteket kezdett produkálni, aminek semmilyen testi okát nem találták, és kizárólag akkor fordult elő, mikor ott volt, itthon nem. Ez ismét egy olyan dolog volt, ami számomra megmutatta, hogy a kislányom jellemzően az a típus, aki kívülről erősnek mutatja magát, de valójában egy hiperérzékeny személyiség, akit eléggé felzaklat, ha az élete kizökken a megszokott kerékvágásból.”
(Fatika, egyedülállóként fogadott örökbe)
********
“Mivel a kisfiunk örökbefogadásakor már elmúlt öt éves, csak azalatt az első három hónapban tudtuk megúszni a kötelező óvodába járást, amíg az örökbefogadási eljárás lezárult. Miután megtörtént az újraanyakönyvezése, elkészültek az új személyazonossági papírjai, lakcímkártyája, nem tudtunk kikerülni a közoktatási rendszer alól. Ötéves kortól naponta 4 órát kötelező óvodába járni, de az óvoda vezetővel sikerült megállapodni abban, hogy ennek a kötelezettségnek fokozatosan tehetünk eleget. Az első három hónapban naponta átlagosan 2-3 órát volt óvodában a kisfiunk, bár szeretett ide járni, ennek ellenére nagyon nehezen ment minden reggel az elindulás. Három hónap után szerencsére nyári szünet jött, majd szeptembertől már ment a napi négy óra, csak ebéd után mentem érte. A következő év szeptemberétől már kezdődött az iskola, ebben az évben vezették be kötelezően a 16 óráig tartó benntartózkodást, ez alól felmentést kértem. Most, hogy harmadikos, már több olyan délutáni programja (sport, ének) is van az iskolában, ami miatt délutánra is bennmarad, de mostanra el is jutottunk oda, hogy bennmaradjon délutánra is, sőt a különböző edzésekig és énekkarig rendelkezésre álló időt kihasználva bekéredzkedik az iskolai könyvtárba és itt önállóan elkészíti a házi feladatát. Ha csak rajtam múlott volna, és nincs a kötelező óvodáztatás, az örökbefogadás utáni első kilenc hónapban egyáltalán nem vittem volna óvodába, szerintem elég lett volna a kortársakkal való találkozásra a játszótér, drámajáték, sportfoglalkozás, utána még úgyis egy évig járt óvodába, ami elégséges felkészítést adott az iskolára.
Nagyon ritkán fordult elő, hogy másra bíztuk a gyereket, az első két évben már az is gondot okozott neki, ha egyikünk elment és csak apa, vagy csak anya volt este itthon vele. Az, hogy elmenjünk este mondjuk színházba és azalatt a nagymamájánál alszik, majd reggel menjünk érte, ez a mai napig teljesen kizárt. Ha egyszer-kétszer elmentünk estére valahova, akkor a nagymama jött ide vigyázni rá, nem volt vele semmi gond, játszottak, engedelmesen bebújt az ágyba, mama mesélt neki, csakhogy órákon át, mert nem tudott mindaddig elaludni, amíg haza nem érkeztünk. Közben folyamatosan kérdezgette mamát, hogy mikor érünk haza, biztos, hogy haza jövünk-e, biztos, hogy kap-e puszit, így aztán mama addig mesélt neki, amíg haza nem értünk, akkor megpuszilgattuk és azonnal elaludt. Ehhez képest viszont érdekes volt, hogy a negyedik közös nyarunkon simán elment egy hétre iskolai szervezésben „ottalvós” balatoni táborba, ahol nagyon jól érezte magát. Igaz, minden nap telefonáltunk, meg egyszer meg is látogattuk, de végig nagyon jól érezte magát.”
(Angéla, ötéves kisfiút fogadott örökbe)
Ti mikor bíztátok először másra a gyereket? Hogy sikerült?
