Bazi nagy görög lagzi, megvan? Nia Vardalos a film főszereplője és forgatókönyvírója, aki civilben örökbefogadó szülő. Amerikából, belföldről adoptált egy hároméves kislányt, aki addig nevelőszülőknél élt. És erről írt egy könyvet, a címe: Instant Mom (magyarul nem elérhető). Akit nem érdekel a színésznő, az is olvasson tovább, mert a könyvben nagyon hasznos tanácsokat kapunk egy traumatizált, megvadult kisgyerek kezelésére.
Nia Vardalos és férje, Ian Gomez
Nia Vardalos (1962) görög származású kanadai, ma amerikai színésznő, író, rendező, akit a semmiből tett híressé a Bazi nagy görög lagzi. Az Instant Mom első fejezete részletesen ismerteti a színésznő karrierjét, ami arra jó, hogy lássuk, milyen ember Nia. Olyan, aki nem adja fel. A hollywoodi klisékből kilógó, nagydarab, kiejthetetlen nevű, komikusi vénájú lány egyszerűen nem kapott semmilyen szerepet az alkata miatt, úgyhogy úgy döntött, ő maga ír egy filmet, amiben szerepelhet. A Bazi nagy görög lagziban a saját családi sztorijait írta meg: görög származású lány egy nem görög fiúhoz megy hozzá Amerikában, és mindenféle vicces kulturális ütközések zajlanak. Miután a forgatókönyv sem kellett senkinek, Nia színházat bérelt és egyszemélyes darabként adta elő, míg végül Tom Hanks és görög származású felesége felfigyeltek rá és összehozták a filmet. A Bazi nagy görög lagzi minden idők legsikeresebb független filmje lett, egész az Oscar-jelölésig jutott, és egycsapásra sztárrá tette Niát. Szép példája, hogy csináljunk limonádét a citromból, amit az élet ad. Nekem az örökbefogadás is erről szól, úgyhogy szimpátiával olvastam a könyvét.
A “nem adom fel” mentalitás a gyerekért való harcban is visszaköszön. Nia és férje, a szintén színész Ian Gomez másfél évtizeden át küzdöttek a gyerekért. (“Biztos a karriered miatt későn vállaltál gyereket” – hangzik a kívülállók egyik tipikus mondata, de Nia harmincéves kora óta próbálkozott, és csak 46 évesen lett végül anya.) Tizenhárom lombikon mentek keresztül, elszenvedtek több vetélést, próbálkoztak béranyával. A könyv szépen bemutatja azt a lelkiállapotot, amikor az ember nem engedi meg magának, hogy gyenge legyen, csak megy tovább, mert “a következő már biztos sikerül”. És azt is, mikor eljön a gyász ideje, ami nélkül nincs továbblépés. Miután az örökbefogadás mellett döntöttek, még mindig sok várakozás és kudarc következett. Vardalos le is írja: azért írta meg a könyvet, és tette félre saját magánéletének védelmét, hogy másoknak segítsen, és a kevésbé szem előtt lévő amerikai belföldi örökbefogadást népszerűsítse. Merthogy míg a fejlődő országokból való örökbefogadás, illetve az újszülöttek nyílt örökbefogadása eléggé reflektorfényben van, kevésbé ismert, hogy az Egyesült Államokban 102 ezer idősebb gyerek vár örökbeadásra nevelőszülőknél. Utóbbi módszer ráadásul ingyenes. Nia és férje ezt az utat választották, és egy hároméves kislány szülei lettek. A könyvhöz még testes mellékletet is ad, amiben összefoglalja az amerikai örökbefogadási módokat és sajátosságaikat.
Számomra a barátkozás, pontosabban annak hiánya volt a legdöbbenetesebb a könyvben. Miután a szociális munkások biztosították Niát, hogy rengeteg állami gondozott gyerek vár örökbefogadásra, és neten is megtalálható a várakozó gyerekek fotója, még mindig nem történt semmi évekig, majd egyszercsak jött a telefon, egy közel hároméves kislányról. Az első találkozás egy hivatalban történt, ahova szociális munkások vitték a gyereket. A kislány rögtön a leendő szülők nyakába ugrott, a párórás randi végén már Mamának szólította a színésznőt. Ezután – miután igent mondtak a szülők – többnapos várakozás következett, hogy a hivatal is engedélyezze a kihelyezést, majd késő este telefonáltak, hogy akkor másnap hozzák a gyereket. És valóban, másnap több hatósági személy autóval és egy váltás ruhával kiszállította a kislányt a színésznő házába. Számomra az derült ki, hogy egyetlen találkozás után, a nevelőszülővel nem is beszéltek, a korábbi otthonát nem látták, mintha nem is tudnának semmit az élőéletéről. “Használati utasítás nélkül érkezett” – viccelődik Nia a könyvben. Mély víz a javából, semmit nem tudnak a gyerek szokásairól. És, a kezdeti szimpátia dacára, ők is idegenek a kislánynak. (Az amerikai weboldalak szerint ott is van barátkozási folyamat, rejtély, miért maradt el náluk.)
Az első hónapok rettenetesek. Egy megvadult, mérges kisgyerek érkezik a gyerekre epedve váró pár otthonába, és még nem tudja beszéddel kifejezni magát. Aki minden tárgyat falhoz vág, megharapja a szülőket, aki nem eszik, és a legszörnyűbb: két percnél többet nem alszik egyhuzamban. Így a szülők sem. Az alvásmegvonástól mindenki kimerült a házban. A szülők így is beleszeretnek azonnal a kislányba, és fel sem merül, hogy feladják, de ez az időszak nagyon nehéz. Ilyen problémákra nem számítottak, és improvizálnak. Először mindent megengednek a kislánynak, azt eszik, ott és akkor alszik, amikor akar, órákig nézheti a tévét. A házhoz ellenőrzésre érkező szociális munkás pedig azt sürgeti, mikor nevezik át már a közel hároméves gyereket. Merthogy úgyse hallgat az előző nevére (?). Át is nevezik, de ebben legalább a gyerek véleményére hagyatkoznak, így lesz Ilaria a kislány.
Aztán a kimerült, kétségbeesett szülők alvásterapeutához fordulnak, nekem ez volt a könyv legérdekesebb része (bár hálistennek én nem jártam ilyen cipőben). Vezessenek be rendszert, napirendet, legyen rituáléja az elalvásnak, este pedig már ne nézzen tévét, javasolja a szakember. A kislány azért ébred fel kétpercenként, mert retteg, hogy az új szülei is eltűnnek, szemmel akarja őket tartani. Az egyik szülő aludjon mindig a gyerekszobában, ringassák lefekvés előtt, és ha akar, hadd igyon meg hat cumisüveg tejet egy éjszaka a kicsi. Merthogy ennyi az adagja. A recept működik, a kislány éjszakánként látja, hogy apa vagy anya mindig mellette van, és egyre többet alszik egyhuzamban. Úgy értve, hogy négy, majd húsz perceket, és több hónap után jutnak el oda, hogy már 2-3, majd hat órát. A szülők türelmesen, találékonyan, játékosan vezetik be a szabályokat a kislánynak. Mikor a gyerek már jól alszik, a terapeuta javaslatára centinként húzzák kijjebb a felnőtt ágyát a gyerekszobából, és fokozatosan, a gyerek beleegyezésével csökkentik a hat üveg tejet, mert a lánykát már zavarja, hogy többször kell átpelenkázni éjszaka. Arra is olvashatunk trükköket, hogyan lehet az ölelésre, puszira rávenni a testi kontaktustól először idegenkedő kislányt.
Ilaria közben megtanul beszélni, és szép fokozatosan javulnak a dolgok. A kezdeti nehézségek után egy talpraesett, értelmes, vidám, szellemes kislány lesz belőle, aki igazi vezéregyéniség, és az óvodai közösségbe is beilleszkedik. A könyv nagyon sok olyan tipikus helyzetet, kérdést érint, amivel a legtöbb örökbefogadó szülő szembesül. Meddőség, gyász, az ismerősök hülye kérdései, a várakozás gyötrelmei. Majd az összeszokás a gyerekkel, megmondjuk-e az óvodában és a játszótéren, hogy örökbefogadott a gyerek. Egy háromévesen érkező gyerek szüleinek is módja van számos első eseménynél jelen lenni, vallja Nia, az első mikulás, az első szülinapi zsúr, a szobatisztaság és számos más kaland vár az új szülőkre. Azt is őszintén bevallja, ha valami nem jól sikerült – az első mozilátogatás csak pánikot vált ki a gyerekből, el is hagyják gyorsan a nézőteret. Azt a fázist is bemutatja, mikor a gyerekes létben való intenzív feloldódást követően az anya szeretné visszanyerni a felnőtt életét, kialudni magát, elvégezni egyéb teendőit és meglátni újra a kanapé mintáját, amit elborítanak a játékok.
Abba is betekintést nyerünk, milyen sajátos kihívásokkal jár egy celeb gyerekének lenni – például, hogy hogyan védi meg a paparazziktól a gyereket Los Angelesben, különösen abban az idegtépő pár hónapban, amíg arra várnak, hogy a bíróság véglegesítse az örökbefogadást. Nia nem engedi a gyereket fotózni, ahogy látom, a sztárfotókon is mindig hátulról vagy álarcban szerepelteti a lányát. Pár paparazzi így is elcsípte őket a net szerint, de mi tartsuk ezt tiszteletben. Így is sokat kiadott a magánéletéből az emberiség érdekében. Bár Nia odafigyel a súlyára (a könyvben leírja, hogy egy időben ötvenkilós súlyfelesleg volt rajta), ügyel rá, hogy a lányának ne legyen étkezési zavara, igyekszik egészséges evési szokásokat meghonosítani. S általában minél kevésbé érzékelteti Ilariával, hogy a szülei színészek, mert számára elsősorban anya és apa kívánnak lenni.
A könyv közben többször eszembe jutott, amit Anna, a külföldre történő barátkozásokban segítő tolmács mondott: nem feltétlenül az a szülő boldogul jobban a friss gyerekkel, aki felkészültebb, hanem akinek olyan a személyisége, hogy jól veszi a váratlan helyzeteket. Nia és a férje – két gyermeki, életvidám személyiség – türelemmel, leleményesen, játékosan oldják meg (vagy viselik el) a felmerülő számos nehézséget. Laza, a gyerekkel együtt bolondozó, szeretetteli szülői stílust képviselnek, nem gond nekik, ha az egész kert tocsog a mosószertől, mert a kislányt csak szappanbuborék-fújással lehet felvidítani. Ha kell, korlátokat is szabnak, nem akarják elkényeztetni a kislányt, bár ennek mások a léptékei Los Angelesben, ahol létező szolgáltatás a manikűr hároméveseknek. És végig, a legmélyebb mélyponton is biztosak benne, hogy Ilaria a nekik rendeltetett gyerek.
A humorosan megírt könyv erős középfokú angoltudással élvezhető, hangoskönyvben is kiadták a szerző előadásában.
