Aki épp gyereket akar, nagyon, hajlamos mindent ezen a szemüvegen át nézni. És én gyereket akarok. Számon tartom, némi nehezteléssel, épp hányan terhesek a környezetemben. Mindig hárman-négyen. Támadásnak tűnik az „és ti nem akartok még gyereket?” kérdés egy félismerőstől. Egy halott magzattal a hasamban nem tudom lazán venni, nem is felelek.
Aki gyereket akar, nagyon, annak az első vetélés igazságtalanság. Egy éve akarjuk ezt a gyereket, épp elkezdtük kivizsgáltatni magunkat, én már pedzegettem, hogy jelentkezzünk örökbefogadásra, mikor végre megfogant. Nem merünk örülni, de már tervezgetünk. Nem sokáig. A második ultrahang-vizsgálaton már nincs szívhang. Tudom, hogy ez megtörténhet, megtörtént a barátnőmmel is, de neki már volt egy gyereke. Biztos csak olyan nők vetélnek el, akiknek már van gyerekük. Elsőre, rögtön, ez nem ér. Miért pont én? Sajnálom magamat. Sajnálom a magzatot is, de alig tudok róla valamit. Mije van egy magzatnak? Neve. Az még nem volt neki. Neme. Még nem tudtuk. Várható születési ideje. Nem születik meg már.
Aki gyereket akar, nagyon, azt az első vetélés nem állítja meg. Lehet ebben is a jót látni. Tudunk gyereket csinálni! Ha most nem is sikerült, de legalább nemzőképesek vagyunk. Legközelebb már biztos menni fog. Nem adom fe-he-hel.
Aki gyereket akar, nagyon, az feltételezi, hogy mások is így vannak vele. Mikor megérkezem a kórházba, hogy műtétileg kiemeljék belőlem a magától elhalt magzatot, meg vagyok győződve róla, hogy a kórterembe mellém beosztott négy másik nő is ugyanebben a cipőben jár. Letört hangulatuk is ezt az illúziómat erősíti. Szegények, biztos nagyon el vannak keseredve. A férjem viszont csak engem kísér el. A fiatal orvost számon is kéri, végzett-e már ilyen beavatkozást. Minden nap többet, feleli a doki, és nem röhögi el magát. Mi viszont kezdők vagyunk. Kapok ágyat, hálóinget, védőnő érkezik, egyesével kihívja a nőket, engem is. Végtelen tapintattal kérdezget, mintha tízcentis vattarétegbe lennék bugyolálva. Sajnál? Rendes tőle. De én erős vagyok, és lesz még gyerekem! Egyetlen kérdésén kell gondolkoznom. Tervezett beavatkozás? – mélyen a szemembe néz. Lássuk csak. Csütörtökön volt az ultrahang, akkor derült ki, hogy nem él a magzat, az orvos hétfőre hívott be a kórházba, tehát három napja elterveztük. Igennel felelek. Jelentőségteljesen húz egy strigulát a lapra.
Aki gyereket akar, nagyon, annak esetleg nem tűnik fel, hogy mások épp abortuszra várnak ugyanabban a szobában. Ezért voltak olyan csendesek a nők a kórteremben, s a védőnő tapintatos kérdése is erre vonatkozott. Utólag is köszönet, hogy nem alázta meg a többieket, és légyszi vonjon le egyet a 2008-as év abortusz-statisztikájából.
Visszaérkezem a műtétből, kába vagyok, szundikálok, a férjem szorítja a kezem. Nem is fáj annyira. Négykor szólnak, elmehetünk. Le vagyok törve, de integet a remény is: kiheverjük, és egy hónap múlva csinálunk egy másik gyereket.
Az írás a WMN.hu-n jelent meg.
